13. fejezet - Következmények (I. rész)

Sziasztok! Bocsánat, hogy késtem, de teljesen kiment a fejemből.:( De itt van, feltettem:) Igen, jól látjátok, hogy itt is két részes lesz a rész.
Köszönöm a komikat Nillának és csokiscsigának.:) Remélem, ez is tetszeni fog, és írtok nekem néhány véleményt.:)
Oldalra kiírtam, hogy, mikor lesz friss.:)
Puszi

EDWARD TÁRSASÁGÁBAN HAMAR ELMENTEK A NAPOK, de még mindig nem kelhettem fel az ágyból, pedig már nagyon mászkálhatnékom volt. Persze próbáltam „megszökni” a szobámból, de Edward mindig megelőzött. Az a fránya vámpírhallás.
- De már jól vagyok – mondtam határozottan, mire csak megcsóválta a fejét.
- Nem, nem vagy, mert megint lázad van.
- Tessék? Az nem lehet. – Már itt volt az ideje, hogy meggyógyuljak, ráadásul Edward folyton beadta a szurimat, szóval már semmi bajom sem lehetett.
- Ha nyugton maradnál, akkor nem esnél vissza. – Még leszidást is kaptam tőle, és nem ismertem volna be, hogy igenis, igaza van.
- Ha nem nyitnád rám az ablakot, akkor nem is – fontam karba magam előtt a kezeim. De tényleg így volt. Fogta magát, odasétált az ablakhoz, és szélesre tárta, miközben majd’ megfagytam.
- Ennek a szobának is ki kell szellőznie – mondta komolyan, mire felhúztam a szemöldökömet.
- Tudod, van másik szoba. Ideiglenesen át lehet szállítani az embert oda. – Megint veszekedtem vele. Nem tudom, hogy csinálta, de mindig kihozott a sodromból, és néha még el is mosolyodott. Élvezte a helyzetet. - Komolyan, legszívesebben odamennék hozzá, és egy jót…
- Szerintem neked fájna, nem pedig nekem – nevetett, és leült mellém az ágyra.
- Ne hallgatózz! – takaróztam be nyakig, és oldalra fordultam. De mégis mit csinálhatnék az ágyban feküdve? Edward is folyton mászkált, és tulajdonképp nem is tudtam, hogy miről kellene vele beszélnem. - Talán házit kéne csinálnom.
- Ez jó ötlet, úgyis lemaradtál. – Hát, hogy ő mennyire fel tudja vidítani az embert.
- Én nem tudom a házit, szóval vagy elmész érte, vagy nem csinálok semmit. – Még mindig mérges voltam rá, és ezt ki is adtam magamból. – Egyébként, Bellával mi van? Nem beszéltél vele mostanság? – Erre a kérdésre már lehervadt az arcáról a mosoly.
- Nem tudom, mi van vele. Mivel suliba sem járok, így még inkább nem találkozunk egymással.
- Mondtam, hogy nem kell itt lenned, de persze nem hallgattál rám. Edward, most őszintén. Miért nem hívod fel? – Rendben, talán nem kellett volna így ráerőszakolnom, meg így lerohannom, de nem gondolkodtam. Nem válaszolt, csak engem nézett hirtelen szomorú vált szemeivel, én pedig rákérdeztem a dologra. – Bella miatt vagy itt? Vagy… Őmiatta vagy szomorú? – kérdeztem. Meg akartam tudni végre az igazságot, mert nem szerettem volna bánatosnak látni.
- Aludnod kell – állt fel az ágyamról, de én a karja után kaptam. Nem hagyattam ezt annyiban. Mindig terelt, és tudtam, hogy nem akar róla beszélni, de ha magában tartja, az csak rossz. Én már csak tudom. A barátja vagyok, miért nem bízok bennem? Miért nem mondja el a bánatát? - gondoltam, miközben egymást néztük, és próbáltam megfejteni, hisz én nem láttam bele a fejébe. Nekem nehezebb volt kiismernem őt. Visszaült az ágyra, én pedig vártam. Vártam, hogy elkezdje, vártam, hogy elmondja a bánatát úgy, ahogy én neki, de nem szólalt meg. Közelebb ültem hozzá, és megfogtam a kezét, mire tekintetét a kezünkre fordította.
