Sziasztok! Sajnálom, hogy ennyit késett a rész. :( Igen, tudom, azt ígértem, hogy tegnap felteszem, de más dolgom volt.:$
Nos, a részhez nincs hozzáfűznivalóm. Remélem, nektek lesz, és írtok nekem pár kommentárt.:) Nagyon jólesne.:) De a ti szívetek joga.:)
A következő rész nem tudom, mikor lesz, de már elkezdtem. :) Igyekszem vele, ígérem.:) Próbálom a határidőt tartani, de sosem jön be. Bezzeg máshol meg mindig pontos vagyok. Ki érti? :)
Na, jó olvasást!
U.I.: Nehogy azt higgyétek, hogy Edwardunk "büntetése" máris vége.;)
Puszi
HAZAFELÉ AZON GONDOLKODTAM, AMIT ALICE-NEK MONDTAM, és azon, hogy mennyire egy szemét vagyok. Hogy tehettem meg ezt velük? Mindig mellettem voltak, erre mit csinálok? Ellököm őket magamtól.
Még mindig sírtam, mikor beléptem a házba, és hálát adtam az égnek, hogy anya nem volt otthon. Nem akartam, hogy megkérdezze, miért sírok. Egyenesen felmentem a szobámba, majd letettem a táskám a székemre, utána levetettem magam az ágyra, és elkezdtem sírni, jobban, mint a suliban a mosdóban.
Mit tettem?! Elüldöztem magam mellől mindenkit. Alice-t, Jaspert, Rosalie-t, Emmettet és Edwardot, akit a legjobban szeretek. De nem lehetek a közelében, mert amiatt a csók miatt már nem tudnék ismét barátként tekinteni rá, bár tudom, hogy ő továbbra is annak tekintene engem. Lehet, hogy hülyeség az egész, amit csinálok, de annyira szeretem, hogy a biztonság kedvéért távol maradok tőle, nehogy megtudja, hogyan is érzek ténylegesen iránta. Nem őt hibáztatom, hanem magamat. Remélhetőleg Bella nem fordul el tőlem, ahogy én tettem Alice-ékkel. De haragudni fog, az biztos. Szeretem őket, hisz olyan, mintha a második családom volnának.
Pár órával később felkeltem az ágyamból. Ránéztem az órára, ami este fél kilencet mutatott. Lementem a konyhába, hogy igyak valamit, mert kiszáradt a torkom. Anya a tévét nézte a nappaliban. Mikor töltöttem magamnak egy kis vizet, bementem a szobába, és leültem anyu mellé a kanapéra. A híreket nézte, nem vette észre, hogy ott vagyok.
Láttam rajta, hogy fáradt, és ugyanolyan nyúzott volt, mit én. Nem szóltunk egymáshoz, nem is tudtam volna miről beszélni. Miután meguntam a tévénézést, felmentem a szobámba, majd nekiálltam tanulni. Érdekes módon, vágott az agyam, mint a borotva. Hamar készen lettem vele, mert nem gondoltam a mai nap szörnyű eseményeire. Mikor befejeztem a leckeírást, elmentem lezuhanyozni. Körülbelül félórát állhattam a zuhanyrózsa alatt, és csakúgy záporoztak a könnyeim. Ha anyu bejött volna, nem tudta volna megmondani, hogy sírok, vagy csak a víz folyik le az arcomon. Nagy nehezen kijöttem a zuhany alól, és bementem a szobámba, majd befeküdtem a meleg, puha ágyamba, és elaludtam. Meglepően hamar jött álom a szememre biztosan a sok sírás miatt, és reméltem, hogy nyugodt éjszakám lesz…
Tévedtem.
Álmomban Alice-ékkel voltam az erdőben. Mindenki szomorúan nézett rám, és egyesével fordultak el tőlem, ahogy én tőlük. Először Rosalie és Emmett, majd Jasper, utána Alice, legutoljára pedig Edward. Mindegyiküknek láttam a szemében a csalódottságot, amit én okoztam nekik. Mielőtt Edward elfordult volna, megkérdezte:
- Miért? – De én nem tudtam megszólalni, akármennyire is akartam, nem jött ki hang a torkomon. Aztán mindenki elment, és otthagytak a sötét erdőben. Hallottam valami morgást a hátam mögül, azt hittem, valamelyik Cullen az, de mikor megfordultam, egy hatalmas farkas állt előttem, és egyenesen rám vetette magát.
