3. fejezet - Semmi

Itt az új rész, amit eddig még nem olvashattatok:). Ilyen átvezető fejezet lett. Bocsi, hogy ilyen béna lett :S De remélem, azért mondtok róla véleményt:)
Puszi

MIKOR MEGÉRKEZTEM A SULIBA, egyből kerestem a szürke Volvót, de nem állt a szokásos helyén. Ekkor jutott az eszembe, hogy verőfényes napsütésre keltem, én pedig rájöttem, hogy a mai nap biztos, hogy nem fogom látni, mivel kempingezni ment a családjával. Megint. Pedig eldöntöttem, hogy elé állok, és megkérdezem tőle, honnan tudta, merre lakom, de ez nem jött össze.

Kicsit sajnáltam, hogy nem jött iskolába, de nem szabadott vele foglalkoznom, hisz már foglalt volt.

Lassan haladtam az órámra, mikor egy nem várt személlyel futottam össze, aki nem más volt, mint Tom. Valahogy ezt a fiút mindig is furcsálltam, mert mindig természetellenesen kedves volt velem, és azt sugallta a megérzésem, hogy akar tőlem valamit. Mindig elhessegettem ezt a gondolatot, hisz biztosra vettem, hogy Ashley a kiszemelt áldozat, aki nem is bánta volna, ha Thomas ráveti magát.

- Szia! – köszönt mosolyogva.

- Helló! – erőltettem magamra egy műmosolyt.

- Mi újság? – kérdezte.

- Semmi különös. Veled? – Nem akartam bunkó lenni, így megkérdeztem, de inkább tanulgattam volna még az anyagot, amiből írok, minthogy vele beszéljek.

- Hát… éppenséggel van. – Kicsit, mintha feszült lett volna, bár nem tudtam miért, de az igazat megvallva nem is érdekelt.

- És mi lenne az? – tudakoltam.

- Ha nem árulod el senkinek sem, akkor elmondom.

- Tudok titkot tartani – mondtam, mert láttam, nagyon el akarja mondani.

- Rendben – sóhajtott, majd belekezdett. – Tudod, tetszik egy lány, viszont nem merem elhívni randira, pedig nagyon szeretném elvinni valahová, de… de van egy olyan érzésem, hogy neki már más…

- Tetszik? – fejeztem be a mondatát. Nehezen hittem el, hogy ő nem merne elhívni egy lányt valahová, hisz meg volt róla győződve, hogy ő a legjobb pasi a suliban. Persze Cullenéket mindig lehúzta valamivel, de ez az ö véleménye volt.

- Igen. Te mit tennél az én helyemben?

- Hogy mit tennék? – kérdeztem vissza, Ő pedig bólintott. - Jótól kérdezed – gondoltam, hisz nem nagyon tudtam ebben segíteni. – Nos, én először is megbizonyosodnék róla, hogy tényleg más tetszik-e neki és, ha nem, akkor, mikor egyedül van, odamennék hozzá s elhívnám. Bár, ott van az a tényező is, hogy nem tetszem neki, mégis eljön velem, mert nem akar megbántani. Szóval, ha engem kérdezel, ismerd meg jobban a lányt – mosolyogtam.

- Értem, és köszönöm, hogy segítettél – mosolyodott el Tom.

- Egyébként, ki az a lány, csak nem Ashley? – kérdeztem mosolyogva. Reménykedtem, hogy elmondja, de csalódnom kellett, bár sejthettem volna, hisz valószínű a baráti társaságunkban volt az a bizonyos lány, így nem árulhatta el.

- Talán – nevetett fel, majd elindultunk órára.

Egész nap Cullenéken járt az eszem, de leginkább Edwardon és a furcsa dolgain. Annyi volt a baj, hogy, amint jobban belemerültem gondolatban a témába, mindig megzavart valami vagy valaki; az órákon a csengő, szünetekben pedig a lányok.

A biológia felmérőt nem nagyon tudtam, de igazából nem is érdekelt; csak jó lesz.

Épp angolon voltam és hallgattam a tanárt, aki azt a tananyagot adta le, amit New Yorkban már tanultam, nekem pedig a könyökömön jött már ki.

Alig vártam, hogy kicsengessenek, majd mikor megtörtént, felkeltem a padról - amin eddig feküdtem, mert majd’ elaludtam az órán – és elhagytam a termet. Nem bántam, hogy már csak két óránk van hátra.

A menzára tartottam, mikor összefutottam Bellával és együtt mentünk ebédelni. Közben megtárgyaltuk a biológia dolgozatot, és elkönyveltem magamban, hogy az övé százszor jobban sikerült, mint az enyém.

Most is velünk tartott Bella, ahogy mindig, mikor Edwardék nem voltak itt.

Az asztalok össze voltak tolva és a két baráti társaság együtt volt. Ahogy egyszer végig néztem a többieken láttam, hogy a fiúk hasonlóak viselkedésre. Mindegyikük gyerekes volt, és egyáltalán nem fogott meg se kinézettre se személyiségre. Mike-ot elnéztem egy ideig, nem azért, mert bejött, hanem, mert állandóan Bellát bámulta. Tetszett neki, ez látszott rajta, viszont a lány észre se vette, hisz neki már meg volt a párja, aki százszor jobban nézett ki.

A lányok mind szerettek ruhákról és pasikról beszélgetni, mint minden ilyen korú tini. Persze össze-összefonódtak a témakörök mindkét nemnél, és akkor pillantottam meg azt, amit az előző iskolámban is megtapasztaltam. Eszembe jutottak a barátnőim, és hogy mennyire szerettem velük lenni. Hiányoztak, de mióta elköltöztem nem nagyon beszéltem velük. Jó lett volna velük találkozni, de nem tudtam, mikor. A volt iskolámban ugyanígy voltak klikkesedések, lehettek a diákok az ebédlőben vagy a tanteremben. A menők a menőkkel, az átlagosak az átlagosakkal, könyvmolyok a könyvmolyokkal, a lúzerek pedig a lúzerekkel. Utóbbi csoport számomra nem létezett, mert nekem senki se volt vesztes, mindenki egyedinek számított. Voltak olyan diákok is, akik sehova se tartoztak, mert ők csak odacsapódtak valamelyik klikkhez, mikor hova. Én is ilyen voltam. Szerettem mindenkivel jóba lenni, persze nem érdekből, szimplán azt akartam, hogy az összes ember szeresse a másikat, de nem voltam isten, így nem próbálkoztam. - Természetesen nem mondtam el mindennek a másikat, de nem is hazudtam. Megmondtam a szemébe, ha bajom volt valakivel. - Inkább semleges voltam, és én voltam a tanácsadó, plusz a békítő.

Ahogy teltek a napok kezdtem megkedvelni Bellát és úgy éreztem, hogy egy jó barátság van kialakulóban közöttünk. Tudtunk, miről beszélgetni, és bár nem értettünk mindenben egyet, egyben egyforma volt az ízlésünk, az pedig Edward volt. Persze nem mondtam, mert nem akartam, hogy félreértés legyen belőle, továbbra is titokban akartam tartani. Tudtam, mással kell foglalkoznom, de nem ment, főleg, hogy nem mondta el az igazat.

Amint beléptünk az étkezde ajtaján, rögtön lebuktunk, mert egy tálca repült felénk. Visszacsuktuk az ajtót és benéztünk a kis ablakocskán, ami az ajtón volt, s kis híján leesett az állunk, ugyanis épp kajacsata ment.

Összenéztünk Bellával és úgy döntöttünk, hogy nem megyünk be, inkább megvárjuk, míg lenyugodnak a kedélyek.

Úgy láttam, hogy két fiú közt zajlott ez a harc, a többiek pedig beszálltak.

Amikor az egyik dobta volna kenyeret, belépett az igazgató és vele együtt még pár tanár, mire mindenki feléjük nézett, kivéve a csatázó srácokat, akik tudomást sem szereztek a körülöttük lévő csendről, folytatták.

Ekkor szaladt hozzánk Kate, aki kirontott az ebédlőből, majdnem fellökve minket, majd megragadta a kezünket és elhúzott minket a helyszínről, azután beráncigált minket az első mosdóba, ami az utunkba esett.

Végig nézett minden fülkét, hogy biztosan egyedül vagyunk e a wcben, majd felénk fordult.

- Szóval, mi történt? – kérdeztem.

- Greg és Alex összekaptak valamin, és véletlenül egyikőjük eltalálta a másikat egy kis főzelékkel, mire egymásnak estek.

- És a többiek? – tudakolta Bella.

- Beszálltak, mert úgy látszott, jó móka lesz, de nekem nem jött be ez a „játék” – rajzolt macskakörmöt az utolsó szó mellé. – Engem is eltaláltak – mutatott a felsőjére, majd leszakított egy kis papírkéztörlőt, majd benedvesítette, és elkezdte letörölni magát.

- Csak ezért? – vontam fel a szemöldököm. – Komolyan mondom, ahogy telnek az évek, ezek a srácok egyre butulnak. Tisztelet a kivételnek – tettem hozzá.

- Igen, ez igaz – helyeselt Bella és Kate is. Szörnyűek, mintha óvodában lettünk volna. Tényleg igaz volt, hogy a fiúk később érnek, mint a lányok.

- Akkor azt hiszem jobb, ha megyünk órára – szólalt meg, körülbelül öt perc múlva Kate, miután sikerült némileg megtisztítania magát, mi pedig bólintottunk, majd a terem felé vettük az irányt.

Kint ültünk az udvaron, és Jessicáék is velünk voltak. A napsütésben áztatták magukat, hisz ritka jelenség volt ebben az esős kisvárosban. Engem valahogy nem tudott foglalkoztatni, mert állandóan egy ember körül keringtek a gondolataim.

Nem figyeltem a többiekre, de mindenről beszélgettek, de ahogy kivettem a szavaikból az egész suli az ebédlőben történtekről beszélt, engem pedig már kezdett idegesíteni, hogy a századik ember is erről beszélt. Bár… kíváncsi voltam, hogy mit kaptak azok a srácok a viselkedésükért, ahogy mindenki más is. De annyira nem, mint mások. Mintha csak egy dzsinn teljesítette volna a kérésüket, úgy kaptál meg rá a választ is.

- Képzeljétek mit tudtam meg! – sietett hozzánk Hannah, majd leült mellénk, mi pedig érdeklődve fordultunk felé.

- Mit? – tudakolta Ashley.

- Gregnek és Alex-nek, egy hónapig, minden egyes nap, fel kell majd mosniuk az egész sulit a takarítókkal, de főleg az ebédlőt, ráadásul még igazgatói intőt is kaptak – mesélte.

