2. fejezet - Edward

Köszönöm mindenkinek a kommentárokat. Remélem ez is fog tetszeni nektek:)
Lehet, hogy most hülyének fogtok nézni, de valamit elfelejtettem, amit mondani akartam nektek:S Így majd, ha eszembe jut kiírom ennek a fejezetnek a végére:)
Remélem írtok nekem pár véleményt:)
puszi



MÁR CSAK CENTIMÉTEREKRE VOLT TŐLEM A BORDÁSFAL, én pedig nem tudtam mozdulni. Csak egy helyben álltam és ledermedve néztem, ahogy közelít felém.

Tudtam, hogy meg kéne mozdulnom, mégse tettem, mert nem hallgatott rám a testem, én pedig tudtam, hamarosan rám dől az egész. Gyorsan futott át az agyamon egy-két alternatíva. Beverem a fejem és lesz egy kis agyrázkódásom, vagy eltöröm a kezem, esetleg mindkettő.

Még időm sem volt ellépni olyan gyorsan történt minden.

Egyik pillanatban még a bordásfal közelített felém, a másikban a földön feküdtem, a zuhanó tárgy mellettem hevert, valaki pedig felettem volt és a testével óvott, de én csak a bordásfalat néztem. Nem tudtam, mi történt hirtelen, próbáltam felfogni, majd a felnéztem a megmentőmre. Edward volt az, és ő is olyan meglepett arcot vágott, mint én, de egyből rendezte arcvonásait. Karjaival a vállam felett támaszkodott, míg lábai két oldalt helyezkedtek el mellettem.

Nem értettem, hogy ért mellém olyan gyorsan, amikor a közelemben sem volt, a fal pedig hirtelen dőlt le.

Ezernyi kérdés kavargott a fejemben, miközben Edward aranybarna szemeibe néztem, amik kezdtek sötétebbé válni, ahogy egyre több furcsa és megválaszolatlan kérdés futott át az agyamon.

- Hogy került ide, hisz az előbb még Bella mellett állt a terem másik végében? Miért lett éjfekete a szeme? Az előbb még aranybarna volt.

Meglepetten meredt rám, ahogy én Őrá. Nagyon közel volt hozzám, és a szívem olyan hevesen vert, hogy azt hittem rögtön kiugrik a helyéről. Csak néztem fekete szemeit, amik engem bámultak, és a testem nem akart nekem engedelmeskedni; továbbra is mozdulatlanul feküdtem alatta. Biztos az ijedségtől, hisz meg is sérülhettem volna.

–   Jól vagy? – kérdezte, miután felkelt rólam és segített felállnom a földről.

–   I… Igen, köszönöm – mondtam, még mindig ledöbbenve, miközben még mindig Őt bámultam. Úgy éreztem, próbál menteni valamit.

Ahogy jobban megfigyeltem arcát, a szemei alatt lila karikák húzódtak, és szokatlanul sápadt bőre volt, mégis valahogy ez tette még különlegesebbé. Hirtelen az arca megint meglepettséget tükrözött, és mintha nem vett volna levegőt. Ekkor figyeltem fel a karomon lévő kis sebre, amiből szivárgott a vér. Edwardra néztem… volna, ugyanis eltűnt a szemem elől, sőt, a tornateremből is. Már csak azt láttam, hogy Bella kifele fut a helyiségből, valószínűleg a párja után, aki se szó, se beszéd, eltűnt, ahogy a másik két testvére is.

–   Uramisten! Jól vagy? – szaladt hozzám Ashley. – Nem sérültél meg?

–   Semmi bajom, csak egy kis karcolás – mondtam magam elé bámulva.

Kate-ék elkísértek a gyengélkedőre, ahol megvizsgáltak nem e sérültem meg máshol is, esetleg komolyabban, és kaptam egy ragtapaszt a sebemre, majd elengedtek, miután megállapította az orvos, hogy nincs agyrázkódásom.

A következő órákon, Edwardon és a testnevelés órán történtekről gondolkoztam, és azon, hogy más, miért nem vette észre azt, amit én. Nem tudtam kiverni a fejemből, hogy miként ért oda hozzám olyan gyorsan.

