1. fejezet - Az új lány

Az első fejezet hosszabban és javítva:) Remélem tetszik majd, és kapok érte pár kommentárt vagy levelet:)
Puszi


GYÖNYÖRŰEN SÜTÖTT A NAP, mégis rossz kedvem volt, mert nem akartam elköltözni New Yorkból, de anyu ragaszkodott hozzá.
Sosem gondoltam volna, hogy az USA legesősebb helyét választja, ám megtörtént, és még csak nem is sejtettem, hogy ez a költözés változtatja meg majd az egész eddigi életemet…

Egy átlagos tizennyolc éves lány voltam, aki édesanyjával a mindig esős Forksba költözött.

Azért került sor erre, mert a szüleim elváltak, így az öcsém, Jimy, apával maradt, míg én anyuval tartottam. Kicsit rossz volt, hisz mindig azt hittem, örökre együtt maradnak, de ez nem történt meg. Megértettem, voltak köztük problémák, és, hogy próbálták megjavítani a kapcsolatukat, de nem sikerült. A nővéreimre persze ez nem volt hatással, hisz nekik már családjuk volt, így a két „kicsi” maradt csak a szülőknél. Amy és Sarah voltak a legszerencsésebbek, mert nem kellett látniuk az őrlődésüket, persze előttünk nem mutatták, de, mikor egyedül voltak, kiült az arcukra.

Bár elváltak, nem rossz szájízzel, így apu kivitt minket a reptérre, és az öcsém is velünk tartott, de Ő félvállról vette a dolgot, nem úgy, mint apa.

Vagy huszadjára ölelt magához és tízezerszer elmondta, hogy mennyire fogok neki hiányozni.
Mikor végre elengedett, anyutól is elköszönt, bár nem csókkal, hanem egy arc puszival és egy öleléssel.

Felszálltunk a repülőre, ami Seattle-be repített minket.

***


Nem mondhatnám, hogy izgultam, mivel egyáltalán nem érdekelt a város.
Kicsi, esős és unalmas, semmi nyüzsgés csak punnyadás.
Amíg a buszon ültünk, - ami Seattle-ből Port Angelesbe, majd onnan átszállással Forksba vitt-, megterveztem a hétvégém.
Semmit tevés, plusz városnézés.
Ha már ebbe a kisvárosba költözöm, legalább ismerjem meg – gondoltam.

***


Amint megpillantottam a házunkat, két szó jutott az eszembe. Túl színes.

A ház széle zöld, a fala halványsárga, a tető pedig szürkés színű volt. A háznak volt egy kis terasza, ahová, majd ki lehetett ülni.
Új otthonom mellett, egy kisebb erdő húzódott.
Legalább lesz egy kis friss levegő – gondoltam, majd bementem a házba.

Az emeletre egy kisebb lépcsősor vezetett fel, és nem egy rozoga lépcsőzet volt.
Felballagtam az emeletre, majd végig mentem a folyosón, aminek a végén volt az én szobám, amivel szemben nyílt a fürdőszoba.
Beléptem a szobámba, majd körbepásztáztam a helyiséget.
Az ágyam szinte az ablak mellett állt, az asztalom, az ajtótól jobbra volt, majdnem az ágyam előtt; a szekrényem pedig az ajtótól balra helyezkedett el.
A takaróm világoskék volt, a párnám pedig fehér.
Ez a két kedvenc színem.
- Na, hogy tetszik? – kérdezte anya, mikor felért a szobámhoz.
- Nagyon szép – erőltettem magamra egy műmosolyt. – Ezt már előre berendeztétek? – kérdeztem.
- Igen. Csak nem gondoltad, hogy úgy jövünk el? – nevetett fel, majd elindult a saját szobájába.

***


A hétvégém úgy telt, ahogy terveztem, és kellemeset csalódtam Forksban a szombati reggelen, mivel hétágra sütött a nap, s ezzel jól indult a napom.
De, mint mindig, ennek is volt hátulütője, mivel délután úgy szakadt az eső, mintha dézsából öntötték volna, ami persze hatással volt a következő napra is.

Hétfő reggel ismét ragyogóan sütött a nap, és örömmel készülődtem a suliba.


Az első iskolai napom ebben a kis városban és, mikor kiléptem a házból egyből elkezdett esni az eső.
Remek – gondoltam, majd elindultam a suliba.


Húsz perc gyaloglás után értem az iskola bejáratához, és egy nagy levegővétel után tovább haladtam az irodába, ahol majd átvehetem a tankönyveimet.