- Így jártak – mormogta Tom, miközben a szendvicsét majszolta, pedig már ebédelt.

- Olyan érzéketlen vagy! – lökte meg a vállát Julie. – Te mit szólnál hozzá, ha neked kéne takarítanod mások mocskát?

- Semmit, mivel én ilyet sose csinálnék – mondta, majd egy jó nagyot harapott a sonkás szendvicséből. Nem tudtam elképzelni, hogy tud ennyit enni, mert állandóan rágcsált valamit, és nem hízott el. A többiek folytatták az eszmecserét, nekem pedig úgy lett egyre halkabb minden körülöttem, hisz kizártam minden zavaró tényezőt. Nem sajnáltam a két srácot, hisz maguknak vívták ki az intőt, de nem számított, mert voltak fontosabb dolgok, amiken járt az eszem. Például a balesetem és az, aki megmentett.

- Minden rendben? – kérdezte Hannah, miközben megérintette a vállamat. Összerezzentem az érintésétől, majd ráemeltem tekintetemet.

- Persze, csak elgondolkodtam – mosolyogtam rá biztatóan, majd felálltam az asztaltól és elköszöntem tőlük. Egy kicsit egyedül akartam lenni, nem pedig őket hallgatni, amint az összes diákot kibeszélik a hátuk mögött. Elvonultam, és megint a baleseten elmélkedtem.

**

Másnap reggel borús volt az idő, de az időjárás jelentésben azt mondták, hogy hétágra fog sütni a nap, így nem vittem magammal ernyőt.

Már félúton jártam, mikor eleredt az eső és úgy szakadt, mintha dézsából öntötték volna. Megjegyeztem magamnak, hogy sose higgyem el, amit a meteorológusok mondanak.

Nagyszerű – morogtam magamban, majd futásnak eredtem. Persze az előre jelzés nem vonatkozott Forksra, hisz úgy láttam, hogy előszeretettel teszi az ellenkezőjét az időjárás. A maradék utat futva tettem meg, és alig kivételesen, alig vártam, hogy beérjek az iskolába.

Csuromvizesen értem be a suliba, és talán még meg is bámultak páran, de nem nagyon izgatott, mert nem tudtam, mi olyan érdekes egy elázott emberen, mikor esik az eső. - Mintha még nem láttak volna ilyet – gondoltam, miközben a szekrényem felé vettem az irányt. Azon gondolkodtam, hogy bemegyek a mosdóba és megszárítkozom, mikor valaki megszólított, én pedig ijedten fordultam felé.

- Szia! – köszöntem mosolyogva.

- Mi újság? – vigyorgott Tom.

- Azon kívül, hogy bőrig eláztam, nem sok. Veled? – tudakoltam, miközben oldalra fogtam a hajam, és kicsavartam belőle a vizet egy papír zsebkendőbe.

- Még mindig nem tudom Őt elhívni randira – mondta lehajtott fejjel.

- Miért nem? – kérdeztem döbbenten. Mondjuk nem emlékeztem arra, hogy Ash mesélt volna bármit róla. Mindenről, ami köztük történt, részletesen beszámolt, az utolsó pislogásig.

- Mert… félek a válaszától.

- Félsz? – húztam fel az egyik szemöldökömet, Ő pedig csak bólintott. Ekkor megjelent mellettem Kate.

- Veled meg mi történt? – mutatott végig rajtam.

- Eláztam – húztam a szám. – Azt hiszem, most jobb, ha kezdek valamit a hajammal és a vizes ruhámmal – mondtam, majd bezártam a szekrényem, és elindultam a mosdó felé.

- Kísérjelek el? – kérdezte barátnőm.

- Nem kell, köszönöm – mosolyogtam, majd folytattam utamat, és abban reménykedtem, hogy nem fogok megfázni.

Persze továbbra is megbámultak az elázott ruházatom miatt, így felgyorsítottam a lépteimet, mikor nem várt személybe ütköztem.

- Bocsi.

- Semmi baj, én is ilyen vagyok; mindenkinek neki megyek – mosolygott barátságosan Bella. Legalább neki jól indult a napja, nem úgy, mint nekem.– Látom eláztál – állapította meg.

- Igen, balszerencse – mondtam.

- Valóban – helyeselt. – Gyere velem! – fogta meg a kezem, majd behúzott a lányvécébe - ahol szerencsénkre senki sem tartózkodott -, aztán a táskájába kezdett kotorászni és elővett egy fekete pólót meg egy pulóvert. Úgy láttam, rendesen felkészült, mintha tudta volna, hogy szüksége lehet rá. Felém nyújtotta, miközben kérdő tekintettel néztem rá.

- Vedd fel! – mondta.

- De, hisz ez a tiéd, és amúgy sem egy méretet hordunk – szólaltam meg.

- Hidd el, jó rád. Alice mondta, hogy hozzam magammal, mert lehet, elázom, de neked nagyobb szükséged van rá, mint nekem, ráadásul nagyobb méretet vett. Elnézte – győzködött.

- Ó, értem.

- Akkor cseréld le a ruháidat – mosolygott, majd a kezembe adta a pólót és a pulóvert is, én pedig bementem egy fülkébe és átöltöztem. Furcsálltam, hogy ilyet mondott neki Alice, hisz mindig autóval jött iskolába Bella, de nem foglalkoztam különösképp vele.

Mikor kiléptem a fülkéből és megnéztem magam a tükörben, még én is elcsodálkoztam, hogy jó a méret. Mintha rám szabták volna. Az is érdekes volt, hogy majdnem combközépig ért a pulóverem, pont addig ameddig eláztam. Furcsa volt, de rátudtam a véletlenre.

- Látod? Mondtam, hogy jó lesz rád – mosolygott.

- Igen, köszönöm – mosolyodtam el én is, majd elpakoltam a vizes ruhámat, aztán mindketten felkaptuk a táskánkat és órára mentünk.

Azon gondolkoztam, hogy megkérdezzem-e Bellát, mégis honnan tudta Edward, hogy hol lakom, de inkább elvetettem az ötletet. Lehet, nem annyira fontos, mivel új vagyok, ki is deríthette, így a továbbiakban nem foglalkoztam vele.

Valaki még mindig a tegnapi balhéról beszélt, de nem érdekelt. Nem értettem, miről tudnak ennyit beszélni. Le is zárult az ügy, miért kell még ezen rágódni?

Nem felejtettem el a balesetet, és persze Edward furcsaságait. Még mindig a fejemben voltak a képek és nem tettem le róla, hogy igenis kiderítsem, mi is történt akkor.

Órák után összefutottam Bellával és beszélgettünk egy kicsit. Még egyszer meg akartam neki köszönni a ruhákat.

- Bella, köszönöm a ruhákat. Még ma kimosom és holnapra visszahozom, hisz mégiscsak a tiéd.

- Nem kell, nyugodtan tartsd csak meg, rám úgyis nagy – mosolygott, majd elköszönt tőlem és beszállt a furgonjába s elhajtott. Biztosan sietett valahova, de nem az én dolgom volt, így én is hazafelé igyekeztem. Bár már elállt az eső, és hétágra sütött a nap, azért szaporábbra vettem a tempót, mert nem akartam ismét elázni.

*

Mivel szép idő volt, így úgy döntöttem, hogy elmegyek egy kicsit sétálni a városba.

Felvettem a kabátom, majd felraktam a napszemüvegemet és útnak indultam. Most vittem magammal esernyőt, mert nem akartam megint pórul járni.

Mióta ideköltöztünk nem nagyon volt időm körülnézni, és most megtehettem, mert jó volt az idő. Szerettem az újdonságokat, bár a költözés nem tartozott közéjük, viszont ellene nem tehettem semmit. Beletörődtem, és inkább néztem ennek a kisvárosnak a jó oldalát. Először furcsa volt, mert hozzá voltam szokva a nyüzsgéshez, de aztán rájöttem, miért döntött úgy anya, hogy idejövünk. Csendesebb volt, sokkal, és bár nem volt verő fényes napsütés minden reggel, viszont nem is sültél meg a nagy forróságban. Pont jónak volt mondható.

Ahogy sétáltam a városban, majdnem minden üzletbe bekukkantottam, csakúgy nézelődni; ismerkedni szerettem volna a várossal.

Sok kedves emberrel találkoztam, és kezdtem úgy érezni, hogy nem is annyira rossz ez a város, sőt. Még egy jó pont volt ez forksnak.

Akaratlanul is Rá gondoltam, a gyönyörű aranybarna szemeire – amilyenekkel eddig még sosem találkoztam -, és a titokzatosságára. Ahogy nézett órán a múltkor, és a mosolya… egyszerűen elbűvölt, mintha valami azt akarta volna, hogy egyfolytában rágondoljak. Nem akartam, de nem tudtam nem rá gondolni. Megfogott benne egy olyan dolog, amit nem értettem meg, még. Mikor beleütköztem, akkor tűnt fel igazán, milyen sápadt a bőre, és emellé párosult az a hideg érintés, amire nem volt magyarázatom.

A parkban ültem és ilyeneken járt az eszem, közben a szerelmeseket néztem, akik mind a párjukkal ültek egy-egy padon s vagy beszélgettek, vagy csókolóztak. Irigyeltem őket, mert ők nem voltak egyedül, mint én. Persze bizonyos szinten jó volt szinglinek lenni, de én mégis vágytam egy kapcsolatra, ami őszinte, és tiszta szerelemre alapult, viszont éreztem, hogy ez még messze van. Na és ott volt a másik ok, amiért nem volt jó az egyedülállóság, hiszen, mikor nem voltak velem a barátaim, magányosnak éreztem magam, mintha csak egy szellem lettem volna ebben a kisvárosban. Természetesen ez nem azt jelentette, hogy mindegy, kivel, csak legyek valakivel. Sosem akartam boldogtalan lenni, de úgy voltam vele, majd az élet eldönti. Hagytam, hogy sodorjon magával.

Egy ki idő múlva úgy döntöttem, meglátogatom anyut a boltban, s megnézem, hogy milyen a pénztár mögött. Felálltam a padról és elindultam abba a kis élelmiszerboltba, amelyikben anya dolgozott.

Miközben az elázott betonúton haladtam, és nézelődtem, hirtelen egy srác jött nekem a semmiből. Csak egy pillanatra néztem fel rá, de nem láttam, hogy nézett ki, mert egy kék kapucnis pulóvert viselt, ami eltakarta az arcát. Ahogy figyeltem távolodó alakját, úgy mértem végig a szememmel, de ami feltűnt egyből az a járása… az olyan ismerős volt.