Az ebédlőbe érve, körbe néztem a helyiségben, és meglepődtem, hogy Edward engem nézett. Szúrós tekintetét nem vette le rólam, és mintha feszült lett volna. Nem törődve vele, elmentem megvenni az ebédemet.
Nem szeretettem, ha méregetnek, de Ő ezt tette egyfolytában, ami nagyon idegesített, s mintha valamit próbált volna kiolvasni belőlem.
Pontosan nem tudtam, hogy miért bámul folyamatosan, de azon járt az eszem, ami testnevelés órán történt. Valószínű, hogy azért nézett engem, másról nem lehetett szó. Próbáltam rájönni, mi történt pontosan.

A Kate-ék egész nap, egyfolytában azt kérdezgették, hogy: Jól vagy?, Hogy érzed magad?, Nem fáj semmid? Értékeltem, hogy aggódnak értem, de egy idő után már kezdett idegesíteni.
A suliban persze futótűzként terjedt a pletyka és mindenki engem bámult, ami nagyon zavart.
Elfoglaltam a helyemet a lányok mellett, miközben ők folyamatosan csacsogtak valamiről. Igyekeztem figyelni rájuk, de mindig éreztem magamon azt a tekintetet, amelyik engem bámult, mióta bejöttem az ebédlőbe. Feléjük néztem, és majdnem mindenki engem nézett. Ez megijesztett, ezért felálltam a helyemről, és a következő órámra akartam menni, de valami nem hagyott nyugodni. Nagy levegőt vettem, majd feléjük fordultam, és az asztaluk felé vettem az irányt.
A szívem a torkomban dobogott, de muszáj volt megtudnom, hogy csinálta. Egész nap ezen agyaltam és nem jöttem rá, így meg kellett kérdeznem, mert addig nem nyugodtam meg. Csak ő és én voltunk a szemtanúja annak, ami akkor történt. Nem volt más választásom, furdalt a kíváncsiság.
Már csak pár lépés választott el, hogy megtudjam, mi is történt a tornateremben, és közben próbáltam megnyugodni. Határozottságot mutattam, de mégis össze voltam zavarodva. Mikor odaértem, erőt vettem magamon, és megszólaltam. Mindegyikük engem bámult aranybarna szemeikkel, ami elég frusztráló volt, de igyekeztem nem tudomást venni róluk.
- Sziasztok! – köszöntem, hisz bunkó mégsem lehettem, mire lassan, de visszaköszöntek, majd Edward felé fordultam. – Beszélhetnénk négyszemközt, kérlek?! – Reménykedtem benne, hogy nem fog eltűnni, de nem is akartam erre gondolni.
- Igen – felelte, majd felállt az asztaltól, én pedig felnéztem rá, mivel egy fejjel legalább magasabb volt nálam. Elindultunk kifelé az udvarra, de még így is éreztem magamon az asztalnál ülők tekintetét. Kicsit távolabb álltunk meg a bejárattól, és a kíváncsiskodóktól. – Mondd! – Hangja határozott volt és hideg, nem olyan, mint, mikor elsőnek beszéltünk egymással. Nem akartam húzni az időt, pláne foglalkozni vele, így belekezdtem, és egyből megkérdeztem tőle azt, ami foglalkoztatott.
- Hogy értél oda hozzám olyan gyorsan a teremben? – kérdeztem, mire meglepettséget véltem felfedezni arcán.
- Nem messze álltam tőled – mondta mosolyogva, de a szemében mást láttam.
- Nem, nem voltál – tiltakoztam, hisz biztos voltam magamban, mivel őket néztem.
- De, egy röplabda volt a kezemben – magyarázta, és tudtam, meg akar győzni az ellenkezőjéről, mint, ami volt. Nem hagyhattam magam, mert, akkor ő nyer.