Éreztem, ahogy belém harap és marcangolja a testem, de nem érdekelt, hagytam, hogy azt tegyen velem, amit akar, mert megérdemeltem. Aztán láttam, hogy Edward visszajött, és észrevettem a fekete szemét, amik a farkast bámulták. Lelökte rólam az állatot, majd bele mélyesztette fogát a bőrömbe, és elkezdte szívni a véremet. Ez sokkal jobban fájt, mint amit a farkas tett velem. Sikítottam, ahogy csak bírtam, de nem hallotta meg senki sem. Iszonyatosan fájt, ám tudtam, hogy ezt érdemlem.
A sikoltozásomra riadtam fel, és arra, hogy zokogok. Anya rémülten lépett be a szobámba, és egyből az ágyamhoz rohant.
- Kicsim, csak rosszat álmodtál – ölelt át. – Nincs semmi baj – nyugtatott meg, miközben a hátamat simogatta. Újra megjelent előttem az álmomban levő Edward, és megint eleredtek a könnyeim.
Mikor már megnyugodtam, anya kiment a szobámból, én pedig visszadőltem az ágyba, és próbáltam elaludni, de órákig nem jött álom a szememre.
Már csak azt vettem észre, hogy világosodik. Kipattantam az ágyamból, és lementem reggelizni. Anya köszöntött, de nem említette meg az éjszaka történteket, ezért hálás voltam neki. Elmentem lezuhanyozni, felöltöztem, majd kis hezitálás után egy fekete felsőt, és egy sötét farmert vettem fel, azután felkaptam a táskámat és elindultam a suliba.
Még mindig lelkiismeret furdalásom volt a csók miatt, és ahogy bántam a barátaimmal. Tudtam, hogy nem lett volna szabad, de váratlanul ért, még sincs mentség arra, amit tettem. Elárultam Bellát.
Az utolsó órámról jöttem ki, és egész délelőtt nem láttam Cullenéket, még Bellát sem, ami kicsit furcsa is volt, tekintve, hogy elég – hogy is mondjam – feltűnőek voltak.
Bementem az ebédlőbe, de ott sem voltak. Miután elfoglaltam a helyem Kate-ék között, elkezdtem kortyolni egy ásványvizet. Pár perc múlva kinyílt az ebédlő ajtaja, és beléptek rajta mind a hatan. Egyikőjük sem nézett rám, kivéve Alice-t, aki már indult volna el felém, de Edward visszafogta, és én is intettem neki, hogy ne jöjjön közelebb.
Később kimentem az ebédlőből, és elindultam biológiára, ami közös volt Edwarddal és Bellával. Már előre féltem az órától.
Mikor kézen fogva bejöttek a terembe, rögtön elfordítottam a tekintetemet. Szégyelltem magamat, és legszívesebben, meghaltam volna. Leültek a helyükre, majd Bella felállt, de Edward vissza akarta fogni. Valamit mondtak egymásnak, de sajnos nem tudtam kivenni, hogy mit mond Edward, mert nagyon gyorsan beszélt, Bella pedig háttal állt nekem. Lenéztem a padra, mikor rám néztek, és csak reméltem, hogy nem vették észre, hogy őket bámultam.
- Szia! – köszönt Bella, én pedig nagy nehezen felnéztem rá.
- Szia! - Tudtam, hogy Edward elmondta a kis egyezségünket neki is, így nem számítottam sokra.
- Jenny – kezdte – kérhetek tőled egy tollat? – kérdezte, mire először meglepett fejet vágtam, majd gyorsan rendeztem az arcvonásaimat. Mire számítottam? Nem hiszem el, hogy csak ezért jött ide, mikor ott van Edward, aki adhatna neki. Mondjuk, örültem neki, hogy egyáltalán hozzám szólt, még ha csak ennyiért is.
- Persze – feleltem, majd előkotortam egyet a tolltartómból. – Tessék – adtam át neki a tollat.
- Köszi! – mondta, és már ment is volna, de én megállítottam.
- Várj, Bella! – Megfordult, és kíváncsi tekintettel meredt rám. – Semmi. – Felvonta a szemöldökét, majd megfordult és visszaült a helyére. Bejött a tanár és elkezdődött az óra, ami borzalmasan hosszúnak tűnt.
Eseménytelenül telt el az a negyvenöt perc, kivéve, mikor Edward rám nézett Bella tudta nélkül. Én gondolatban csak annyit mondtam:
-„Sajnálom” – azután elfordította a fejét a tábla felé. Annyi érzés kavargott bennem, de legjobban a lelkifurdalás volt az, ami lassan az őrültbe kergetett. Nem lehettem vele, és nagyon hiányzott a közelsége. Tudom, hogy az én döntésem volt, de nem tehettem mást.
Mikor végre kicsengettek, amilyen hamar csak tudtam, összeszedtem a cuccomat, és szó szerint kifutottam a teremből. A többiek értetlenül bámultak utánam, hogy mi ütött belém, de nem foglalkoztam velük; amilyen gyorsan csak tudtam kiszaladtam a suliból, és hazafelé vettem az irányt.