Lehet, hogy… Nem, az nem lehet, bár ebben a városban lakik, de nem hinném, hogy Bella nélkül töltené a szabadidejét - gondoltam, miközben a srác távolodott, én pedig mintha gyökeret vert volna a lábam, ott álltam, mint egy idióta és néztem az ismeretlent, ahogy egyre messzebb és messzebb kerül tőlem. Nem egyszer figyeltem Edward mozdulatait, ezért volt kicsit ismerős a mozgása a fiúnak. Ő is ugyanolyan kecsesen járt, mint a testvére, persze a maga férfias módján.

Még bocsánatot sem kért - jutott eszembe, de nem foglalkoztam vele, csak folytattam az utamat a bolt felé.

Mikor megérkeztem anyuhoz, épp egy vásárlót szolgált ki, utána elköszönt tőle. Odamentem hozzá, majd beszélgetésbe elegyedtünk. Nem volt nagy forgalom, de még nem végzett mindenki, így csak később jött a nagy hullám, már, ami lehetett ebben a városban. Igazából sokat nem tudtunk trécselni, mivel jöttek fizetni, én pedig nem akartam feltartani a munkában,

Egy puszit adtam anyunak, és elköszöntünk egymástól, aztán hazafelé vettem az irányt.

**

Éjszaka megint Vele álmodtam. Ismét a fa mellett állt és rám várt, majd elindult felém. Tekintetét nem vette le rólam, és én elvesztem aranybarna szemében, amikből semmit sem tudtam kiolvasni. Mikor odaért hozzám, megsimogatta az arcom és mosolyogva karolta át a derekamat. Hirtelen a földön fekve találtam magam, Edward pedig felém hajolt, majd ajkai közeledni kezdtek az enyémekhez, s már majdnem megcsókolt, mikor… eltűnt, mint a kámfor.

Egyszer csak sötétség vett körül, és úgy éreztem megfulladok. Levegőre volt szükségem, de mintha nem is lett volna a feketeségben… Akár az űr. Szúrt a mellkasom, és tudtam, hogy meghalok… megfúlok. Mintha valami össze akart volna préselni, nyomni, én pedig nem tudtam ellene mit tenni.

Nagyon fájt.

Ekkor megéreztem a jéghideg karokat a testem körül, és újra kaptam levegőt. Kinyitottam az eddig összeszorított szemeimet, s Edward aranybarna tekintetével találtam szembe magam.

Levegő után kapkodva ültem fel az ágyamban, de Ő nem volt mellettem. - Szinte éreztem Őt - gondoltam. Mikor le akartam szállni az ágyról, akkor vettem észre, hogy egész testemben remegek. Miután kicsit megnyugodtam lementem a földszintre és ittam egy pohár vizet, majd visszamentem a szobámba s lefeküdtem aludni.

*

Másnap a suliba érve megláttam az ezüst Volvót, ami mellett ott állt Bella, Alice, a szöszi testvérük – akinek a nevére nem emlékeztem, pedig mondta Ashley - és Ő. Barátnőimhez csatlakoztam, de ők még nem akartak bemenni, így csak álltam mellettük, mint egy szobor.

Az volt az én nagy bajom, hogy nem tudtam levenni Edwardról a szemem, és ahogy végigmertem a szememmel, ismét eszembe jutott a baleset. Lassan játszódott le előttem mindenegyes mozzanata az eseménynek, én pedig nem tudtam kiverni a fejemből az éjfekete szempárt, amik döbbenten figyeltek akkor engem.

Hirtelen találkozott tekintetünk, én pedig farkas szemet néztem a megmentőmmel. Nem tudom, mennyi ideig bámulhattuk egymást, csak azt éreztem, hogy a lányok oldalba böknek, és mintha azt magyarázták volna, hogy mennünk kell. Megszakítottam Edwarddal a szemkontaktust, majd Kate-tel karöltve léptünk be az iskola bejáratán.

Megint matematika volt az első órám, amire vele járok, és próbáltam nem tudomást venni róla. Reménykedtem, hogy nem fogja megkérdezni, miért is bámultam őt nemrég. Igazából nem is tudtam volna neki mit felelni rá.

Épp a padban ültem, mikor barátnőm vágódott le mellém - képletesen szólva – hatalmas mosollyal az arcán.

- Hallom, tetszik neked Edward – kezdte.

- Kitől hallottad?

- Ashley-től.

- Akkor félre lettél informálva – mondtam Kate-nek, de ő nem tágított.

- Nem hiszem. Na, de mindegy, mert minden lánynak tetszik Edward, viszont most beszélgessünk másról. – Hamar lezárta ezt a beszélgetést, de nem is bántam, bizonyára tudta, hogy úgyis tagadnám a dolgokat. Éreztem, hogy lesz ennek még böjtje.

- Rendben – egyeztem bele. Ezután csak mondta és mondta, bár nem volt olyan idegesítő, mint Ash, de a vége felé már elvesztettem a fonalat. Próbáltam rá figyelni, de nem ment. Mindig Edward járt a fejemben és a baleset, meg persze a megválaszolatlan kérdések.

Ekkor megérkezett a padtársam, én pedig csak néztem őt, mint, aki még nem látott élő embert. Figyeltem kecses lépteit, amint kikerüli a diákokat, majd lassú lépésekkel megközelíti a padunkat. Mintha repült volna, és olyan tökéletesen mozgott, hogy senkihez sem ért hozzá.

- Elnézést kérek! – szólalt meg az angyali hang, mikor mellénk ért.

- Öhm… bocsi – mondta Kate megbabonázva, majd elköszönt és leült a helyére. Barátnőm után néztem, aki csak vigyorgott, és kacsintott, amit nem értettem. Értetlenül meredtem rá, ő pedig továbbra is mosolygott, és tekintetével a mellettem ülő emberre mutogatott.

- Szia! – köszöntött mosolyogva, mire rá kaptam a tekintetem.

- Szia! – mosolyogtam én is, majd elővettem a tankönyvemet és füzetemet. Valamit muszáj volt csinálnom, mert zavarban voltam, és még véletlenül se akartam ránézni.

- Úgy hallottam, hogy tegnap eláztál egy kicsit – kezdeményezte a beszélgetést. Meglepődtem ezen egy kicsit, de úgy tettem, mintha csak egy sima osztálytárs lenne. Persze az volt, de mégsem. Nem gondoltam, hogy Bella megemlíti neki, ahogy azt sem, hogy egyáltalán beszélnek rólam, még ha az csak egy egyszerű elázás is volt.

- Igen. – Ekkor eszembe jutott, hogy még nem mostam ki Bella ruháját, és persze elfelejtettem, hova is tettem le a szobámban.

- Mi a baj? – kérdezte.

- Semmi. Honnan veszed, hogy baj van? – tudakoltam, miközben igyekeztem nem a szemébe nézni, mert tudtam, akkor megint úgy járok, mint óra előtt.

- Összeráncoltad a homlokod – mosolygott, amitől teljesen zavarba jöttem, és a tollammal kezdtem játszani, ami a füzetemben volt.

- Csak… elfelejtettem visszahozni Bella ruháját, pedig megígértem neki.

- Szerintem nem fog érte megharagudni – mondta, én pedig bólintottam. Eszembe volt, hogy megkérdem, honnan tudta, merre lakom, de ismét ott kötöttem ki, hogy teljesen felesleges, és lényegtelen dolog, így csak csöndben ültem mellette, miközben a mellettünk levő padsorban Kate nézett minket vigyorogva. Nem értettem még mindig, mi volt abban olyan nagy szám, hogy Edward mellett ültem, hisz bárki más is lehetett volna. Időnként olyan volt, mintha kicsit ki közösítették volna, mert más – vagy, ahogy ők mondták, fura – volt. Megint a klikkesedés jutott az eszembe, és rájöttem, hogy valakiket kihagytam. Azokat, akik ki voltak közösítve. Elvétve ültek az ebédlőben, udvaron, vagy épp hol voltak, és szinte mindig egyedül. Valahogy átéreztem a helyzetüket. Volt, hogy meginvitáltam őket, mikor kit, de nem mertek odajönni hozzánk. Tiszteletben kellett tartanom, hisz nem erőltethettem rájuk azt, amit nem akartak.

Az ablakon bámultam kifele eközben, majd elhallgatott az osztály, amiből tudtam, hogy elkezdődött az óra.

Semmit sem értettem a matekból, de annyit sikerült megjegyeznem, hogy egy háromszögről volt szó, a többi kiesett. Fél szememmel, persze észrevétlenül őt néztem, és nem fért a fejembe, hogy nézhet ki valaki ilyen tökéletesen. Persze, nem jöttem rá.

Mikor kicsengettek, minden holmimat bedobtam a táskámba és kisiettem a teremből, majd mentem a következő órámra. Úgy éreztem, ha tovább vagyok mellette, akkor valami hülye ürüggyel tartanám fel, csakhogy beszélgessek vele.

*

Ebédnél csak ültem a lányok mellett és egy pontot néztem az asztalon, nem figyeltem a többiekre, sem semmi másra. Számomra megszűnt a külvilág.

Most kivételesen nem Edwardra gondoltam. Az igazat megvallva, az elmém teljesen üres volt, akár a tévé kikapcsolt állapotban. A szó szoros értelmében, csak bambultam kifele a fejemből.

Már befejeztem az evést, a többiek pedig még az ebédjük háromnegyede körül járhattak, így se szó, se beszéd, felálltam az asztaltól és biológiára mentem.

Senki sem volt a teremben, így leültem a leghátsó padba és tanulni kezdtem, mert, ha ki hív a tanár legalább tudjam egy kettesre vagy hármasra.

Nem tudom, hogy mennyi idő telhetett el, mikor valaki rázogatni kezdett…

Diamond Blogger!

0. Megköszönöd akitől kaptad, és belinkeled :D
1. Elküldöd azoknak, akik szerinted megérdemlik (max 10 ember).
2. Értesíted őket az ajándékról =)
3. Leírod, miért szeretsz másoknak írni.
4. Pár mondatban bemutatkozol a nagy világnak =)

Köszönöm szépen Ninci!:)
http://www.tuni-stories.blogspot.com/


Azért szeretek másoknak írni, mert...

szeretem a visszajelzésekben azt olvasni, hogy igenis tetszik nekik az, amit írok és ez boldoggá tesz, hogy örömöt szerzek, valahányszor friss részt hozok nekik:)

Bemutatkoznék[bár már megtörtént:)]:

Nevem: Hegedűs Ágnes (Gicus, Ági)
Korom: 16
Lakhelyem: Nyíregyháza
Születési helyem: Nyíregyháza

- Szeretek írni, olvasni, zenét hallgatni, beszélgetni a barátnőimmel és hülyülni. :P
- Nem szeretek kíváncsiskodni, de nem tudok elleni mit tenni :S
- Szeretnék színésznő lenni, de mintha ez kezdene eltávolodni tőlem és inkább az írás felé hajlok, ami szintén jó. Azt hiszem.