- Edward, ha ennyire hiányzik Bella, akkor menj, nem tartalak vissza.
- Pedig azt teszed – motyogta az orra alatt, de nem voltam biztos benne, hogy ezt mondta. – Nem te tehetsz róla, hogy nem vele vagyok most. Bella… Ő most a parton van – mondta, én pedig érdeklődve figyeltem arca minden egyes rezdülését, de mintha egy szobor ült volna mellettem. Teljesen érzelemmentes volt. Imádkoztam, hogy megnyíljon nekem. – Ott alszik egy hétig vagy több. Ezt aznap közölte velem, amikor az első beteg napodon este eljöttem hozzád. Még akkor délután indult el. – Meglepetten meredtem rá, és gondoltam végig az előbb hallottakat. Bella csakúgy ott alszik La Push-on? Ezt nem hiszem el. Mondjuk az ő döntése, és ha már itt tartunk, kinél fog „lakni”? - A Black házban fog aludni – jelentette ki hirtelen Edward, én pedig azonnal elhessegettem mindenféle bűnös gondolatomat.
- Nincs semmi köztük, arról tudnék – nyugtattam, miközben átkaroltam a vállát, és szabad kezemmel megdörzsöltem a karját. Rám emelte aranybarna tekintetét, én pedig lágyan elmosolyodtam. Tudtam, hogy Bella sosem csalná meg Edwardot, hisz szereti. Ők együtt lesznek, míg világ a világ. – Ne szomorkodj emiatt. Titeket semmi sem választhat el.
- Nem akartam elmondani neked, épp elég gondod van Paul miatt is. – Levettem róla a kezeim, és az ölembe fektettem, majd nézni kezdtem a takarót.
- Én már túl vagyok rajta. Hamar megemésztettem, hisz úgy igazán nem szerettem. Talán más van nekem megírva, vagy… vagy egyáltalán senki. – Hirtelen megéreztem magam körül két hideg kart, amik szorosan, mégis finoman öleltek körbe. Edward mellkasára hajtottam a fejem, ő pedig megtámasztotta az állát a fejemen.
- Ne mondj ilyet, mert ez nem így van. Hidd el, akkor fog jönni az a valaki, akit vársz, amikor nem is számítasz rá – suttogta, miközben a hátamat simogatta.

Nem tudom meddig ülhettünk így összeölelkezve, de úgy gondoltam elég volt. Nem voltam a szerelme, így nem volt kötelessége a karjaiban tartani. De, hogy őszinte legyek, nagyon jólesett. A közelsége mindig is nagy hatással volt rám, és ez most sem volt másképp. Mintha megmozdult volna bennem valami. Akaratlanul is erősebben öleltem Edwardot, aki halkan dúdolni kezdett egy lágy dallamot, amitől elálmosodtam. Nem bírtam tovább nyitva tartani a szemeimet. Lassan lehunytam a szemem, majd az Angyalom hangját hallgatva vesztem el a sötétségben…

* *

Este a telefonom csörgése keltett. Tapogatva kerestem meg a mobilt, majd nem nézve meg a kijelzőn villogó nevet, megnyomtam a zöld gombot, és a fülemhez emeltem a készüléket. Nem tudtam elképzelni ki lehet az, aki éjnek idején hívogat.
- Igen? – szóltam bele rekedtes hangon.
- Jenny, öltözz, fél perc múlva ott vagyok nálad – szólt bele Alice ideges hangon, majd már le is tette. Nem értettem semmit. Miért jön hozzám? Egyáltalán mi történt?
