19. fejezet - Szembesülés

Sziasztok!
Újévre hozom a dupla részt nektek, amit megígértem. Itt is van az egyik. A másikon még dolgozom, de ha nagyon ügyes vagyok, akkor még a mai napon befejezem, ha nem, akkor holnap.
Most felteszitek a kérdést, hogy fejezet írás helyett miért nem bulizok valahol. Őszinte leszek veletek, nem tudok kivel elmenni, ez van. Mindegy, attól, hogy nem bulizok még átlépünk a következő évbe, nem? :D Amúgy sem vagyok az a bulizós fajta, persze attól még elmegyek, ha úgy van. :)
Na, de jöjjön a rész. BOLDOG ÚJÉVET MINDENKINEK! :)

Az előző rész végéből...
"- Tudom, láttam, hogy tomboltál, és... Hogy micsoda?! Te ott hagytad az erdőben?! Edward, te normális vagy? Ha bármi baja esik a barátnőmnek, én esküszöm, hogy elevenen megnyúzlak! - lépett közelebb hozzám fenyegetően Alice. A veszekedés jelenetei ismét lejátszódtak előttem, és ettől megint mérges lettem. Nem érdekelt semmi, de hamar észhez tértem, mikor húgom már nem tudta tovább titkolni a látomását. A víziójában Jennyt látta, amint dideregve keresi a kiutat. Úgy tűnt, hogy eltévedt. Felismertem a helyet.
- Miért nem mondtad azonnal?! Miért húzod az időt Alice, rögtön utána kell mennünk! - mondtam, majd kirobogtam a szobámból le a földszintre. Hallottam, ahogy Jasper követ, és felel Alice helyett.
- Már jártunk ott, és követtük is az illatát, de eltűnt. Otthon is kerestük, de ott sem találtuk. Nyoma veszett. Mintha valaki szándékosan csalta volna el őt - mondta. Az én hibám volt. A düh eluralkodott rajtam, és emiatt egy ártatlan élet forgott kockán. Tudtam, hogy azért kérdezték tőlem, merre van, mert én láttam őt utoljára. Milyen ostoba voltam. Sose tettem még ilyet. Azonban megtörtént, és ha történik vele valami... azt soha, de soha nem fogom magamnak megbocsátani."



Azonnal a keresésére indultunk. Carlisle előkészítette otthon az orvosi táskáját, és hamarosan csatlakozott hozzánk. Alice felhívta Jenny anyukáját, hogy nálunk alszik a lánya, de mint később kiderült, amúgy is nálunk töltötte volna az estét. Ezek után az erdőben külön váltunk, mert úgy nagyobb volt az esélyünk megtalálni Őt.

Láttam magam előtt a veszekedésüket, és azt, hogyan fordított nekem hátat, hogy maga keresse meg a kivezető utat. Sosem vesztettem el a fejemet, de akkor megtettem, és meg lett a következménye. Tudtam, ha baja esik, egyedül én tehetek majd róla.

Úgy futottam, mint egy őrült. Senki és semmi nem tudott megállítani. Mindenhol kerestem, és minden zeg-zugot átkutattam, de mint a többiek, én is elvesztettem Jenny illatát. Olyan volt, mintha a föld nyelte volna el. Mintha vízbe gázolt volna, hogy elfedje az illatát, vagy elrepült volna, hogy sose akadjunk a nyomára. Úgy éreztem, menten megbolondulok. Ideges voltam és aggódtam. Többször visszatértem arra a helyre, ahol utoljára láttam, s megint követtem az illatát, de újra és újra kudarcot vallottam.
Próbálkoztam még a gondolatai által megtalálni őt, de csak sötétség és síri csönd volt. Néha megfordult a fejemben, hogy valaki talán szórakozik velünk, és direkt tüntette el a nyomait, vagy... vagy talán elrabolták... Egy személyre gondoltam, aki biztos megtehette volna. Victoria. De ki kellett vernem a fejemből, hisz ő Bellára vadászott, viszont tudtam, hogy gyáva megmutatkozni, mivel Alice rögtön látná a döntését.
A többieknek a fejében csak azt hallottam, hogy eltévedt, és nem is csodáltam. Jenny és az erdő. Néha még a házban is eltéved, hát még egy erdőben.

Nem adtam fel. Eldöntöttem, hogy addig nem megyek haza, míg meg nem találom. Ha egyedül kell, akkor egyedül fogom keresni. Egyre csak fohászkodtam az Úrhoz, és kértem, hogy bár a lelkem átkozott, tegyen meg egy szívességet; segítsen megtalálni Őt. Megfogadtam, hogy soha többet nem fogok távol maradni tőle, mindig mellette leszek, és soha nem hagyom el. Nem érdekelt, mit szól majd hozzá. Legbelül éreztem, hogy életben van, és hogy megtalálom őt, de azt kívántam, bár már eljönne az a pillanat, mikor megtalálom őt, s újra a karjaimba zárhatom.
- Nyugodj meg, Edward, meg fogjuk találni – próbált nyugtatni Esme. Habár biztató mosoly volt az arcán, a gondolatai arról árulkodtak, hogy szörnyen aggódik. Bella mellett Jennyt is kezdte lányaként szeretni.
- Az én hibám, nem kellett volna egyedül hagynom, és ami még rosszabb, nem szabadott volna ráhagyni a dolgokat. - Felelőtlennek éreztem magam, és mardosott a bűntudat, hogy ha valami baja esik, arról majd én tehetek.
- Semmi baj, megtaláljuk, hidd el! – simogatta meg a hátam, majd finoman megszorította a vállamat.
- Nem tudom, mit csinálok, ha nem találjuk meg. Én... ha valami történik vele... Nem akarom elveszíteni, mert... – Egyszerűen nem tudtam befejezni a mondatom. Láttam Esme arcán, hogy tudja, mit érzek iránta.
- Szereted őt, ugye? – kérdezte gondolatban Esme.
- Igen. Szeretem - mondtam ki végül, amit mindenki hallott, aki a közelben volt. Miért is kellett volna tagadnom? Úgy gondoltam, hogy a többiek már hamarabb rájöttek, mit érzek, mint én. Ennyire látszott volna rajtam? És Bella? Vajon ő tud róla, vagy még csak nem is sejti? Ezek a kérdések kavarogtak a fejemben, és hozzájuk kapcsoltam az elmúlt napokat. Néha észre sem vesszük, csak megtörténik. Azt hittem, egyedül csak Bellát tudom így szeretni…

*

Már több órája kerestük, de nem akadtunk a nyomára. Felugrottam egy nagy fa tetejére, és onnan néztem körül, hátha megtalálom, de nem láttam sehol. Egyfolytában a nevén szólítottuk és füleltünk, nem hallunk-e valami halk nyöszörgést vagy suttogást, ami arra utalhatott volna, hogy a közelben van.
Már mindenre gondoltam. Megfordult a fejemben számtalan szörnyűség és reméltem, hogy egyik sem vált valóra.

Folyamatosan a nevét kiabáltuk. Nem jött válasz. Kerestem a gondolatait, de nem hallottam.
- Próbáltad már a gondolatain keresztül keresni? – kérdezte Emmett.
- Azt hiszed, úgy még nem próbáltam?! – förmedtem rá. – Minden egyes pillanatban az ő gondolatait kutatom, de van, hogy időnként nem hallom. Így nehéz. Az is lehet, hogy már… De erre nem akarok gondolni – mondtam, majd elmentem mellette.

Úgy döntöttem, távolabb megyek a többiektől, és másfelé is kutatok utána nemcsak egy szűk területen belül.
Bármit megtettem volna, hogy újra láthassam őt. Nem tudtam elhinni, hogy ennyire felelőtlenül viselkedtem. Már több évtizede élek, és sosem követtem még el ilyen hibát – gondoltam, miközben sorra hagytam le a fákat magam mögött. Úgy éreztem, hogy minden fa követ engem, és azon ügyködik, hogy elrejtse előlem Jennyt. Ostobaságokat gondoltam. Olyan voltam, mint egy ember, aki hosszú ideje nem aludt és a fáradtságtól hallucinál.

Hirtelen eszembe jutott még egy dolog, amivel rátalálhatok. Tudtam, hogy minden állat messzire került minket, és valahol elrejtőztek, így ha Jenny az erdőben volt, hallanom kellett őt. A lépteit, a lélegzését…
Becsuktam a szemem, és igyekeztem minden más tényezőt kizárni. A fák leveleinek susogását, a szél hangját és minden mást. Csak rá koncentráltam.
Csend volt. Úgy éreztem, hogy rossz fele jöttem. Ezzel nyugtattam magam, de mindvégig bennem volt az érzés, hogy talán elkéstünk…
Nem hallottam semmit, még egy lélegzetvételt sem. Összerogytam. A kezeimmel támasztottam magam, és éreztem, ahogy a dühöm és a bánatom megkétszereződik. Tombolni akartam, de vissza kellett fognom magam. Nem veszíthettem el a fejem.
Azt kívántam bárcsak megjelenne valaki, mint a filmekben, hogy megmutassa, hol van az a személy, akit a főszereplő keres. De nem jött senki. Felálltam és lassú emberi léptekben indultam meg előre. Tudtam, hogy nem adhatom fel, mégis úgy éreztem, az erőm fogyóban van, pedig mi vámpírok sosem fáradunk el.

Egy idő után megálltam, és becsuktam a szemem. Beszívtam az erdő illatát, és közben törtem a fejem, miképp találhatnék rá, de akkor a nagy csöndben meghallottam… Tudtam, hogy nem állat, mert ahhoz túl halk volt a szívverése. Túl lassú. Nem egyenletes, és nem is olyan, mint mikor egy vad leteríti az áldozatát. Mert az gyors, és szinte azonnal leáll a szíve a prédának. Ez más volt.
Kinyitottam a szemem, és elindultam a hang irányába. A lábam alig érte a talajt, csak rohantam. Ahogy egyre közelebb értem a hanghoz úgy lassítottam le.

Hirtelen megálltam, mert már elég közelről hallottam a hangot. Alaposan körbenéztem, és kerestem a szemmel azt a személyt, akit már órák óta kutatok. Egyszer csak megpillantottam őt egy bokor tövében. Ott feküdt, összegömbölyödve, behunyt szemmel.
Egy szempillantás alatt mellette termettem. Kisöpörtem szeméből a haját, majd megéreztem azt a csodálatosan édes illatot… a vére illatát. Nem értettem. Egyedül Bellának volt ilyen csábító a vére, Jennynél egyszer sem éreztem. A többieknek sem tűnt fel, hisz ugyanolyan illata volt, mint más embereké. Ez meg, hogy lehet? – kérdeztem magamtól.
Gyorsan összeszedtem magam, hisz ezen nem volt időm rágódni; az fontosabb volt, hogy ő jól van-e.
Ahogy jobban megnéztem az arcát, láttam, hogy ajkai már lilák, és tudtam, teljesen átfagyott, míg kerestük.
- Jenny! – szólítottam meg, miután a karjaimba vettem. Meg kellett bizonyosodnom róla, hogy nem késtem el. – Jenny! – ejtettem ki a nevét ismét a számon, és reméltem, hogy legalább gondolatban szól hozzám.
- Edward – suttogta, majd egy kis időre kinyitotta a szemét. – Sajnálom – mondta, majd elájult. Amilyen gyorsan csak tudtam rohanni kezdtem, és meg sem álltam a házig. Tudtam, hogy nem kell szólnom a többieknek, hisz Alice már tudott mindent.
Lefektettem Jennyt az ágyamra és betakartam. Bekapcsoltam a fűtést, majd elővettem az összes plédet, amit otthon találtam, és bebugyoláltam velük Jennyt. Nem telt bele két perc és már Alice-ék mellettem álltak, kivéve Jaspert. A múltban történtek miatt, és mivel sejtette, hogy lesz Jennyn nem egy sérülés, így távol maradt tőlünk.
Odaengedtem Carlisle-t Jennyhez, és mikor megérezte a vér mámorító illatát, egyből rám nézett. Nem értette, hogy lehet, de tudta, más a fontos.

Mindenkit kiküldött a szobából, egyedül én maradtam bent vele, mert ragaszkodtam hozzá, hogy bent legyek.
Míg Carlisle ellátta Jenny sebeit, addig én fogtam szerelmem kezét, és hallgattam, ahogy a földszinten a többiek gondolatban szidnak a felelőtlenségemért. Teljesen igazuk volt. Jobban kellett volna uralkodnom magamon. Kiderült, hogy a testvéreim már hamarabb tudták, mit érzek Jenny iránt, mint én magam.
- Edward! – Carlisle hangját hallottam magam mellől, én pedig felnéztem rá. – Jól vagy? – kérdezte.
- Igen. – Hazudtam, nemcsak neki, hanem magamnak is. Egyáltalán nem voltam jól, mégis hogy lehettem volna? – Hogy van? – kérdeztem, miközben Jennyre néztem.
- A sérüléseit elláttam, két-három hét alatt rendbe jön. Csak egy kis híja volt, mielőtt…, de épp időben találtál rá.
- Én tehetek róla, Carlisle.
- Itt senki sem hibás, Edward, ne magadat okold azért, ami történt. Inkább arra kell rájönnünk, hogy veszíthettük el egy idő után az illatát – mondta. Igaza volt, de erre nem jutott eszembe semmi magyarázat. – Nyugodtan maradj vele! – Ezután már csak az ajtó csukódását hallottam, én pedig egyedül maradtam Jennyvel és a gondolataimmal.

(Jenny szemszöge)

Több, mint egy órája jártam az erdőt, de nem találtam a kivezető utat. Hittem, hogy egyedül is kijutok a rengetegből, de tévedtem. Makacs voltam, de nem akartam beismerni. Azon gondolkodtam, hogy ha hallgattam volna Edwardra, már biztosan otthon lennék. Persze, késő ezen rágódni, hisz végérvényesen eltévedtem. Azt sem tudtam, hogy az erdő melyik részén vagyok. Vajon átléptem már a határt, ami elválasztja a két örökké harcoló felet, vagy még mindig Cullenék földjén vagyok?
Már azon gondolkodtam, hogy egy hatalmasat ordítok, és magamhoz hívom Edwardot, de az olyan lett volna, mintha beismerném, hogy nem vagyok képes egyedül semmire. Így úgy döntöttem, hogy folytatom az utamat.

Nem tudtam, mennyi idő telhetett el, de láttam, hogy kezd sötétedni. Ez nem tetszett nekem, így mit tehettem volna, elővettem a telefonom, hogy tárcsázzam Edward számát. Muszáj volt megtennem, mert nem akartam, hogy anyu aggódni kezdjen értem.
- Ez nem lehet igaz! – mérgelődtem. – Komolyan, mint a filmekben. A lehető legrosszabbkor merül le a mobilom. Ilyen az én formám – mondtam, majd sóhajtottam egy nagyot, és tovább mentem, de hirtelen valami elsuhant a hátam mögött. Ijedten fordultam hátra, de nem láttam semmit és senkit. Hátrálni kezdtem, viszont ismét éreztem a fuvallatot, ám ezúttal hozzám is ért valami. Mikor hátrafordultam, senki sem volt ott.
- Edward, te vagy az? – kérdeztem, de válasz nem jött. – Ez nem vicces! Ha így akarsz rávenni, hogy menjek veled haza, nincs szükség rá, megengedem. Feladom, oké? Nyertél! – szóltam. Egy morgást kaptam válaszul, ami biztosan nem Edwardé volt. Hátrálni kezdtem, közben pedig lábak dobogását hallottam, ahogy egyre közelebb érnek hozzám. Elkezdtem futni, olyan gyorsan, ahogy csak bírtam, és nem néztem hátra, csak rohantam el arról a helyről. Nem érdekelt merre megyek, egyszerűen el akartam tűnni a közeléből, bármi is volt az.