Mikor hazaértem, felszaladtam a szobámba, és ismét sírtam. Visszaemlékeztem Edward és Alice arcára, és úgy éreztem, hogy lassan megőrülök. Mellettük minden más volt.
Délelőtt mintha szenvedést láttam volna a szemükben, de nem vagyok olyan jó megfigyelő, úgyhogy nem tudom, mi játszódhatott le bennük. Magamban tudtam, és ezt rajtam kívül még Jasper tudhatta. Alice… Alice mindig segített, ha szükségem volt rá, és most eltaszítottam magamtól pont úgy, ahogy Edwardot. Nem ezt érdemli. De össze kell szednem magam, mintha nem fájna annyira, amit műveltem. Igen, ez lesz a megoldás, ezt kell tennem! Így lesz a legjobb, mert akkor nekik nem fog már fájni, csak nekem…
Egy hét telt el így, folyamatosan. Nem mentünk egymás közelébe, és csak a tekintetünkkel kommunikáltunk. Ez alatt az egy hét alatt Edward nem jött suliba, bár a többiek igen, kivéve, mikor sütött a nap, mert akkor „kempingezni” mentek.
Az igazat megvallva nagyon hiányzott Edward, mert attól függetlenül, hogy nem volt a közelemben, láthattam őt és az nekem felért a mennyországgal.
Történelem órán ültem, és vártam a tanárt, mikor valaki helyet foglalt mellettem. Nem néztem oldalra, nem nagyon érdekelt, hogy ki ült mellettem, csak bámultam ki az ablakon. Úgy gondoltam, hogy csak egy srác, aki a mögöttem ülőkkel fog társalogni. Én nem hallottam semmit, mert teljesen lefoglaltak a viharfelhők, és az esőcseppek folydogálása az ablakon. Igazán érdekes volt.
Mikor belépett a tanár a terembe, mindenki elhallgatott, ezért ránéztem, ahogy a többiek is. Láttam valakit magam mellett, de valahogy nem tudtam megmondani, hogy ki az, tulajdonképp nem is érdekelt, úgy gondoltam, hogy majd szól neki a tanár, hogy üljön vissza a helyére. A tanár csak beszélt és beszélt, majd eljutott addig a részig, amikor úgy éreztem, kiesek a padból.
- Hadd mutassam be nektek Edward Cullent, aki mostantól ide fog történelem órára járni – mutatta be az illetőt, mintha valami új diák lett volna. Mindig is furcsa volt ez a tanár.
Mindenki az én padom felé nézett, még a tanító is, én pedig végre ránéztem a mellettem ülőre.
Tényleg Edward volt, és nem képzelődtem. Teljes életnagyságban és tökéletes frizurával. Vészesen közel ült hozzám, és legszívesebben kirohantam volna a teremből. Elképzeltem magamban az egész jelenetet, mire Edward kuncogni kezdett.
- Mi a frászt keres ez itt? – kérdeztem gondolatban. Hozzám csak akkor ért el ez az információ, mikor már mindenki a tanárra figyelt, kivéve engem. Még mindig Edwardot bámultam, ő pedig valamit elém csúsztatott a padon. Nagy nehezen észhez térítettem magamat, és elvettem a papír fecnit, majd olvasni kezdtem: Tudod, szeretnék művelődni egy kicsit. – Hitetlenkedve néztem rá, majd visszadobtam elé.
– Máshol is lehet művelődni – gondoltam. Ekkor ismét egy cetli került elém. De én történelmet szeretnék tanulni. Többet szeretnék tudni Amerika történetéről – írta. Ez volt az utolsó, amit írt, mert utána már mind a ketten a tanárra figyeltünk. Nem zavart a jelenléte, csak a történelemre koncentráltam, bármilyen más tényezőt kizártam. Úgy véltem, hogy ezt ő is tudomásul vette.
Kicsöngettek, én pedig hamarabb álltam fel, mint Edward, és már majdnem kint voltam a teremből, mikor a tanár utánam szólt.
- Miss. Smith!
- Igen? – fordultam felé.
- Maga mellett ül Mr. Cullen? – kérdezte, mire csak bólintottam, közben éreztem magunkon az említett perzselő tekintetét. - Ezentúl minden egyes órán maga mellett fog ülni, segítsen neki – jelentette ki. Nem feleltem. Hátra néztem Edwardra, aki még mindig a padunk mellett állt. – Megértette? – Tanár hangja hallatán összerezzentem.
- Igen, megértettem.