- Edward, itt vagy? – kérdeztem suttogva, de választ nem kaptam. Kikeltem az ágyból, és felkapcsoltam a lámpát. Valami ruha után kutakodtam. Tudtam, hogy Alice nem viccel az idővel, mindig pontos, sosem késik. Nem tudtam elképzelni, mi miatt nyugtalan, de valami volt a háttérben. Istenem, csak azt ne mondja, hogy valakinek baja esett. Edwardnak, vagy Bellának… esetleg valaki másnak.
Épp magamra húztam a nadrágom, mikor barátnőm mászott be az ablakomon, és összevont szemöldökkel nézett engem.
- Még nem vagy készen? Nem késhetünk el! – ragadott karon, majd a hátára kapott, és kiugrott velem a sötétségbe. Becsuktam a szemem, és erősen kapaszkodtam Alice-be; féltem, hogy leesek.
A hideg szél belekapott a hajamba, és az arcomba csapta barna tincseimet. Sosem utaztam még így, de kicsit ijesztő volt így sötétben. Kinyitottam az egyik szememet, és néztem az utat.
Az erdőben voltunk, és sorra hagytuk le a fákat, bokrokat, amikhez néha hozzáértünk. Nem hittem, hogy – a nálam pár centiméterrel magasabb - Alice elbír engem. Bár vámpír, mégis olyan törékenynek tűnik, most pedig csakúgy a hátára kapott, és futni kezdett velem a rengetegben. Meg akartam kérdezni, hogy miért ébresztett fel az éjszaka közepén, de nem volt időm megtenni, mert hirtelen megállt, én pedig leszálltam róla.
Időbe telt, mire megszoktam a félhomályt, és akkor láttam néhány alakot a sötétben. Jobban meg kellett erőltetnem magam, mert nem láttam volna semmit.
Edward állt az egyik, míg egy hatalmas farkas a másik oldalon. Velem szemben Jake és Bella voltak; előbbi próbálta visszafogni barátnőmet, aki mindenképp szabadulni akart.
- Edward, ne csináld! – szólt rá Bella. – Alice!
- Nem léphetem át a határt, Bella, sajnálom! – Határ. Ez volt az a határ, amiről mesélt nekem, és amit most Edward átlépett, hisz ott volt a másik oldalt. Nem értettem, hogy miért nem „kergetik” vissza a Cullen földre őt, hisz Jake is ott volt. De ő csak állt, mintha nem tehetne semmit. Nem akartam, hogy bántsák Edwardot, csupán azt, hogy küldjék vissza. Senkinek sem tett volna jót, ha kitör egy háború vámpírok és farkasok közt. Ekkor vált számomra világossá, hogy ki a farkas. Ezt nem hagyhattam, hiába már nem voltunk együtt.
Edward és Paul torkából hangos morgás tört fel, mire ijedtemben összerezzentem. Sosem láttam még ilyennek Edwardot. Ennyire dühösnek. Úgy nézett ki, mint aki bármelyik pillanatban ezreket lenne képes ölni, de tudtam, hogy belül nem ilyen. Valami oka volt, hogy így viselkedett. Paul vicsorogva nézett rá, és mintha csak gondolatban üzengetett volna Edwardnak, aki a dühös pillantásával válaszolt rájuk.
- Jenny, csinálj valamit! – szólt rám Alice, én pedig ijedten néztem rá. Mégis mit kellett volna csinálnom?
- Mi?
- Rám nem hallgat Edward, ahogy Bellára sem, ráadásul nem léphetek quileute földre, mert vámpír vagyok. Bellát nem engedi oda Jake, és a többiek is mindjárt ideérnek.
- És szerinted, rám fog hallgatni? – kérdeztem kicsit emeltebb hangon, mint kellett volna. Nem hittem el, hogy most mindenki tőlem várja a segítséget.