- Nem, Bellával voltál a terem másik végében. – Eközben a szemeibe néztem, és kutattam azt a valamit, ami elárulhatja, hogy nem őrültem meg. Nem volt bizonyítékom, mivel senki sem látta, amit én, így muszáj volt kiszednem belőle.
- Biztos, hogy nem! – felelte határozottan. Megfogott. Tudta nagyon jól, hisz egyedül voltam ezzel, és úgy éreztem lebuktattam magam, mert sejthette, hogy őket figyeltem, de abban a pillanatban nem érdekelt. Aztán eszembe jutott még egy dolog.
- És a szemed? – kérdeztem, mire értetlenül nézett rám. – A szemem láttára változott feketévé – hitetlenkedtem, és a gyomrom összeugrott. Vártam a válaszát, ő pedig aranybarna szemeivel az enyémeket fürkészte, mintha keresett volna valamit, de nem találta. Összeráncolta a szemöldökét, de, amint észrevette, hogy feltűnt nekem ez a reakciója, rendezte arcvonásait.
- Beverted a fejed bizonyára, és képzelődtél – mosolygott.
- Tudom, mit láttam! – vágtam vissza, mert nem hagyhattam, hogy bolondnak nézzen, mikor semmi bajom sem esett egy karcoláson kívül.
- És mit láttál pontosan? – kérdezte, mire furcsán néztem rá, mert úgy tette fel a kérdést, mintha nem az imént tárgyaltuk volna meg.
- Azt, hogy a semmiből teremtél ott mellettem, és a szemed színe egyik pillanatról a másikra megváltozott valamilyen oknál fogva – mondtam. Az arc izma megfeszült, majd tekintete hideg lett.
- Ezt úgyse hinné el neked senki se, ugye tudod? – kérdezte, én pedig éreztem, hogy rátapintottam valami fontosra. Nem tudtam, honnan veszi, hogy elmondanám valakinek is, mert egyszerűen hihetetlen volt még a számomra is ez az egész. Ő figyelt engem, én pedig őt, majd kihúztam magam, és megszólaltam.
- Nem akartam senkinek sem elmondani, csak tudni akartam az igazat, tudni, hogy mit láttam.
- Semmit – felelte nemes egyszerűséggel, és bolondnak éreztem magam, hogy erről beszélek vele, hisz még mindig ugyanazt a szöveget fújta, mint, amit mióta elkezdtük a beszélgetésünket. Kezdtem ideges lenni, és nem szerettem, ha hülyére vesznek, mert száz százalékig biztos voltam benne, mit láttam akkor, hisz előttem történt. Bárki bármit mondott volna nekem. Úgy döntöttem ráhagyom a dolgot, de figyelni fogok, minden apró dologra, mert tudtam, nem őszinte velem. Mondjuk, miért is lett volna, hisz nem is ismer, és én se őt, viszont a végére akartam járni ennek az incidensnek, és ahhoz okosnak kellett lennem.
- Rendben, köszönöm – mosolyogtam, majd otthagytam, és bementem az ebédlőbe, vissza a lányokhoz, akik kérdőn néztek rám. Nem akartam velük erről beszélni, hisz semmi közük nem volt hozzá, de mikor megkérdezték, miért mentem ki Edwarddal az udvarra, csak kitaláltam valami tanórai butaságot, ők pedig betudták annak. Cullenék felé fordultam, ahol újra mindenki engem nézett, főleg a megmentőm, és, aki folyamatosan fürkészte szemeimet, mintha az élete múlt volna rajta. Levettem tekintetemet róluk, majd Juliékkal az oldalamon elindultunk a következő óránkra.

**

Épp kiléptem az iskola kapuján, mikor egy ezüstszínű Volvo haladt el mellettem és, aki vezette nem más volt, mint Edward, mellette pedig Bella ült. Előbbi rám nézett a visszapillantó tükörben, majd mikor észrevettem, elfordította a tekintetét.
Volt egy olyan érzésem, hogy titkol valamit előlem, bár lehet, csak paranoiás voltam.