- Most elmehet – mondta, majd elindultam kifelé. Erre nem tudom, hogy mi szükség volt, mintha nem tudnám, hogy mellettem fog ülni, de hogy segítsek Edwardnak… Szerintem meg van ő a segítségem nélkül is, hisz már annyiszor kijárta a középiskolát. Nem igaz, hogy a sors mennyire kiszúrt velem. Minél távolabb akarok kerülni Edwardtól, annál inkább közelebb sodorja. Inkább leteszem a történelmet, és felveszek egy másik tantárgyat, nem érdekel, hogy milyen nehéz lesz.
- Ezt nem ajánlom – hallottam meg Edward hangját a hátam mögül, mire összerezzentem, és megálltam.
- És miért nem? – kérdeztem, és ránéztem, miközben szikrákat szórt a szemem, képletesen szólva.
- Mert nem – azzal tovább állt. Mikor hátat fordított nekem, megengedtem magamnak egy grimaszt, hisz nem látta. Bementem az irodába, hogy egy másik tantárgyat vegyek fel, a történelem helyett, mert képtelen lettem volna kibírni mellette kétszer negyvenöt percet egy hét alatt. Ráadásul nem egy közös óránk volt.
Tíz percig győzködtem a pultos nőt, amíg végül keresett egy tantárgyat, amibe bekerülhetek, de sajnos az már tele volt. Megköszöntem a segítségét, majd tovább álltam. Az Isten sem akarja, hogy távol legyek tőle… Nem értettem. Nem lehet, hogy nincs egy szabad hely sem, mert annyian azért nem vagyunk a suliban, nem?
Bementem az ebédlőbe, majd helyet foglaltam, ismét Kate-ék asztalánál. Sokat töltöttem velük az időt, főleg, hogy nem is beszéltem Cullenékkel, még nagyon Bellával sem. Eldumáltuk az ebédszünetet, majd elmentem biológiára, bár legszívesebben, inkább késtem volna, vagy be sem mentem volna.
Még csak egy-két ember volt bent a teremben, ezért nyugodtan leültem a leghátsó padba, majd elővettem a felszerelésemet.
Lassan kezdtek beszállingózni a diákok a terembe, később pedig a tanár is. Belláék nem jöttek be, nem tudtam, hogy miért, de nem is nagyon foglalkoztam vele. Az is lehet, hogy már nem kedvelnek, ezért még egy légtérben sem hajlandóak velem tartózkodni. Megértettem őket.
- Ma békát fogunk boncolni – kezdte a tanár, mire mindenki egy hangos Óval fejezte ki a nem tetszését.
- Ne már! – hallottam meg egy srác hangját mellőlem. Bevallom, nem volt kedvem hozzá.
- Nincs semmi óbégatás! – indult el a padok között a tanár, és letett egy-egy békát az asztalra mindenkinek. - Nos, mire vártok? Kezdjétek el boncolni a drágaságokat, ahogy a táblán is látható! – mondta mosolyogva, mire mindenki undorodva nézte az előtte heverő kétéltűt. Hogy lehet ezeket az undorító állatokat drágaságnak hívni? – kérdeztem magamtól. - Rendben, meg tudjuk csinálni!
Kis hezitálás után belevágtam, és felhasítottam a hasánál, ha lehet ilyet mondani. Tehát felnyitottam. Amint megpillantottam a belsejét, el fogott a hányinger, és szédülni kezdtem. Remek, mondhatom. Már egy ilyentől is rosszul vagyok. Talán ennem kellett volna valamit, mert így rossz, bár lehet, hogy akkor minden kijönne belőlem.
- Tanár úr! – jelentkeztem.
- Mondja, Smith! – Utáltam, ha így szólítottak, de bele kellett törődnöm.
- Rosszul érzem magam. Lemehetek a gyengélkedőbe? – kérdeztem.
- Igen. Kísérje le valaki – nézett az osztályra.
- Majd én lekísérem – hallottam meg Tom hangját, aki egész lelkes volt. Átkarolta a derekamat, úgy segített mennem, mert már szédültem, és alig bírtam talpon maradni, ahogy láttam a többiek asztalán a béka belsőségeit. Nagyon rosszul voltam.
- Megy egyedül is – szólaltam meg már kint az épületből, és beszívtam a friss oxigént a tüdőmbe.
- Nem úgy látom – mondta.
- Várj, hagy üljek le egy kicsit – szólaltam meg, és helyet foglaltam az egyik lépcsőfokon.
- Mi történt? – hallottam meg egy ismerős női hangot. Felnéztem, és Bella állt előttem, szemei aggódva figyeltek engem.
- Békát boncoltunk, és rosszul lett – magyarázta Tom, aki még mindig a derekamat fogta.
