2010. október 28., csütörtök

13. fejezet - Következmények (I. rész)



Sziasztok! Bocsánat, hogy késtem, de teljesen kiment a fejemből.:( De itt van, feltettem:) Igen, jól látjátok, hogy itt is két részes lesz a rész.
Köszönöm a komikat Nillának és csokiscsigának.:) Remélem, ez is tetszeni fog, és írtok nekem néhány véleményt.:)
Oldalra kiírtam, hogy, mikor lesz friss.:)
Puszi


EDWARD TÁRSASÁGÁBAN HAMAR ELMENTEK A NAPOK, de még mindig nem kelhettem fel az ágyból, pedig már nagyon mászkálhatnékom volt. Persze próbáltam „megszökni” a szobámból, de Edward mindig megelőzött. Az a fránya vámpírhallás.
- De már jól vagyok – mondtam határozottan, mire csak megcsóválta a fejét.
- Nem, nem vagy, mert megint lázad van.
- Tessék? Az nem lehet. – Már itt volt az ideje, hogy meggyógyuljak, ráadásul Edward folyton beadta a szurimat, szóval már semmi bajom sem lehetett.
- Ha nyugton maradnál, akkor nem esnél vissza. – Még leszidást is kaptam tőle, és nem ismertem volna be, hogy igenis, igaza van.
- Ha nem nyitnád rám az ablakot, akkor nem is – fontam karba magam előtt a kezeim. De tényleg így volt. Fogta magát, odasétált az ablakhoz, és szélesre tárta, miközben majd’ megfagytam.
- Ennek a szobának is ki kell szellőznie – mondta komolyan, mire felhúztam a szemöldökömet.
- Tudod, van másik szoba. Ideiglenesen át lehet szállítani az embert oda. – Megint veszekedtem vele. Nem tudom, hogy csinálta, de mindig kihozott a sodromból, és néha még el is mosolyodott. Élvezte a helyzetet. Komolyan, legszívesebben odamentem volna hozzá, és egy jót…
- Szerintem neked fájna, nem pedig nekem – nevetett, és leült mellém az ágyra.
- Ne hallgatózz! – takaróztam be nyakig, és oldalra fordultam. De mégis mit csinálhatnék az ágyban feküdve? Edward is folyton mászkált, és tulajdonképp nem is tudtam, hogy miről kellene vele beszélnem. Talán házit kéne csinálnom.
- Ez jó ötlet, úgyis lemaradtál. – Hát, hogy ő mennyire fel tudja vidítani az embert.
- Én nem tudom a házit, szóval vagy elmész érte, vagy nem csinálok semmit. – Még mindig mérges voltam rá, és ezt ki is adtam magamból. – Egyébként, Bellával mi van? Nem beszéltél vele mostanság? – Erre a kérdésre már lehervadt az arcáról a mosoly.
- Nem tudom, mi van vele. Mivel suliba sem járok, így még inkább nem találkozunk egymással.
- Mondtam, hogy nem kell itt lenned, de persze nem hallgattál rám. Edward, most őszintén. Miért nem hívod fel? – Rendben, talán nem kellett volna így ráerőszakolnom, meg így lerohannom, de nem gondolkodtam. Nem válaszolt, csak engem nézett hirtelen szomorú vált szemeivel, én pedig rákérdeztem a dologra. – Bella miatt vagy itt? Vagy… Őmiatta vagy szomorú? – kérdeztem. Meg akartam tudni végre az igazságot, mert nem szerettem volna bánatosnak látni.
- Aludnod kell – állt fel az ágyamról, de én a karja után kaptam. Nem hagyattam ezt annyiban. Mindig terelt, és tudtam, hogy nem akar róla beszélni, de ha magában tartja, az csak rossz. Én már csak tudom. A barátja vagyok, miért nem bízok bennem? Miért nem mondja el a bánatát? - gondoltam, miközben egymást néztük, és próbáltam megfejteni, hisz én nem láttam bele a fejébe. Nekem nehezebb volt kiismernem őt. Visszaült az ágyra, én pedig vártam. Vártam, hogy elkezdje, vártam, hogy elmondja a bánatát úgy, ahogy én neki, de nem szólalt meg. Közelebb ültem hozzá, és megfogtam a kezét, mire tekintetét a kezünkre fordította.