A nap többi része eseménytelenül telt. Elkészítettem a leckémet, majd lementem vacsorázni.
Anya megkérdezte, hogy mi volt a suliban, én pedig egy „semmi különössel” lezártam a témát. Nem akartam a szívbajt hozni rá, hogy már az első héten, majdnem megöl egy bordásfal.
Olyan tíz óra körül lefeküdtem aludni, de nem jött álom a szememre az aznap történtek után. Állandóan Edwardon járt az eszem. Nem tudtam kiverni a fejemből azt a szempárt.

***

Már lassan egy hónapja jártam a forksi suliba, és nem volt olyan nap, hogy ne bámultam volna meg a Cullenéket ebéd közben, különösen Edwardot. Érdekes módon, mikor valamit gondoltam róla, rám nézett és elmosolyodott, mintha tudta volna, mire gondolok éppen. Persze, állandóan engem vagy épp az asztalunkat bámulta, de nem értettem, miért. Nem beszéltem vele különösképp, még órán se, pedig egymás mellett ültünk matekon is.
Egy valami nagyon fura volt. Nem egyszer vettem észre, hogy mintha Edward akart volna velem beszélni valamiről, de a mozdulata hirtelen megváltozott, és csak elment mellettem szó nélkül. Ezt nem tudtam mire vélni, de úgy döntöttem, nem foglalkozom vele. Továbbra is figyeltem őt, hogy tsz e valami meggondolatlan lépést, de erre nem került sor.
Többször gondoltam a balesetre, és zavart, hogy nem tudtam, mi történt. Biztos, nem vertem be a fejem, mert megmondta az orvos, hogy semmi bajom, tehát, még képzelgés sem lehetett. Megint rájuk néztem, Ő pedig ismét engem bámult; nem értettem, miért.
- Tudom, hogy tetszik neked Edward, de nem kéne ennyire feltűnően bámulni – suttogta Ashley szünetben. A tanteremben ültünk a helyünkön, a Cullen gyerekek közül Jasper, Alice és Edward voltak bent s beszélgettek.
- Tessék? Nekem nem tetszik, csak azt néztem, hogy min mosolyog – mondtam egy vállvonás után. Persze hazudtam, de reméltem, nem tűnik fel neki.
- Nem is mosolyog… – nézett rá barátnőm -… inkább vigyorog – tűnődött el. Edwardra néztem, és valóban fülig ért a szája, amit nem értettem. - Lehet, hogy rajtunk nevet? – kérdezte.
- Szerintem nem, hisz nem is hallja, hogy miről beszélünk – mondtam. - Ha engem kérdezel, én azt mondanám, hogy a padjuk körül ülő embereken röhög. - Újra a bronzbarna hajú angyalra néztem, akinek a keze, tökéletes ajka előtt volt és mintha rázta volna a nevetés.
- Szerintem meg, Edward megőrült, mert ilyet még sosem csinált.
- Ne lepődj meg rajta, hisz te mondtad, hogy Bella előtt senkivel sem beszélt a testvérein kívül – néztem Ashleyre, miközben visszaemlékeztem a Cullen család beszámolójára,
- Jó, de az más – felelte, mire felhúztam a szemöldököm.
- Nem hiszem, de muszáj róla beszélnünk? Biztos, hogy van más témád, nemcsak ő – mondtam, miközben belepillantottam az előttem heverő füzetembe.
- Rendben, akkor más téma. Mondjuk… Tom – mosolygott csábosan.
- Oké, Tom, bár nem tudom, hogy mit eszel rajta. – Eszembe jutott az a nap, mikor elkezdte ecsetelni, mennyire is odavan érte. Nem nézett ki rosszul, de jól sem, egyszóval, nem volt az esetem. Állandóan a gyönyörű kék szeméről áradozott, és azt mondta, ő a szőke hercege fehér lovon. – Manapság, hol vannak az úriemberek – gondoltam.
- És te Edwardon? – sóhajtottam. – Könyörgöm, muszáj róla beszélnünk?
- Bocsi, de én nem eszem meg – mondtam, hogy elvicceljem a beszélgetésünket, mire kis kuncogást hallatott Ashley.
- Csak a szemeddel – nézett rám huncutul, én pedig szólás nyitottam a számat, hogy tiltakozzak. – Ne is tagadd! Képzeletben levetkőzteted.
- A közelében sem jársz – ingattam a fejem.
- Áhá! Szóval már ott tartasz! – húzogatta a szemöldökét, miközben megnyomta az „ott” szócskát. Elnevettem magam, és megcsóváltam a fejem. Tudtam, felesleges vele vitatkoznom, mert hajthatatlan.
- Nem. Ha azt mondom, hogy nem érdekel, akkor leszállsz rólam? – kérdeztem komolyan.
- Ha ezt is mondanád, nem lenne igaz – kuncogott.
- Te egy lehetetlen eset vagy, ugye tudod? – ingattam a fejem.
- Igen, tudom.
- Akkor beszéljünk Tomról – hoztam fel megint a témát, amitől elkanyarodtunk egy kicsit. - Inkább, mint róla – gondoltam.
- Juj, láttad ma, hogy milyen jól nézett ki? – kérdezte, és elkezdte ecsetelni, hogy mi tetszik neki Tomban. Nem szerettem róla beszélni, mert olyan… nyomulós fajta volt, Ash pedig imádott róla fecsegni. Edwardra néztem, aki már nem nevetett, inkább maga elé meredt. Nem tudtam kiismerni ezt a srácot.
- És akkor… Jenny! – hallottam meg barátnőm hangját, én pedig felé fordultam. – Azt ne mondd, hogy egy kicsit sem tetszik neked Mr. Szívdöglesztő? – kuncogott Ash.
- Mr. Szívdöglesztő? Mikor adtál neki ilyen nevet? – kérdeztem nevetve.
- Öhm… pár perce? – nevetett ő is. - De ne térj ki a válaszadás elől; hallgatlak – szólt határozottan, én pedig Edwardra néztem, aki engem bámult és úgy tűnt, mintha várna valamire, én pedig alig tudtam megszakítani a szemkontaktust vele. Visszafordítottam a tekintetem Ash-re, aki kíváncsian várta a válaszomat.
- Nem.
- Nem? – kérdezte, és majd’ kiesett a padból. – Edward mindenkinek tetszik, az nem lehet, hogy pont neked nem. – Kitaláltam egy féligazságot, hátha leakad erről a témáról.
- Jó, talán a szeme – mondtam, és elővettem egy tollat a táskámból, és firkálni kezdtem a füzetem sarkát.
- Hát igen, azok a szemek… gyönyörűek – álmodozott.
- Csak el ne ájulj itt nekem. Tudod, egyet nem értek, hogy jutottunk el Tomtól megint Edwardig? Nincs kedvem róla beszélni – húztam el a szám. Nem akartam, hogy megtudja, mennyire jó pasinak tartom. Azt akartam, hogy az csak az én titkom maradjon.