Ebben a pillanatban rugaszkodtak el mindketten a földtől, és estek egymásnak, én pedig riadtan néztem őket. Edward olyan gyorsan mozgott, hogy az én emberi szemem nem tudta követni. Paul, Jake és Alice annál inkább. Mindkettejüket féltettem, és tudtam, hogy tényleg nekem kell valamit tennem. Nem, szavakkal nem lehetett őket megállítani, ahhoz túl makacsak voltak. Hirtelen Paul a hátára zuhant, Edward pedig felette volt, és majdnem elharapta a torkát, mikor az alatta heverő farkas elrúgta őt. Megint verekedésbe kezdtek, és legtöbbször Edward került fölénybe, hisz ő tudta, mi a következő lépése Paulnak. Utóbbi izgett-mozgott, nehogy Edward egyszer is meg tudja fogni. Az Angyalom, aki most inkább hasonlított egy dühödt állatra, mint önmagára, megragadta a farkas bundáját, és egy fának dobta, mire az egy hangos reccsenéssel a földön landolt. Paul azon nyomban felpattant, és bár fáradt volt, és látszott rajta, hogy fájdalmai vannak, megint Edward felé fordult, aki már fel is vette a támadó pozícióját.
Újra egymásnak akartak esni, de ezt már végképp nem hagyhattam. Közéjük rohantam, amikor mindketten ismét egymás torkának akartak esni. Még hallottam Alice, Bella és Jacob hangját, amint mind engem akartak megállítani, de ügyet sem vetve rájuk szaladtam át a határon.
- Elég! – kiáltottam el magam, aztán csukott szemmel vártam a hatalmas csapódást, amit kettejük és az én testem találkozása váltott volna ki, de nem jött. Két erős, és hideg kar ölelt körbe védelmezően, én pedig nehezen, de újra kinyitottam a szememet, és Edward aggódó, rosszalló, aranybarna tekintetével találtam szembe magam. Szaporán vettem a levegőt, miközben folyamatosan őt néztem, aztán feltápászkodtam róla, és Paul felé fordultam. Nem történt semmi baja. Szomorúan, ijedten, mégis megkönnyebbülve figyelt engem, majd elfordult, és beugrott egy bokor mögé, az megrázkódott, majd pár másodperc múlva, emberként tért vissza.
- Jenny, jól vagy? Mégis, hogy képzelted ezt? – termett mellettünk Alice, és már rögtön szidott is lefele.
- Nincs semmi bajom, de én inkább tőlük kérdezném ezt – mondtam, és hol Paulra, hol Edwardra néztem. – Mi ütött belétek? Miért csináltátok ezt? – kérdeztem karba font kezekkel.
- Gyere, hazaviszlek, nehogy megint megfázz – terelt megint Edward, de én egy tapodtat sem mozdultam.
- Nem, Edward! Nem megyek sehova, és ti sem, amíg el nem mondjátok, hogy mi történt. – Határozottan, és mérgesen mondtam ki ezeket a szavakat. Tudni akartam, miért akarták egymást megölni, és a több évtizedes szerződést csakúgy sutba vágni. Nem, nem engedtem. Képesek lettek volna utolsó vérig harcolni valami ostoba dolog miatt. Ebben százszázalékosan biztos voltam.
- A vérszívót kérdezd. Épp járőröztem, amikor átlépte a határt, és nekem esett – szólalt meg Paul, és ha tekintettel ölni lehetne, Edward már rég nem élne. A vádolt felé fordultam felvont szemöldökkel, és szemeim képzeletbeli szikrákat szórtak. Edward nem nézett rám, inkább a határ másik oldalára fordította tekintetét, ahol Jake és Bella tűntek el a sötétben. Bizonyára nem akartak jelen lenni, bár Bellát nem úgy ismertem, mint aki csakúgy elmegy egy magyarázat nélkül. Úgy gondoltam, hogy Jacob mondott neki valamit. Láttam, hogy Edwardnak nem tetszik, és inkább ment volna utána.