Úgy éreztem magam, mint valami áldozat egy filmben. Minden egybevágott. A lemerült telefon, egy gyilkos és egy préda, aki menekül a sötét erdőben. Azt hittem, hogy velem nem fordulhatnak elő ilyenek. Nem akartam gonosz lenni, de Bellával szokott megesni minden baleset, nem pedig velem. Mióta megismertem Cullenéket, egyre nagyobb zűrbe keveredem. Persze, nem azt mondom, hogy mindenért ők a felelősek, mert nem. Itt egyedül én tehetek róla, mert nem figyelek oda semmire. Álmodozom, dacolok Edwarddal, pedig másra is figyelnem kellene.
Ahogy futottam, elestem egy fa gyökerében, de felálltam és tovább rohantam, miközben bele-beleakadtam egy-egy fa ágába. Persze, ha menekül az ember megesik vele ilyen, de szerintem nem is kellene gondolkodnom, mert ha azt teszem, csak jobban megsérülök.
Igyekeztem az útra figyelni, és nem ostobaságokon gondolkodni, és épphogy magamhoz tértem, mert egy szikla szírt végéhez értem. Nem tudtam, hogy kerültem oda, de mással foglalkoztam, minthogy ezen elmélkedjek. Ismét hallottam azt a morgást, én pedig megfordultam és az ellenkező irányba kezdtem el futni, de hirtelen egy lejtőszerűség jelent meg előttem, és mivel túl gyorsan futottam, nem tudtam megállni. Ennek az lett a következménye, hogy megbotlottam és előre estem, majd elkezdtem lefele gurulni a lejtőn.

Sok helyen felhorzsoltam magam, és nem egyszer beütöttem a fejemet, még annak ellenére is, hogy próbáltam tompítani az esést. Mindenem fájt, mire leértem a lejtő legaljára. Nagy nehezen feltápászkodtam, majd bukdácsolva ugyan, de tovább mentem.
Nem tudtam, mi van a nyomomban, de már futni nem volt erőm, így el kellett bújnom. Megpillantottam egy nagyobb bokrot, és amilyen gyorsan sikerült szedni a lábaimat - mert kibicsaklott a bokám -, behúzódtam a bokor belsejére, ahogy csak bírtam.

Nem érdekelt, mi lesz velem. Elfáradtam, mindenem fájt és véreztem is. Minden, amit tettem, csak rontott a helyzeten. Meg akartam halni, már az sem számított, hogy egy vad tép össze, vagy egy autó üt el. Előbbi úgy tűnt, megvalósul. Már bántam, hogy úgy beszéltem Edwarddal, miközben ő csak segíteni szeretett volna.

*

Nem tudom, mióta fekhettem a sötét, nyirkos helyen, de már kezdtem fázni. Próbáltam megmozdulni, de minden mozdulatom fájdalommal járt. Az utolsó, amit megtettem, hogy összegömbölyödtem, habár ez is nehézkesen ment. Megpróbáltam felmelegíteni a testemet. Rázott a hideg és fájt lélegezni is. Arra gondolta, hogy ha rám találna az a valami, ami üldözött, nem menekülnék, hagynám magam.

Lassan kezdtem elveszteni az eszméletem, pedig minden erőmmel harcoltam ellene. Éreztem, hogy egész testemben remegek, de leginkább azt a fájdalmat, ami keresztülment a végtagjaimon. Aztán hirtelen elsötétült minden, én pedig belevesztem a homályba. Lecsukódtak a szemeim, utána pedig nem hallottam és nem éreztem semmit.
Még azt sem érzékeltem volna, ha egy vad a fülembe szuszogott volna, és lassan felfalt volna.
Végérvényesen magamra maradtam.

18. fejezet - Stay away from me! (Közzétéve 2011.08.02.)

Sziasztok! Újra itt.
Mint ahogy tudjátok, volt némi problémám, ami miatt nem tudtam hozni a frisst, DE most itt van, megérkezett. :) Nagyon sajnálom, hogy megint ennyit kellett várnotok rá. Szerintem már senki sem olvas, de akkor is be fogom fejezni ezt a történetet, még egyszer.
Tényleg nagyon sajnálom, és bocsánat, hogy mindig kések. Hol van már azaz idő, mikor mindennap hoztam a friss részeket...
Na, de most, most van, és a rész is most van.:) Nem tudom ki említette, hogy tetszett neki az Edward szemszög. Most örülhet, hisz ebben a fejezetben ismét lesz EDWARD SZEMSZÖG. :)
Nem árulok el semmit a részről. Lehet, hogy unalmas lesz, de a következő részben ér el a történet egy fordulóponthoz. :)
Nem is szaporítom tovább a szót.:) Jöjjön a rész.:) Jó olvasást! És köszönöm az előző részhez a kommentárt Liviának.:)

Miközben fürödtem, Alice szavai jártak a fejemben, és az, hogy semmiképp sem mondhatom el Edwardnak. De mégis, hogy tehetném ezt meg? Belelát a fejembe, és ha szerencsém van, sikerül nem gondolni erre az ügyre, de akkor is... Alice-nek könnyű dolga van. Ha kérdezősködne, akkor könnyedén elillanhat, viszont nekem semmi esélyem. Drága, jövőbelátó barátnőm pedig szinte már profi a gondolatok elrejtésében, nekem pedig van még mit tanulnom. Persze, ha megkérném őt, hogy segítsen benne, Edward abban a pillanatban gyanakodni kezdene, tehát... lőttek a dolognak.

*

Már nagyon késő volt, mikor végre ágyba kerültem. A szobámban már sötét volt. Egyedül a Hold fénye világította be a szobám egy részét. Ismét eszembe jutott Alice látogatása, és majdnem minden szava újra elárasztotta az elmémet, mikor hirtelen egy zajra lettem figyelmes az ablakom felől.
A fa ága koccant az ablaküvegnek, amit furcsálltam, hisz nem volt vihar, tehát hozzá sem érhetett volna. Sőt, a fa olyan távolságra volt a háztól, hogy csak erős szél esetén történt volna ilyen, ám kint csönd volt. Ha nyár lett volna, akkor talán még a tücskök zenéjét is hallottam volna.

Aztán kinyílt az ablakom, majd ugyanolyan gyorsan vissza is záródott. Ez kicsit ijesztő volt számomra. Úgy éreztem magam, mint valami nő egy horror filmben, akit épp valami gyilkos, vagy szellem akar megölni. Aztán eszembe jutott még valami. Nem ember, nem is szellem, sőt még vérfarkas sem, bár természetfeletti lény volt. Egy személy lehetett csak, aki éjnek idején bemászik az ablakomon. Nagyot sóhajtottam, majd felkeltem az ágyamból, és összekulcsoltam a karom a mellem előtt, miközben egy alakot néztem a sötétben.
- Edward Cullen! – szóltam neki halkan, de igyekeztem érzékeltetni, hogy igenis mérges vagyok rá. Nem hittem el, hogy annak ellenére, hogy megmondtam neki, ne jöjjön, ő akkor is csakúgy beállít éjjel.
- Szia! – köszönt suttogva, majd kilépett a rejtekéből, és elindult felém, de én megálljt parancsoltam a kezemmel.
- Te meg mit keresel itt? – kérdeztem, és néztem angyal arcát, amit megvilágított a holdfény.
- Csak látni szerettelek volna – szólt mosolyogva. Bizonyára észrevette, hogy őt bámulom, és ezt olybá tűnt, ki is használta, mivel mikor ismét magamhoz tértem, már csak két méter választott el minket egymástól.
- Rendben, akkor most már mehetsz! – mondtam, és már toltam is az ablakhoz. Nem értettem, miért akart látni, hisz csak a barátja vagyok, nem pedig... Ő. - Edward, én már soha nem foglak megérteni. A suliban úgyis találkoznánk – mondtam már az ablak mellett állva, ő pedig csak engem nézett aranybarna szemeivel.
Angyali arca ismét megbabonázott, és arra gondoltam, hogy miért is van köztünk ez a...
- De emlékszel? Távolság – szólalt meg. Lehajtottam a fejemet, és egy pillanatra feltört az az érzés, mikor nincs velem. Csak messziről figyelem és irigykedem mindenkire, aki a közelében van, s beszél vele. Tényleg jó hallani a hangját, és hogy szeret velem lenni. Hogy a legjobb barátjának tart.
- Igen, emlékszem. - Hogy ne emlékeztem volna? Hisz én hoztam meg ezt a döntést, de tudtam, hogy erősnek kell maradnom. Nem hagyhattam, hogy levegyen a lábamról egy pillantásával és meggyőzzön. - A távolság nem vonatkozik a szemeidre, nemde? Szia! – szólaltam meg végül, majd szó szerint kilöktem az ablakomon. Nekidőltem a falnak, és beletúrtam a hajamba. Hát megáll az eszem! Idejön az éjszaka kellős közepén és nem hagy aludni. Persze megértem, mert nekem is nagyon hiányzik, de akkor is... Bolond! – gondoltam, majd befeküdtem az ágyamba, és próbáltam elaludni.

Másnap a menzán Alice-re néztem, és mikor odafordultam, észrevettem, hogy Edward folyamatosan engem bámul. Nem ezt mondtam neki. Legalábbis nem így értettem.
Ahogy ezen morfondíroztam Ashley szólított meg. Meg is lepődtem, hisz eddig hozzám sem szólt, most pedig csakúgy megjelent mellettem, és beszélni szeretett volna velem. Nem tudtam, hogy pontosan miről, de igyekeztem közömbös maradni. Bár ő lenézett, és ha szemmel ölni lehetne, már rég nem éltem volna. De úgy tűnt, hogy valami bántja, engem pedig nagyon érdekelt, hogy mi lehet az.
Lassan, de kiderült, hogy bocsánatot szeretett volna kérni tőlem, amiért azzal vádolt meg, hogy elhappolom előle Tomot. Nem tudtam, miért gondolta azt, hogy nekem pont Ő kellene. Nem is volt az esetem. Persze, kedves fiú volt, de én másvalakire vágytam. Egy olyan személyre, aki számomra elérhetetlen volt.
Megbocsátottam neki, hisz ez csak egy félreértés volt. Ezután mosolyogva ecsetelte, hogyan jöttek össze a szerelmével. Persze akkor derült ki, hogy miért is változott meg rólam a véleménye. Tom és Ash együtt vannak. Őszintén örültem nekik, és annak, hogy legalább nekik összejött. Nem volt már harmadik személy.

Nekem várnom kellett még a Nagy Ő-re, hisz ő nem ebben a városban volt. Bár, akit én szerettem, nem viszonozta az érzelmeimet. Tudtam, hogy el kell engednem Őt.
Miután befejeztem az Ashleyvel való beszélgetést, Kate szólított meg. Egy buliba hívott meg, amit péntekre terveztek a többiekkel. Elfogadtam a meghívást, hisz jót tett volna, ha egy kicsit kimozdulok otthonról.
Tekintetem Edwardra vándorolt, aki még mindig minket bámult, jobban szólva engem. Tudtam, hogy az őrületbe akar kergetni ezzel, és azt akarta, hogy odamenjek hozzájuk, s én magam szegjem meg a távolságtartási "szabályomat". De nem hagytam magam, viszont kihasználtam, hogy tudok vele beszélgetni gondolatban.
– Nem nézhetnél valaki mást? – kérdeztem gondolatban, mire válaszként csak megrázta a fejét. - Rendben - gondoltam, majd felálltam a helyemről, és elköszöntem a többiektől, végül elhagytam az ebédlőt. Ám az ajtóból még visszanéztem, s láttam Edward meglepett arcát, majd ahogy felvonja tökéletes szemöldökét. Elfordítottam a fejemet, és mosolyogva távolodtam el az étkezdétől. Vicces volt, hogy ki tudtam fogni Edwardon.

Az utolsó órám kínszenvedés volt. Egy évet öregedtem alatta, és a tanár folyamatosan csak diktált, és diktált... és diktált. Mikor magyarázott rá se néztem, egyetlen emberre fordítottam különös figyelmet. Persze csak óvatosan, nehogy a tanár rám szóljon, hogy "mással" vagyok elfoglalva, meg persze, hogy Edward ki ne szúrja, amint őt bámulom egyfolytában.

Épp kifele mentem a suliból, és azon gondolkoztam, mit kellene felvennem a bulira, mikor nekimentem a falnak. De hamar rájöttem, hogy közvetlenül az ajtó előtt nincs fal, így nem lehetett más, mint az én Angyalom. Természetesen neki ezt nem kellett tudnia.
- Bocsánat - szólaltam meg, miután megláttam az illetőt.
- Semmi baj. - A szokásos vigyor most sem maradt el, én pedig legszívesebben rátapadtam volna azokra a tökéletes ajkakra. - És eldöntötted már, mit veszel fel a bulira? – kérdezte. Úgy láttam, imádja a gondolataimat olvasni.
- Nem, még nem. Köszönni luxus? – kérdeztem gorombán, de ő pontosan tudta, hogy nem így gondolom.
- Szia! – köszönt Bella, ezzel is megmentve engem.
- Szia! - mosolyogtam rá. Bella legalább tud köszönni - mondtam gondolatban, miközben Edwardot néztem szúrós tekintettel.
- Lemaradtam valamiről? – kérdezte barátnőm.
- Semmiről – mondta ingerülten Edward. Végre mérges rám, már azt hittem, hogy sosem lesz – gondoltam. Örültem, hogy ilyet váltottam ki nála, mert akkor könnyebben tud majd lemondani a társaságomról. - Tévedsz, nem vagyok az.
- Kár, pedig már kezdtem örülni – mondtam gúnyosan. Cinikus voltam vele szemben, és hogy rátegyek még egy lapáttal, két lépést tettem hátra.
- Miért örülsz neki, ha mérges vagyok rád? – kérdezte, de észrevette, hogy mit akartam vele közölni a mozdulatommal.
- Ti meg miről beszéltek? – értetlenkedett Bella.
- Csak gondolatban kommunikáltam a barátoddal – mondtam mosolyogva. Edward arca egy pillanatra meglepettséget tükrözött, majd amilyen gyorsan csak lehetett, visszaváltott póker arcra. Úgy véltem, az döbbentette meg, hogy mennyire egyszerűen hagy hidegen az, hogy egy vámpírral incselkedem, aki egy szempillantás alatt eltörheti a nyakamat. Ezt el is képzeltem egy pillanatra, és megborzongtam. Edward kikerekedett szemekkel nézett engem, majd lehajtotta a fejét. Egy kicsit bűntudatom lett attól, hogy elképzeltem szörnyetegként.
- Ja, értem – mosolygott ő is. – Nekem nem lát bele a fejembe. De tetszik, így olyanokat is megoszthatsz vele, amit nem szeretnél, hogy mások halljanak - mondta.
- Nem is baj Bella! Ha tudna olvasni benne, akkor nem lehetnél egy percre sem egyedül a gondolataiddal. – Ezt mind halkan mondtam, majd Edwardra néztem szúrós tekintettel, miközben továbbra is Bellához intéztem szavaimat. - Irigyellek. Igazán szerencsés vagy – mondtam, Bella pedig csak elmosolyodott. Nemcsak arra céloztam, hogy titok Edward előtt minden gondolata, hanem hogy egy olyan férfi szereti Őt, mint az én Angyalom.
- Nekünk most már mennünk kell! – mondta Edward, majd finoman húzni kezdte Bellát a parkolóba. – Szia! – nyomta meg ezt a kis szót. Pontosan tudtam, miért tette ezt, és el is mosolyodtam, majd eldöntöttem, hogy megkeresem Alice-t, de ő abban a pillanatban lépett ki a suli ajtaján.
- Itt is vagyok – hallottam csilingelő hangját közvetlenül mellettem.
- Ugye most hazaviszi Bellát?
- Igen, miért? – kérdezte.
- Majd elmondom. - Ő csak bólintott, majd mindketten elindultunk az autója felé. Megbeszéltük az egyik szünetben, hogy hazavisz, de nekem egyáltalán nem volt kedvem hazamenni.
- Amíg még Edward nem ér haza, elmehetnék hozzátok? – tudakoltam.
- Persze! – mosolygott, majd lekanyarodtunk feléjük, én pedig kifele bámultam az ablakon, és néztem, ahogy egymás után suhannak el mellettünk a fák.