Miután becsengettek és bejött a tanár is, úgy éreztem, hogy azok a szemek figyelnek, amik teljesen ámulatba ejtettek, mikor megpillantottam őket.
Ránéztem, Ő pedig engem bámult és, mintha koncentrált volna valamire, az én elmém viszont teljesen üres volt. Semmi sem járt az eszemben.


A mai nap is ugyanolyan volt, mit a többi; unalmasabbnál unalmasabb órák, persze alig vártam, hogy végre ebédszünet legyen, mert akkor újra láthatom azt az angyali arcot, ami a legelső tanítási nap óta megfogott. Csak néhány közös órám volt Vele és – nehezen ismertem be, de – hiányzott. Jó elfoglaltság volt őt nézni. Nagyon megtetszett nekem, és próbáltam ezt elrejteni mások elől is.
Igazából csak azt sajnáltam, hogy a szép időben nem láttam Őt, mert állítólag kempingezni ment az egész család, olyankor Bella mindig velünk evett.

Egyre jobban kezdtem feloldódni a többiek között, de leginkább Bellával szoktam beszélgetni, mert Ő is ugyanolyan félénk, akárcsak én. Valamiért a lányok csak akkor csatlakoztak Belláék asztaltársaságához, mikor Cullenék nem voltak iskolában. Mintha tartottak volna Edwardtól, ami kész röhejnek tűnt.