Nekik küldöm :D (L)

1. Nilla
http://millicentalston.blogspot.com/
http://valoszinutlen.blogspot.com/
2. Zsúú
http://warofthedarkangel.blogspot.com/
3. Holdfény
http://trigenillasmiracle.blogol.hu/
4. Cinti
http://cassieharrison.freeblog.hu/
5. Delirium
http://delirium-2.blogspot.com/
6. Candy
http://robpattinsonfiction.blogspot.com/
7. Kacey
http://cullenesafeherfarkas.blogspot.com/
8. Ritush
http://egyalomvolt.blogspot.com/
9. Twilight Girl
http://ketkulonbozovilag.blogspot.com/
10.Somegirl
http://weloveyourpattz.blogspot.com/

Blogger Díj!

Ez egy blogger díj. A szabályok a következők:
1) ha valaki adja, én elfogadom, ellenvetés nélkül.
2)a logót kirakom a blogomba.
3)a szabályzatot kirakom a blogomba.
4)megnevezek hat másik blogot, akiknek átadom a címet.
5)kitöltöm a tesztet, és kirakom a blogomba.
6)megnevezem, hogy kitől-, és mikor kaptam, és nagy, színes betűkkel kirakom a blogomba.
7)betartom a szabályokat

1) Elfogadtam
2) Megtörtént
3) Ez is megtörtént
4)

1. Nilla
http://millicentalston.blogspot.com/
http://valoszinutlen.blogspot.com/
2. Zsúú
http://warofthedarkangel.blogspot.com/
3. Holdfény
http://trigenillasmiracle.blogol.hu/
4. Cinti
http://cassieharrison.freeblog.hu/
5. Delirium
http://delirium-2.blogspot.com/
6. Candy
http://robpattinsonfiction.blogspot.com/

5)

Név: Hegedűs Ágnes
Becenév: Ági, Gicus
Lakhely, születési hely: Magyarország
Magasság: 155 cm
Névnap: január 21.
Foglalkozás: tanuló
Testvérek: 3
Anyanyelv: magyar
Beszélt nyelvek: angol
Gyűjtemény: könyv, zene, film
Cipőméret: 37
Iskola: Sipkay Barna Kereskedelmi Szakközép Iskola
Osztály: Elsős
Kedvenc tantárgyak: angol, tesi, MISM, Informatika
Hobbi: írás, olvasás, zenehallgatás
Zsebpénz: nem publikus
Kívánság: Sok van :P
Álom: Hogy legyek valaki, aki sokra viszi :)
Szerencseszám: Minden páros szám
Szeretne találkozni: Robert Pattinsonnal (valaki tudja, hogy miért, de nem kell rosszra gondolni :P), és az olvasóimmal személyesen:)
Háziállatok: nincs, de szeretnék majd egy kutyust :)

6)

Ritush - tól és Evenyntől kaptam március 21-én.

2. fejezet - Edward

Köszönöm mindenkinek a kommentárokat. Remélem ez is fog tetszeni nektek:)
Lehet, hogy most hülyének fogtok nézni, de valamit elfelejtettem, amit mondani akartam nektek:S Így majd, ha eszembe jut kiírom ennek a fejezetnek a végére:)
Remélem írtok nekem pár véleményt:)
puszi



MÁR CSAK CENTIMÉTEREKRE VOLT TŐLEM A BORDÁSFAL, én pedig nem tudtam mozdulni. Csak egy helyben álltam és ledermedve néztem, ahogy közelít felém.

Tudtam, hogy meg kéne mozdulnom, mégse tettem, mert nem hallgatott rám a testem, én pedig tudtam, hamarosan rám dől az egész. Gyorsan futott át az agyamon egy-két alternatíva. Beverem a fejem és lesz egy kis agyrázkódásom, vagy eltöröm a kezem, esetleg mindkettő.

Még időm sem volt ellépni olyan gyorsan történt minden.

Egyik pillanatban még a bordásfal közelített felém, a másikban a földön feküdtem, a zuhanó tárgy mellettem hevert, valaki pedig felettem volt és a testével óvott, de én csak a bordásfalat néztem. Nem tudtam, mi történt hirtelen, próbáltam felfogni, majd a felnéztem a megmentőmre. Edward volt az, és ő is olyan meglepett arcot vágott, mint én, de egyből rendezte arcvonásait. Karjaival a vállam felett támaszkodott, míg lábai két oldalt helyezkedtek el mellettem.

Nem értettem, hogy ért mellém olyan gyorsan, amikor a közelemben sem volt, a fal pedig hirtelen dőlt le.

Ezernyi kérdés kavargott a fejemben, miközben Edward aranybarna szemeibe néztem, amik kezdtek sötétebbé válni, ahogy egyre több furcsa és megválaszolatlan kérdés futott át az agyamon.

- Hogy került ide, hisz az előbb még Bella mellett állt a terem másik végében? Miért lett éjfekete a szeme? Az előbb még aranybarna volt.

Meglepetten meredt rám, ahogy én Őrá. Nagyon közel volt hozzám, és a szívem olyan hevesen vert, hogy azt hittem rögtön kiugrik a helyéről. Csak néztem fekete szemeit, amik engem bámultak, és a testem nem akart nekem engedelmeskedni; továbbra is mozdulatlanul feküdtem alatta. Biztos az ijedségtől, hisz meg is sérülhettem volna.

–   Jól vagy? – kérdezte, miután felkelt rólam és segített felállnom a földről.

–   I… Igen, köszönöm – mondtam, még mindig ledöbbenve, miközben még mindig Őt bámultam. Úgy éreztem, próbál menteni valamit.

Ahogy jobban megfigyeltem arcát, a szemei alatt lila karikák húzódtak, és szokatlanul sápadt bőre volt, mégis valahogy ez tette még különlegesebbé. Hirtelen az arca megint meglepettséget tükrözött, és mintha nem vett volna levegőt. Ekkor figyeltem fel a karomon lévő kis sebre, amiből szivárgott a vér. Edwardra néztem… volna, ugyanis eltűnt a szemem elől, sőt, a tornateremből is. Már csak azt láttam, hogy Bella kifele fut a helyiségből, valószínűleg a párja után, aki se szó, se beszéd, eltűnt, ahogy a másik két testvére is.

–   Uramisten! Jól vagy? – szaladt hozzám Ashley. – Nem sérültél meg?

–   Semmi bajom, csak egy kis karcolás – mondtam magam elé bámulva.

Kate-ék elkísértek a gyengélkedőre, ahol megvizsgáltak nem e sérültem meg máshol is, esetleg komolyabban, és kaptam egy ragtapaszt a sebemre, majd elengedtek, miután megállapította az orvos, hogy nincs agyrázkódásom.

A következő órákon, Edwardon és a testnevelés órán történtekről gondolkoztam, és azon, hogy más, miért nem vette észre azt, amit én. Nem tudtam kiverni a fejemből, hogy miként ért oda hozzám olyan gyorsan.

Az ebédlőbe érve, körbe néztem a helyiségben, és meglepődtem, hogy Edward engem nézett. Szúrós tekintetét nem vette le rólam, és mintha feszült lett volna. Nem törődve vele, elmentem megvenni az ebédemet.
Nem szeretettem, ha méregetnek, de Ő ezt tette egyfolytában, ami nagyon idegesített, s mintha valamit próbált volna kiolvasni belőlem.
Pontosan nem tudtam, hogy miért bámul folyamatosan, de azon járt az eszem, ami testnevelés órán történt. Valószínű, hogy azért nézett engem, másról nem lehetett szó. Próbáltam rájönni, mi történt pontosan.