- Edward, ha ennyire hiányzik Bella, akkor menj, nem tartalak vissza.
- Pedig azt teszed – motyogta az orra alatt, de nem voltam biztos benne, hogy ezt mondta. – Nem te tehetsz róla, hogy nem vele vagyok most. Bella… Ő most a parton van – mondta, én pedig érdeklődve figyeltem arca minden egyes rezdülését, de mintha egy szobor ült volna mellettem. Teljesen érzelemmentes volt. Imádkoztam, hogy megnyíljon nekem. – Ott alszik egy hétig vagy több. Ezt aznap közölte velem, amikor az első beteg napodon este eljöttem hozzád. Még akkor délután indult el. – Meglepetten meredtem rá, és gondoltam végig az előbb hallottakat. Bella csakúgy ott alszik La Push-on? Ezt nem hiszem el. Mondjuk az ő döntése, és ha már itt tartunk, kinél fog „lakni”? - A Black házban fog aludni – jelentette ki hirtelen Edward, én pedig azonnal elhessegettem mindenféle bűnös gondolatomat.
- Nincs semmi köztük, arról tudnék – nyugtattam, miközben átkaroltam a vállát, és szabad kezemmel megdörzsöltem a karját. Rám emelte aranybarna tekintetét, én pedig lágyan elmosolyodtam. Tudtam, hogy Bella sosem csalná meg Edwardot, hisz szereti. Ők együtt lesznek, míg világ a világ. – Ne szomorkodj emiatt. Titeket semmi sem választhat el.
- Nem akartam elmondani neked, épp elég gondod van Paul miatt is. – Levettem róla a kezeim, és az ölembe fektettem, majd nézni kezdtem a takarót.
- Én már túl vagyok rajta. Hamar megemésztettem, hisz úgy igazán nem szerettem. Talán más van nekem megírva, vagy… vagy egyáltalán senki. – Hirtelen megéreztem magam körül két hideg kart, amik szorosan, mégis finoman öleltek körbe. Edward mellkasára hajtottam a fejem, ő pedig megtámasztotta az állát a fejemen.
- Ne mondj ilyet, mert ez nem így van. Hidd el, akkor fog jönni az a valaki, akit vársz, amikor nem is számítasz rá – suttogta, miközben a hátamat simogatta.

Nem tudom meddig ülhettünk így összeölelkezve, de úgy gondoltam elég volt. Nem voltam a szerelme, így nem volt kötelessége a karjaiban tartani. De, hogy őszinte legyek, nagyon jólesett. A közelsége mindig is nagy hatással volt rám, és ez most sem volt másképp. Mintha megmozdult volna bennem valami. Akaratlanul is erősebben öleltem Edwardot, aki halkan dúdolni kezdett egy lágy dallamot, amitől elálmosodtam. Nem bírtam tovább nyitva tartani a szemeimet. Lassan lehunytam a szemem, majd az Angyalom hangját hallgatva vesztem el a sötétségben…

* *


Este a telefonom csörgése keltett. Tapogatva kerestem meg a mobilt, majd nem nézve meg a kijelzőn villogó nevet, megnyomtam a zöld gombot, és a fülemhez emeltem a készüléket. Nem tudtam elképzelni ki lehet az, aki éjnek idején hívogat.
- Igen? – szóltam bele rekedtes hangon.
- Jenny, öltözz, fél perc múlva ott vagyok nálad – szólt bele Alice ideges hangon, majd már le is tette. Nem értettem semmit. Miért jön hozzám? Egyáltalán mi történt?
- Edward, itt vagy? – kérdeztem suttogva, de választ nem kaptam. Kikeltem az ágyból, és felkapcsoltam a lámpát. Valami ruha után kutakodtam. Tudtam, hogy Alice nem viccel az idővel, mindig pontos, sosem késik. Nem tudtam elképzelni, mi miatt nyugtalan, de valami volt a háttérben. Istenem, csak azt ne mondja, hogy valakinek baja esett. Edwardnak, vagy Bellának… esetleg valaki másnak.