*

A Cullen házban voltam, Alice szobájában, és csak ültem az ágyán - amin csodálkoztam, hisz nem alszik, de egyből leesett, miért is van rá szüksége -, miközben ő a ruhákat próbálgatta, amit nem régiben vett. Valahányszor felpróbált egy ruhát, és megdicsértem, milyen gyönyörű benne, mindig azt mondta, hogy inkább a másikat veszi fel. Később megjelent Rosalie is, aki szólt, hogy itt az ideje, hogy végre elinduljanak vadászni.
- Tényleg! – csapott a homlokára, mintha elfelejtette volna. Valami nem stimmelt, mert úgy tudtam, hogy a vámpírok nem felejtenek el dolgokat. Rosalie is furcsállta a dolgot, de nem tette szóvá, viszont láttam rajta.
- Akkor jobb, ha most haza megyek – mondtam, miután mindent bepakolt Alice vissza a szekrényébe.
- Dehogy mész! – ragadta meg a karom. – Ma nálunk alszol – jelentette ki, majd leültetett az ágyára. – Egyébként is még nem választottunk ruhát nekem, addig nem mész sehová sem!
- Szerintem ez nem jó ötlet, Alice. Nem szeretnék összefutni Edwarddal, hisz tudod, hogy...
- Nyugodt lehetsz, mert Bella nem tervez semmit, úgyhogy ott marad vele - legyintett.
- O...Oké. De haza kell mennem a cuccomért.
- Áh, ne is foglalkozz vele, majd adok neked - mosolygott, majd mire egyet pislogtam, már minden ruha eltűnt az ágyról. Alice rám nézett, majd ismét megszólalt. - Na, drága barátnőm, érezd magad otthon, és foglald el magad, míg hazajövünk, rendben? - kérdezte, én pedig csak bólintottam. - Ha szeretnéd, bejárhatod az egész házat, olvashatsz, tévézhetsz, vagy bármi, amihez kedved szottyan - ölelt meg az utolsó szavaknál, majd elengedett, és kifele vette az irányt, de előtte még visszafordult. - Aztán jól viselkedj! - kacsintott, majd mielőtt bármit is kérdezhettem volna, már el is tűnt Rosalie-val együtt.
Nem értettem, mit akart mondani ezzel a kijelentésével, de egy kis gondolkodás után feladtam, mert úgyse tudtam volna kitalálni. Alice néha nagyon rejtélyes tudott lenni. Egyedül Edward tudta, hogy mi jár a fejében.

Gyorsan "kiűztem" Őt a fejemből, és inkább valami olvasnivaló után néztem barátnőmnél. Sokáig válogattam, míg végül kivettem egyet, és olvasgatni kezdtem, de sajnos nem tudott lekötni. A gondolataim folyton vissza-visszatértek Edwardhoz, és azon járt az eszem, hogy talán tényleg fölösleges ez az egész cirkusz egy csók miatt. Tisztában voltam vele, hogy többet nem fog megtörténni, és ez egy reménytelen szerelem. Ő csak barátként tekint rám, és csak azért akart velem lenni, hogy el ne veszítse ezt a barátságot. Talán hagynom kellett volna, mert egyszer rá fog unni, és elveszítem őt.

Felkeltem az ágyról, és felmentem Edward szobájába. Tudtam, hogy nem tanácsos ott tartózkodnom, de csak egy pillanatra akartam bemenni. Egyrészt, hátha lesz nála valami jó könyv, amivel elterelhetem Róla a gondolataimat, másrészt pedig érezni szerettem volna az illatát. Emlékeztem, hogy mikor először beléptem a szobájába, mindenhol Edward parfümjét éreztem. Nemcsak azért, mert ő maga is ott volt, hanem maga a szoba... Teljesen tükrözte Őt, és mindent magában hordozott, ami Edward volt.

Mikor beléptem a helyiségbe, ismét éreztem azt a bizonyos illatot, és egy pillanatra behunytam a szemem, majd mélyet szippantottam a levegőből. Mikor kinyitottam a szemem, megjelent előttem a csókunk pillanata, és az, hogyan taszítottam el magamtól. Mint valami filmben, úgy láttam, hogyan viselkedett a jelenet után. Háttal állt nekem, a hajába túrt, majd felemelte a kezét, és megdörzsölte az arcát. Hirtelen megfordult, és olyan volt, mintha egyenesen rám nézett volna, majd elindult felém, én pedig csak néztem őt, amint átmegy rajtam. Tudtam, hogy csak egy kép, amit a képzeletem vetített ki, mert nem tudtam, mi történt, miután kimentem a szobából.
Megráztam a fejem, majd a könyvespolchoz léptem, elvégre, azért jöttem, hogy valami olvasnivalót keressek.

Egy-két perc múlva találtam is, és már el is indult felé a kezem, de a mozdulat felénél lefagytam. Talán nem is kellene semmit sem elvennem tőle - gondoltam. Ma is, ahogy bántam vele... Biztos, hogy nem örülne neki.
Ahogy ezen morfondíroztam, leeresztettem magam mellé a kezem, majd nagyot sóhajtva hagytam el a helyiséget. Visszaballagtam Alice szobájába, és lefeküdtem az ágyára.
Olyan hülye voltam. Edwardtól távol lenni képtelenség. Nem tudtam megtenni, mégis mindig az eszem győzedelmeskedett a szívem felett. Talán hagytam magam meggyőzni.
Ha abban a pillanatban belépett volna a szobába, ismét elfogott volna az az érzés, ami mindig, mikor meglátom Őt. Elképzeltem a fejemben a jelenetet, amint kinyílik az ajtó, majd megjelenik Ő is, én pedig odaszaladok hozzá, és magamhoz ölelem sűrű bocsánatkérések közepette. Vajon megbocsátana? Nem tudtam rá a választ.

*

Nem tudtam, meddig fekhettem az ágyon, de egy idő után felkeltem, és Alice ruhás szekrénye elé álltam. Csak nem fog megharagudni, ha egy kicsit bekukkantok - gondoltam, majd kinyitottam a szekrényajtót. Majd' leesett az állam a látványtól, ami elém tárult. Szebbnél szebb ruhák sorakoztak a vállfákon, amikben gyönyörűen nézhetett ki. Tudtam Alice-ről, hogy kétszer egy ruhát sosem vesz fel, tehát azokat a ruhákat még egyáltalán nem is hordta. Biztosan méregdrágák voltak, de aki megteheti...
Ekkor hirtelen ajtócsapódást hallottam. Ijedten zártam be a szekrényajtót, majd csak füleltem. Nem tudtam, kijöhetett meg. Ha Alice-ék, akkor barátnőm bármelyik pillanatba beléphetett azon az ajtón, de ha Ő jött meg... Becsapta maga mögött az ajtót, és kész csoda, hogy nem tört be az üveg.

Csakis Edward lehetett az, mert más nem nagyon jön hívatlanul. Hallottam a lépéseit, amit először furcsálltam is, mert inkább oson, mintsem fújtat, mint egy dühös bika. De egyből leesett a tantusz. Bár nem kellett ehhez IQ-bajnoknak lenni, hogy rájöjjek, valami miatt nagyon mérges. Vadászni nem ment, ebben biztos voltam, és mivel Bellánál volt... Akkor sem vall rá, hogy ily módon mutassa ki az érzelmeit. Mindig annyira... nyugodt. Inkább palástolja az érzéseit, mintsem kimutassa mások előtt.
Egy újabb ajtócsapódást hallottam, de az már fentről hallatszott. Én abban a pillanatban kirohantam Alice szobájából, le egyenesen a lépcsőn, majd ki a házból. Ne érdekelt, hogy nyitva maradt a ház ajtaja, csak az, hogy minél hamarabb eltűnjek a Cullen házból.

Mint egy őrült, úgy futottam be az erdőbe, és igyekeztem nem elesni a fák gyökereiben és a lábamban. A horror filmekben is, mikor menekül a főhősnő vagy az áldozat, folyton elesik a saját lábában. Én próbáltam ezt elkerülni.
Nem érdekelt hány faág állta el az utamat, csak futottam, ahogy bírtam. Hallottam, ahogy valaki követ, de nem gyorsan. Mintha játszani akart volna velem, de ez nekem nem tetszett. Még gyorsabbra vettem az iramot, és bár már alig bírtam, megerőltettem magam. Hátra-hátranéztem és ennek bizony meglett a következménye. Mint mindig, belé ütköztem, és sajnos pont fenékre estem. Tudtam, hogy csakis ő lehetett, hisz előttem nem volt már akkor, csak az út és semmi más. Persze, gondolhattam volna, hogy rájön, ki fut előle.
Edward tornyosult felettem, és mikor megpillantottam, két érzés fogott el hirtelen. Az egyik az volt, amit mindig éreztem, ha megláttam Őt, a másik pedig a düh, amiért megállított, és nem hagyott elmenni.
- Csak nem előlem menekülsz? - kérdezte mosolyogva. Nem értettem, mi olyan vicces abban, hogy elestem.
- Nem – feleltem egyszerűen. Épp készültem feltápászkodni a földről, de akkor megéreztem kezét a karomon. Felnéztem rá, ő pedig még mindig mosolyogva talpra állított. Nem engedett el, én pedig csak néztem őt. Olyan régen nem ért hozzám, hogy már hiányzott. Behunytam a szemem, majd megszólaltam. – Csak futottam egy kicsit, és az teljesen véletlen, hogy pont itt voltál - mondtam, miközben finoman kicsusszantam a keze közül. Egy ideig még a levegőben lógott a keze, és arcán egy pillanatra szomorúságot véltem felfedezni, majd kezét leeresztette maga mellé, s ismét felvette a póker arcát.
- Hát persze. És te is véletlenül "futsz" errefelé – mondta, miközben a futsz szavacskánál macskakörmöt rajzolt a levegőbe.
- Tudod, az az igazság, hogy épp tőletek jövök, és hazafelé indultam, de mivel időben kell hazaérnem, így úgy döntöttem, futva teszem meg az út egy részét.
- Értem. - Közelebb lépett hozzám, és mielőtt hátraléphettem volna legalább egy lépést meg fogott a karomnál fogva és aranybarna szemeit az enyémekbe fúrta. - Jenny, vannak pillanatok, mikor nagyon jól hazudsz, de ez igen gyengécskére sikeredett - mosolygott. - Gyere, visszamegyünk! - mondta, majd elkezdett visszafele húzni a házhoz, én viszont kirántottam a karomat a kezei közül.
- Nem megyek veled vissza! Itt maradok! – mondtam, és karba fontam a kezem. Ő csak kérdőn nézett rám.
- Dehogynem jössz! – Újból megragadta a karom, és ismét húzni kezdett. – Nem fogsz itt maradni az erdőben, ráadásul nem egyedül! – Határozott volt, és úgy tűnt, hogy semmi és senki sem állíthatja meg.
- Mióta aggódsz te értem? – kérdeztem tőle, majd ismét kirántottam a kezemet a fogásából.
- Amióta megismertelek – felelte egyszerűen. – Most pedig velem jössz, és kész! – szólt szigorúan. Nem tudtam, hogy Bellával is beszélt-e már így, vagy csak én váltottam ki belőle. Még sosem láttam ilyennek.
– Nem! Maradok, és nem tudsz változtatni a döntésemen! Akár hiszed, akár nem, remekül tudok tájékozódni. - Erre csak elnevette magát. – Azt hiszed, hogy nem találok ki egyedül? – kérdeztem szúrós tekintettel.
- Igen, azt hiszem. Egyedül soha nem fogsz kijutni innen – mondta még mindig nevetve.
- Akkor csak figyelj!
- Ne butáskodj, gyere velem!
- Maradok, akkor is, ha vámpíruraságod bevadul - mondtam, mire az egyik szemöldökét az égbe emelte. Ekkor láttam rajta azt a dühöt, amit folyton palástolt, én pedig - megmondom őszintén - egy kicsit megijedtem tőle, de csakis magamnak köszönhettem a viselkedését. Inkább úgy döntöttem, nem foglalkozom vele, mert tudtam jól, hogy sosem bántana. Ez részemről kihasználás volt. Igen, kihasználtam a helyzetét, és ez nagyon csúnya dolog volt a részemről.
Olyan gyorsan termett előttem, hogy még pislogni sem volt időm. Csak néztem gyönyörű szemeit, és benne az aggódás, a szeretet és a düh keverékét.
- Tudod mit? Maradj itt, és szólj, ha eltévedtél, talán meghallom, és utánad küldök valakit. - A hangja nyugodt volt, én pedig ettől még inkább megijedtem, és meg sem szólaltam, csak hallgattam, amit mond. Fenyegető volt, de én próbáltam erősnek mutatni magam. Úgy láttam, a türelme neki is véges, és csakhamar tele lett velem a hócipője. Az arca eltorzult a méregtől, de még így is vonzó volt. Persze, nem örültem neki, hogy ennyire kiakadt, de úgy éreztem, hogy meg kell érintenem, viszont nem tettem meg. Mi van, ha még jobban feldühítem? Nem kockáztattam meg.
Az arca veszélyesen közel volt az enyémhez, és mikor azt hittem, hogy menten belém vájja a fogát, elhúzódott, s behunyta a szemeit.
- Menj el! Én is elmegyek, és akkor soha többet nem kell velem bajlódnod! - szólaltam meg végül, ő pedig rám nézett. - Békét hagyunk egymásnak, sőt még egy légkörben sem kellesz majd tartózkodnunk. Szia! - köszöntem el, majd elindultam arra, amerre az autóutat gyanítottam.


(Edward szemszöge) [Bella után]

Miért teszi ezt velem? Veszélybe sodorja magát, ha velük van... Tudom, hogy mellettem is folyton kockára teszi a saját testi épségét. Buta, buta, Bella! Pontosan tudja, hogy milyen hatással van rám a vére.
De térjünk vissza a legelejére. Miután hazavittem, megkért, hogy segítsek a házi feladatában. Szívesen segítek benne, ha megkér, de hogy odahívta azt a farkast is... Egyedül csak azért jöttem el, mert megkért rá, máskülönben szemel tartottam volna a fekete hajút.
Természetesen zavart, hogy ott ólálkodik körülötte, épphogy meg nem jelöli magának. A tetejében, Bella nem is hagyta, hogy megcsókoljam búcsúzóul, bár... az igazat megvallva, nekem sem volt túl sok kedvem hozzá. Az egész nap úgy rossz, ahogy van. Először Jenny, aztán pedig Bella. Tényleg arra vagyok kárhoztatva, hogy boldogtalan legyek? Bella előrukkolt még egy dologgal, miszerint Jessicánál tölti az estét, tehát szabad lehet a mai éjszakám - gondoltam, miközben úgy suhantam el a fák mellett, mintha puskából lőttek volna ki. Mérges voltam, és csak egy kicsit választott el attól, hogy törjek-zúzzak.