A Kate-ék egész nap, egyfolytában azt kérdezgették, hogy: Jól vagy?, Hogy érzed magad?, Nem fáj semmid? Értékeltem, hogy aggódnak értem, de egy idő után már kezdett idegesíteni.
A suliban persze futótűzként terjedt a pletyka és mindenki engem bámult, ami nagyon zavart.
Elfoglaltam a helyemet a lányok mellett, miközben ők folyamatosan csacsogtak valamiről. Igyekeztem figyelni rájuk, de mindig éreztem magamon azt a tekintetet, amelyik engem bámult, mióta bejöttem az ebédlőbe. Feléjük néztem, és majdnem mindenki engem nézett. Ez megijesztett, ezért felálltam a helyemről, és a következő órámra akartam menni, de valami nem hagyott nyugodni. Nagy levegőt vettem, majd feléjük fordultam, és az asztaluk felé vettem az irányt.
A szívem a torkomban dobogott, de muszáj volt megtudnom, hogy csinálta. Egész nap ezen agyaltam és nem jöttem rá, így meg kellett kérdeznem, mert addig nem nyugodtam meg. Csak ő és én voltunk a szemtanúja annak, ami akkor történt. Nem volt más választásom, furdalt a kíváncsiság.
Már csak pár lépés választott el, hogy megtudjam, mi is történt a tornateremben, és közben próbáltam megnyugodni. Határozottságot mutattam, de mégis össze voltam zavarodva. Mikor odaértem, erőt vettem magamon, és megszólaltam. Mindegyikük engem bámult aranybarna szemeikkel, ami elég frusztráló volt, de igyekeztem nem tudomást venni róluk.
- Sziasztok! – köszöntem, hisz bunkó mégsem lehettem, mire lassan, de visszaköszöntek, majd Edward felé fordultam. – Beszélhetnénk négyszemközt, kérlek?! – Reménykedtem benne, hogy nem fog eltűnni, de nem is akartam erre gondolni.
- Igen – felelte, majd felállt az asztaltól, én pedig felnéztem rá, mivel egy fejjel legalább magasabb volt nálam. Elindultunk kifelé az udvarra, de még így is éreztem magamon az asztalnál ülők tekintetét. Kicsit távolabb álltunk meg a bejárattól, és a kíváncsiskodóktól. – Mondd! – Hangja határozott volt és hideg, nem olyan, mint, mikor elsőnek beszéltünk egymással. Nem akartam húzni az időt, pláne foglalkozni vele, így belekezdtem, és egyből megkérdeztem tőle azt, ami foglalkoztatott.
- Hogy értél oda hozzám olyan gyorsan a teremben? – kérdeztem, mire meglepettséget véltem felfedezni arcán.
- Nem messze álltam tőled – mondta mosolyogva, de a szemében mást láttam.
- Nem, nem voltál – tiltakoztam, hisz biztos voltam magamban, mivel őket néztem.
- De, egy röplabda volt a kezemben – magyarázta, és tudtam, meg akar győzni az ellenkezőjéről, mint, ami volt. Nem hagyhattam magam, mert, akkor ő nyer.
- Nem, Bellával voltál a terem másik végében. – Eközben a szemeibe néztem, és kutattam azt a valamit, ami elárulhatja, hogy nem őrültem meg. Nem volt bizonyítékom, mivel senki sem látta, amit én, így muszáj volt kiszednem belőle.
- Biztos, hogy nem! – felelte határozottan. Megfogott. Tudta nagyon jól, hisz egyedül voltam ezzel, és úgy éreztem lebuktattam magam, mert sejthette, hogy őket figyeltem, de abban a pillanatban nem érdekelt. Aztán eszembe jutott még egy dolog.
- És a szemed? – kérdeztem, mire értetlenül nézett rám. – A szemem láttára változott feketévé – hitetlenkedtem, és a gyomrom összeugrott. Vártam a válaszát, ő pedig aranybarna szemeivel az enyémeket fürkészte, mintha keresett volna valamit, de nem találta. Összeráncolta a szemöldökét, de, amint észrevette, hogy feltűnt nekem ez a reakciója, rendezte arcvonásait.
- Beverted a fejed bizonyára, és képzelődtél – mosolygott.
- Tudom, mit láttam! – vágtam vissza, mert nem hagyhattam, hogy bolondnak nézzen, mikor semmi bajom sem esett egy karcoláson kívül.
- És mit láttál pontosan? – kérdezte, mire furcsán néztem rá, mert úgy tette fel a kérdést, mintha nem az imént tárgyaltuk volna meg.
- Azt, hogy a semmiből teremtél ott mellettem, és a szemed színe egyik pillanatról a másikra megváltozott valamilyen oknál fogva – mondtam. Az arc izma megfeszült, majd tekintete hideg lett.
- Ezt úgyse hinné el neked senki se, ugye tudod? – kérdezte, én pedig éreztem, hogy rátapintottam valami fontosra. Nem tudtam, honnan veszi, hogy elmondanám valakinek is, mert egyszerűen hihetetlen volt még a számomra is ez az egész. Ő figyelt engem, én pedig őt, majd kihúztam magam, és megszólaltam.
- Nem akartam senkinek sem elmondani, csak tudni akartam az igazat, tudni, hogy mit láttam.
- Semmit – felelte nemes egyszerűséggel, és bolondnak éreztem magam, hogy erről beszélek vele, hisz még mindig ugyanazt a szöveget fújta, mint, amit mióta elkezdtük a beszélgetésünket. Kezdtem ideges lenni, és nem szerettem, ha hülyére vesznek, mert száz százalékig biztos voltam benne, mit láttam akkor, hisz előttem történt. Bárki bármit mondott volna nekem. Úgy döntöttem ráhagyom a dolgot, de figyelni fogok, minden apró dologra, mert tudtam, nem őszinte velem. Mondjuk, miért is lett volna, hisz nem is ismer, és én se őt, viszont a végére akartam járni ennek az incidensnek, és ahhoz okosnak kellett lennem.
- Rendben, köszönöm – mosolyogtam, majd otthagytam, és bementem az ebédlőbe, vissza a lányokhoz, akik kérdőn néztek rám. Nem akartam velük erről beszélni, hisz semmi közük nem volt hozzá, de mikor megkérdezték, miért mentem ki Edwarddal az udvarra, csak kitaláltam valami tanórai butaságot, ők pedig betudták annak. Cullenék felé fordultam, ahol újra mindenki engem nézett, főleg a megmentőm, és, aki folyamatosan fürkészte szemeimet, mintha az élete múlt volna rajta. Levettem tekintetemet róluk, majd Juliékkal az oldalamon elindultunk a következő óránkra.

**

Épp kiléptem az iskola kapuján, mikor egy ezüstszínű Volvo haladt el mellettem és, aki vezette nem más volt, mint Edward, mellette pedig Bella ült. Előbbi rám nézett a visszapillantó tükörben, majd mikor észrevettem, elfordította a tekintetét.
Volt egy olyan érzésem, hogy titkol valamit előlem, bár lehet, csak paranoiás voltam.

A nap többi része eseménytelenül telt. Elkészítettem a leckémet, majd lementem vacsorázni.
Anya megkérdezte, hogy mi volt a suliban, én pedig egy „semmi különössel” lezártam a témát. Nem akartam a szívbajt hozni rá, hogy már az első héten, majdnem megöl egy bordásfal.
Olyan tíz óra körül lefeküdtem aludni, de nem jött álom a szememre az aznap történtek után. Állandóan Edwardon járt az eszem. Nem tudtam kiverni a fejemből azt a szempárt.

***

Már lassan egy hónapja jártam a forksi suliba, és nem volt olyan nap, hogy ne bámultam volna meg a Cullenéket ebéd közben, különösen Edwardot. Érdekes módon, mikor valamit gondoltam róla, rám nézett és elmosolyodott, mintha tudta volna, mire gondolok éppen. Persze, állandóan engem vagy épp az asztalunkat bámulta, de nem értettem, miért. Nem beszéltem vele különösképp, még órán se, pedig egymás mellett ültünk matekon is.
Egy valami nagyon fura volt. Nem egyszer vettem észre, hogy mintha Edward akart volna velem beszélni valamiről, de a mozdulata hirtelen megváltozott, és csak elment mellettem szó nélkül. Ezt nem tudtam mire vélni, de úgy döntöttem, nem foglalkozom vele. Továbbra is figyeltem őt, hogy tsz e valami meggondolatlan lépést, de erre nem került sor.
Többször gondoltam a balesetre, és zavart, hogy nem tudtam, mi történt. Biztos, nem vertem be a fejem, mert megmondta az orvos, hogy semmi bajom, tehát, még képzelgés sem lehetett. Megint rájuk néztem, Ő pedig ismét engem bámult; nem értettem, miért.
- Tudom, hogy tetszik neked Edward, de nem kéne ennyire feltűnően bámulni – suttogta Ashley szünetben. A tanteremben ültünk a helyünkön, a Cullen gyerekek közül Jasper, Alice és Edward voltak bent s beszélgettek.
- Tessék? Nekem nem tetszik, csak azt néztem, hogy min mosolyog – mondtam egy vállvonás után. Persze hazudtam, de reméltem, nem tűnik fel neki.
- Nem is mosolyog… – nézett rá barátnőm -… inkább vigyorog – tűnődött el. Edwardra néztem, és valóban fülig ért a szája, amit nem értettem. - Lehet, hogy rajtunk nevet? – kérdezte.
- Szerintem nem, hisz nem is hallja, hogy miről beszélünk – mondtam. - Ha engem kérdezel, én azt mondanám, hogy a padjuk körül ülő embereken röhög. - Újra a bronzbarna hajú angyalra néztem, akinek a keze, tökéletes ajka előtt volt és mintha rázta volna a nevetés.
- Szerintem meg, Edward megőrült, mert ilyet még sosem csinált.
- Ne lepődj meg rajta, hisz te mondtad, hogy Bella előtt senkivel sem beszélt a testvérein kívül – néztem Ashleyre, miközben visszaemlékeztem a Cullen család beszámolójára,
- Jó, de az más – felelte, mire felhúztam a szemöldököm.
- Nem hiszem, de muszáj róla beszélnünk? Biztos, hogy van más témád, nemcsak ő – mondtam, miközben belepillantottam az előttem heverő füzetembe.
- Rendben, akkor más téma. Mondjuk… Tom – mosolygott csábosan.
- Oké, Tom, bár nem tudom, hogy mit eszel rajta. – Eszembe jutott az a nap, mikor elkezdte ecsetelni, mennyire is odavan érte. Nem nézett ki rosszul, de jól sem, egyszóval, nem volt az esetem. Állandóan a gyönyörű kék szeméről áradozott, és azt mondta, ő a szőke hercege fehér lovon. – Manapság, hol vannak az úriemberek – gondoltam.
- És te Edwardon? – sóhajtottam. – Könyörgöm, muszáj róla beszélnünk?
- Bocsi, de én nem eszem meg – mondtam, hogy elvicceljem a beszélgetésünket, mire kis kuncogást hallatott Ashley.
- Csak a szemeddel – nézett rám huncutul, én pedig szólás nyitottam a számat, hogy tiltakozzak. – Ne is tagadd! Képzeletben levetkőzteted.
- A közelében sem jársz – ingattam a fejem.
- Áhá! Szóval már ott tartasz! – húzogatta a szemöldökét, miközben megnyomta az „ott” szócskát. Elnevettem magam, és megcsóváltam a fejem. Tudtam, felesleges vele vitatkoznom, mert hajthatatlan.
- Nem. Ha azt mondom, hogy nem érdekel, akkor leszállsz rólam? – kérdeztem komolyan.
- Ha ezt is mondanád, nem lenne igaz – kuncogott.
- Te egy lehetetlen eset vagy, ugye tudod? – ingattam a fejem.
- Igen, tudom.
- Akkor beszéljünk Tomról – hoztam fel megint a témát, amitől elkanyarodtunk egy kicsit. - Inkább, mint róla – gondoltam.
- Juj, láttad ma, hogy milyen jól nézett ki? – kérdezte, és elkezdte ecsetelni, hogy mi tetszik neki Tomban. Nem szerettem róla beszélni, mert olyan… nyomulós fajta volt, Ash pedig imádott róla fecsegni. Edwardra néztem, aki már nem nevetett, inkább maga elé meredt. Nem tudtam kiismerni ezt a srácot.
- És akkor… Jenny! – hallottam meg barátnőm hangját, én pedig felé fordultam. – Azt ne mondd, hogy egy kicsit sem tetszik neked Mr. Szívdöglesztő? – kuncogott Ash.
- Mr. Szívdöglesztő? Mikor adtál neki ilyen nevet? – kérdeztem nevetve.
- Öhm… pár perce? – nevetett ő is. - De ne térj ki a válaszadás elől; hallgatlak – szólt határozottan, én pedig Edwardra néztem, aki engem bámult és úgy tűnt, mintha várna valamire, én pedig alig tudtam megszakítani a szemkontaktust vele. Visszafordítottam a tekintetem Ash-re, aki kíváncsian várta a válaszomat.
- Nem.
- Nem? – kérdezte, és majd’ kiesett a padból. – Edward mindenkinek tetszik, az nem lehet, hogy pont neked nem. – Kitaláltam egy féligazságot, hátha leakad erről a témáról.
- Jó, talán a szeme – mondtam, és elővettem egy tollat a táskámból, és firkálni kezdtem a füzetem sarkát.
- Hát igen, azok a szemek… gyönyörűek – álmodozott.
- Csak el ne ájulj itt nekem. Tudod, egyet nem értek, hogy jutottunk el Tomtól megint Edwardig? Nincs kedvem róla beszélni – húztam el a szám. Nem akartam, hogy megtudja, mennyire jó pasinak tartom. Azt akartam, hogy az csak az én titkom maradjon.