Nem akartam már az iskolában lenni, legszívesebben hazamentem volna. Gondolkodni akartam sok mindenen, és lett volna mit otthon is csinálnom. Lenéztem a tányéromra, és elkönyveltem magamban, hogy a mai nap se ettem valami sokat, és még csodálkoztam, mennyire fáradt vagyok. Éppen vittem ki a tálcámat nagy gondolkodások közepette, mikor valaki megszólított.
– Szia! – köszönt Bella, mire mosolyogva fordultam felé.
– Szia!
– Mi lenne, ha velünk jönnél biológiára? Úgyis közös ez az óránk – mosolygott.
– Öhm… rendben. Miért is ne?! – válaszoltam.
– Akkor az ebédlő előtt találkozunk – mondta, és már ment is. Sosem mentem még velük, és meglepődtem, hogy most magukkal invitáltak, de úgy döntöttem, hogy nem foglalkozom ezzel. Bár fura volt, arra gondoltam, lehet csak sajnálatból.

Örültem neki, hogy velük mehettem, hisz folyton egyedül mentem az összes órára, mivel Ashleyéknek mindig halaszthatatlan elintéznivalójuk támadt, és csak becsengetés előtt egy-két perccel értek be hatalmas vigyorral az arcukon. Reméltem, nem valami rosszat csináltak. Nem mondták el nekem, mondjuk nem is kérdeztem rá, az ő dolguk volt. Mindig zenét hallgattam az órák előtt, így kizártam mindent magam körül, de most nem így volt.
– Szia! – köszöntek egyszerre, mikor melléjük értem.
– Sziasztok! – mosolyogtam.
– Mehetünk? – kérdezte Bella, én pedig bólintottam.
– Tudod, Bella már sokat mesélt rólad – szólalt meg Edward a terem felé menet. Most szólt hozzám hetek óta először és nem volt goromba. Meglepődtem rajta, hogy Bella egyáltalán megemlített neki. Nem tudtam, mit mondhatott rólam neki, nem hittem, hogy olyan érdekes téma lettem volna. Arra is gondoltam, hogy csak meg akarta törni azt a kínos csendet, ami hetek óta volt köztünk.
– Igen? – kérdeztem, mire csak egy bólintást kaptam válaszul. Ennyi beszélgetés nekem bőven elég volt, ráadásul nem is volt mit mondanom a számára. Ekkor egy rövid, barna hajú lány táncolt hozzánk.
– Szia, Alice! – köszöntötték.
– Sziasztok! – mosolygott.
– Alice, ő itt Jenny; Jenny, ő Alice, a húgom – mutatott be minket egymásnak Edward. A hangja kellemes volt, és úgy éreztem még hallgatnám egy kicsit, de próbáltam másra koncentrálni.
– Szia! Örülök, hogy végre megismerhettelek – ölelt meg. Közvetlen volt, bár ez engem egyáltalán nem zavart, sőt. Az ölelése eléggé váratlanul ért, de visszaöleltem, ám ami rögtön feltűnt nekem az a jéghideg teste volt. - Lehet, hogy kintről jött, biztos megint elkezdett esni az eső – gondoltam, miközben megeresztette felé egy kedves mosolyt. Reméltem, hogy nem sikeredett zavartra, mert nem voltam hozzászokva, hogy ismeretlenek ölelgessenek.
– Jenny, mi lenne, ha holnap velünk ebédelnél? – kérdezte.
– Nem hiszem, hogy… – de nem tudtam befejezni a mondatot, mert Bella közbe vágott, mintha tudta volna, mit akarok mondani.
– Szerintem meg igen is az, gyere, ülj velünk holnap – javasolta. Azért nem akartam velük ülni, mert a múltkorában is elég furán méregettek. Úgy éreztem egy pillanatig, hogy a megfigyelés, amit terveztem az inkább a visszájára sült el. Az volt bennem, hogy inkább ők azok, akik megfigyelés alatt akartak tartani. – Nem esznek meg – mosolygott, mire mindketten Bellára kapták tekintetüket, én pedig értetlenül néztem rájuk. Bella próbált nyugodt maradni, de úgy láttam kicsit feszengett volna a mondata után, és mintha bocsánatkérő pillantásokat küldött volna a mellettünk álló két Cullen felé.
– De… – ellenkeztem volna, de, mikor rájuk néztem feltűnt, hogy Edward megint engem néz - ami kezdett idegesíteni, mert azt hittem van valami piszok az arcomon -, közben Alice belém fojtotta a szót.
– Szívesen megismernének téged a többiek, ebben egészen biztos vagyok! – mondta határozottan Alice már felém fordulva. Nem akartam megbántani, és annyira kedves lánynak látszott, hogy inkább belementem.
– Hát jó, meggyőztetek – adtam meg magam. Elég volt a két pár aranybarna szemek egyikében néznem, és megint előbújt a nyomozó énem. Jó ötletnek tartottam bizonyos szinten, de inkább nem gondoltam bele, mert hamarosan órám volt.
– Akkor holnap – mondta, és szó szerint eltáncolt, én pedig csak néztem utána.
– Gyere, menjünk, még elkésünk – szólt Bella, és elindultunk.