Mikor beléptem a házba, becsaptam magam mögött az ajtót. Abban a pillanatban semmi sem érdekelt. Feltrappoltam az emeletre, és meg sem álltam a szobámig, majd szintén bevágtam az ajtót. De ez mással is járt. Felkavarodott a levegő, én pedig megéreztem az illatát. Azt hittem, hogy majd ismét mérges leszek, de ehelyett nyugalom áradt szét bennem. Beleszagoltam a levegőbe, majd követtem az illatot egészen a könyves polcig. Egy könyv sem hiányzott... Ekkor meghallottam, hogy valaki szélsebesen rohan le a lépcsőn, majd ki a házból. Tudtam, hogy ő az, erre pedig elmosolyodtam. Nem tudtam rá haragudni, és hogy azt hitte, elfuthat előlem... Aranyos volt.

Kiugrottam az ablakon, majd követtem az illatát és a lábnyomait. Kicsit lemaradtam, hogy adjak neki egy kis egérutat, meg persze azért is, hogy kiélvezze az előnyét.
Felugrottam az egyik fára, és onnan néztem, merre tart, majd a faágakon ugrálva férkőztem a közelébe. Úgy gondoltam, meglepem, habár tudta, hogy követem. A legjobb pillanatban nézett hátra, így elé tudtam kerülni, és mint mindig, belém ütközött. Néha kicsit figyelhetne a lába elé - kuncogtam magamban. Szegény a földön landolt, ami mosolygásra késztetett. Láttam a szemében a dühöt és valami mást, de nem tudtam volna megmondani, mit. Segítettem felállni neki a földről, és nem tudom, miért, de miután kiszabadította magát a kezem közül, még mindig éreztem a ruhájának anyagát az ujjaim közt. Olyan jó érzés volt újra megérinteni őt, még ha csak egy pár másodpercig is. Szomorú voltam, hogy megfosztott ettől az érzéstől, de igyekeztem nem mutatni.
A közelében akartam lenni, és ezért mindent megtettem. De ő egyfolytában csak taszított el magától. Segíteni szerettem volna neki, meg akartam őt védeni. Bármit megtettem volna, csak biztonságban legyen. Nem érdekelt volna, ha bezárkózik Alice szobájába, és hozzám se szól, csak lássam, hogy jól van.

Igazából eleinte még vicces volt a mi kis párbeszédünk, de egyre jobban kezdett eldurvulni, és olyan szinten voltam mérges, hogy úgy éreztem, menten kidöntök egy fát. Makacs volt, feleselt és szemtelen volt, a tetejében pedig csak fokozta a feszültséget. Egyszerre akartam törni-zúzni és megcsókolni őt. Nem tudtam, miért gondoltam az utóbbira, de arra vágytam.
Nem tudom, hogy csinálta, de szinte már fenyegettem őt. Azt mondtam neki, hogy nem érdekel, ha elveszik az erdőben, holott teljesen másként gondoltam. Meg akartam őt ijeszteni, hogy mégis úgy döntsön, hazajön velem. De elvesztettem a fejem, ő pedig elküldött, majd elment, és én egyedül maradtam.

Nem tudtam, miért játszottam vele ezt a játékot. Felnőtt férfi vagyok, nem szabadott volna hagynom, hogy csakúgy irányítson. Feldühített, és majdnem bántottam, pedig, ha egy ujjal is hozzáérnék, önként mennék a halálba. Túl kedves és fontos volt számomra.

*


Órák teltek el, én pedig otthon feküdtem a kanapémon, és egy könyvet olvastam. Sikerült lenyugodnom, miután szétzúztam néhány fát. Inkább azok, mint Jenny.
Sokat gondolkodtam Rajta és a nap eseményein. Úgy tűnt, mintha gyűlölne, pedig pontosan tudtam, hogy nincs így. Talán fél valamitől, amit nem akar nekem elmondani - jutott az eszembe.
Sajnos feltűnt már nekem néhány dolog Vele kapcsolatban, és rájöttem valamire...

Alice rontott be a szobámba, és olyan gyorsan beszélt gondolatban, hogy nem tudtam kivenni őket.
- Edward! - szólított meg, majd beljebb jött a szobába.
- Kopogásról még nem hallottál? - kérdeztem, miközben letettem magam mellé a könyvet.
- Na idefigyelj, Edward Anthony Masen Cullen! Jenny a szobámban volt, aztán láttam, hogy az erdőben fut, majd veled beszélget. Hova lett?
- Bizonyára otthon van már. Azt mondta, hogy kitalál a rengetegből. De miután veszekedtünk, én hazajöttem.
- Tudom, láttam, hogy tomboltál, és... Hogy micsoda?! Te ott hagytad az erdőben?! Edward, te normális vagy? Ha bármi baja esik a barátnőmnek, én esküszöm, hogy elevenen megnyúzlak! - lépett közelebb hozzám fenyegetően Alice. A veszekedés jelenetei ismét lejátszódtak előttem, és ettől megint mérges lettem. Nem érdekelt semmi, de hamar észhez tértem, mikor húgom már nem tudta tovább titkolni a látomását. A víziójában Jennyt látta, amint dideregve keresi a kiutat. Úgy tűnt, hogy eltévedt. Felismertem a helyet.
- Miért nem mondtad azonnal?! Miért húzod az időt Alice, rögtön utána kell mennünk! - mondtam, majd kirobogtam a szobámból le a földszintre. Hallottam, ahogy Jasper követ, és felel Alice helyett.
- Már jártunk ott, és követtük is az illatát, de eltűnt. Otthon is kerestük, de ott sem találtuk. Nyoma veszett. Mintha valaki szándékosan csalta volna el őt - mondta. Az én hibám volt. A düh eluralkodott rajtam, és emiatt egy ártatlan élet forgott kockán. Tudtam, hogy azért kérdezték tőlem, merre van, mert én láttam őt utoljára. Milyen ostoba voltam. Sose tettem még ilyet. Azonban megtörtént, és ha történik vele valami... azt soha, de soha nem fogom magamnak megbocsátani.

FONTOS BEJELENTÉS!

Sziasztok!
Probléma adódott! Egy olyan nagy probléma, hogy még én is sírásban törtem ki.:'(:@
Az összes meglévő fejezet, amit írtam (Katonás, Edward Jennys 1-2 rész) Mind már a múlté. Ugyanis miután újratették a gépet a vírusirtó, amit rátettek, szépen törölte. A Win7 pedig mikor betettem a pendrive-om(azon voltak a részek) már akkor sem engedte megnyitni a mappát, amikben voltak a fejezetek és a történetek. Pluszban a könyv, amit elkezdtem, az is odalett. Szerintem annak már kampec.
Késni fogok mindkettővel, ebben biztos vagyok. Mire mindent megszerzek... És újra elkezdem a 18. fejezetet a Lehetetlen is lehetségesből... Aztán a katonásnak is neki kell ugranom és ez mind idő lesz. Nem tudom mennyi. Igyekszem vele, de nem tudok időpontot mondani.
Sajnálom!:'(

U.I.: Annyira ki vagyok akadva, hogy azt el nem tudom mondani! :@ Olyan szinten vagyok mérges, hogy... :@ :@

Sziasztok!

Van egy bejelenteni valóm! Újratették a gépem, de Word-öt nem tettek rá, így nem tudom írni a fejezeteket. Lehet, hogy kések a részekkel. :( Szóval most csúsznak a frissek. Mindkét történetet akartam írni, de sajnos nem tudom emiatt a probléma miatt. :(
Ne haragudjatok rám!
Sajnálom!

Puszi

Gicus

17. fejezet -... kivéve neked...

Sziasztok!
Igen, újra itt vagyok, de velem együtt a történet is visszatért. Nem mintha elment volna, vagy ilyesmi, csupán lassan három hónapon át jóformán semmit sem írtam:( Ráadásul úgy eltűntem, hogy senki sem tudott rólam semmit... Nem is jelentkeztem, amit szörnyen röstellek. Meg is értem, ha senki sem olvas már, mert nagyon elhanyagoltam a történeteket...:( Nem mondok kifogásokat, de okom volt rá, higgyétek el. Sőt, egy új történet van születőben... Hirtelen pattant ki a fejemből, és ez az új munkahelyem érdeme.:) Nem ezután lesz, hanem majd később. Akit érdekel, az maradjon majd ezután a történet után a rendszeres olvasóim között, hisz ide is ki fogom írni, amint megírom.:)
Ó, és még egy közlendő hír:) Facebookon megnyílt a történet klubja. Már február elején megnyitottam, de csak akkor szerettem volna itt is közzé tenni, mikor hozom az új részt.:) Ezen a linken eléritek. Nincs nagy nyüzsi, hisz szerintem senki sem tud még róla.
http://www.facebook.com/pages/A-lehetetlen-is-lehets%C3%A9ges-Szerelem-vagy-hal%C3%A1l-Szerelem-az-ellens%C3%A9gb%C5%91l/105322139542257?ref=ts
A másik pedig, hogy köszönöm a kommentárokat az előző fejezethez. Tényleg nagyon köszönöm.:) Őszintén remélem, hogy van még valaki, aki olvas. Mert tudom, hogy milyen vagyok... Más már lassan befejezi a történetét, én pedig sehol sem vagyok. Igyekszem behozni a lemaradásomat.:)
Bocsánatot kérek! Tényleg nagyon sajnálom!:(
Remélem, elnyeri a tetszéseteket a rész.:) Jó Olvasást Kívánok!:)

Beteszem az előző rész végét, mert olyan régen volt rész, hogy szerintem már senki sem emlékszik a végére.:)
- Rendben, egy óra múlva a Pláza előtt. – Azzal letette a telefont, én pedig, mint akit ágyúból lőttek volna ki, úgy rohantam fel az emeletre felöltözni egy rendes ruhába, hisz egy pólóban és mackónadrágban nem mehettem el. Közben hívtam egy taxit, ami tíz perc múlva már a ház előtt volt, majd elindultam a találkozó helyre, miközben azon kattogott az agyam, hogy Alice hogyan fog viszonyulni hozzám, amikor meglát. Vajon tényleg annyira megharagudott rám, hogy ezek után már nem is akar majd a barátnőm lenni? Amennyire elszúrtam a dolgokat, bármi megtörténhet.

ALICE. HA VÉGLEG ELVESZÍTENÉM A BARÁTSÁGÁT, akkor még egy olyan személy lenne az életemben, akit saját magam szakítottam ki a szívemből, és csak azért, mert úgy gondoltam, hogy nekem könnyebb nélküle. Nem Alice-re vonatkozott, hanem másra, és, mert abban a pillanatban nem tudtam gondolkodni. Annyira nem vallott Edwardra, hogy mást küldjön a gondjai elintézésében. Úgy éreztem, hogyha Alice-éket is távol tartom magamtól, akkor még ennyire sem tud a közelembe férkőzni. De beláttam, hogy ez így nem helyes. Attól, hogy el akarom rejteni az érzéseimet, nem kell elüldöznöm magam mellől azokat, akiket szeretek. Edwardnak nem kell megtudnia, hogyan érzek iránta, de nem tudnám leplezni. Nem menne. A távolság az, ami működik, bár fájdalmas, mégis… mégis úgy érzem, hogy így nem gyengülök el.

Kiszálltam a taxiból, és beálltam a Pláza eresze alá, mert eleredt az eső. Bevallom, féltem. Féltem, hogy nem fog megbocsátani, és elveszítem őt is. Őt már sikerült, Alice-t nem akartam. Álltam, és vártam, hogy megérkezzen. Háromnegyedóra alatt értem ide, pedig inkább hamarabb jöttem volna, de nem vámpír vezette a taxit.
Az ujjaimat tördeltem, miközben várakoztam, és mikor megláttam a sárga Porschét, a szívverésem felgyorsult, és a gyomrom összeugrott. Nem tudtam, hogy mire számíthatok, és úgy éreztem, rögtön szívinfarktust kapok.
Alice kiszállt a kocsiból, és elindult felém, én pedig csak néztem kecses lépteit, és ahogy - mint egy balerina - mellém táncolt.
- Szia! – köszönt fagyosan, de nem nézett rám.
- Szia! Alice, én tényleg nagyon sajnálom, hogy ez történt, teljes joggal haragszol rám, és megértelek. Nem tudom, hogy hogyan tudnám ezt jóvátenni. Te vagy a legjobb barátnőm, és tudnod kell, hogy nem miattad történt…
-… hanem Edward miatt – fejezte be a mondatomat, de én nem erre gondoltam.
- Nem, miattam. Félek az iránt érzett érzelmeimtől, és igyekeztem ezt titkolni, nemcsak magam elől, hanem előle is. Hogy ezt megvédjem, távol kell legyek tőle, de nem tőled. Kérlek, ne haragudj rám…
- Shh! – tette mutatóujját a számra. – Már nem haragszom rád – mosolygott, majd megölelt. – Gyere, menjünk vásárolni! – mondta, majd megragadta a kezem, és befele kezdett húzni az épületbe, én pedig engedelmesen követtem, mert bármit megtettem volna azért, hogy lássam, boldog. - Csak ezzel az eggyel tudsz kiengesztelni, na és persze azzal, hogy eljössz a partira, amit szervezek.
- Partira? – kérdeztem meglepetten. Persze, ha nem vagyok velük, én ezekről nem tudok. Izgalommal töltött el, hogy ismét láthatnám Edwardot. Komolyan már magam sem értettem. Egyszer távol akarok tőle maradni, máskor pedig a közelében szeretnék lenni. Tudtam, hogy majd meg akarja beszélni velem a dolgot, de… inkább a távolság. Ha belelát a fejembe, akkor végem van, hisz a közelében nem tudok értelmesen gondolkodni. Igen, azt mondtam neki, hogy egy hétig még tartsuk meg a távolságot, de lehet, hogy elhúzom. Lehet, hogy majd nagyon sok időt töltene velem, nekem pedig nincs póker arcom, mint neki.
- Igen, pár hét múlva lesz, és úgy döntöttem, hogy most vesszük meg neked a ruhát – mosolygott, de a hangjából kihallottam azt, hogy „ha tetszik, ha nem”, én pedig nem ellenkeztem vele. Miért is tettem volna? Annyira bele szokta magát élni a vásárlásba, én pedig nem akartam elrontani a kedvét.
- Egyébként, ez milyen parti lesz?
- Hát… Igazából most lesz ilyen először, de még nem adtam neki nevet, viszont azt már tudom, hogy kékben leszel – szólt mosolyogva.
- Kékben? Miért pont kékben? – Meglepetten néztem rá. Csak azt ne mondja, hogy valami kék buli lesz, bár szeretem ezt a színt, de lehet, hogy egy idő után fájna a fejem a sok egyforma színtől.
- Mert az Edward kedvenc színe – magyarázta, mire minden kép a kék buliról elillant.
- Mi köze ehhez Edwardnak meg a kedvenc színének? – És ekkor leesett a tantusz. – Én nem akarok a bátyádnak tetszeni.
- Nem baj, akkor is abban leszel, láttam, és nem tudsz ellene semmit sem tenni – mondta mosolyogva. Mintha nem is Alice lett volna. Nem értettem őt.
- Azt hittem, örülsz, hogy Bella Edwarddal van, de ez olyan, mintha… mintha…
- Mintha azt akarnám, hogy csavard el a bátyám fejét? – kérdezte, mire csak bólintottam. – Bella is a barátnőm, és persze, hogy örülök a boldogságuknak csak…
- Csak? Ugye nem azt akarod elérni, hogy Bella féltékeny legyen? – Nem felelt. – Miért?
- Mert úgy látom, hogy elhanyagolja őt. Ha látja, hogy Edward flörtöl veled, akkor lép valamit… Érted? – Itt valami sántított, de ismertem már annyira Alice-t, hogy tudjam, nem mondd nekem többet annál, mint amennyit akar. Belementem a dologba, mert ha nem teszem, akkor megtalálja a módját, hogy beleegyezzek.
- És ti miben lesztek? – kérdeztem, mikor már bent voltunk az üzletben. – Úgy, értem, hogy…
- Tudom, hogy érted – mosolygott. - Rosalie feketében, Bella kékben, Esme zöldben, a fiúk öltönyben lesznek, de semmi nyakkendő – sorolta mindenkinek a ruháját.
- És rajtad mi lesz?
- Rajtam ezüstszínű ruha lesz, és egy hozzá illő cipő – mondta mosolyogva, miközben a szeme csillogott, ahogy elképzelte a ruhacsodát. Bizonyára a látomásában látta, vagy az újságban nézegette a különféle koktélruhákat. Alice mindig is kivirult, ha vásárlásról volt szó.