Miután becsengettek és bejött a tanár is, úgy éreztem, hogy azok a szemek figyelnek, amik teljesen ámulatba ejtettek, mikor megpillantottam őket.
Ránéztem, Ő pedig engem bámult és, mintha koncentrált volna valamire, az én elmém viszont teljesen üres volt. Semmi sem járt az eszemben.


A mai nap is ugyanolyan volt, mit a többi; unalmasabbnál unalmasabb órák, persze alig vártam, hogy végre ebédszünet legyen, mert akkor újra láthatom azt az angyali arcot, ami a legelső tanítási nap óta megfogott. Csak néhány közös órám volt Vele és – nehezen ismertem be, de – hiányzott. Jó elfoglaltság volt őt nézni. Nagyon megtetszett nekem, és próbáltam ezt elrejteni mások elől is.
Igazából csak azt sajnáltam, hogy a szép időben nem láttam Őt, mert állítólag kempingezni ment az egész család, olyankor Bella mindig velünk evett.

Egyre jobban kezdtem feloldódni a többiek között, de leginkább Bellával szoktam beszélgetni, mert Ő is ugyanolyan félénk, akárcsak én. Valamiért a lányok csak akkor csatlakoztak Belláék asztaltársaságához, mikor Cullenék nem voltak iskolában. Mintha tartottak volna Edwardtól, ami kész röhejnek tűnt.

Nem akartam már az iskolában lenni, legszívesebben hazamentem volna. Gondolkodni akartam sok mindenen, és lett volna mit otthon is csinálnom. Lenéztem a tányéromra, és elkönyveltem magamban, hogy a mai nap se ettem valami sokat, és még csodálkoztam, mennyire fáradt vagyok. Éppen vittem ki a tálcámat nagy gondolkodások közepette, mikor valaki megszólított.
– Szia! – köszönt Bella, mire mosolyogva fordultam felé.
– Szia!
– Mi lenne, ha velünk jönnél biológiára? Úgyis közös ez az óránk – mosolygott.
– Öhm… rendben. Miért is ne?! – válaszoltam.
– Akkor az ebédlő előtt találkozunk – mondta, és már ment is. Sosem mentem még velük, és meglepődtem, hogy most magukkal invitáltak, de úgy döntöttem, hogy nem foglalkozom ezzel. Bár fura volt, arra gondoltam, lehet csak sajnálatból.

Örültem neki, hogy velük mehettem, hisz folyton egyedül mentem az összes órára, mivel Ashleyéknek mindig halaszthatatlan elintéznivalójuk támadt, és csak becsengetés előtt egy-két perccel értek be hatalmas vigyorral az arcukon. Reméltem, nem valami rosszat csináltak. Nem mondták el nekem, mondjuk nem is kérdeztem rá, az ő dolguk volt. Mindig zenét hallgattam az órák előtt, így kizártam mindent magam körül, de most nem így volt.
– Szia! – köszöntek egyszerre, mikor melléjük értem.
– Sziasztok! – mosolyogtam.
– Mehetünk? – kérdezte Bella, én pedig bólintottam.
– Tudod, Bella már sokat mesélt rólad – szólalt meg Edward a terem felé menet. Most szólt hozzám hetek óta először és nem volt goromba. Meglepődtem rajta, hogy Bella egyáltalán megemlített neki. Nem tudtam, mit mondhatott rólam neki, nem hittem, hogy olyan érdekes téma lettem volna. Arra is gondoltam, hogy csak meg akarta törni azt a kínos csendet, ami hetek óta volt köztünk.
– Igen? – kérdeztem, mire csak egy bólintást kaptam válaszul. Ennyi beszélgetés nekem bőven elég volt, ráadásul nem is volt mit mondanom a számára. Ekkor egy rövid, barna hajú lány táncolt hozzánk.
– Szia, Alice! – köszöntötték.
– Sziasztok! – mosolygott.
– Alice, ő itt Jenny; Jenny, ő Alice, a húgom – mutatott be minket egymásnak Edward. A hangja kellemes volt, és úgy éreztem még hallgatnám egy kicsit, de próbáltam másra koncentrálni.
– Szia! Örülök, hogy végre megismerhettelek – ölelt meg. Közvetlen volt, bár ez engem egyáltalán nem zavart, sőt. Az ölelése eléggé váratlanul ért, de visszaöleltem, ám ami rögtön feltűnt nekem az a jéghideg teste volt. - Lehet, hogy kintről jött, biztos megint elkezdett esni az eső – gondoltam, miközben megeresztette felé egy kedves mosolyt. Reméltem, hogy nem sikeredett zavartra, mert nem voltam hozzászokva, hogy ismeretlenek ölelgessenek.
– Jenny, mi lenne, ha holnap velünk ebédelnél? – kérdezte.
– Nem hiszem, hogy… – de nem tudtam befejezni a mondatot, mert Bella közbe vágott, mintha tudta volna, mit akarok mondani.
– Szerintem meg igen is az, gyere, ülj velünk holnap – javasolta. Azért nem akartam velük ülni, mert a múltkorában is elég furán méregettek. Úgy éreztem egy pillanatig, hogy a megfigyelés, amit terveztem az inkább a visszájára sült el. Az volt bennem, hogy inkább ők azok, akik megfigyelés alatt akartak tartani. – Nem esznek meg – mosolygott, mire mindketten Bellára kapták tekintetüket, én pedig értetlenül néztem rájuk. Bella próbált nyugodt maradni, de úgy láttam kicsit feszengett volna a mondata után, és mintha bocsánatkérő pillantásokat küldött volna a mellettünk álló két Cullen felé.
– De… – ellenkeztem volna, de, mikor rájuk néztem feltűnt, hogy Edward megint engem néz - ami kezdett idegesíteni, mert azt hittem van valami piszok az arcomon -, közben Alice belém fojtotta a szót.
– Szívesen megismernének téged a többiek, ebben egészen biztos vagyok! – mondta határozottan Alice már felém fordulva. Nem akartam megbántani, és annyira kedves lánynak látszott, hogy inkább belementem.
– Hát jó, meggyőztetek – adtam meg magam. Elég volt a két pár aranybarna szemek egyikében néznem, és megint előbújt a nyomozó énem. Jó ötletnek tartottam bizonyos szinten, de inkább nem gondoltam bele, mert hamarosan órám volt.
– Akkor holnap – mondta, és szó szerint eltáncolt, én pedig csak néztem utána.
– Gyere, menjünk, még elkésünk – szólt Bella, és elindultunk.

A biológia óra hamar elment, és észre sem vettem, hogy ilyen gyorsan eltelt az idő. Fellélegeztem, mikor meghallottam a csengőt, hisz ez a napom végét is jelezte, én pedig igyekeztem hamar összepakolni, majd elhagyni az iskola területét.
Már éppen álltam volna fel, mikor beleütköztem valami keménybe. Először azt hittem, a falba, de ahogy feljebb néztem, megláttam Edwardot, aki nem tudom, hogy került oda, de különösképp nem is érdekelt.
– Bocsánat – nyögtem ki.
– Semmi baj – mosolygott, majd folytatta. – Ne vigyünk haza Bellával? Esik az eső, és nem szeretnénk, ha gyalog mennél haza ebben a rossz időben – mondta még mindig mosolyogva. Nem értettem, hirtelen miért érdekelte őket, elázom e vagy sem, eddig se foglalkoztak vele.
– Nem szükséges, de azért köszönöm. Van esernyőm – mondtam, és már mentem volna, mikor megragadta a kezemet, de abban a pillanatban el is engedte. Jéghideg volt a keze ahhoz képest, hogy a teremben volt vagy huszonnyolc fok. Nagyon meglepődtem, és ezt ő is észrevette, de folytatta, mintha ez olyan természetes lenne.
– De azért mégis jobb lenne, ha nem a hidegben kéne hazamenni, hanem egy meleg kocsiban, nemde? – kérdezte egy félmosoly kíséretében. Erőltette valamiért, de úgy döntöttem belemegyek a kis játékába, bármit is tervezett.
– Valóban, azért az mégis jobb lenne – helyeseltem, mintha mi sem történt volna.
– A parkolóban találkozunk – mondta.
– Rendben. – Mikor ezt kimondtam, már sehol sem volt. Hova tűnt? - kérdeztem magamtól. Eszembe jutott a testnevelés órán történtek, és meg egy érdekes dolgot hozzáírhattam Edward Cullen furcsaságainak listájához.


Az úton egyszer sem szólaltam meg, csak Belláék beszélgettek mindenféléről, nem igazán figyeltem oda, mert folyton az a hideg érintés járt a fejemben.
Nem bírtam felfogni, mitől volt ilyen hideg a keze, mert a testvérénél érthető, hisz kintről jött, de neki…? Negyvenöt percen keresztül egy meleg teremben ült, ennek ellenére az érintése, akár a fagyos szellő. Aztán ott volt a bordásfalas eset. Leperegtek előttem a baleset képei, és megint nem jutottam sehova sem ez ügyben. Tudtam, hogy utána kell járnom a dolgoknak. Választ nem kaptam tőle, de muszáj volt kiderítenem, mert érdekelt és persze nagyon kíváncsi is voltam.
- Jenny, minden rendben? – szakította meg a gondolatmenetemet Bella a kérdésével.
- Persze – mosolyogtam.
- Csak azért kérdeztem, mert olyan csöndben vagy.
- Elgondolkoztam, ezen-azon – feleltem. Azt azért mégsem mondhattam, hogy a barátján elmélkedtem. Az is eszembe jutott, hogy Bellának feltűntek e már ezek a dolgok, de még nem voltam vele olyan viszonyban, hogy erre rákérdezzek.
- Akkor jó – mosolygott, majd visszafordult Edward felé, aki folyamatosan engem bámult, miközben állkapcsát megfeszítette. Nagyon furcsa volt, de inkább úgy tettem, mint, aki nem látta, és kifele bámultam az ablakon, miközben éreztem, ahogy még jobban felgyorsul az autó, a fák pedig elmosódtak mellettünk.


Mikor hazaértünk, kiszálltam a kocsiból és elköszöntem tőlük, majd bementem a házba, s neki láttam a leckém elkészítéséhez, de sehogy sem ment, mert próbáltam összetenni a képet.
A szemének a színe, a testnevelés óra, hogy hogyan ért oda olyan gyorsan hozzám, és aztán ez a hideg bőr. Nem fért a fejembe. Felesleges lett volna tőle bármit is kérdeznem, hisz megint letagadta volna, mint a múltkor. Elővettem egy papírt és minden furcsa dolgot leírtam Edwardról, majd a fiókom mélyére süllyesztettem. Úgy gondoltam szükségem lehet rá a jövőben.