Épp magamra húztam a nadrágom, mikor barátnőm mászott be az ablakomon, és összevont szemöldökkel nézett engem.
- Még nem vagy készen? Nem késhetünk el! – ragadott karon, majd a hátára kapott, és kiugrott velem a sötétségbe. Becsuktam a szemem, és erősen kapaszkodtam Alice-be; féltem, hogy leesek.
A hideg szél belekapott a hajamba, és az arcomba csapta barna tincseimet. Sosem utaztam még így, de kicsit ijesztő volt így sötétben. Kinyitottam az egyik szememet, és néztem az utat.
Az erdőben voltunk, és sorra hagytuk le a fákat, bokrokat, amikhez néha hozzáértünk. Nem hittem, hogy – a nálam pár centiméterrel magasabb - Alice elbír engem. Bár vámpír, mégis olyan törékenynek tűnik, most pedig csakúgy a hátára kapott, és futni kezdett velem a rengetegben. Meg akartam kérdezni, hogy miért ébresztett fel az éjszaka közepén, de nem volt időm megtenni, mert hirtelen megállt, én pedig leszálltam róla.
Időbe telt, mire megszoktam a félhomályt, és akkor láttam néhány alakot a sötétben. Jobban meg kellett erőltetnem magam, mert nem láttam volna semmit.
Edward állt az egyik, míg egy hatalmas farkas a másik oldalon. Velem szemben Jake és Bella voltak; előbbi próbálta visszafogni barátnőmet, aki mindenképp szabadulni akart.
- Edward, ne csináld! – szólt rá Bella. – Alice!
- Nem léphetem át a határt, Bella, sajnálom! – Határ. Ez volt az a határ, amiről mesélt nekem, és amit most Edward átlépett, hisz ott volt a másik oldalt. Nem értettem, hogy miért nem „kergetik” vissza a Cullen földre őt, hisz Jake is ott volt. De ő csak állt, mintha nem tehetne semmit. Nem akartam, hogy bántsák Edwardot, csupán azt, hogy küldjék vissza. Senkinek sem tett volna jót, ha kitör egy háború vámpírok és farkasok közt. Ekkor vált számomra világossá, hogy ki a farkas. Ezt nem hagyhattam, hiába már nem voltunk együtt.
Edward és Paul torkából hangos morgás tört fel, mire ijedtemben összerezzentem. Sosem láttam még ilyennek Edwardot. Ennyire dühösnek. Úgy nézett ki, mint aki bármelyik pillanatban ezreket lenne képes ölni, de tudtam, hogy belül nem ilyen. Valami oka volt, hogy így viselkedett. Paul vicsorogva nézett rá, és mintha csak gondolatban üzengetett volna Edwardnak, aki a dühös pillantásával válaszolt rájuk.
- Jenny, csinálj valamit! – szólt rám Alice, én pedig ijedten néztem rá. Mégis mit kellett volna csinálnom?
- Mi?
- Rám nem hallgat Edward, ahogy Bellára sem, ráadásul nem léphetek quileute földre, mert vámpír vagyok. Bellát nem engedi oda Jake, és a többiek is mindjárt ideérnek.
- És szerinted, rám fog hallgatni? – kérdeztem kicsit emeltebb hangon, mint kellett volna. Nem hittem el, hogy most mindenki tőlem várja a segítséget.
Ebben a pillanatban rugaszkodtak el mindketten a földtől, és estek egymásnak, én pedig riadtan néztem őket. Edward olyan gyorsan mozgott, hogy az én emberi szemem nem tudta követni. Paul, Jake és Alice annál inkább. Mindkettejüket féltettem, és tudtam, hogy tényleg nekem kell valamit tennem. Nem, szavakkal nem lehetett őket megállítani, ahhoz túl makacsak voltak. Hirtelen Paul a hátára zuhant, Edward pedig felette volt, és majdnem elharapta a torkát, mikor az alatta heverő farkas elrúgta őt. Megint verekedésbe kezdtek, és legtöbbször Edward került fölénybe, hisz ő tudta, mi a következő lépése Paulnak. Utóbbi izgett-mozgott, nehogy Edward egyszer is meg tudja fogni. Az Angyalom, aki most inkább hasonlított egy dühödt állatra, mint önmagára, megragadta a farkas bundáját, és egy fának dobta, mire az egy hangos reccsenéssel a földön landolt. Paul azon nyomban felpattant, és bár fáradt volt, és látszott rajta, hogy fájdalmai vannak, megint Edward felé fordult, aki már fel is vette a támadó pozícióját.