A biológia óra hamar elment, és észre sem vettem, hogy ilyen gyorsan eltelt az idő. Fellélegeztem, mikor meghallottam a csengőt, hisz ez a napom végét is jelezte, én pedig igyekeztem hamar összepakolni, majd elhagyni az iskola területét.
Már éppen álltam volna fel, mikor beleütköztem valami keménybe. Először azt hittem, a falba, de ahogy feljebb néztem, megláttam Edwardot, aki nem tudom, hogy került oda, de különösképp nem is érdekelt.
– Bocsánat – nyögtem ki.
– Semmi baj – mosolygott, majd folytatta. – Ne vigyünk haza Bellával? Esik az eső, és nem szeretnénk, ha gyalog mennél haza ebben a rossz időben – mondta még mindig mosolyogva. Nem értettem, hirtelen miért érdekelte őket, elázom e vagy sem, eddig se foglalkoztak vele.
– Nem szükséges, de azért köszönöm. Van esernyőm – mondtam, és már mentem volna, mikor megragadta a kezemet, de abban a pillanatban el is engedte. Jéghideg volt a keze ahhoz képest, hogy a teremben volt vagy huszonnyolc fok. Nagyon meglepődtem, és ezt ő is észrevette, de folytatta, mintha ez olyan természetes lenne.
– De azért mégis jobb lenne, ha nem a hidegben kéne hazamenni, hanem egy meleg kocsiban, nemde? – kérdezte egy félmosoly kíséretében. Erőltette valamiért, de úgy döntöttem belemegyek a kis játékába, bármit is tervezett.
– Valóban, azért az mégis jobb lenne – helyeseltem, mintha mi sem történt volna.
– A parkolóban találkozunk – mondta.
– Rendben. – Mikor ezt kimondtam, már sehol sem volt. Hova tűnt? - kérdeztem magamtól. Eszembe jutott a testnevelés órán történtek, és meg egy érdekes dolgot hozzáírhattam Edward Cullen furcsaságainak listájához.