- Majd kíváncsiak lesznek a most lezajlani készülő beszélgetésre – mondta nyugodtan.
- Nem ezt kérdeztem, Edward! Igaz az, amit Paul állít? Tényleg te rontottál neki? – Hirtelen nem tudtam mire gondolni, csak a tökéletes arcát bámultam, és vártam a válaszát. Körülbelül egy perc után szólalhatott meg, mert közben egyfolytában Paulra meredt dühös tekintettel.
- Igen, igaz, én támadtam rá. – A vallomása megdöbbentett. Nem hittem a fülemnek. Tágra nyílt szemekkel néztem őt, majd feltettem a következő kérdést, amire szinte ugyanúgy reagáltam.
- Miért?
- Mert bántott. – Nem értettem, hogy érti ezt. Mégis mivel bántott? Nem emlékeztem semmi ilyesmire, ráadásul semmi bajom nem volt; egy karcolás sem virított rajtam. – Nem fizikailag, hanem lelkileg – válaszolta meg a gondolatban feltett kérdéseimet. Ekkor mindent megértettem. Amikor a karjai közt sírtam ki a szakítást, amit már jóformán el is felejtettem, hisz ráébredtem, nem is voltam Paulba szerelmes, csak azt hittem. De leginkább az fájt, hogy nem mondta el hamarabb, hogy van valakije, hogy bevésődött egy másik lányba. Lehajtottam a fejem, és egy pillanatra behunytam a szememet. Igaza volt, tényleg fájt, de ő segített elmulasztani azt a kis fájdalmamat is, amim volt.
- Jenny – hallottam meg Paul hangját, mire tekintetemet ráemeltem, ő pedig tett felém egy lépést, de Edward megragadta a karomat, és maga mögé rejtett.
- Hagyd őt békén! Ha szereted, vagy, ha tényleg szeretted, akkor ezt nem tetted volna meg vele. Ő nem ezt érdemli – szűrte a szavakat a fogai közt Edward, én pedig lepillantottam a földre, és megmarkoltam az Angyalom kabátját. Tudtam, hogy csak védeni próbál, de Paul…
- Ő semmiről sem tehet – suttogtam, és volt egy olyan érzésem, hogy minden szem rám szegeződik. – Nem döntheti el senki, hogy kibe szeret, és, hogy mikor. Az csak megtörténik, és észre sem veszed, már másé a szíved. Én tudom, hisz Paulon keresztül megtapasztaltam. Akarata ellenére esett bele egy másik lányba, miközben még velem járt. Nem szólt, mert nem akart megbántani, inkább ő szenvedett a szerelme hiánya nélkül, és töltötte velem a napjait. Ostoba voltam, hogy nem vettem észre mindezt. Boldog voltam, hogy valaki szeret, de tévedtem. Mindegy, mert ez így jó, ahogy van – néztem fel, és mindenki olyan furcsa tekintettel meredt rám. – Ne haragudj rám, és Edwardra sem – kértem bocsánatot Paultól, és előléptem Edward mögül.
- Nincs miért bocsánatot kérned, de a vérszívónak igen. Átlépte a határt, amivel megszegte a szerződést.
- Kérlek, ezt ne vegyétek figyelembe, hisz senkinek sem történt baja, ugye? Te jól vagy? – mentem hozzá közelebb, a fekete tekintet pedig folyamatosan engem fürkészett.
- Jól vagyok, de bajod is eshetett volna Miatta - nézett Edwardra, majd vissza rám. - Igazából, erről Sammel kell beszélni, ő a falkavezér. Bizonyára összehív majd egy találkozót a… Velük.
- Remélem, nincs semmi veszve, azt nem szeretném, hisz ez csak egy félreértés volt. Tudom, hogy talán egy életbe is kerülhetett volna, de ha az megakadályozza a verekedést…
- Erre ne is gondolj! Ezzel inkább vége lett volna a fegyverszünetnek, ami a farkasok és a vámpírok között van – tette mindkét kezét a vállamra. – Jenny, az lenne a legjobb, ha hazamennél, nehogy megint beteg legyél – mondta kedvesen, és már indult volna el velem, mikor Edward előre lépett, ezzel megállítva minket. Dühös szemeket meresztettek egymásra, és attól tartottam, hogy megint egymásnak esnek.