Újra egymásnak akartak esni, de ezt már végképp nem hagyhattam. Közéjük rohantam, amikor mindketten ismét egymás torkának akartak esni. Még hallottam Alice, Bella és Jacob hangját, amint mind engem akartak megállítani, de ügyet sem vetve rájuk szaladtam át a határon.
- Elég! – kiáltottam el magam, aztán csukott szemmel vártam a hatalmas csapódást, amit kettejük és az én testem találkozása váltott volna ki, de nem jött. Két erős, és hideg kar ölelt körbe védelmezően, én pedig nehezen, de újra kinyitottam a szememet, és Edward aggódó, rosszalló, aranybarna tekintetével találtam szembe magam. Szaporán vettem a levegőt, miközben folyamatosan őt néztem, aztán feltápászkodtam róla, és Paul felé fordultam. Nem történt semmi baja. Szomorúan, ijedten, mégis megkönnyebbülve figyelt engem, majd elfordult, és beugrott egy bokor mögé, az megrázkódott, majd pár másodperc múlva, emberként tért vissza.
- Jenny, jól vagy? Mégis, hogy képzelted ezt? – termett mellettünk Alice, és már rögtön szidott is lefele.
- Nincs semmi bajom, de én inkább tőlük kérdezném ezt – mondtam, és hol Paulra, hol Edwardra néztem. – Mi ütött belétek? Miért csináltátok ezt? – kérdeztem karba font kezekkel.
- Gyere, hazaviszlek, nehogy megint megfázz – terelt megint Edward, de én egy tapodtat sem mozdultam.
- Nem, Edward! Nem megyek sehova, és ti sem, amíg el nem mondjátok, hogy mi történt. – Határozottan, és mérgesen mondtam ki ezeket a szavakat. Tudni akartam, miért akarták egymást megölni, és a több évtizedes szerződést csakúgy sutba vágni. Nem, nem engedtem. Képesek lettek volna utolsó vérig harcolni valami ostoba dolog miatt. Ebben százszázalékosan biztos voltam.
- A vérszívót kérdezd. Épp járőröztem, amikor átlépte a határt, és nekem esett – szólalt meg Paul, és ha tekintettel ölni lehetne, Edward már rég nem élne. A vádolt felé fordultam felvont szemöldökkel, és szemeim képzeletbeli szikrákat szórtak. Edward nem nézett rám, inkább a határ másik oldalára fordította tekintetét, ahol Jake és Bella tűntek el a sötétben. Bizonyára nem akartak jelen lenni, bár Bellát nem úgy ismertem, mint aki csakúgy elmegy egy magyarázat nélkül. Úgy gondoltam, hogy Jacob mondott neki valamit. Láttam, hogy Edwardnak nem tetszik, és inkább ment volna utána.
- Majd kíváncsiak lesznek a most lezajlani készülő beszélgetésre – mondta nyugodtan.
- Nem ezt kérdeztem, Edward! Igaz az, amit Paul állít? Tényleg te rontottál neki? – Hirtelen nem tudtam mire gondolni, csak a tökéletes arcát bámultam, és vártam a válaszát. Körülbelül egy perc után szólalhatott meg, mert közben egyfolytában Paulra meredt dühös tekintettel.
- Igen, igaz, én támadtam rá. – A vallomása megdöbbentett. Nem hittem a fülemnek. Tágra nyílt szemekkel néztem őt, majd feltettem a következő kérdést, amire szinte ugyanúgy reagáltam.
- Miért?