- Olyan sápadt vagy, mint egy halott – hallottam meg Edward hangját, mire tekintetemet ráemeltem. Most egyáltalán nem voltam vevő a vicceire, és a gúnyolódásaira sem. A fejemet a hideg betonnak nyomtam, mert kezdtem kicsit szédülni, de a hideg csillapította az émelygésemet.
- Gyere, állj fel, így sose fogunk odaérni a gyengélkedőhöz – mondta Tom, és segített felállnom. Igaza volt, és minél előbb el kellett mennem egy bizonyos személy közeléből.
- Te menj vissza az órára, majd én elviszem a gyengélkedőbe – szólt Edward Tomhoz, aki úgy tűnt, hogy nem hallgat rá.
- Menjünk – hátráltam a falhoz, de ekkor Edward az ölébe vett, én pedig megdöbbenve, és mérgesen néztem rá. – Tegyél le, Edward! – szóltam rá, mire rám emelte szigorú tekintetét.
- Nem hallottad? Azt mondta, hogy tedd le! – szólt rá Tom, és egy lépést tett felénk, mire Edward olyan csúnyán nézett rá, hogy egyből „visszarohant” a terembe. Köszönöm szépen, Tom! - kiáltottam gondolatban utána.
- Tegyél le, Edward! Tudok járni – mondtam mérgesen, de ekkor már kezdtem jobban lenni.
- Nem! – Csak ennyit mondott, és én meg nem szólaltam ezek után. Nem azért, mert féltem tőle, hanem nem akartam Bella jelenlétében veszekedést.
Az is csoda volt, hogy szóba állt velem Edward, hogy egyáltalán segített nekem. Meg sem érdemeltem, de talán jobb is volt így. Láttam, hogy Bella mellettünk jön, és valamit mondott, de nem értettem, mert megint rosszul lettem, és semmit sem érzékeltem a külvilágból. Nem kellett volna a boncolt békára gondolnom. Inkább becsuktam a szememet, hátha elmúlik a szédülésem.
Amikor beértünk a gyengélkedőbe - ezt onnan tudtam, hogy meleg volt a helyiségben - éreztem, hogy Edward lefektetett az ágyra, és csak akkor mertem kinyitni a szemem, mikor bejött a védőnő. Hallottam, hogy nyílik az ajtó, majd léptek zaját, amik egyre közelebb érnek hozzám.
- Mi történt? – kérdezte. Bella nem volt bent, biztos kint maradt, nehogy észrevegyék, hogy lógnak az óráról.
- Békát boncoltunk biológia órán, és rosszul lett – mondta Edward a falnak dőlve, megtartva a távolságot köztünk, és úgy tett, mintha tényleg ő kísért volna le a teremből.
- Mindjárt itt lesz a doktornő, kedves – intézte szavait hozzám. - Maga addig nyugodtan visszamehet az osztályba – szólt Edwardnak a védőnő.
- Nekem Jennyvel kell maradnom – mondta határozottan, és rá, majd rám nézett.
- Rendben – felelte, majd kiment a szobából egyedül hagyva Vele. Egy részem azt akarta, hogy maradjon, de a másik azt, hogy menjen el.
- Nem kell velem lenned, menj el – szólaltam meg, de nem néztem rá.
- Maradok. A távolság meg van, és azt nem mondtad, hogy nem lehetek veled egy szobában – mondta komolyan. Ebben igaza volt, ilyet tényleg nem mondtam.
- Mérges vagy rám igaz? – kérdeztem, bár tudtam a választ. Miért ne lenne az? Megbántottam, ahogy a többieket is, és egy számára ostobaság miatt nem lehetünk barátok.
- Miért lennék? – kérdezte. – Ja, tényleg! Azért, mert a legjobb barátom távol akar lenni tőlem, és a barátaitól – mondta komoly hangon. Ezt most megkaptam, és igaza volt, bár nem ilyen volt Edward, én mégis kihoztam belőle. - Alice teljesen kivan – kezdte. - Bár nem mutatja a suliban, de otthon igen. Még vásárolni sincs kedve elmenni, és ez azért van, mert annyira megbántottad, azzal a kijelentéseddel, hogy még Őt sem akarod, hogy a közeledben legyen – mondta. – Annyira jó barátnők lettetek, erre véget vetsz a barátságnak… Miattam. - Felé fordítottam a tekintetem, és láttam, hogy aranybarna szemei engem fürkésznek.
- Sajnálom. Én nem tudtam, hogy… – De nem tudtam folytatni, mert bejött a doktornő, ám nemcsak, azért, hanem mert majdnem elkezdtem sírni. Igyekeztem visszafojtani, nehogy megkérdezze az orvos, miért sírok. Rossz érzés volt, hogy megbántottam azokat, akiket szeretek, de így legalább nem leszek púp a hátukon, és nem forgatom fel az életüket.