Egy kis kóválygás után megtaláltam azt a szobát, ami felé nagy betűkkel az volt kiírva hogy: GAZDASÁGIIRODA.
Beléptem a helyiségbe, majd a pultnál ülő hölgyhöz léptem.
- Jó reggelt!
- Jó reggelt! – köszönt, miközben felnézett rám. – Segíthetek valamiben? – kérdezte.
- Jenny Smith vagyok, az új diák – mutatkoztam be.
- Oh, igen, már vártuk – mondta, és a kezembe nyomott pár papírt.
Közte volt az órarendem és a suli térképe is, majd elmagyarázta, mit kell velük csinálnom, utána pedig megmutatta, hol lesznek az óráim.
Megköszöntem a segítségét, majd kimentem és az első órámra igyekeztem, ami matematika volt.


Mindig is utáltam ezt a tantárgyat, és alig vártam, hogy végre kicsengessenek.
Miután vége lett az órának, Angolra mentem, közben összetalálkoztam két lánnyal, akik az osztálytársaim voltak, mint kiderült, és nekik is ugyanaz az órájuk volt, mint nekem.
A hosszú, barna hajú lányt Ashleynek, a rövid, szőkét pedig Kate-nek hívták.
- Figyelj, Jenny! Nincs kedved velünk ülni az ebédnél? - kérdezte Ashley.
- De, szívesen - mondtam mosolyogva.

A lányok elkísértek történelemre, mivel ebéd előtt még volt egy órám.
A teremben találtam egy üres padot, így hát leültem és vártam.
Később egy lány foglalt helyet mellettem, akinek hosszú, barna haja és kék szeme volt
- Szia, Hannah Bell vagyok – mutatkozott be mosolyogva.
- Szia, Jenny Smith.
- Te vagy az új lány, igaz?
- Igen – feleltem, aztán nem szóltunk egymáshoz, mert bejött a tanár, és elkezdődött az óra.


Lassan vánszorgott az idő, miközben az óra nagymutatóját bámultam és vártam, hogy kicsengessenek.

Mintha tűbe ültem volna, úgy száguldottam ki a teremből és igyekeztem a menzára, közben találkoztam Kate-ékkel, akikkel együtt mentem tovább.

Amint beértem az étkezdébe minden szem rám szegeződött, ami vagy három perc után már kezdett idegesíteni.
Ashleyék bemutatták az asztalnál ülőket.
- Jenny, ők itt Julie, Mark, Tom és Zac.
- Sziasztok! – köszöntem félénken, majd helyet foglaltam az egyik üres széken.


Pár perc múlva egy emberként fordultak a többiek a bejárat felé, én pedig követtem a tekintetüket.
Először nem hittem a szememnek, mert egyszerűen képtelenségnek tartottam azt, hogy ilyen tényleg létezik. Négy angyal lépett be az ajtón, én pedig csak bámultam őket.
Mikor magamhoz tértem, a lányok felé fordultam.
- Kik ők? – kérdeztem, még mindig őket bámulva.
- Cullenék. Dr. és Mrs. Cullen fogadott gyerekei, tudod, elég... elég furák – mondta Kate.
- A szőke hajú Rosalie és a mellette levő barna hajú srác Emmett, egy pár; a rövid, barna hajú lány Alice, a szöszi pedig Jasper. Ők is egy pár – magyarázta Ashley. Elég érdekes családnak tűntek, előítéletem persze nem volt, hisz hallottam már hasonlót, hogy a fogadott gyerekek egymásba szerettek, ám még nem találkoztam személyesen ilyennel. Néztem kecses lépteiket, és azon elmélkedtem, milyen gyönyörűek egytől-egyig. A barna hajú lány rám mosolygott, én pedig zavartan fordítottam el a tekintetemet róluk, hisz lebuktam, hogy bámulom őket.
Ekkor ismét nyílt az ajtó, és egy újabb pár lépett be rajta. Egy bronzbarna hajú srác és egy hosszú, barna hajú lány léptek be rajta, és az egyik asztalhoz sétáltak kézen fogva, ahol már egy társaság ült.
- Ők is..? - kérdeztem.
- Na igen, Bella és Edward – hallottam meg Ashley hangját közvetlenül a fülem mellett, én pedig ijedtemben megugrottam. – Bocsi, nem akartalak megijeszteni.
- Semmi baj – mosolyodtam el.
- Ők nem "testvérek" - rajzolt macskakörmöt Ash ennél a szónál, miközben mosolygott rám, én pedig tekintetemet a nemrég érkező pár felé fordítottam, és megbabonázva néztem az Edward nevezetű srácot, mert ő még a testvéreinél is jobban nézett ki. Szinte vonzotta a női szemeket. Ő rám emelte tekintetét, és csak néztük egymást egy ideig, majd elfordította - talán - barna szemeit, és a párjával kezdett beszélgetni.