- Fiúk! – szóltam rájuk, majd Paul felé fordultam. – Köszönöm, de nem kell elkísérned, majd Edward hazavisz, úgyis van pár megbeszélni valónk – mondtam, mire csak bólintott, és megöleltük egymást.
- Vigyázz magadra! – húzódott el, és éjfekete szemei az enyémeket kereste.
- Te is – mosolyodtam el, majd elköszöntünk egymástól, Edward pedig a hátára kapott, és Alice-szel a nyomunkban útnak indultunk.

Útközben Alice levált tőlünk, mi pedig egyenesen hazafelé tartottunk teljes csöndben. Tudta, hogy haragszom rá, így meg se próbált szóba elegyedni velem. Erősen kapaszkodtam belé, fejemet pedig a nyakába fúrtam, ahol éreztem bódító illatát. Behunytam a szemem, és kezdtem megnyugodni a kellemes, és nyugtató illatától. Arra gondoltam, hogy milyen hamar csöppentem bele az Ő világába, és hogy minden hirtelen túl gyors lett. Egyik nap még egy új lány, egy új városban, és egy új iskolában, majd egy csapásra vámpírok és farkasok barátja. Mióta megszülettem nem történt körülöttem ennyi furcsaság, mint ebben a kisvárosban csupán pár hét alatt.

Amikor hazaértünk, talpra állított, majd rám nézett, de én kerültem a tekintetét. Leültem az ágyamra és a padlót kezdtem fixírozni. Kicsit fel kellett ébrednem, mert majd’ elaludtam. Alice felébresztett, mert Paul és Edward kis híján megölték egymást, aztán majdnem nekem támadt két természetfeletti lény. Most pedig rá kellett valamire jönnöm, amit semmiképp sem akartam, mégis megtörtént, hisz, ahogy mondtam…
Hirtelen megéreztem hideg kezét az enyémen, én pedig csak néztem az én, és az ő bőre közti különbséget. Az övé hideg, sápadt és kemény, míg az enyém normális, meleg és puha volt. Egykor neki is olyan volt a bőre, mint nekem, most pedig akár egy halotté, mégis belül emberibb volt, mint azt hitte magáról. Mikor még a betegségem elején tartottam, kérdezgettem tőle ezt meg azt, és valahogy kilyukadtunk ahhoz a részhez, hogy Ő szörnyeteg. Pedig nem az. Mondjuk az erdőben teljesen kivetkőzött magából, de aztán… - felnéztem az aranybarna szemekbe, amik megbánást tükröztek –… egy csapásra visszaváltozott azzá a vámpírrá, akit megismertem. Mérgesnek kellett volna lennem rá, de még ahhoz is fáradt voltam. Az aggodalom, amit akkor éreztem, mikor Paullal harcolt, erősebb volt a haragomnál, így se szó, se beszéd, magamhoz öleltem őt. A hideg karok, mint valami védőburok ölelt körbe, és olyan finoman tartott, hogy úgy éreztem, mintha csak egy pulóvert vettem volna fel. Furcsa egy hasonlat, de tényleg olyan volt. Mintha csak magamra húztam volt az Edward pulcsimat, ami hideg volt, mégis felmelegített, és a széltől is óvott.
- Bocsáss meg – suttogta a fülembe, mire erősebben öleltem magamhoz, ezzel jelezve, hogy nem haragszom rá. Bizonyára tudta, hogy nem fogom annyiban hagyni a dolgot, de abban a pillanatban még erőm sem volt elengedni őt, és magamtól befeküdni az ágyba.