Az orvos megmérte a vérnyomásomat és megvizsgált, addig Edward kiment. Miután befejezte a doktornő, adott igazolást, és hazaküldött pihenni, bár már teljesen jól voltam. Reméltem, hogy Edward már rég elment, de nem így történt. Mikor kiértem csak Ő volt ott, Bellát nem láttam sehol. Mentem volna a táskámért, mikor utánam kapott, és maga felé fordított. Az érintése most is jég hideg volt, és arra számítottam, hogy majd mérgesen fog rám nézni, ehelyett szemei tele voltak törődéssel.
- Csak nem ezért mész? – kérdezte, majd előhúzta a táskámat a háta mögül. Mindig előnyben volt velem szemben, mert tudta, hogy mire gondolok.
- De igen. Megkaphatom? – kérdeztem, kinyúltam felé, de ő visszahúzta.
- Igen, egy feltétellel – mondta, mire kíváncsian néztem rá. Nem tudtam, hogy mi lehet az a feltétel. - Ha haza vihetlek – mondta mosolyogva, de tudtam, hogy még mindig dühös rám. Az igaz, hogy régen láttam már mosolyt az arcán. – Rendben – adtam meg magam gondolatban. - Elment a következő órájára – szólalt meg már a parkolóban. Értetlenül néztem rá. – Bella. Tudom, hogy ilyenkor mindig felteszel egy vele kapcsolatos kérdést, így megelőztelek. Mondtam neki, hogy hazaviszlek, így inkább órára ment.
- Értem – bólintottam. Eszemben sem volt kérdezni Belláról, mert annyira lefoglalt a jelenléte, hogy semmire sem tudtam gondolni.
Edward segített beszállni a kocsiba, majd elindultunk haza. Az igazat megvallva, hiányzott már a közelsége, és régen voltam ilyen közel hozzá. Foglalkoztatott a kérdés, hogy miért viselkedik így velem. Talán még mindig a barátjának tart, és ha így van, én meg sem érdemlem. Lehet, hogy mégis egy ostobaság miatt vesztünk össze, de én ezt nem tehetem meg Bellával. Egyszerűen nem, és olyan rosszul érzem magam amiatt a dolog miatt. Elárultam a barátnőmet.
- Miért? – kezdtem. - Miért segítettél? Egyáltalán, miért szólsz hozzám? – kérdeztem. – Nem érdemlem meg – mondtam az ablakon kibámulva, és éreztem magamon a tekintetét. Nem szólalt meg csak később, és akkor sem volt mérges, épp ellenkezőleg.
- Mert én nem utállak, és mert még mindig a barátom vagy, annak ellenére, hogy ezt műveled a többiekkel. – Egy kicsit elhallgatott, majd folytatta. - De nagyon mérges vagyok rád, amiért ezt teszed Alice –szel. Legalább Őt megkímélhetted volna, mert fáj az neki, hogy nem beszélhet a barátnőjével, sőt, még a közelébe sem mehet. Tudom, hogy én voltam a hibás, hogy megcsókoltalak, de ez nem old meg semmit sem – mondta. Előbbiekben igaza volt, de utóbbiban nem. Megoldott egy s mást, például nem jött rá, hogy szeretem, és egyedül csak Jasper tudta, mit érzek a testvére iránt, de reménykedtem, hogy nem szólt róla Neki.
- Bocsáss meg. Sajnálom, hogy ez történt Alice-szel, tőle is bocsánatot kérek… Én… nem tudtam… Én nem érek ennyit. Egy senki vagyok – mondtam, és lehajtottam a fejem. - Lehet, hogy inkább Bellától féltem, hogy mit fog szólni hozzá, és ezzel akartam megakadályozni, hogy elváljatok egymástól. Ha Én nem vagyok ott, akkor ez az egész meg sem történt volna. Bella is a barátnőm volt, és én nem mertem a szemébe nézni azok után. Sajnálom.
Észre sem vettem, hogy eleredtek a könnyeim, amíg Edward le nem törölte őket. Felnéztem rá, és nem azt a dühöt láttam a szemében, amit még a gyengélkedőn, helyette megértést, szeretetet, és megbocsátást láttam, mire még jobban elkezdtek folyni a könnyeim a szememből. Hallottam, hogy leállítja a motort, majd megéreztem magam körül Edward karjait. A hátamat simogatta, hogy nyugodjak meg, de még jobban sírtam, mint eddig. Nem is sírtam inkább bőgtem már. Még jobban a karjaiba bújtam, és ott zokogtam ki magam. Nem tudtam, hogy lehet ilyen hatással, de ez ebben a pillanatban nem is érdekelt. Az illata mindig is meg tudott nyugtatni, és ez most sem volt másképp.