Az utolsó órám Biológia volt. Ezt a tantárgyat kivételesen szerettem, a kedvencem volt.
Ashleyék velem tartottak, hisz együtt volt óránk. Amint beléptem a terembe egyből észrevettem azt a párt, akik utoljára jöttek be az ebédlőbe, és, amint a fiú rám nézett, levettem róluk a szemem, és Kate-ék felé fordultam.
Ash megkért, hogy üljek mellé, és én szívesen mondtam igent a felkérésére. Ahogy lépdeltem a padok között, nem egy tekintetet kaptam el, aki engem figyeltek, az újdonságot. Elég zavaró volt.
Miután elfoglaltuk a helyünket, vártuk, hogy megérkezzen a tanár.
Újdonsült padtársam elkezdett valamiről fecsegni, de nem figyeltem rá, mert egyszerűen képtelen voltam levenni a szememet róluk, főleg Edwardról.
Meg kellett hagyni, hogy nagyon jól nézett ki és irigyeltem Bellát – azt hiszem így hívták -, amiért megszerezhetett magának egy ilyen jó pasit.
- Föld hívja Jennyt! – hadonászott a szemeim előtt Ash.
- Igen?
- Figyelsz te rám egyáltalán? – kérdezte.
- Ne haragudj, máson járt az eszem – kértem bocsánatot, közben észrevétlenül Edwardék felé sandítottam.
- Mit tudsz róluk? – kérdeztem egy idő után.
- Hát, Bella több mint egy éve jött Forksba, és ő is ugyanolyan újnak számított, mint te; az apukája a rendőrfőnök – mondta. -  Cullenék pedig pár évvel előtte költöztek ide Alaskából. Képzelheted, mennyi lánynak felkeltették az érdeklődését a fiúk, főleg Edward – mosolygott, majd folytatta -, pont úgy, mint most neked – vigyorgott.
- Ne mondj butaságokat – forgattam meg a szemeim.
- Akkor, miért bámulod egyfolytában? – húzogatta fel a szemöldökét.
- Én csupán, érdekesnek találom a szemét – hazudtam, hisz nem láthattam messziről, milyen is.
- Hát… az tényleg elég érdekes, de gyönyörű. Na, de most nem ez a lényeg. Tehát Edward a következő napokban nem jött suliba, mikor Bella első napja volt, majd csak egy hét múlva.
- Mi? Honnan tudod, hogy csak egy hét múlva? – nevettem. – Tán magánnyomozó vagy? – érdeklődtem mosolyogva.
- Nem – nevette el magát. - Tudod… akkor még tökre bele voltam zúgva Edwardba, de rájöttem, hogy semmi esélyem nála, úgyhogy letettem róla – szólt elgondolkodva. - Nos, ahogy lenni szokott, egy idő után összejöttek, azóta együtt vannak – mesélte.
- Értem – bólintottam, majd hirtelen csend lett, mert bejött tanár, és elkezdődött az óra.


Alig tudtam figyelni az órán, mert olyan volt, mintha folyamatosan néztek volna.
Kicsit balra fordultam, és láttam, hogy Edward engem néz. Hirtelen visszafordítottam a fejem a tanár felé, és többet nem fordultam feléjük. Tudtam, hogy lebuktam, és eldöntöttem, hogy nem fordulok többet feléjük, ha nem akarok kíváncsi tekinteteket magam körül.

Hazafelé elgondolkodtam mai napon.
Az tény, hogy Edward nagyon jól nézett ki, de azt nem értettem, hogy miért nézett. Az is igaz, hogy új lány voltam, de ez akkor is frusztráló volt, mert, mintha tudta volna, hogy róla beszéltünk. Bár, lehet csak túlgondoltam.

Anya még nem volt otthon, úgyhogy főztem magamnak vacsorát, aztán felmentem a szobámba tanulni.
Ki akartam verni a fejemből a mai napot és azt az édes arcot, ami magával ragadott, így a tankönyveimbe bújtam. Azok a szemek jártak a fejemben, ahogy engem bámultak, de elkönyveltem magamban, hogy ez egy kisváros, és mindenki ismer mindenkit, én pedig kívülálló voltam.
Már csak arra emlékeztem, hogy a tananyagot próbáltam megjegyezni, majd a könyvek felett aludhattam el, mivel hirtelen egy furcsa, de szép álomba csöppentem…

***


Másnap reggel korán keltem, és észrevettem, hogy a könyveim nincsenek az ágyamon, helyette az asztalomon voltak szépen rendbe téve.
Biztos anya tette oda őket, mikor hazaért – gondoltam, majd a fürdő felé vettem az irányt.

Még csak egy napja ismertem Edwardot, de máris róla álmodtam. Arra gondoltam, hogy mivel nagyon bejött, így – mint „fő esemény” – ő volt a központban a tudatalattimnak. Gyorsan elhessegettem a róla alkotott képeimet, majd fürdés után lementem a konyhába enni valamit, aztán felvettem a kabátom és elindultam az iskolába.