Csendben ültünk az ágyamon, és hallgattuk egymás levegővételét. Jobban szólva csak én, mert, hogy Edward mit csinált, azt nem tudtam. Hátát a falnak döntötte, engem pedig még mindig a karjaiban és az ölében tartva helyezkedett el az ágyon. Fejemet a vállának döntöttem, és behunytam a szememet. Olyan jó volt így lenni. Valahogy nem bírtam volna elengedni az én Angyalomat, mert - azt nem tudtam, hogy mitől, de - féltem.

Vihar volt, nemcsak kint, hanem bennem is. Az érzéseimmel nem voltam tisztában, és úgy éreztem, hogy választás előtt állok. Vagy hagyom, hogy sodorjon magával az ár, vagy erős leszek, és nem hagyok a kísértésnek. Mérlegelnem kellett a dolgokat. Nem akartam, hogy olyat érezzek, ami lehetetlen az én számomra. Azt hiszem, azzal csak magamnak okoztam volna fájdalmat.

Éreztem, hogy lassan, de biztosan elalszok Edward karjai közt, és ismét hallottam azt az angyali hangot, mint a múlt éjjel. Olyan kellemes, és lágy volt, hogy elálmosodtam tőle. Hiába próbáltam kinyitni a szememet, nem ment, én pedig hagytam, hogy megint magával rántson valami az álmok tengerébe.

* * *

Másnap persze megbeszéltem Edwarddal a dolgot, és elmondta, hogy mindent értem tett. A legjobb barátjáért. Nem bírta nézni, ahogy szenvedek, de leginkább az dühítette, hogy Paul miatt fáztam meg. Persze próbáltam meggyőzni róla, hogy nem ő tehet róla, hisz az időjárást senki sem tudja irányítani.

Sam beszélt Cullenékkel a határátlépés miatt. Odahívta a fél falkát, és természetesen Edwardékat. Azt nem tudtam, hogy pontosan miket mondtak, de Alice elmesélte az iskolában, hisz meggyógyultam. Majdnem mindent szóról-szóra elmondott nekem, így nem esett nehezemre elképzelni a jelentet.
Négy vagy öt srác lép ki a fák közül farkas alakban. Mindegyik Cullen ott van, Edward tolmácsol, miközben Carlisle – vagyis az orvosom - tárgyal velük az eset kapcsán. Elnézést kérnek, és megígérik, hogy többször nem fordul elő. Sam fontolóra veszi, hisz majdnem két ember életébe került a harc.
Alice azt is elmondta, hogy Edward nehezen, de bocsánatot kért. Még mindig úgy gondolta, volt oka, amiért megtámadta Pault, de nem akarta, hogy a családja lássa kárát a tette miatt, így csak nyelt egy nagyot. Állítólag Sam azt mondta, hogy mérlegeli a helyzetet. A szerződés egyik pontját megszegték, de nem sérült meg ember. Carlisle úgy gondolta, hogy még van esély arra, hogy nem üldözik el őket Forksból. Megértette Edwardot, de valamilyen szinten felelőtlennek tartotta. Persze én rákérdeztem, hogy „Ezt nem te gondolod így?”. Mikor nálam járt Dr. Cullen, teljes mértékig megbízott a fiában. Olyannyira, hogy rábízta az injekció beadását is.
Rendben, én is úgy gondoltam – nemcsak Alice -, hogy a harc kezdeményezése egy hirtelen ötlet volt Edward részéről, de tudtam, hogy nem lovagolhatunk ezen örökké. Persze csak addig van szó róla, amíg meg nem születik a döntés. Nem akartam, hogy Cullenék elköltözzenek. A családból ketten máris a szívemhez nőttek, és csakis magamat hibáztatnám, ha elhagynák Forksot.
- Sam akar majd veled beszélni – mondta hirtelen Alice, mire megtorpantam a folyosón, és kérdőn tekintettem rá.
- Tessék? – Nem hittem el. – Miért?