Mikor befejeztem az egerek itatását, elhúzódtam tőle, és teljesen az ablakhoz préseltem magam. Ez neki is feltűnt, és szóvá is tette.
- Még mindig fent akarod tartani a távolságot? – kérdezte szomorú tekintettel.
- Még egy hétig, amíg mindenki megnyugszik – mondtam, és visszaültem a helyemre.
- Hát arra várhatsz, mert Alice addig lesz ilyen állapotban, amíg hozzá nem szólsz – mondta, majd beindította a motort. Úgy tűnt, hogy megbántódott, és legszívesebben magamhoz öleltem volna megint, mégse tettem. – Vagy Bellától tartasz? – kérdezte.
- Igen. Nem tudom, hogy fog hozzám viszonyulni. Gyűlölni fog, vagy megbocsát?
- Nem rád mérges, hanem rám. Nem gyűlöl Téged.
- Nem jön oda hozzám és…
- Mert meg lett tiltva, hogy odamenjen – szólt közbe Edward, mire ráemeltem a tekintetemet.
- De rá ez nem vonatkozik, csak rátok – mondtam, és elfordítottam a fejem az ablak irányába, és néztem a mellettünk elsuhanó fákat, házakat.
- Vagy inkább csak rám vonatkozik – szólalt meg alig hallhatóan. - Amikor nem voltam egy hétig suliban, akkor is tudtam, hogy mi történt – nézte mereven az utat, és hirtelen nem tudtam, mire gondol, de aztán megértettem.
- Igazán? – néztem rá.
- Igen. Mikor hazajöttek a többiek, akkor hallottam Emmett gondolatait, hogy beszélt veled, de te nem akartad, hogy tudjak róla.
- Ő jött oda hozzám Rosalie-val, később pedig Jasper.
- Jasper, azért hágta át a „szabályt”, mert zavarta, az az érzés, amit te kiváltasz belőle – mondta. – Nem értem – gondoltam. - Jazz is érzi, amit te. Ez nyomasztó számára, és próbál ellene tenni valamit. Érzi a fájdalmat, és hogy magadat emészted. Lépjél túl ezen. Én megbocsátok, de nem neked kell bocsánatot kérned tőlem, hanem nekem. Én követtem el hibát, nem pedig te. Bocsáss meg – kérte. Láttam az arcán, hogy nagyon megbánta a dolgot.
- A testvéreidtől is bocsánatot kell kérnem – mondtam lehajtott fejjel.
- Én mindent elmondtam nekik, amiért ilyen vagy velük. Ők nem haragszanak rád, inkább rám mérgesek. Tudod még Rosalie is megkedvelt egy kicsit, ami nagy szó nála. Tudod mit? Mi lenne, ha most kérnél tőlük bocsánatot. Elmegyünk hozzánk, és ott mindenkitől bocsánatot kérhetnél, amiért ezt tetted Alice-szel.
- Hogy mi? Nem Edward! Nekem kell egy hét még ezt teljesen, átgondolom, de mondd meg Alice-nek, hogy ma felhívom. Beszélni szeretnék vele – csak bólintott majd leparkolt a ház előtt. – Köszönöm, hogy haza hoztál, és tényleg…
- Ha megint bocsánatot kérsz, tényleg megharagszom – mosolygott. Bólintottam, majd kiszálltam a kocsiból.
Néztem az ajtóból, ahogy elhajt, és egy kis mosoly költözött az arcomra annak gondolatára, hogy Edward közelében lehettem egy kicsit.
Igen, a kérdés a következő. Akkor miért nem hagyok fel ezzel a távolság dologgal? Mert talán addigra kifejlesztek valami Edward-vonzerejének-visszaverése képességet, vagy álarcot. Komolyan, ilyet nem szabadna éreznem Edward iránt, mert ő… ő a legjobb barátom, és az egyik barátnőm pasija. Jézusom! Oké, csak nyugodjunk meg! Mély levegő, majd kifúj! Azt tudja, hogy tetszik nekem, hisz közöltem is vele a barátságunk legelején, de arról nem tud, hogy szerelmes lettem belé. Igen, bevallom magamnak, de nem merem neki elmondani, és az a rossz az egészben, hogy még csak most jöttem rá, hogy már a legelső találkozásunk óta szeretem.
Áh! Miért csinálják ezt velem? Odafent valaki nagyon pikkel rám, érzem. Rendben, beismerem, hogy nem vagyok egy szent, de akkor is… Azt mondják a szerelem egy csodálatos érzés. Igen, az, ha viszonozzák, de az esetemben nem így volt. Ő csak ki akart velem békülni, mert nem szerette volna elveszíteni a legjobb barátját. Rendben, elismerem, igaza van, de a közelében nem tudok meglenni. Nem megy. Félek, hogy elkalandoznak a gondolataim, amikből egyből rájön az érzéseimre, ezt pedig nem hagyhattam.