Egy boltban akár órákat eltöltöttünk, pedig pontosan tudta, milyen ruha lesz rajtam. Persze csak azért maradtunk olyan sokáig egy üzletben, mert megtetszett neki felső, nadrág, vagy valami más, és felpróbálta, vagy épp engem küldött a próbafülkébe.
Minden ruhát fel kellett próbálnom, amit adott nekem, és amit nem akartam megvenni, azt is rám tuszkolta Alice. Végig jártuk az összes tíz ruha és cipő boltot, és végül az utolsóban megtaláltuk azt a kék ruhát, amiben a látomásában is látott. Megvettük a hozzá illő cipőt, majd kifizettük a ruhát is.
Körülbelül hat óra körül járhatott az idő, mikor kiléptünk a Plázából egy csomó szatyorral a kezünkben. Már épp el akartam tőle köszönni, mikor megelőzött.
- Mégis mit képzelsz?! Azt hiszed, hagyom, hogy egyedül elindulj haza? – kérdezte szigorúan.
- Én… - kezdtem volna, de ismét közbeszólt.
- Ne mondj semmit, hazaviszlek! – szólt határozottan, majd elindultunk a parkolóba. – A barátnőm vagy, Jenny. Tudom, haragudtam rád, de már nem, és nem engedem, hogy egyedül csámborogj az utcán. Edward ki is tekerné a nyakamat. – Meglepett az utolsó mondata, és hirtelen nem is tudtam reagálni. Mi köze ehhez Edwardnak? Nem kell aggódnia értem, inkább Bellára figyeljen, és hagyjon engem békén! Erős szavak voltak tőlem, főleg, hogy tudtam, csak jót akar. Makacsul ragaszkodtam az elhatározásomhoz, és nem szerettem, mikor Edward apáskodott felettem, vagy megszabta, hogy mit csináljak.
- Nem érdemlem meg, hogy ilyen barátnőm legyen, mint Te – mondtam, és úgy tettem, mintha meg sem hallottam volna az utolsó mondatát.
- Megbocsátottam, nem? – kérdezte mosolyogva, mire bólintottam.
- Ti mind annyira kedvesek vagytok hozzám – mondtam bánatosan, és magam elé képzeltem mindegykőjük arcát.
- Ne rágódj ezen, Jenny; majd minden megoldódik magától – mondta, majd leállította a motort. Észre sem vettem, hogy már a ház előtt álltunk. Alice olyan gyorsan vezet, hogy elmehetne taxisofőrnek abba a francia filmben. Helyettesítheti Samy Nacérit. – Holnap találkozunk a suliban, és lehetőleg ne kergess el – mosolygott folyamatosan, nekem pedig követtem a példáját. Annyira boldog voltam, hogy visszakaptam a barátnőmet. Alice sosem tudott sokáig haragudni valakire, és én ezt is szerettem benne.
- Rendben – nevettem -, csak Edward maradjon távol tőlem – mondtam, miközben az ajtó felé vittük a szatyrokat.
- Ezt ne velem beszéld meg, hanem vele. Szia! – ölelt magához, majd gyors léptekkel visszament az autójához, és elhajtott. Igaza volt, ezt Vele kellett megbeszélnem, de azt nem tudtam, hogyan. Talán telefonon, mert akkor távol lennék egymástól, de legalább megbeszélnénk a dolgot.

Amint beléptem az ajtón, anyu egyből rákezdett. Igaza volt abban, hogy nem szóltam neki, miszerint elmegyek vásárolni, és megígértem, hogy ezentúl mindig hagyok üzenetet, bárhova is megyek. Ezután mindketten elindultunk a saját dolgunkra. Felmentem a szobámba a szatyrokkal a kezemben. Nem értettem Alice-t, miért kellett ezeket megvennem, mikor nincs szükségem rá. Azt tudtam, hogy ő minden nap mást vesz fel, és kétszer egy ruhát nem hord, de én tökéletesen elégedett voltam a sajtjaimmal. Voltak kedvenceim, amiket többször is felvettem, persze miután ki lett mosva.
Mikor felértem a szobámba, és átléptem a küszöböt, megcsapott a hideg. Határozottan emlékeztem, hogy becsuktam az ablakom, most pedig nyitva volt. Anya sosem szellőztetett helyettem, és én tudtam, hogy ez mit jelent. Felment bennem a pumpa, és ha elég erős lettem volna hozzá, még kapott is volta tőlem…
- Edward! – szólítottam mérgesen, de halkan, nehogy anya meghallja. Mégis mit hitt volna, ha ránk nyit. Biztos azt hinné, hogy a pasim, vagy valaki, aki épp el akar rabolni.
- Igen? – hallottam a hangját közvetlenül a fülem mellett. Rögtön az ablakhoz ugrottam, és a szívem eszeveszett dübörgésbe kezdett. Edward vigyorogva nézett rám, és biztosra vettem, hogy hallotta a gondolataimat. Imádott bennük kutakodni, pedig azok csakis az enyémek voltak. Végignéztem rajta, és meg kellett állapítanom, hogy még mindig ugyanolyan jóképű, és ellenállhatatlan volt, mint pár héttel ezelőtt. – Csak nem meg ijesztettelek? – kérdezte féloldalas mosolyával, amivel majdnem rávett arra, hogy ne gondoljak a távolságra, és „repüljek” a karjaiba. Hiányzott, és komolyan úgy viselkedtem, mint egy szappanopera főszereplőnője. Mindig azt hajtogatja, hogy szerelmes a férfibe, és hogy nem lehetnek együtt a szerelmével, miközben a férfi is ugyanúgy oda van érte. Ez nálam nem így volt. Egyirányú volt az érzelem, és ahogy a főhősnő, én sem tettem az ellen, hogy ismét a szeretett férfi mellett legyek. Makacs voltam, és továbbra is ragaszkodtam a távolsághoz.
- Nem, csak tartom a távolságot, amit te nem – mondtam az ablakhoz lapulva, miközben görcsösen szorongattam az ablakpárkányt, és kerültem a tekintetét.
- Miért kéne távolságot tartanom? Alice sem tart – érvelt, mire felé fordítottam a fejemet.
- Alice-nek meg van engedve, ahogy a többieknek is, kivéve neked – magyaráztam.
- De… Miért? – kérdezte. – Ez, így nem érvényes – lépett egyet közelebb.
- Sajnálom, Edward. Bírd ki, csak egy hét – mondtam. Nem értettem, miért olyan nehéz neki.
- Egy hét? Szerinted azt, hogy fogom kibírni? – kérdezte értetlenül, és még egy lépést tett előre.
- Edward, én nem a csajod vagyok, hogy ne tudjál nélkülem meglenni, ez Bella reszortja – mondtam, és karba tettem a kezem a mellkasom előtt. Mindig barátnőmet hoztam fel, mert reménykedtem benne, hogy majd vele fog foglalkozni a legtöbbet, nem pedig velem. – Tartsuk meg a távolságot. Ez olyan, mint, ami Jake-ék és köztetek van az a határ. Nálunk is egy ilyen bizonyos határ van, csak ezt egyedül te nem lépheted át, ennyi az egész. – Összevonta a szemöldökét. – Számomra tökéletes ez a távolság; te az ajtónál vagy, én pedig az ablaknál.
- És a matek meg a töri órák? Azt, hogy akarod elkerülni, miután nem tudtak áttenni semelyik idegennyelvórára sem? – kérdezte, majd tett felém még egy lépést, így már három métert tett meg felém, én pedig nem nagyon tudtam hátrább menni.
- Honnan tudod, hogy nem mehetek át máshová? – kérdeztem, mire Ő csak mosolygott ezen. Egyből megértettem mindent, és kezdett összeállni a kép. – Te… Te mondtad a nőnek, hogy mondja azt, nincs több üres hely, ugye? – kérdeztem, és most már vigyorgott. Egyszerű volt neki, hisz tudta, mire készülök, sőt, gyorsabb volt nálam, és a vonzerejével még a recepciós nőt is meggyőzhette. Bedühödtem, odaálltam elé, és lekevertem neki egy pofont, olyan nagyot, amilyet csak tudtam. Neki meg sem kottyant, de nekem megfájdult a kezem, viszont ez engem nem érdekelt. Újra próbálkozni akartam, de elkapta a kezemet, majd leszorította magam mellé, és a szabadon maradt kezem is mellé fogta. Túlságosan közel volt hozzám az arca, éreztem hűs leheletét, és bódító illatát. Ez volt az a helyzet, amit igyekeztem elkerülni. Eddig sikerült is, de most kudarcot vallottam.
- Eressz el! – szólaltam meg elkábulva. Volt egy olyan érzésem, hogy ez is valami vámpír képesség lehetett.
- Nem, mert megint kezet emelsz rám – mondta mosolyogva. Most nem tudtam eldönteni, hogy mulat rajtam, vagy élvezte, ahogy felpofoztam. Sosem értettem, hogy a férfiak miért szeretik az erőszakot abban. Az ilyeneknek ez előjáték, de biztosra vettem, hogy Edward nem ilyen. Nem tűnt olyannak, tehát az első alternatívára tettem le a voksomat.
- Nem foglak megint felpofozni, csak engedj el! – Pont az ellenkezőjét szerettem volna, de próbáltam nem erre gondolni.
- Nekem jó így – mosolygott, és még jobban magához szorított. Amikor mellünk összeért, még a pólóján keresztül is éreztem hideg és kemény testét. Kellemesen megborzongtam a karjai közt, és tekintetem ajkaira vándoroltak.
- Élvezed ugye? – kérdeztem felébresztve magamat. – Engedj el, Edward, a távolság – győzködtem, de úgy tűnt, hogy hasztalan a próbálkozásom.
- Jenny, felejtsd el a távolságot - mondta.
- Nem, Edward! Pont ezért kell... Hát még mindig nem érted, ugye? – kérdeztem. A szívem örült gyorsan vert, miközben beszéltem hozzá, és tisztában voltam vele, hogy hallja mindegy egyes dobbanását.
- Mit kéne értenem?
- Azt, hogy, amit teszel az nem jó. Én próbálom nem félreérteni a szándékaidat, mert tudom, hogy Bellát szereted, és próbálok ezektől az érintésektől megszabadulni – mondtam, és mikor láttam rajta, hogy elkalandozott a figyelme, kibújtam az öleléséből. - Most, menj el, kérlek! – Kapkodva vettem a levegőt, miközben a gyomromban a pillangók össze-vissza repkedtek.
- Holnapra felejtsd el ezt a távolság dolgot – szólalt meg már az ablaknál állva. Gyorsan mozgott, és talán elszoktam tőle, hisz nagyon régen voltunk egyedül úgy, hogy bátran adhatta önmagát.
- Csak szeretnéd – suttogtam. Tudtam, hogy szemétség volt részemről, de csak így védhettem meg a titkomat. El kellett veszítenem a barátságát ahhoz, hogy ne okozzak magamnak még nagyobb fájdalmat. Önző voltam, mert a saját érzéseimet helyeztem előbbre, nem pedig az övét. Edward aranybarna szemeivel az enyémeket fürkészte, én pedig elpirultam, és elfordítottam a tekintetem róla. Pont a szekrényem mellett álltam, ami nyitva volt. Az ajtaján egy tükör lógott, ami az ablakomra nézett, így láttam, hogy elmosolyodott, majd kiugrott az ablakon.
Miután Edward távozott, eldöntöttem, hogy másnap mindenkitől bocsánatot fogok kérni.

A suliba érve Alice rögtön „lecsapott” rám, és el sem mozdult mellőlem. Minden órámra elkísért - de néha csatlakozott hozzánk Jasper is -, és elém is jött az óra végén. Nem értettem, miért csinálta ezt. Persze örültem neki, ez nagyon kedves volt a részéről, de ott voltak a többiek is, nemcsak én.
Egyik szünetben Alice mindegyik testvérét az egyik üres terembe hívta, kivéve Edwardot. Sietnem kellett, hisz aki gondolatolvasó, hamar rájön mindenre. A „kupaktanács” azért gyűlt össze, hogy mindenkitől bocsánatot kérjek. Roselie-t különösképp nem nagyon érdekelte, de a többiek örültek neki. Em a vállamba bokszolt, amitől a karom teljesen elzsibbadt. Jasper megértően mosolygott, majd amikor Alice a többieknek csacsogott valamiről, azt mondta, hogy jól gondoljam meg, mit teszek, mert lehet, hogy a később, már túl késő lesz. Nem értettem, mire akart ezzel célozni, de mindenestre megfogadtam a tanácsát. Persze ezután egyfolytában ezen járt az eszem.

A nap további részében Alice-szel beszélgettem az elmúlt napok eseményeiről, hisz volt mit bepótolnunk. Edwardról csak pár szót ejtettünk, de amint kimondtuk a nevét, ő abban a pillanatban megjelent. Pontosan tudtam, milyen órái voltak, és hogy ő épp az ellenkező irányba tartott, vagyis felénk. Alice azt súgta a fülembe, hogy a távolság felbontásával próbálkozik, de barátnőm gyorsabb volt, így ezt megelőzte. Szerintem még egy nyakast is lekevert volna neki. Ezen a képen elnevettem magam. Alice nem értette, mi ilyen vicces, Edward annál inkább. Minden egyes lépésemet követte. Mikor a szekrényemnél álltunk Alice-szel, ő a folyosó túloldaláról figyelt minket karba font kezekkel. Morcos fejet vágott, ami nagyon aranyos volt. Igazából nem értettem őt. Nem voltam a szereleme, hogy lófráljon körülöttem. De úgy gondoltam, Edward mindig is bonyolult lesz számomra. Mielőtt elment volna órára, motyogott magának valamit, mire kérdőn néztem Alice-re.
- Azt mondta rám, hogy:Áruló” – utánozta Edward hangját, majd elnevette magát, én pedig csak mosolyogtam. Annyira szerettem Alice-szel lenni. Ő mindig felvidított, és mindig volt egy kedves szava hozzám, vagy bárki máshoz.

A menzán külön ültem Tőlük, de sokszor néztünk össze Alice-szel, és néha jelezte a szemeivel, hogy Edward legszívesebben odajönne hozzám megbeszélni a dolgokat, de mutatta, hogy felbérelte Jaspert, hogy majd ő visszafogja az indulatait. Ezen elmosolyogtam magam. Persze Kate-ék nem tudták min nevetek, majd mikor kérdőn néztek rám, én csak a fejemmel intettem, hogy „semmi”.