A könyveim felett ültem vagy öt óra hosszát, és egy szemernyit sem tanultam.
Mikor anya hazaért, megkérdeztem, mi történt ma a munka helyén, hátha eltereli a gondolataimat, de nem fejtette ki bővebben, így megint rá gondoltam.
Miután megvacsoráztunk, elmentem lezuhanyozni, és befeküdtem az ágyamba.
Azon tanakodtam, hogy esetleg valami betegsége lehet, de az nem magyarázta a gyorsaságot. - Az is lehet, hogy Ő a legjobb futó az osztályban, de ez akkor is lehetetlen – gondoltam. Túl sokat agyaltam ezen, de próbáltam túl jutni ezen, mert, ha feszült vagyok, akkor nem haladok előrébb az ügyben.

Nem tudom, hogy mennyi idő telhetett el, míg elaludtam, de álmomban az erdőben sétálgattam, mikor megjelent egy nagy fa mellett Edward.
Melegen rám mosolygott, majd elindult felém és megállt közvetlenül velem szembe. Én csak néztem karamell színű szemeit és valósággal elvesztem bennük. Teljesen zavarba jöttem, s éreztem, hogy az arcomba szökik a vér. Ezen csak elmosolyodott majd egyik kezével – ami most is jéghideg volt - megsimogatta az arcomat. Egy pillanatig elfelejtettem levegőt venni, de emlékeztettem magam erre az apró emberi szükségletre.
Ekkor Edward felkapott az ölébe és lefektetett a földre, majd felém kerekedett s mélyen a szemeimbe nézett, aztán arca közeledni kezdett az enyémekhez…

Ennek a csodás álomnak a telefonom csörgése vetett véget.
Pedig már majdnem megcsókolt – morogtam magamban, és a készüléket kinyomva elhajítottam a szoba végébe. Ez nagyon jót tett neki, az biztos. Nem akartam vele álmodni, de ugyebár, mindig az ellenkezője történik annak, mint, amit akarunk. Meglepődtem, hogy ilyet álmodtam vele, hisz alig beszéltem vele pár szót, mégis elérte a legbelső gondolataimat is.

Egy gyors reggeli után elindultam a suliba, közben azon gondolkoztam, hogy Edward honnan tudta, merre lakom. Nem kérdezte, én pedig nem mondtam meg, és ez fel sem tűnt, mert annyira lefoglalt a hideg érintése. Mivel furcsálltam, így úgy döntöttem, megkérdezem tőle, és reméltem, hogy most nem fog kitérni a válaszadás elől.

1. fejezet - Az új lány

Az első fejezet hosszabban és javítva:) Remélem tetszik majd, és kapok érte pár kommentárt vagy levelet:)
Puszi


GYÖNYÖRŰEN SÜTÖTT A NAP, mégis rossz kedvem volt, mert nem akartam elköltözni New Yorkból, de anyu ragaszkodott hozzá.
Sosem gondoltam volna, hogy az USA legesősebb helyét választja, ám megtörtént, és még csak nem is sejtettem, hogy ez a költözés változtatja meg majd az egész eddigi életemet…

Egy átlagos tizennyolc éves lány voltam, aki édesanyjával a mindig esős Forksba költözött.

Azért került sor erre, mert a szüleim elváltak, így az öcsém, Jimy, apával maradt, míg én anyuval tartottam. Kicsit rossz volt, hisz mindig azt hittem, örökre együtt maradnak, de ez nem történt meg. Megértettem, voltak köztük problémák, és, hogy próbálták megjavítani a kapcsolatukat, de nem sikerült. A nővéreimre persze ez nem volt hatással, hisz nekik már családjuk volt, így a két „kicsi” maradt csak a szülőknél. Amy és Sarah voltak a legszerencsésebbek, mert nem kellett látniuk az őrlődésüket, persze előttünk nem mutatták, de, mikor egyedül voltak, kiült az arcukra.

Bár elváltak, nem rossz szájízzel, így apu kivitt minket a reptérre, és az öcsém is velünk tartott, de Ő félvállról vette a dolgot, nem úgy, mint apa.

Vagy huszadjára ölelt magához és tízezerszer elmondta, hogy mennyire fogok neki hiányozni.
Mikor végre elengedett, anyutól is elköszönt, bár nem csókkal, hanem egy arc puszival és egy öleléssel.

Felszálltunk a repülőre, ami Seattle-be repített minket.

***


Nem mondhatnám, hogy izgultam, mivel egyáltalán nem érdekelt a város.
Kicsi, esős és unalmas, semmi nyüzsgés csak punnyadás.
Amíg a buszon ültünk, - ami Seattle-ből Port Angelesbe, majd onnan átszállással Forksba vitt-, megterveztem a hétvégém.
Semmit tevés, plusz városnézés.
Ha már ebbe a kisvárosba költözöm, legalább ismerjem meg – gondoltam.

***


Amint megpillantottam a házunkat, két szó jutott az eszembe. Túl színes.

A ház széle zöld, a fala halványsárga, a tető pedig szürkés színű volt. A háznak volt egy kis terasza, ahová, majd ki lehetett ülni.
Új otthonom mellett, egy kisebb erdő húzódott.
Legalább lesz egy kis friss levegő – gondoltam, majd bementem a házba.

Az emeletre egy kisebb lépcsősor vezetett fel, és nem egy rozoga lépcsőzet volt.
Felballagtam az emeletre, majd végig mentem a folyosón, aminek a végén volt az én szobám, amivel szemben nyílt a fürdőszoba.
Beléptem a szobámba, majd körbepásztáztam a helyiséget.
Az ágyam szinte az ablak mellett állt, az asztalom, az ajtótól jobbra volt, majdnem az ágyam előtt; a szekrényem pedig az ajtótól balra helyezkedett el.
A takaróm világoskék volt, a párnám pedig fehér.
Ez a két kedvenc színem.
- Na, hogy tetszik? – kérdezte anya, mikor felért a szobámhoz.
- Nagyon szép – erőltettem magamra egy műmosolyt. – Ezt már előre berendeztétek? – kérdeztem.
- Igen. Csak nem gondoltad, hogy úgy jövünk el? – nevetett fel, majd elindult a saját szobájába.

***


A hétvégém úgy telt, ahogy terveztem, és kellemeset csalódtam Forksban a szombati reggelen, mivel hétágra sütött a nap, s ezzel jól indult a napom.
De, mint mindig, ennek is volt hátulütője, mivel délután úgy szakadt az eső, mintha dézsából öntötték volna, ami persze hatással volt a következő napra is.

Hétfő reggel ismét ragyogóan sütött a nap, és örömmel készülődtem a suliba.


Az első iskolai napom ebben a kis városban és, mikor kiléptem a házból egyből elkezdett esni az eső.
Remek – gondoltam, majd elindultam a suliba.


Húsz perc gyaloglás után értem az iskola bejáratához, és egy nagy levegővétel után tovább haladtam az irodába, ahol majd átvehetem a tankönyveimet.

Egy kis kóválygás után megtaláltam azt a szobát, ami felé nagy betűkkel az volt kiírva hogy: GAZDASÁGIIRODA.
Beléptem a helyiségbe, majd a pultnál ülő hölgyhöz léptem.
- Jó reggelt!
- Jó reggelt! – köszönt, miközben felnézett rám. – Segíthetek valamiben? – kérdezte.
- Jenny Smith vagyok, az új diák – mutatkoztam be.
- Oh, igen, már vártuk – mondta, és a kezembe nyomott pár papírt.
Közte volt az órarendem és a suli térképe is, majd elmagyarázta, mit kell velük csinálnom, utána pedig megmutatta, hol lesznek az óráim.
Megköszöntem a segítségét, majd kimentem és az első órámra igyekeztem, ami matematika volt.


Mindig is utáltam ezt a tantárgyat, és alig vártam, hogy végre kicsengessenek.
Miután vége lett az órának, Angolra mentem, közben összetalálkoztam két lánnyal, akik az osztálytársaim voltak, mint kiderült, és nekik is ugyanaz az órájuk volt, mint nekem.
A hosszú, barna hajú lányt Ashleynek, a rövid, szőkét pedig Kate-nek hívták.
- Figyelj, Jenny! Nincs kedved velünk ülni az ebédnél? - kérdezte Ashley.
- De, szívesen - mondtam mosolyogva.

A lányok elkísértek történelemre, mivel ebéd előtt még volt egy órám.
A teremben találtam egy üres padot, így hát leültem és vártam.
Később egy lány foglalt helyet mellettem, akinek hosszú, barna haja és kék szeme volt
- Szia, Hannah Bell vagyok – mutatkozott be mosolyogva.
- Szia, Jenny Smith.
- Te vagy az új lány, igaz?
- Igen – feleltem, aztán nem szóltunk egymáshoz, mert bejött a tanár, és elkezdődött az óra.


Lassan vánszorgott az idő, miközben az óra nagymutatóját bámultam és vártam, hogy kicsengessenek.

Mintha tűbe ültem volna, úgy száguldottam ki a teremből és igyekeztem a menzára, közben találkoztam Kate-ékkel, akikkel együtt mentem tovább.

Amint beértem az étkezdébe minden szem rám szegeződött, ami vagy három perc után már kezdett idegesíteni.
Ashleyék bemutatták az asztalnál ülőket.
- Jenny, ők itt Julie, Mark, Tom és Zac.
- Sziasztok! – köszöntem félénken, majd helyet foglaltam az egyik üres széken.