Mikor beértem a terembe, Ash és Kate már a helyükön ültek és egyfolytában csacsogtak, így nem vették észre, hogy megjöttem.
Egy szabad hely után keresgéltem, és amikor megláttam, hogy ki mellett van, a gyomrom görcsbe rándult.
Odamentem hozzá, hátha megengedi, hogy mellé üljek erre az órára.
Most is szívdöglesztően nézett ki, bár csak egy fehér póló volt rajta, de még így is minden lány figyelmét felhívta magára. Főleg az enyémet, mert úgy láttam, csak én bámultam őt.
Elindultam felé, és reménykedtem benne, hogy nem fogok hasra esni egyik padban sem. Mikor az asztal mellé értem, rám nézett.
Gyönyörű aranybarna szemei voltak, - Ilyet még sosem láttam – jegyeztem meg magamnak -, és ahogy nézett vele, éreztem, hogy az arcomba szökik a vér.
– Szia! – köszönt mosolyogva.
– Szia! – szólaltam meg nagy nehezen. - Szabad ez a hely? – tudakoltam.
– Igen – bólintott.
– Le... Leülhetek? – kérdeztem lassan, már-már dadogva, Ő pedig csak bólintott, és mintha egy kis vigyor ült volna ki az arcára, miközben leültem mellé.
– A nevem Edward Cullen, Te pedig az új lány vagy, igaz?
– Igen. Jenny vagyok, Jenny Smith.
– Örülök, hogy megismertelek – mondta mosolyogva, amitől azt hittem, most rögtön kiesek a pasból.
– Én is – mosolyogtam vissza rá.


Elkezdődött a matematika óra. Nem tudtam, hogy vele fogok járni erre az órára, mivel tegnap nem volt itt, talán lógott. Mindegy, nem foglalkoztam vele, hisz nem az én dolgom volt, hanem az övé.
Nagyon figyelnem kellett a tanárra, de még így sem értettem, hogy mit magyarázott, nekem ez tejesen kínai volt.
– Segítsek? – kérdezte egy lágy hang a fülembe súgva, amitől kellemes bizsergés járta át a testem.
– Nem, köszönöm. Értem – mondtam.
– Én nem úgy látom – mosolygott, és ránézett a füzetemre, én pedig követtem a tekintetét.
Az összes feladat hibás volt, mert a táblára néztem, és teljesen más volt az eredmény, mint nekem. Áthúztam az egészet, és lemásoltam a jót, én pedig alig vártam, hogy végre vége legyen ennek az órának.

Mikor megszólalt a csengő, magam mellé sandítottam, de már nem volt mellettem Edward. Nem láttam, mikor ment ki a teremből, és nem is hallottam, hogy megmozdult volna mellettem a szék.
Nem foglalkoztam vele különösképpen, inkább mentem a következő órámra, ami testnevelés volt.

Bementem az öltözőbe és megláttam Bellát, amint „gyors mozdulatokkal” vette át a ruháját, mellette pedig az egyik Cullen lány volt, aki kedvesen mosolygott rám. Nem igazán értettem, de azért visszamosolyogtam rá.
Letettem az egyik padra a táskám, majd követtem a többi lány példáját, és átöltöztem. Furdalt a kíváncsiság, hogy vajon Edward is az órán lesz e majd, de inkább nem gondoltam rá, hisz elég gyerekes lett volna a részemről. Bár megmondom őszintén, nem akartam, hogy közös legyen ez az óránk is, mivel, úgy éreztem, akkor lennék a legügyetlenebb, és akkor tenném a legnevetségesebbé magam. Nem féltem tőle, csak atól, hogy megint dadognék, ha a közelében lennék.

Csengetéskor megláttam Cullenéket, de csak a szőke hajút -, akinek nevére nem emlékeztem hirtelen -és Edwardot.
Nem igaz, hogy nem tudom őt elkerülni, ennyire peches nem lehetek? – gondoltam, mire Edward rám emelte aranybarna tekintetét, amit kissé furcsálltam, hisz háttal állt nekem.

Röplabdáztunk.
Egész jól ment, ahhoz képest, hogy már két éve nem játszottam, bár Belláról nem lehetett ugyanezt elmondani, mert sokszor elesett, és természetesen Edward mindig segített neki felállni. Mintha csak az őrangyala lett volna, aki mindenhol vele van. Olyan tökéletesnek látszódtak együtt. Egyfolytában csak őket néztem, aztán hallottam, ahogy a nevemet kiabálják mögöttem.
Mikor megfordultam a bordásfal egyik vége közelített felém…