A szobámban voltam ekkor, és épp elővettem a tankönyveimet, mikor eszembe jutott, hogy még talán nem késő. De az is felmerült bennem, hogy most nem is akar velem beszélni, ezért inkább nekiláttam a házi feladat elkészítéséhez, ami nem is vett kevés időt igénybe. Annyi minden volt a fejemben, hogy azt a pár feladatot is hosszú percekbe telt, amíg elvégeztem.
Amikor nagy nehezen befejeztem a leckét, lementem a földszintre, hogy igyak valamit, és miközben visszafele tartottam, megálltam a telefon mellett. Nem menekülhettem, nem bujkálhattam a dolgok elől. Szembe kellett néznem velük, ahogy Alice haragjával is, mert biztosra vettem, hogy mérges rám.
Ha azt mondom, hogy féltem, szerintem mindenki megértette volna. Elveszíteni a legjobb barátnődet, nagyon rossz érzés. Én most belekóstoltam, és nem akartam ezt, ezért a telefonért nyúltam. Néztem a gombokat, és tudtam Cullenék számát, hisz ezt is Alice adta meg, és megjegyeztem. Azt mondta: „Bármikor, bármilyen időpontban hívhatsz minket. Látom, szóval úgyis én veszem fel, ha otthon vagyok.” Egy kérdés megint felötlött bennem. Vajon felveszi? Hisz tudja, hogy én akarom hívni… Meg kellett tennem, és ezért nem fogja leharapni a fejem. Legalábbis szó szerint nem. Beütöttem a telefonszámot, és vártam, hogy kicsöngjön… egyszer… kétszer… háromszor, majd felvették, és egy ismerős, dallamos hang szólt bele.
- Szia, Jenny! – Alice hangja szomorú, de egyben mérges is volt.
- Szia! – köszöntem neki. Féltem, pedig nem is kellett, hisz tudtam, hogy sosem bántana senkit. Ő nem olyan.
- Mit akarsz? – kérdezte még mindig ugyanolyan hangon, és tudtam, hogy nehezére esett így beszélni. Ő mindenkivel kedves volt, de most én bántottam meg őt, és a harag, ami benne volt – mert volt, még ha egy kicsi is – felém irányult.
- Alice, én… bocsánatot szeretnék kérni Tőled. – Behunytam a szemem, és magam elé képzeltem őt, mintha velem szemben állna. - Annyira sajnálom, hogy megbántottalak; nem akartam, és nem feléd irányult... – Itt szünetet tartottam. – Én nem haragszom rátok, egyikőtökre sem, csakis magamra. Kérlek, bocsáss meg nekem, ne haragudj rám! – Már majdnem sírtam, de visszatartottam. – Szeretnék veled találkozni, hogy ezt személyesen is megbeszéljük – kértem meg, és teljesen megértettem volna, ha nemet mond. A telefon túlsó felén csönd volt egy darabig, nyilván elgondolkozott ezen a találkozón, majd Alice ismét megszólalt.
- Azt hittem, nem akarod, hogy a közeledben legyen bármelyikünk is – mondta gúnyos hangon, ami szerintem megint nagy erőfeszítésébe került.
- Igen, tudom, de tévedtem. Rájöttem, hogy ostobaság, amit teszek, mikor csak Edwardtól, akarok távol lenni, és nem tőletek; ti, akik fontosak vagytok nekem. Annyira sajnálom, Alice, bocsáss meg nekem. – Ismét néma csend volt a túloldalon, én pedig nem tehettem mást, vártam. Vártam, hogy a barátnőm – ha még egyáltalán annak mondhatom – szeretne-e találkozni velem. Bár megértettem volna, ha nem mond semmit, csak lecsapja a telefonkagylót.
- Rendben, egy óra múlva a Pláza előtt. – Azzal letette a telefont, én pedig, mint akit ágyúból lőttek volna ki, úgy rohantam fel az emeletre felöltözni egy rendes ruhába, hisz egy pólóban és mackónadrágban nem mehettem el. Közben hívtam egy taxit, ami tíz perc múlva már a ház előtt volt, majd elindultam a találkozó helyre, miközben azon kattogott az agyam, hogy Alice hogyan fog viszonyulni hozzám, amikor meglát. Vajon tényleg annyira megharagudott rám, hogy ezek után már nem is akar majd a barátnőm lenni? Amennyire elszúrtam a dolgokat, bármi megtörténhet.