Nagyon jó volt ez a nap, hisz nem éreztem feszültnek magam, minden rendben volt, amíg…
- Szia! – hallottam meg azt az ismerős hangot, amit már egy ideje próbálok elkerülni, de sehogy sem sikerült.
- Szia! – fordultam Edward felé, de a három lépés távolságot betartottam.
- Hazavihetlek? – kérdezte mosolyogva, és igyekezett a távolság felbontásával, de tudtam, hogy csak azért teszi, hogy idegesítsen.
- Mintha nem tudnád a válaszomat – mondtam, és másfelé néztem, hogy véletlenül se találkozzon a tekintetünk. Aranybarna szemeivel bármire rá tudott venni. Mintha hipnotizált volna. Amikor újra megszólalt, ránéztem.
- Azért reménykedtem benne, hogy megváltozik a döntésed – mondta azzal a csábos féloldalas mosolyával, majd közelebb lépett hozzám, én pedig elfelejtettem levegőt venni. Éreztem, hogy közel járok ahhoz, hogy igent mondjak neki, mert akkor veti be ezt a mosolyát, ha azt akarja, hogy az legyen, amit Ő akar. Nem értettem magam. Miért pont ő? Miért nem más?
- Nos, tévedtél, mert nem – mondtam, majd tettem egy nagy lépést hátra.
- Egyébként, nemcsak téged vinnélek haza, hanem Bellát is – mosolygott. Bizonyára ezzel azt akarta elérni, hogy velük menjek. Egy-két perc gondolkodás után úgy döntöttem, hogy nem lenne különösebb gond, mert úgy sincs a közelemben, annyira. Bár magam is haza tudtam volna menni.
- Rendben – már majdnem szólt volna, mikor folytattam –, de a kocsi ajtójához fogok húzódni.
- A távolság – sóhajtott. - Rendben, ha ragaszkodsz hozzá. – Ő pedig csak nevetett. Tényleg nagyon ostoba voltam. Olyan gyerekesen viselkedtem. Semmi értelme nem volt ennek a dolognak, bár én makacsul ragaszkodtam hozzá, ahogy Edward is mondta.

Barátnőm már a kocsinál várt minket, bár eléggé meglepődött, mikor látta, hogy szerelme és köztem öt méter távolság volt. Olyan hatást kelthettünk, mintha ellenségek lettünk volna, és minél távolabb akartunk volna kerülni egymástól. De Edwardot látszólag nem érdekelte, mit gondoltam a közelségéről, hisz miután villámgyorsan besegítette Bellát az autóba, rögtön mellettem termett, és kinyitotta nekem az ajtót. Pontosabban, akarta, mert inkább magam szálltam be a kocsiba. Tényleg olyan volt, mint ha rosszban lennénk.

Egészúton a kocsi ajtajának préseltem magam, és Bella háta mögött ültem - nem mintha eddig nem ott ültem volna, de most még inkább. Mint valami tíz éves, úgy viselkedtem.
- Miért vagy olyan közel az ajtóhoz? Mindjárt kiesel – szólalt meg Bella, mire a visszapillantó tükrön keresztül vizsgálta az arcomat Edward. Nem volt nehéz észrevenni, hogy olvasni akart a gondolataim között.
- Bizonyára elmondta neked Alice, vagy Edward – mondtam.
- Igen, el, de szerintem erre semmi szükség.
- Még egy ember, aki mellettem áll – mosolygott Edward. Bizonyára büszke volt magára, bár egyetértettem vele, mégsem mentem bele a dologba. Nem ő tehetett róla. Egyedül én, mert féltem attól, hogy nem tudom kordában tartani mellette a gondolataimat.
- Akkor is fenntartom - feleltem mire arcára fagyott a mosoly.
- Tudom, még egy hétig. Úgy teszel, mintha leprás lennék – szólt.
- Nem teszek úgy, de nem fogok veled veszekedni – mondtam. Az út további része csendben zajlott, nem szólt senki sem egymáshoz, kivéve akkor, mikor Edward azt mondta, húzódjak beljebb, hogy le tudja húzni az ablakot, mert ha nem, akkor ki fogok repülni az ablakon. Ezen csak Bella és Edward nevettek, én pedig csak annyit mondtam „nagyon vicces”.
Amikor hazaérkeztünk, elköszöntem tőlük, és bementem a házba, majd megvártam, amíg
Edward elhajt, s végre megszólalhattam gondolatban is, mert attól tartottam, hogy esetleg megint olvas benne, mint ahogy szokása.
Fúú! Nagyon mérges vagyok rá. Húsz perc gyaloglás a suli innen, oda-vissza, de ha ő vezet, akkor csak öt-nyolc perc, most pedig volt negyed óra, mire ideértünk. Direkt csinálja, hogy engem bosszantson, tudom. Bár… lehet, hogy igaza van, nem kell ez a távolság, de akkor ne érjen úgy hozzám, mintha a barátnője lennék, vagy inkább jobb, ha egyáltalán nem érne hozzám. Persze ezt nem akarom, mert vágyok az érintésére mindennél jobban, de… Meg van! Ezt fogom tenni, és ezt holnap közlöm is vele.
Elmélkedésemből egy kopogtatás ébresztetett fel. Nem tudtam elképzelni, ki lehet az. Megfordultam, és kinyitottam az ajtót, majd Alice rontott be rajta - majdnem fellökve engem – miközben annyit mondott, hogy:
- Beszélnünk kell! – Kétségbeesett volt a hangja, és tudtam, hogy valami nagy baj lehet, mert még sosem láttam még ilyennek.
- Neked is, szia! – mondtam értetlenül.
- Ezt már régóta látom, de nem szóltam róla Edwardnak, nem akarom, hogy valami örültséget csináljon – szólalt meg, és közben fel-alá járkált az előszobában idegesen.
- Alice, miről beszélsz? – kérdeztem.
- Bellával már beszéltem erről, de nem tesz ez ellen semmit, pedig megmondtam neki, hogy ennek nem lesz jó vége, ki fogok készülni. Igyekszem nem a látomásaimra, és a beszélgetéseinkre gondolni. Ha így folytatom, Edward gyanakodni fog. Azt mondta, nem tudja, hogy mondja el neki. – Még mindig fel-alá járkált, engem pedig már kezdett idegesíteni. Nem tudtam, hogy pontosan miről beszélhetett, de igyekeztem kideríteni. Tisztára olyan volt, mint valami szappanoperában. Megállítottam barátnőmet, és bekísértem a nappaliba, majd leültettem a kanapéra, majd én is helyet foglaltam mellette.
- Alice, nyugodj meg, és magyarázd el, hogy miről van szó, mert egy mukkot sem értek belőle – mondtam. Ideges volt, ez látszott rajta, és mikor rám nézett, szomorúságot véltem felfedezni aranybarna szemeiben. Felém fordult az egész testével, és megfogta a kezemet.
- Meg kell ígérned, hogy nem mondod el Edwardnak, rendben? Ígéred? – Bár még pontosan nem tudtam, miről van szó, de rábólintottam a dologra.
- Ígérem. Edward semmit sem fog megtudni – nyugtattam meg. – Most pedig magyarázd el, légy szíves, hogy mi folyik itt. – Elengedte a kezemet, majd nagy levegőt vett, és elkezdte.
- Tudod, hogy látom mindenkinek a jövőjét. – Bólintottam. – Viszont a farkasokét nem. –Tudtam, hogy farkasok szó alatt Jacob-ékra gondolt. Úgy tűnt, tőmondatokban mondja el nekem a bevezetőt, hogy megértsem a mondanivalóját.
- Az meg hogy lehet? – kérdeztem meglepetten, mert eddig mindig azt hittem, hogy Alice mindenki jövőjét látja.
- Azt még én sem tudom, de most nem ez itt a lényeg, hanem az, hogy Bella… - Itt szünetet tartott, majd ismét belekezdett. – Nos, hogy… Bella meg… meg Jacob… szóval, hogy is mondjam – gondolkozott el. - Tudod, hogy… ők… érted nem? – kérdezte, én pedig csak értetlenül meredtem rá.
- Ők barátok, és ezzel nincs is semmi baj.
- Nem, nem érted! – pattant fel az ágyról, majd felém fordult. – Gondolkodj! Bella meg Jake… – nézett rám,– szerinte – sokatmondóan, és ujjait összekulcsolta, de én egyáltalán nem értettem őt. – Istenem, Jenny! Bella lefeküdt Jacobbal! – fakadt ki, és lerogyott a fotelbe. – Ezt nem tudhatja meg Edward, mert akkor abba belepusztul. Sőt, talán háborút is kirobbanthat köztünk.
- Uram isten! – tettem a szám elé a kezem. Azt tudtam, hogy Edward bármire képes lehet, és ezt bizonyította is, mikor majdnem felbontották a szerződést. Aztán eszembe jutott Bella. – És… mikor történt a dolog? – kérdeztem, de egyszerűen nem hittem el, hogy Bella ilyet tett volna. Ő annyira szereti Edwardot, és képtelen lenne ilyenre. – Alice, ezt nem hiszem el, biztos, hogy nem jól láttad – ráztam a fejem.
- Nem, tudom, hogy mit láttam. Jenny, abban az egy hétben történt meg, mikor Bella La Pushban, Edward pedig veled volt – mondta. – És Bella most is le akar menni, mindjárt hazaküldi Edwardot, utána pedig indul. Már tudom, hogy mit tervez – mondta.
- De az, hogy lehet? Nem azt mondtad, hogy nem látod őket? – kérdeztem.
- Igen, nem is látom őket, de Jacobbal tervezi, azt tudom. Bella elmondott nekem mindent, miután legelőször beszéltem neki a látomásomról. Mondom, hogy már minden meg van szervezve! – Meglepetten néztem rá. - Hát nem érted, Jenny? Bella megcsalja Edwardot Jake-kel!

16. fejezet - Megbocsátás

Sziasztok! Sajnálom, hogy ennyit késett a rész. :( Igen, tudom, azt ígértem, hogy tegnap felteszem, de más dolgom volt.:$
Nos, a részhez nincs hozzáfűznivalóm. Remélem, nektek lesz, és írtok nekem pár kommentárt.:) Nagyon jólesne.:) De a ti szívetek joga.:)
A következő rész nem tudom, mikor lesz, de már elkezdtem. :) Igyekszem vele, ígérem.:) Próbálom a határidőt tartani, de sosem jön be. Bezzeg máshol meg mindig pontos vagyok. Ki érti? :)
Na, jó olvasást!

U.I.: Nehogy azt higgyétek, hogy Edwardunk "büntetése" máris vége.;)
Puszi

HAZAFELÉ AZON GONDOLKODTAM, AMIT ALICE-NEK MONDTAM, és azon, hogy mennyire egy szemét vagyok. Hogy tehettem meg ezt velük? Mindig mellettem voltak, erre mit csinálok? Ellököm őket magamtól.
Még mindig sírtam, mikor beléptem a házba, és hálát adtam az égnek, hogy anya nem volt otthon. Nem akartam, hogy megkérdezze, miért sírok. Egyenesen felmentem a szobámba, majd letettem a táskám a székemre, utána levetettem magam az ágyra, és elkezdtem sírni, jobban, mint a suliban a mosdóban.
Mit tettem?! Elüldöztem magam mellől mindenkit. Alice-t, Jaspert, Rosalie-t, Emmettet és Edwardot, akit a legjobban szeretek. De nem lehetek a közelében, mert amiatt a csók miatt már nem tudnék ismét barátként tekinteni rá, bár tudom, hogy ő továbbra is annak tekintene engem. Lehet, hogy hülyeség az egész, amit csinálok, de annyira szeretem, hogy a biztonság kedvéért távol maradok tőle, nehogy megtudja, hogyan is érzek ténylegesen iránta. Nem őt hibáztatom, hanem magamat. Remélhetőleg Bella nem fordul el tőlem, ahogy én tettem Alice-ékkel. De haragudni fog, az biztos. Szeretem őket, hisz olyan, mintha a második családom volnának.

Pár órával később felkeltem az ágyamból. Ránéztem az órára, ami este fél kilencet mutatott. Lementem a konyhába, hogy igyak valamit, mert kiszáradt a torkom. Anya a tévét nézte a nappaliban. Mikor töltöttem magamnak egy kis vizet, bementem a szobába, és leültem anyu mellé a kanapéra. A híreket nézte, nem vette észre, hogy ott vagyok.
Láttam rajta, hogy fáradt, és ugyanolyan nyúzott volt, mit én. Nem szóltunk egymáshoz, nem is tudtam volna miről beszélni. Miután meguntam a tévénézést, felmentem a szobámba, majd nekiálltam tanulni. Érdekes módon, vágott az agyam, mint a borotva. Hamar készen lettem vele, mert nem gondoltam a mai nap szörnyű eseményeire. Mikor befejeztem a leckeírást, elmentem lezuhanyozni. Körülbelül félórát állhattam a zuhanyrózsa alatt, és csakúgy záporoztak a könnyeim. Ha anyu bejött volna, nem tudta volna megmondani, hogy sírok, vagy csak a víz folyik le az arcomon. Nagy nehezen kijöttem a zuhany alól, és bementem a szobámba, majd befeküdtem a meleg, puha ágyamba, és elaludtam. Meglepően hamar jött álom a szememre biztosan a sok sírás miatt, és reméltem, hogy nyugodt éjszakám lesz…
Tévedtem.
Álmomban Alice-ékkel voltam az erdőben. Mindenki szomorúan nézett rám, és egyesével fordultak el tőlem, ahogy én tőlük. Először Rosalie és Emmett, majd Jasper, utána Alice, legutoljára pedig Edward. Mindegyiküknek láttam a szemében a csalódottságot, amit én okoztam nekik. Mielőtt Edward elfordult volna, megkérdezte:
- Miért? – De én nem tudtam megszólalni, akármennyire is akartam, nem jött ki hang a torkomon. Aztán mindenki elment, és otthagytak a sötét erdőben. Hallottam valami morgást a hátam mögül, azt hittem, valamelyik Cullen az, de mikor megfordultam, egy hatalmas farkas állt előttem, és egyenesen rám vetette magát.
Éreztem, ahogy belém harap és marcangolja a testem, de nem érdekelt, hagytam, hogy azt tegyen velem, amit akar, mert megérdemeltem. Aztán láttam, hogy Edward visszajött, és észrevettem a fekete szemét, amik a farkast bámulták. Lelökte rólam az állatot, majd bele mélyesztette fogát a bőrömbe, és elkezdte szívni a véremet. Ez sokkal jobban fájt, mint amit a farkas tett velem. Sikítottam, ahogy csak bírtam, de nem hallotta meg senki sem. Iszonyatosan fájt, ám tudtam, hogy ezt érdemlem.

A sikoltozásomra riadtam fel, és arra, hogy zokogok. Anya rémülten lépett be a szobámba, és egyből az ágyamhoz rohant.
- Kicsim, csak rosszat álmodtál – ölelt át. – Nincs semmi baj – nyugtatott meg, miközben a hátamat simogatta. Újra megjelent előttem az álmomban levő Edward, és megint eleredtek a könnyeim.
Mikor már megnyugodtam, anya kiment a szobámból, én pedig visszadőltem az ágyba, és próbáltam elaludni, de órákig nem jött álom a szememre.