Az úton egyszer sem szólaltam meg, csak Belláék beszélgettek mindenféléről, nem igazán figyeltem oda, mert folyton az a hideg érintés járt a fejemben.
Nem bírtam felfogni, mitől volt ilyen hideg a keze, mert a testvérénél érthető, hisz kintről jött, de neki…? Negyvenöt percen keresztül egy meleg teremben ült, ennek ellenére az érintése, akár a fagyos szellő. Aztán ott volt a bordásfalas eset. Leperegtek előttem a baleset képei, és megint nem jutottam sehova sem ez ügyben. Tudtam, hogy utána kell járnom a dolgoknak. Választ nem kaptam tőle, de muszáj volt kiderítenem, mert érdekelt és persze nagyon kíváncsi is voltam.
- Jenny, minden rendben? – szakította meg a gondolatmenetemet Bella a kérdésével.
- Persze – mosolyogtam.
- Csak azért kérdeztem, mert olyan csöndben vagy.
- Elgondolkoztam, ezen-azon – feleltem. Azt azért mégsem mondhattam, hogy a barátján elmélkedtem. Az is eszembe jutott, hogy Bellának feltűntek e már ezek a dolgok, de még nem voltam vele olyan viszonyban, hogy erre rákérdezzek.
- Akkor jó – mosolygott, majd visszafordult Edward felé, aki folyamatosan engem bámult, miközben állkapcsát megfeszítette. Nagyon furcsa volt, de inkább úgy tettem, mint, aki nem látta, és kifele bámultam az ablakon, miközben éreztem, ahogy még jobban felgyorsul az autó, a fák pedig elmosódtak mellettünk.


Mikor hazaértünk, kiszálltam a kocsiból és elköszöntem tőlük, majd bementem a házba, s neki láttam a leckém elkészítéséhez, de sehogy sem ment, mert próbáltam összetenni a képet.
A szemének a színe, a testnevelés óra, hogy hogyan ért oda olyan gyorsan hozzám, és aztán ez a hideg bőr. Nem fért a fejembe. Felesleges lett volna tőle bármit is kérdeznem, hisz megint letagadta volna, mint a múltkor. Elővettem egy papírt és minden furcsa dolgot leírtam Edwardról, majd a fiókom mélyére süllyesztettem. Úgy gondoltam szükségem lehet rá a jövőben.

A könyveim felett ültem vagy öt óra hosszát, és egy szemernyit sem tanultam.
Mikor anya hazaért, megkérdeztem, mi történt ma a munka helyén, hátha eltereli a gondolataimat, de nem fejtette ki bővebben, így megint rá gondoltam.
Miután megvacsoráztunk, elmentem lezuhanyozni, és befeküdtem az ágyamba.
Azon tanakodtam, hogy esetleg valami betegsége lehet, de az nem magyarázta a gyorsaságot. - Az is lehet, hogy Ő a legjobb futó az osztályban, de ez akkor is lehetetlen – gondoltam. Túl sokat agyaltam ezen, de próbáltam túl jutni ezen, mert, ha feszült vagyok, akkor nem haladok előrébb az ügyben.

Nem tudom, hogy mennyi idő telhetett el, míg elaludtam, de álmomban az erdőben sétálgattam, mikor megjelent egy nagy fa mellett Edward.
Melegen rám mosolygott, majd elindult felém és megállt közvetlenül velem szembe. Én csak néztem karamell színű szemeit és valósággal elvesztem bennük. Teljesen zavarba jöttem, s éreztem, hogy az arcomba szökik a vér. Ezen csak elmosolyodott majd egyik kezével – ami most is jéghideg volt - megsimogatta az arcomat. Egy pillanatig elfelejtettem levegőt venni, de emlékeztettem magam erre az apró emberi szükségletre.
Ekkor Edward felkapott az ölébe és lefektetett a földre, majd felém kerekedett s mélyen a szemeimbe nézett, aztán arca közeledni kezdett az enyémekhez…

Ennek a csodás álomnak a telefonom csörgése vetett véget.
Pedig már majdnem megcsókolt – morogtam magamban, és a készüléket kinyomva elhajítottam a szoba végébe. Ez nagyon jót tett neki, az biztos. Nem akartam vele álmodni, de ugyebár, mindig az ellenkezője történik annak, mint, amit akarunk. Meglepődtem, hogy ilyet álmodtam vele, hisz alig beszéltem vele pár szót, mégis elérte a legbelső gondolataimat is.

Egy gyors reggeli után elindultam a suliba, közben azon gondolkoztam, hogy Edward honnan tudta, merre lakom. Nem kérdezte, én pedig nem mondtam meg, és ez fel sem tűnt, mert annyira lefoglalt a hideg érintése. Mivel furcsálltam, így úgy döntöttem, megkérdezem tőle, és reméltem, hogy most nem fog kitérni a válaszadás elől.