- Mivel ott voltál, és beleavatkoztál, ráadásul e miatt meg is halhattál volna, így szeretne beszélni erről az ügyről.
- És mikor? – tettem fel a fontos kérdést. Rendben, meg is halhattam volna, de nem kell máris mint tanút kihallgatni, nem?
- Ma, suli után, egyből viszünk Edwarddal a határhoz.
- Mi lesz ez? Valami kihallgatás? Nem a rendőrségen vagyunk. – Kezdtem kiborulni. Két nap telt el az óta, és örültem, hogy ebből kimaradok, erre tessék. Rendben, már elve benne vagyok az egészben, hisz vámpírokkal és farkasokkal barátkozom. Próbáltam lenyugtatni magamat, és higgadtan válaszolni. – Rendben. Van más választásom?
- Nincs – felelte Alice és - a hirtelen a semmiből felbukkanó - Edward. Mellette lépkedett Bella, és teljesen a gondolataiba merült. Bizonyára a harcra gondolt.
- Költői kérdés volt. – Nagyot sóhajtottam. Beletörődtem, hogy már nem én irányítom az életem. Mióta belecsöppentem ebbe a természetfeletti dologba, azóta mindig történik valami. Mondjuk, igazán büszke voltam magamra, hogy még egy vámpírral is veszekedtem, ráadásul nem is olyan kevésszer. Persze, ha akarná, le is téphetné érte a fejem, de nem tette. Azt hiszem, csak ez volt az ok a bátorságomra. Bár… lehet, hogy, ha máshogy lenne, akkor is megtenném.
Nekidőltem a szekrénynek, ami a hátam mögött volt, és akkor kicsúszott egy levél a kezeimben tartott könyvek egyikéből. Edward lehajolt érte, majd tanulmányozni kezdte, aztán morogva felém nyújtotta. Sosem fogom megérteni őt - gondoltam, miközben elvettem tőle a levelet.
- Megint egy levél? – kérdezte Bella. Először szólalt meg, mióta idejöttek Edwarddal.
- Igen, és hogy őszinte legyek, pont a legrosszabbkor „zaklat” az illető – rajzoltam macskakörmöket a levegőbe a zaklat szócskánál. Áh, most nincs kedvem elolvasni - mondtam magamban, majd elfele készültem tenni a táskámba a papírt, de Alice kikapta a kezemből. Érdeklődve néztem rá, ahogy Bella is, kivéve Edwardot. Persze ő tudta, hogy mire készül Alice.
- Add ide, akkor majd felolvasom – vigyorgott, mire kikerekedett szemekkel néztem rá. De mondjuk számíthattam volna rá.
- Alice, kérem vissza a levelet. – Nem akartam megbántani, de nem éreztem úgy, hogy ehhez bárkinek is köze lenne. Ráadásul Belláék is jelen voltak. Ekkor eszembe jutott valami. – Na, várjunk csak egy percet – néztem barátnőmre és Edwardra felváltva. – Egyikőtök biztos, hogy tudja, ki ez a srác. Te – mutattam Edwardra – hallod a gondolatait. Alice, te pedig látod a döntését. El kell, hogy mondjátok, ki az, mert nem akarok több ilyen levelet kapni. Nem hiányzik most ez nekem. – Tényleg így gondoltam, mert elég volt az, hogy rájöttem a valódi érzelmeimre, amiket nem tudtam figyelmen kívül hagyni. Egy karnyújtásnyira állt tőlem, de számomra tiltott gyümölcs volt. Edwardra néztem, aki mérgesen dőlt neki karba font kezekkel a szekrénynek, majd tekintetem Bellára vándorolt, aki szinte semmit sem értett az egészből. Bizonyára szerelme viselkedésén járhatott az esze, és próbálta megfejteni különös reakciójának okát. Mostanában tényleg furán viselkedett.
Mire észbe kaptam, Alice már olvasni is kezdte a nekem szánt levelet…