Már csak azt vettem észre, hogy világosodik. Kipattantam az ágyamból, és lementem reggelizni. Anya köszöntött, de nem említette meg az éjszaka történteket, ezért hálás voltam neki. Elmentem lezuhanyozni, felöltöztem, majd kis hezitálás után egy fekete felsőt, és egy sötét farmert vettem fel, azután felkaptam a táskámat és elindultam a suliba.
Még mindig lelkiismeret furdalásom volt a csók miatt, és ahogy bántam a barátaimmal. Tudtam, hogy nem lett volna szabad, de váratlanul ért, még sincs mentség arra, amit tettem. Elárultam Bellát.

Az utolsó órámról jöttem ki, és egész délelőtt nem láttam Cullenéket, még Bellát sem, ami kicsit furcsa is volt, tekintve, hogy elég – hogy is mondjam – feltűnőek voltak.
Bementem az ebédlőbe, de ott sem voltak. Miután elfoglaltam a helyem Kate-ék között, elkezdtem kortyolni egy ásványvizet. Pár perc múlva kinyílt az ebédlő ajtaja, és beléptek rajta mind a hatan. Egyikőjük sem nézett rám, kivéve Alice-t, aki már indult volna el felém, de Edward visszafogta, és én is intettem neki, hogy ne jöjjön közelebb.
Később kimentem az ebédlőből, és elindultam biológiára, ami közös volt Edwarddal és Bellával. Már előre féltem az órától.

Mikor kézen fogva bejöttek a terembe, rögtön elfordítottam a tekintetemet. Szégyelltem magamat, és legszívesebben, meghaltam volna. Leültek a helyükre, majd Bella felállt, de Edward vissza akarta fogni. Valamit mondtak egymásnak, de sajnos nem tudtam kivenni, hogy mit mond Edward, mert nagyon gyorsan beszélt, Bella pedig háttal állt nekem. Lenéztem a padra, mikor rám néztek, és csak reméltem, hogy nem vették észre, hogy őket bámultam.
- Szia! – köszönt Bella, én pedig nagy nehezen felnéztem rá.
- Szia! - Tudtam, hogy Edward elmondta a kis egyezségünket neki is, így nem számítottam sokra.
- Jenny – kezdte – kérhetek tőled egy tollat? – kérdezte, mire először meglepett fejet vágtam, majd gyorsan rendeztem az arcvonásaimat. Mire számítottam? Nem hiszem el, hogy csak ezért jött ide, mikor ott van Edward, aki adhatna neki. Mondjuk, örültem neki, hogy egyáltalán hozzám szólt, még ha csak ennyiért is.
- Persze – feleltem, majd előkotortam egyet a tolltartómból. – Tessék – adtam át neki a tollat.
- Köszi! – mondta, és már ment is volna, de én megállítottam.
- Várj, Bella! – Megfordult, és kíváncsi tekintettel meredt rám. – Semmi. – Felvonta a szemöldökét, majd megfordult és visszaült a helyére. Bejött a tanár és elkezdődött az óra, ami borzalmasan hosszúnak tűnt.

Eseménytelenül telt el az a negyvenöt perc, kivéve, mikor Edward rám nézett Bella tudta nélkül. Én gondolatban csak annyit mondtam:
-„Sajnálom” – azután elfordította a fejét a tábla felé. Annyi érzés kavargott bennem, de legjobban a lelkifurdalás volt az, ami lassan az őrültbe kergetett. Nem lehettem vele, és nagyon hiányzott a közelsége. Tudom, hogy az én döntésem volt, de nem tehettem mást.

Mikor végre kicsengettek, amilyen hamar csak tudtam, összeszedtem a cuccomat, és szó szerint kifutottam a teremből. A többiek értetlenül bámultak utánam, hogy mi ütött belém, de nem foglalkoztam velük; amilyen gyorsan csak tudtam kiszaladtam a suliból, és hazafelé vettem az irányt.

Mikor hazaértem, felszaladtam a szobámba, és ismét sírtam. Visszaemlékeztem Edward és Alice arcára, és úgy éreztem, hogy lassan megőrülök. Mellettük minden más volt.
Délelőtt mintha szenvedést láttam volna a szemükben, de nem vagyok olyan jó megfigyelő, úgyhogy nem tudom, mi játszódhatott le bennük. Magamban tudtam, és ezt rajtam kívül még Jasper tudhatta. Alice… Alice mindig segített, ha szükségem volt rá, és most eltaszítottam magamtól pont úgy, ahogy Edwardot. Nem ezt érdemli. De össze kell szednem magam, mintha nem fájna annyira, amit műveltem. Igen, ez lesz a megoldás, ezt kell tennem! Így lesz a legjobb, mert akkor nekik nem fog már fájni, csak nekem…

* *

Egy hét telt el így, folyamatosan. Nem mentünk egymás közelébe, és csak a tekintetünkkel kommunikáltunk. Ez alatt az egy hét alatt Edward nem jött suliba, bár a többiek igen, kivéve, mikor sütött a nap, mert akkor „kempingezni” mentek.
Az igazat megvallva nagyon hiányzott Edward, mert attól függetlenül, hogy nem volt a közelemben, láthattam őt és az nekem felért a mennyországgal.

Történelem órán ültem, és vártam a tanárt, mikor valaki helyet foglalt mellettem. Nem néztem oldalra, nem nagyon érdekelt, hogy ki ült mellettem, csak bámultam ki az ablakon. Úgy gondoltam, hogy csak egy srác, aki a mögöttem ülőkkel fog társalogni. Én nem hallottam semmit, mert teljesen lefoglaltak a viharfelhők, és az esőcseppek folydogálása az ablakon. Igazán érdekes volt.
Mikor belépett a tanár a terembe, mindenki elhallgatott, ezért ránéztem, ahogy a többiek is. Láttam valakit magam mellett, de valahogy nem tudtam megmondani, hogy ki az, tulajdonképp nem is érdekelt, úgy gondoltam, hogy majd szól neki a tanár, hogy üljön vissza a helyére. A tanár csak beszélt és beszélt, majd eljutott addig a részig, amikor úgy éreztem, kiesek a padból.
- Hadd mutassam be nektek Edward Cullent, aki mostantól ide fog történelem órára járni – mutatta be az illetőt, mintha valami új diák lett volna. Mindig is furcsa volt ez a tanár.
Mindenki az én padom felé nézett, még a tanító is, én pedig végre ránéztem a mellettem ülőre.
Tényleg Edward volt, és nem képzelődtem. Teljes életnagyságban és tökéletes frizurával. Vészesen közel ült hozzám, és legszívesebben kirohantam volna a teremből. Elképzeltem magamban az egész jelenetet, mire Edward kuncogni kezdett.
- Mi a frászt keres ez itt? – kérdeztem gondolatban. Hozzám csak akkor ért el ez az információ, mikor már mindenki a tanárra figyelt, kivéve engem. Még mindig Edwardot bámultam, ő pedig valamit elém csúsztatott a padon. Nagy nehezen észhez térítettem magamat, és elvettem a papír fecnit, majd olvasni kezdtem: Tudod, szeretnék művelődni egy kicsit. – Hitetlenkedve néztem rá, majd visszadobtam elé.
– Máshol is lehet művelődni – gondoltam. Ekkor ismét egy cetli került elém. De én történelmet szeretnék tanulni. Többet szeretnék tudni Amerika történetéről – írta. Ez volt az utolsó, amit írt, mert utána már mind a ketten a tanárra figyeltünk. Nem zavart a jelenléte, csak a történelemre koncentráltam, bármilyen más tényezőt kizártam. Úgy véltem, hogy ezt ő is tudomásul vette.

Kicsöngettek, én pedig hamarabb álltam fel, mint Edward, és már majdnem kint voltam a teremből, mikor a tanár utánam szólt.
- Miss. Smith!
- Igen? – fordultam felé.
- Maga mellett ül Mr. Cullen? – kérdezte, mire csak bólintottam, közben éreztem magunkon az említett perzselő tekintetét. - Ezentúl minden egyes órán maga mellett fog ülni, segítsen neki – jelentette ki. Nem feleltem. Hátra néztem Edwardra, aki még mindig a padunk mellett állt. – Megértette? – Tanár hangja hallatán összerezzentem.
- Igen, megértettem.
- Most elmehet – mondta, majd elindultam kifelé. Erre nem tudom, hogy mi szükség volt, mintha nem tudnám, hogy mellettem fog ülni, de hogy segítsek Edwardnak… Szerintem meg van ő a segítségem nélkül is, hisz már annyiszor kijárta a középiskolát. Nem igaz, hogy a sors mennyire kiszúrt velem. Minél távolabb akarok kerülni Edwardtól, annál inkább közelebb sodorja. Inkább leteszem a történelmet, és felveszek egy másik tantárgyat, nem érdekel, hogy milyen nehéz lesz.
- Ezt nem ajánlom – hallottam meg Edward hangját a hátam mögül, mire összerezzentem, és megálltam.
- És miért nem? – kérdeztem, és ránéztem, miközben szikrákat szórt a szemem, képletesen szólva.
- Mert nem – azzal tovább állt. Mikor hátat fordított nekem, megengedtem magamnak egy grimaszt, hisz nem látta. Bementem az irodába, hogy egy másik tantárgyat vegyek fel, a történelem helyett, mert képtelen lettem volna kibírni mellette kétszer negyvenöt percet egy hét alatt. Ráadásul nem egy közös óránk volt.

Tíz percig győzködtem a pultos nőt, amíg végül keresett egy tantárgyat, amibe bekerülhetek, de sajnos az már tele volt. Megköszöntem a segítségét, majd tovább álltam. Az Isten sem akarja, hogy távol legyek tőle… Nem értettem. Nem lehet, hogy nincs egy szabad hely sem, mert annyian azért nem vagyunk a suliban, nem?

Bementem az ebédlőbe, majd helyet foglaltam, ismét Kate-ék asztalánál. Sokat töltöttem velük az időt, főleg, hogy nem is beszéltem Cullenékkel, még nagyon Bellával sem. Eldumáltuk az ebédszünetet, majd elmentem biológiára, bár legszívesebben, inkább késtem volna, vagy be sem mentem volna.
Még csak egy-két ember volt bent a teremben, ezért nyugodtan leültem a leghátsó padba, majd elővettem a felszerelésemet.
Lassan kezdtek beszállingózni a diákok a terembe, később pedig a tanár is. Belláék nem jöttek be, nem tudtam, hogy miért, de nem is nagyon foglalkoztam vele. Az is lehet, hogy már nem kedvelnek, ezért még egy légtérben sem hajlandóak velem tartózkodni. Megértettem őket.
- Ma békát fogunk boncolni – kezdte a tanár, mire mindenki egy hangos Óval fejezte ki a nem tetszését.
- Ne már! – hallottam meg egy srác hangját mellőlem. Bevallom, nem volt kedvem hozzá.
- Nincs semmi óbégatás! – indult el a padok között a tanár, és letett egy-egy békát az asztalra mindenkinek. - Nos, mire vártok? Kezdjétek el boncolni a drágaságokat, ahogy a táblán is látható! – mondta mosolyogva, mire mindenki undorodva nézte az előtte heverő kétéltűt. Hogy lehet ezeket az undorító állatokat drágaságnak hívni? – kérdeztem magamtól. - Rendben, meg tudjuk csinálni!
Kis hezitálás után belevágtam, és felhasítottam a hasánál, ha lehet ilyet mondani. Tehát felnyitottam. Amint megpillantottam a belsejét, el fogott a hányinger, és szédülni kezdtem. Remek, mondhatom. Már egy ilyentől is rosszul vagyok. Talán ennem kellett volna valamit, mert így rossz, bár lehet, hogy akkor minden kijönne belőlem.
- Tanár úr! – jelentkeztem.
- Mondja, Smith! – Utáltam, ha így szólítottak, de bele kellett törődnöm.
- Rosszul érzem magam. Lemehetek a gyengélkedőbe? – kérdeztem.
- Igen. Kísérje le valaki – nézett az osztályra.
- Majd én lekísérem – hallottam meg Tom hangját, aki egész lelkes volt. Átkarolta a derekamat, úgy segített mennem, mert már szédültem, és alig bírtam talpon maradni, ahogy láttam a többiek asztalán a béka belsőségeit. Nagyon rosszul voltam.
- Megy egyedül is – szólaltam meg már kint az épületből, és beszívtam a friss oxigént a tüdőmbe.
- Nem úgy látom – mondta.
- Várj, hagy üljek le egy kicsit – szólaltam meg, és helyet foglaltam az egyik lépcsőfokon.
- Mi történt? – hallottam meg egy ismerős női hangot. Felnéztem, és Bella állt előttem, szemei aggódva figyeltek engem.
- Békát boncoltunk, és rosszul lett – magyarázta Tom, aki még mindig a derekamat fogta.
- Olyan sápadt vagy, mint egy halott – hallottam meg Edward hangját, mire tekintetemet ráemeltem. Most egyáltalán nem voltam vevő a vicceire, és a gúnyolódásaira sem. A fejemet a hideg betonnak nyomtam, mert kezdtem kicsit szédülni, de a hideg csillapította az émelygésemet.
- Gyere, állj fel, így sose fogunk odaérni a gyengélkedőhöz – mondta Tom, és segített felállnom. Igaza volt, és minél előbb el kellett mennem egy bizonyos személy közeléből.
- Te menj vissza az órára, majd én elviszem a gyengélkedőbe – szólt Edward Tomhoz, aki úgy tűnt, hogy nem hallgat rá.
- Menjünk – hátráltam a falhoz, de ekkor Edward az ölébe vett, én pedig megdöbbenve, és mérgesen néztem rá. – Tegyél le, Edward! – szóltam rá, mire rám emelte szigorú tekintetét.
- Nem hallottad? Azt mondta, hogy tedd le! – szólt rá Tom, és egy lépést tett felénk, mire Edward olyan csúnyán nézett rá, hogy egyből „visszarohant” a terembe. Köszönöm szépen, Tom! - kiáltottam gondolatban utána.
- Tegyél le, Edward! Tudok járni – mondtam mérgesen, de ekkor már kezdtem jobban lenni.
- Nem! – Csak ennyit mondott, és én meg nem szólaltam ezek után. Nem azért, mert féltem tőle, hanem nem akartam Bella jelenlétében veszekedést.
Az is csoda volt, hogy szóba állt velem Edward, hogy egyáltalán segített nekem. Meg sem érdemeltem, de talán jobb is volt így. Láttam, hogy Bella mellettünk jön, és valamit mondott, de nem értettem, mert megint rosszul lettem, és semmit sem érzékeltem a külvilágból. Nem kellett volna a boncolt békára gondolnom. Inkább becsuktam a szememet, hátha elmúlik a szédülésem.
Amikor beértünk a gyengélkedőbe - ezt onnan tudtam, hogy meleg volt a helyiségben - éreztem, hogy Edward lefektetett az ágyra, és csak akkor mertem kinyitni a szemem, mikor bejött a védőnő. Hallottam, hogy nyílik az ajtó, majd léptek zaját, amik egyre közelebb érnek hozzám.
- Mi történt? – kérdezte. Bella nem volt bent, biztos kint maradt, nehogy észrevegyék, hogy lógnak az óráról.
- Békát boncoltunk biológia órán, és rosszul lett – mondta Edward a falnak dőlve, megtartva a távolságot köztünk, és úgy tett, mintha tényleg ő kísért volna le a teremből.
- Mindjárt itt lesz a doktornő, kedves – intézte szavait hozzám. - Maga addig nyugodtan visszamehet az osztályba – szólt Edwardnak a védőnő.
- Nekem Jennyvel kell maradnom – mondta határozottan, és rá, majd rám nézett.
- Rendben – felelte, majd kiment a szobából egyedül hagyva Vele. Egy részem azt akarta, hogy maradjon, de a másik azt, hogy menjen el.
- Nem kell velem lenned, menj el – szólaltam meg, de nem néztem rá.
- Maradok. A távolság meg van, és azt nem mondtad, hogy nem lehetek veled egy szobában – mondta komolyan. Ebben igaza volt, ilyet tényleg nem mondtam.
- Mérges vagy rám igaz? – kérdeztem, bár tudtam a választ. Miért ne lenne az? Megbántottam, ahogy a többieket is, és egy számára ostobaság miatt nem lehetünk barátok.
- Miért lennék? – kérdezte. – Ja, tényleg! Azért, mert a legjobb barátom távol akar lenni tőlem, és a barátaitól – mondta komoly hangon. Ezt most megkaptam, és igaza volt, bár nem ilyen volt Edward, én mégis kihoztam belőle. - Alice teljesen kivan – kezdte. - Bár nem mutatja a suliban, de otthon igen. Még vásárolni sincs kedve elmenni, és ez azért van, mert annyira megbántottad, azzal a kijelentéseddel, hogy még Őt sem akarod, hogy a közeledben legyen – mondta. – Annyira jó barátnők lettetek, erre véget vetsz a barátságnak… Miattam. - Felé fordítottam a tekintetem, és láttam, hogy aranybarna szemei engem fürkésznek.
- Sajnálom. Én nem tudtam, hogy… – De nem tudtam folytatni, mert bejött a doktornő, ám nemcsak, azért, hanem mert majdnem elkezdtem sírni. Igyekeztem visszafojtani, nehogy megkérdezze az orvos, miért sírok. Rossz érzés volt, hogy megbántottam azokat, akiket szeretek, de így legalább nem leszek púp a hátukon, és nem forgatom fel az életüket.