Pár perc múlva egy emberként fordultak a többiek a bejárat felé, én pedig követtem a tekintetüket.
Először nem hittem a szememnek, mert egyszerűen képtelenségnek tartottam azt, hogy ilyen tényleg létezik. Négy angyal lépett be az ajtón, én pedig csak bámultam őket.
Mikor magamhoz tértem, a lányok felé fordultam.
- Kik ők? – kérdeztem, még mindig őket bámulva.
- Cullenék. Dr. és Mrs. Cullen fogadott gyerekei, tudod, elég... elég furák – mondta Kate.
- A szőke hajú Rosalie és a mellette levő barna hajú srác Emmett, egy pár; a rövid, barna hajú lány Alice, a szöszi pedig Jasper. Ők is egy pár – magyarázta Ashley. Elég érdekes családnak tűntek, előítéletem persze nem volt, hisz hallottam már hasonlót, hogy a fogadott gyerekek egymásba szerettek, ám még nem találkoztam személyesen ilyennel. Néztem kecses lépteiket, és azon elmélkedtem, milyen gyönyörűek egytől-egyig. A barna hajú lány rám mosolygott, én pedig zavartan fordítottam el a tekintetemet róluk, hisz lebuktam, hogy bámulom őket.
Ekkor ismét nyílt az ajtó, és egy újabb pár lépett be rajta. Egy bronzbarna hajú srác és egy hosszú, barna hajú lány léptek be rajta, és az egyik asztalhoz sétáltak kézen fogva, ahol már egy társaság ült.
- Ők is..? - kérdeztem.
- Na igen, Bella és Edward – hallottam meg Ashley hangját közvetlenül a fülem mellett, én pedig ijedtemben megugrottam. – Bocsi, nem akartalak megijeszteni.
- Semmi baj – mosolyodtam el.
- Ők nem "testvérek" - rajzolt macskakörmöt Ash ennél a szónál, miközben mosolygott rám, én pedig tekintetemet a nemrég érkező pár felé fordítottam, és megbabonázva néztem az Edward nevezetű srácot, mert ő még a testvéreinél is jobban nézett ki. Szinte vonzotta a női szemeket. Ő rám emelte tekintetét, és csak néztük egymást egy ideig, majd elfordította - talán - barna szemeit, és a párjával kezdett beszélgetni.


Az utolsó órám Biológia volt. Ezt a tantárgyat kivételesen szerettem, a kedvencem volt.
Ashleyék velem tartottak, hisz együtt volt óránk. Amint beléptem a terembe egyből észrevettem azt a párt, akik utoljára jöttek be az ebédlőbe, és, amint a fiú rám nézett, levettem róluk a szemem, és Kate-ék felé fordultam.
Ash megkért, hogy üljek mellé, és én szívesen mondtam igent a felkérésére. Ahogy lépdeltem a padok között, nem egy tekintetet kaptam el, aki engem figyeltek, az újdonságot. Elég zavaró volt.
Miután elfoglaltuk a helyünket, vártuk, hogy megérkezzen a tanár.
Újdonsült padtársam elkezdett valamiről fecsegni, de nem figyeltem rá, mert egyszerűen képtelen voltam levenni a szememet róluk, főleg Edwardról.
Meg kellett hagyni, hogy nagyon jól nézett ki és irigyeltem Bellát – azt hiszem így hívták -, amiért megszerezhetett magának egy ilyen jó pasit.
- Föld hívja Jennyt! – hadonászott a szemeim előtt Ash.
- Igen?
- Figyelsz te rám egyáltalán? – kérdezte.
- Ne haragudj, máson járt az eszem – kértem bocsánatot, közben észrevétlenül Edwardék felé sandítottam.
- Mit tudsz róluk? – kérdeztem egy idő után.
- Hát, Bella több mint egy éve jött Forksba, és ő is ugyanolyan újnak számított, mint te; az apukája a rendőrfőnök – mondta. -  Cullenék pedig pár évvel előtte költöztek ide Alaskából. Képzelheted, mennyi lánynak felkeltették az érdeklődését a fiúk, főleg Edward – mosolygott, majd folytatta -, pont úgy, mint most neked – vigyorgott.
- Ne mondj butaságokat – forgattam meg a szemeim.
- Akkor, miért bámulod egyfolytában? – húzogatta fel a szemöldökét.
- Én csupán, érdekesnek találom a szemét – hazudtam, hisz nem láthattam messziről, milyen is.
- Hát… az tényleg elég érdekes, de gyönyörű. Na, de most nem ez a lényeg. Tehát Edward a következő napokban nem jött suliba, mikor Bella első napja volt, majd csak egy hét múlva.
- Mi? Honnan tudod, hogy csak egy hét múlva? – nevettem. – Tán magánnyomozó vagy? – érdeklődtem mosolyogva.
- Nem – nevette el magát. - Tudod… akkor még tökre bele voltam zúgva Edwardba, de rájöttem, hogy semmi esélyem nála, úgyhogy letettem róla – szólt elgondolkodva. - Nos, ahogy lenni szokott, egy idő után összejöttek, azóta együtt vannak – mesélte.
- Értem – bólintottam, majd hirtelen csend lett, mert bejött tanár, és elkezdődött az óra.


Alig tudtam figyelni az órán, mert olyan volt, mintha folyamatosan néztek volna.
Kicsit balra fordultam, és láttam, hogy Edward engem néz. Hirtelen visszafordítottam a fejem a tanár felé, és többet nem fordultam feléjük. Tudtam, hogy lebuktam, és eldöntöttem, hogy nem fordulok többet feléjük, ha nem akarok kíváncsi tekinteteket magam körül.

Hazafelé elgondolkodtam mai napon.
Az tény, hogy Edward nagyon jól nézett ki, de azt nem értettem, hogy miért nézett. Az is igaz, hogy új lány voltam, de ez akkor is frusztráló volt, mert, mintha tudta volna, hogy róla beszéltünk. Bár, lehet csak túlgondoltam.

Anya még nem volt otthon, úgyhogy főztem magamnak vacsorát, aztán felmentem a szobámba tanulni.
Ki akartam verni a fejemből a mai napot és azt az édes arcot, ami magával ragadott, így a tankönyveimbe bújtam. Azok a szemek jártak a fejemben, ahogy engem bámultak, de elkönyveltem magamban, hogy ez egy kisváros, és mindenki ismer mindenkit, én pedig kívülálló voltam.
Már csak arra emlékeztem, hogy a tananyagot próbáltam megjegyezni, majd a könyvek felett aludhattam el, mivel hirtelen egy furcsa, de szép álomba csöppentem…

***


Másnap reggel korán keltem, és észrevettem, hogy a könyveim nincsenek az ágyamon, helyette az asztalomon voltak szépen rendbe téve.
Biztos anya tette oda őket, mikor hazaért – gondoltam, majd a fürdő felé vettem az irányt.

Még csak egy napja ismertem Edwardot, de máris róla álmodtam. Arra gondoltam, hogy mivel nagyon bejött, így – mint „fő esemény” – ő volt a központban a tudatalattimnak. Gyorsan elhessegettem a róla alkotott képeimet, majd fürdés után lementem a konyhába enni valamit, aztán felvettem a kabátom és elindultam az iskolába.

Mikor beértem a terembe, Ash és Kate már a helyükön ültek és egyfolytában csacsogtak, így nem vették észre, hogy megjöttem.
Egy szabad hely után keresgéltem, és amikor megláttam, hogy ki mellett van, a gyomrom görcsbe rándult.
Odamentem hozzá, hátha megengedi, hogy mellé üljek erre az órára.
Most is szívdöglesztően nézett ki, bár csak egy fehér póló volt rajta, de még így is minden lány figyelmét felhívta magára. Főleg az enyémet, mert úgy láttam, csak én bámultam őt.
Elindultam felé, és reménykedtem benne, hogy nem fogok hasra esni egyik padban sem. Mikor az asztal mellé értem, rám nézett.
Gyönyörű aranybarna szemei voltak, - Ilyet még sosem láttam – jegyeztem meg magamnak -, és ahogy nézett vele, éreztem, hogy az arcomba szökik a vér.
– Szia! – köszönt mosolyogva.
– Szia! – szólaltam meg nagy nehezen. - Szabad ez a hely? – tudakoltam.
– Igen – bólintott.
– Le... Leülhetek? – kérdeztem lassan, már-már dadogva, Ő pedig csak bólintott, és mintha egy kis vigyor ült volna ki az arcára, miközben leültem mellé.
– A nevem Edward Cullen, Te pedig az új lány vagy, igaz?
– Igen. Jenny vagyok, Jenny Smith.
– Örülök, hogy megismertelek – mondta mosolyogva, amitől azt hittem, most rögtön kiesek a pasból.
– Én is – mosolyogtam vissza rá.


Elkezdődött a matematika óra. Nem tudtam, hogy vele fogok járni erre az órára, mivel tegnap nem volt itt, talán lógott. Mindegy, nem foglalkoztam vele, hisz nem az én dolgom volt, hanem az övé.
Nagyon figyelnem kellett a tanárra, de még így sem értettem, hogy mit magyarázott, nekem ez tejesen kínai volt.
– Segítsek? – kérdezte egy lágy hang a fülembe súgva, amitől kellemes bizsergés járta át a testem.
– Nem, köszönöm. Értem – mondtam.
– Én nem úgy látom – mosolygott, és ránézett a füzetemre, én pedig követtem a tekintetét.
Az összes feladat hibás volt, mert a táblára néztem, és teljesen más volt az eredmény, mint nekem. Áthúztam az egészet, és lemásoltam a jót, én pedig alig vártam, hogy végre vége legyen ennek az órának.

Mikor megszólalt a csengő, magam mellé sandítottam, de már nem volt mellettem Edward. Nem láttam, mikor ment ki a teremből, és nem is hallottam, hogy megmozdult volna mellettem a szék.
Nem foglalkoztam vele különösképpen, inkább mentem a következő órámra, ami testnevelés volt.

Bementem az öltözőbe és megláttam Bellát, amint „gyors mozdulatokkal” vette át a ruháját, mellette pedig az egyik Cullen lány volt, aki kedvesen mosolygott rám. Nem igazán értettem, de azért visszamosolyogtam rá.
Letettem az egyik padra a táskám, majd követtem a többi lány példáját, és átöltöztem. Furdalt a kíváncsiság, hogy vajon Edward is az órán lesz e majd, de inkább nem gondoltam rá, hisz elég gyerekes lett volna a részemről. Bár megmondom őszintén, nem akartam, hogy közös legyen ez az óránk is, mivel, úgy éreztem, akkor lennék a legügyetlenebb, és akkor tenném a legnevetségesebbé magam. Nem féltem tőle, csak atól, hogy megint dadognék, ha a közelében lennék.

Csengetéskor megláttam Cullenéket, de csak a szőke hajút -, akinek nevére nem emlékeztem hirtelen -és Edwardot.
Nem igaz, hogy nem tudom őt elkerülni, ennyire peches nem lehetek? – gondoltam, mire Edward rám emelte aranybarna tekintetét, amit kissé furcsálltam, hisz háttal állt nekem.

Röplabdáztunk.
Egész jól ment, ahhoz képest, hogy már két éve nem játszottam, bár Belláról nem lehetett ugyanezt elmondani, mert sokszor elesett, és természetesen Edward mindig segített neki felállni. Mintha csak az őrangyala lett volna, aki mindenhol vele van. Olyan tökéletesnek látszódtak együtt. Egyfolytában csak őket néztem, aztán hallottam, ahogy a nevemet kiabálják mögöttem.
Mikor megfordultam a bordásfal egyik vége közelített felém…