Az orvos megmérte a vérnyomásomat és megvizsgált, addig Edward kiment. Miután befejezte a doktornő, adott igazolást, és hazaküldött pihenni, bár már teljesen jól voltam. Reméltem, hogy Edward már rég elment, de nem így történt. Mikor kiértem csak Ő volt ott, Bellát nem láttam sehol. Mentem volna a táskámért, mikor utánam kapott, és maga felé fordított. Az érintése most is jég hideg volt, és arra számítottam, hogy majd mérgesen fog rám nézni, ehelyett szemei tele voltak törődéssel.
- Csak nem ezért mész? – kérdezte, majd előhúzta a táskámat a háta mögül. Mindig előnyben volt velem szemben, mert tudta, hogy mire gondolok.
- De igen. Megkaphatom? – kérdeztem, kinyúltam felé, de ő visszahúzta.
- Igen, egy feltétellel – mondta, mire kíváncsian néztem rá. Nem tudtam, hogy mi lehet az a feltétel. - Ha haza vihetlek – mondta mosolyogva, de tudtam, hogy még mindig dühös rám. Az igaz, hogy régen láttam már mosolyt az arcán. – Rendben – adtam meg magam gondolatban. - Elment a következő órájára – szólalt meg már a parkolóban. Értetlenül néztem rá. – Bella. Tudom, hogy ilyenkor mindig felteszel egy vele kapcsolatos kérdést, így megelőztelek. Mondtam neki, hogy hazaviszlek, így inkább órára ment.
- Értem – bólintottam. Eszemben sem volt kérdezni Belláról, mert annyira lefoglalt a jelenléte, hogy semmire sem tudtam gondolni.

Edward segített beszállni a kocsiba, majd elindultunk haza. Az igazat megvallva, hiányzott már a közelsége, és régen voltam ilyen közel hozzá. Foglalkoztatott a kérdés, hogy miért viselkedik így velem. Talán még mindig a barátjának tart, és ha így van, én meg sem érdemlem. Lehet, hogy mégis egy ostobaság miatt vesztünk össze, de én ezt nem tehetem meg Bellával. Egyszerűen nem, és olyan rosszul érzem magam amiatt a dolog miatt. Elárultam a barátnőmet.
- Miért? – kezdtem. - Miért segítettél? Egyáltalán, miért szólsz hozzám? – kérdeztem. – Nem érdemlem meg – mondtam az ablakon kibámulva, és éreztem magamon a tekintetét. Nem szólalt meg csak később, és akkor sem volt mérges, épp ellenkezőleg.
- Mert én nem utállak, és mert még mindig a barátom vagy, annak ellenére, hogy ezt műveled a többiekkel. – Egy kicsit elhallgatott, majd folytatta. - De nagyon mérges vagyok rád, amiért ezt teszed Alice –szel. Legalább Őt megkímélhetted volna, mert fáj az neki, hogy nem beszélhet a barátnőjével, sőt, még a közelébe sem mehet. Tudom, hogy én voltam a hibás, hogy megcsókoltalak, de ez nem old meg semmit sem – mondta. Előbbiekben igaza volt, de utóbbiban nem. Megoldott egy s mást, például nem jött rá, hogy szeretem, és egyedül csak Jasper tudta, mit érzek a testvére iránt, de reménykedtem, hogy nem szólt róla Neki.
- Bocsáss meg. Sajnálom, hogy ez történt Alice-szel, tőle is bocsánatot kérek… Én… nem tudtam… Én nem érek ennyit. Egy senki vagyok – mondtam, és lehajtottam a fejem. - Lehet, hogy inkább Bellától féltem, hogy mit fog szólni hozzá, és ezzel akartam megakadályozni, hogy elváljatok egymástól. Ha Én nem vagyok ott, akkor ez az egész meg sem történt volna. Bella is a barátnőm volt, és én nem mertem a szemébe nézni azok után. Sajnálom.

Észre sem vettem, hogy eleredtek a könnyeim, amíg Edward le nem törölte őket. Felnéztem rá, és nem azt a dühöt láttam a szemében, amit még a gyengélkedőn, helyette megértést, szeretetet, és megbocsátást láttam, mire még jobban elkezdtek folyni a könnyeim a szememből. Hallottam, hogy leállítja a motort, majd megéreztem magam körül Edward karjait. A hátamat simogatta, hogy nyugodjak meg, de még jobban sírtam, mint eddig. Nem is sírtam inkább bőgtem már. Még jobban a karjaiba bújtam, és ott zokogtam ki magam. Nem tudtam, hogy lehet ilyen hatással, de ez ebben a pillanatban nem is érdekelt. Az illata mindig is meg tudott nyugtatni, és ez most sem volt másképp.

Mikor befejeztem az egerek itatását, elhúzódtam tőle, és teljesen az ablakhoz préseltem magam. Ez neki is feltűnt, és szóvá is tette.
- Még mindig fent akarod tartani a távolságot? – kérdezte szomorú tekintettel.
- Még egy hétig, amíg mindenki megnyugszik – mondtam, és visszaültem a helyemre.
- Hát arra várhatsz, mert Alice addig lesz ilyen állapotban, amíg hozzá nem szólsz – mondta, majd beindította a motort. Úgy tűnt, hogy megbántódott, és legszívesebben magamhoz öleltem volna megint, mégse tettem. – Vagy Bellától tartasz? – kérdezte.
- Igen. Nem tudom, hogy fog hozzám viszonyulni. Gyűlölni fog, vagy megbocsát?
- Nem rád mérges, hanem rám. Nem gyűlöl Téged.
- Nem jön oda hozzám és…
- Mert meg lett tiltva, hogy odamenjen – szólt közbe Edward, mire ráemeltem a tekintetemet.
- De rá ez nem vonatkozik, csak rátok – mondtam, és elfordítottam a fejem az ablak irányába, és néztem a mellettünk elsuhanó fákat, házakat.
- Vagy inkább csak rám vonatkozik – szólalt meg alig hallhatóan. - Amikor nem voltam egy hétig suliban, akkor is tudtam, hogy mi történt – nézte mereven az utat, és hirtelen nem tudtam, mire gondol, de aztán megértettem.
- Igazán? – néztem rá.
- Igen. Mikor hazajöttek a többiek, akkor hallottam Emmett gondolatait, hogy beszélt veled, de te nem akartad, hogy tudjak róla.
- Ő jött oda hozzám Rosalie-val, később pedig Jasper.
- Jasper, azért hágta át a „szabályt”, mert zavarta, az az érzés, amit te kiváltasz belőle – mondta. – Nem értem – gondoltam. - Jazz is érzi, amit te. Ez nyomasztó számára, és próbál ellene tenni valamit. Érzi a fájdalmat, és hogy magadat emészted. Lépjél túl ezen. Én megbocsátok, de nem neked kell bocsánatot kérned tőlem, hanem nekem. Én követtem el hibát, nem pedig te. Bocsáss meg – kérte. Láttam az arcán, hogy nagyon megbánta a dolgot.
- A testvéreidtől is bocsánatot kell kérnem – mondtam lehajtott fejjel.
- Én mindent elmondtam nekik, amiért ilyen vagy velük. Ők nem haragszanak rád, inkább rám mérgesek. Tudod még Rosalie is megkedvelt egy kicsit, ami nagy szó nála. Tudod mit? Mi lenne, ha most kérnél tőlük bocsánatot. Elmegyünk hozzánk, és ott mindenkitől bocsánatot kérhetnél, amiért ezt tetted Alice-szel.
- Hogy mi? Nem Edward! Nekem kell egy hét még ezt teljesen, átgondolom, de mondd meg Alice-nek, hogy ma felhívom. Beszélni szeretnék vele – csak bólintott majd leparkolt a ház előtt. – Köszönöm, hogy haza hoztál, és tényleg…
- Ha megint bocsánatot kérsz, tényleg megharagszom – mosolygott. Bólintottam, majd kiszálltam a kocsiból.
Néztem az ajtóból, ahogy elhajt, és egy kis mosoly költözött az arcomra annak gondolatára, hogy Edward közelében lehettem egy kicsit.

Igen, a kérdés a következő. Akkor miért nem hagyok fel ezzel a távolság dologgal? Mert talán addigra kifejlesztek valami Edward-vonzerejének-visszaverése képességet, vagy álarcot. Komolyan, ilyet nem szabadna éreznem Edward iránt, mert ő… ő a legjobb barátom, és az egyik barátnőm pasija. Jézusom! Oké, csak nyugodjunk meg! Mély levegő, majd kifúj! Azt tudja, hogy tetszik nekem, hisz közöltem is vele a barátságunk legelején, de arról nem tud, hogy szerelmes lettem belé. Igen, bevallom magamnak, de nem merem neki elmondani, és az a rossz az egészben, hogy még csak most jöttem rá, hogy már a legelső találkozásunk óta szeretem.

Áh! Miért csinálják ezt velem? Odafent valaki nagyon pikkel rám, érzem. Rendben, beismerem, hogy nem vagyok egy szent, de akkor is… Azt mondják a szerelem egy csodálatos érzés. Igen, az, ha viszonozzák, de az esetemben nem így volt. Ő csak ki akart velem békülni, mert nem szerette volna elveszíteni a legjobb barátját. Rendben, elismerem, igaza van, de a közelében nem tudok meglenni. Nem megy. Félek, hogy elkalandoznak a gondolataim, amikből egyből rájön az érzéseimre, ezt pedig nem hagyhattam.

A szobámban voltam ekkor, és épp elővettem a tankönyveimet, mikor eszembe jutott, hogy még talán nem késő. De az is felmerült bennem, hogy most nem is akar velem beszélni, ezért inkább nekiláttam a házi feladat elkészítéséhez, ami nem is vett kevés időt igénybe. Annyi minden volt a fejemben, hogy azt a pár feladatot is hosszú percekbe telt, amíg elvégeztem.
Amikor nagy nehezen befejeztem a leckét, lementem a földszintre, hogy igyak valamit, és miközben visszafele tartottam, megálltam a telefon mellett. Nem menekülhettem, nem bujkálhattam a dolgok elől. Szembe kellett néznem velük, ahogy Alice haragjával is, mert biztosra vettem, hogy mérges rám.

Ha azt mondom, hogy féltem, szerintem mindenki megértette volna. Elveszíteni a legjobb barátnődet, nagyon rossz érzés. Én most belekóstoltam, és nem akartam ezt, ezért a telefonért nyúltam. Néztem a gombokat, és tudtam Cullenék számát, hisz ezt is Alice adta meg, és megjegyeztem. Azt mondta: „Bármikor, bármilyen időpontban hívhatsz minket. Látom, szóval úgyis én veszem fel, ha otthon vagyok.” Egy kérdés megint felötlött bennem. Vajon felveszi? Hisz tudja, hogy én akarom hívni… Meg kellett tennem, és ezért nem fogja leharapni a fejem. Legalábbis szó szerint nem. Beütöttem a telefonszámot, és vártam, hogy kicsöngjön… egyszer… kétszer… háromszor, majd felvették, és egy ismerős, dallamos hang szólt bele.
- Szia, Jenny! – Alice hangja szomorú, de egyben mérges is volt.
- Szia! – köszöntem neki. Féltem, pedig nem is kellett, hisz tudtam, hogy sosem bántana senkit. Ő nem olyan.
- Mit akarsz? – kérdezte még mindig ugyanolyan hangon, és tudtam, hogy nehezére esett így beszélni. Ő mindenkivel kedves volt, de most én bántottam meg őt, és a harag, ami benne volt – mert volt, még ha egy kicsi is – felém irányult.
- Alice, én… bocsánatot szeretnék kérni Tőled. – Behunytam a szemem, és magam elé képzeltem őt, mintha velem szemben állna. - Annyira sajnálom, hogy megbántottalak; nem akartam, és nem feléd irányult... – Itt szünetet tartottam. – Én nem haragszom rátok, egyikőtökre sem, csakis magamra. Kérlek, bocsáss meg nekem, ne haragudj rám! – Már majdnem sírtam, de visszatartottam. – Szeretnék veled találkozni, hogy ezt személyesen is megbeszéljük – kértem meg, és teljesen megértettem volna, ha nemet mond. A telefon túlsó felén csönd volt egy darabig, nyilván elgondolkozott ezen a találkozón, majd Alice ismét megszólalt.
- Azt hittem, nem akarod, hogy a közeledben legyen bármelyikünk is – mondta gúnyos hangon, ami szerintem megint nagy erőfeszítésébe került.
- Igen, tudom, de tévedtem. Rájöttem, hogy ostobaság, amit teszek, mikor csak Edwardtól, akarok távol lenni, és nem tőletek; ti, akik fontosak vagytok nekem. Annyira sajnálom, Alice, bocsáss meg nekem. – Ismét néma csend volt a túloldalon, én pedig nem tehettem mást, vártam. Vártam, hogy a barátnőm – ha még egyáltalán annak mondhatom – szeretne-e találkozni velem. Bár megértettem volna, ha nem mond semmit, csak lecsapja a telefonkagylót.
- Rendben, egy óra múlva a Pláza előtt. – Azzal letette a telefont, én pedig, mint akit ágyúból lőttek volna ki, úgy rohantam fel az emeletre felöltözni egy rendes ruhába, hisz egy pólóban és mackónadrágban nem mehettem el. Közben hívtam egy taxit, ami tíz perc múlva már a ház előtt volt, majd elindultam a találkozó helyre, miközben azon kattogott az agyam, hogy Alice hogyan fog viszonyulni hozzám, amikor meglát. Vajon tényleg annyira megharagudott rám, hogy ezek után már nem is akar majd a barátnőm lenni? Amennyire elszúrtam a dolgokat, bármi megtörténhet.