- Mert bántott. – Nem értettem, hogy érti ezt. Mégis mivel bántott? Nem emlékeztem semmi ilyesmire, ráadásul semmi bajom nem volt; egy karcolás sem virított rajtam. – Nem fizikailag, hanem lelkileg – válaszolta meg a gondolatban feltett kérdéseimet. Ekkor mindent megértettem. Amikor a karjai közt sírtam ki a szakítást, amit már jóformán el is felejtettem, hisz ráébredtem, nem is voltam Paulba szerelmes, csak azt hittem. De leginkább az fájt, hogy nem mondta el hamarabb, hogy van valakije, hogy bevésődött egy másik lányba. Lehajtottam a fejem, és egy pillanatra behunytam a szememet. Igaza volt, tényleg fájt, de ő segített elmulasztani azt a kis fájdalmamat is, amim volt.
- Jenny – hallottam meg Paul hangját, mire tekintetemet ráemeltem, ő pedig tett felém egy lépést, de Edward megragadta a karomat, és maga mögé rejtett.
- Hagyd őt békén! Ha szereted, vagy, ha tényleg szeretted, akkor ezt nem tetted volna meg vele. Ő nem ezt érdemli – szűrte a szavakat a fogai közt Edward, én pedig lepillantottam a földre, és megmarkoltam az Angyalom kabátját. Tudtam, hogy csak védeni próbál, de Paul…
- Ő semmiről sem tehet – suttogtam, és volt egy olyan érzésem, hogy minden szem rám szegeződik. – Nem döntheti el senki, hogy kibe szeret, és, hogy mikor. Az csak megtörténik, és észre sem veszed, már másé a szíved. Én tudom, hisz Paulon keresztül megtapasztaltam. Akarata ellenére esett bele egy másik lányba, miközben még velem járt. Nem szólt, mert nem akart megbántani, inkább ő szenvedett a szerelme hiánya nélkül, és töltötte velem a napjait. Ostoba voltam, hogy nem vettem észre mindezt. Boldog voltam, hogy valaki szeret, de tévedtem. Mindegy, mert ez így jó, ahogy van – néztem fel, és mindenki olyan furcsa tekintettel meredt rám. – Ne haragudj rám, és Edwardra sem – kértem bocsánatot Paultól, és előléptem Edward mögül.
- Nincs miért bocsánatot kérned, de a vérszívónak igen. Átlépte a határt, amivel megszegte a szerződést.
- Kérlek, ezt ne vegyétek figyelembe, hisz senkinek sem történt baja, ugye? Te jól vagy? – mentem hozzá közelebb, a fekete tekintet pedig folyamatosan engem fürkészett.
- Jól vagyok, de bajod is eshetett volna Miatta - nézett Edwardra, majd vissza rám. - Igazából, erről Sammel kell beszélni, ő a falkavezér. Bizonyára összehív majd egy találkozót a… Velük.
- Remélem, nincs semmi veszve, azt nem szeretném, hisz ez csak egy félreértés volt. Tudom, hogy talán egy életbe is kerülhetett volna, de ha az megakadályozza a verekedést…
- Erre ne is gondolj! Ezzel inkább vége lett volna a fegyverszünetnek, ami a farkasok és a vámpírok között van – tette mindkét kezét a vállamra. – Jenny, az lenne a legjobb, ha hazamennél, nehogy megint beteg legyél – mondta kedvesen, és már indult volna el velem, mikor Edward előre lépett, ezzel megállítva minket. Dühös szemeket meresztettek egymásra, és attól tartottam, hogy megint egymásnak esnek.
- Fiúk! – szóltam rájuk, majd Paul felé fordultam. – Köszönöm, de nem kell elkísérned, majd Edward hazavisz, úgyis van pár megbeszélni valónk – mondtam, mire csak bólintott, és megöleltük egymást.
- Vigyázz magadra! – húzódott el, és éjfekete szemei az enyémeket kereste.
- Te is – mosolyodtam el, majd elköszöntünk egymástól, Edward pedig a hátára kapott, és Alice-szel a nyomunkban útnak indultunk.

Útközben Alice levált tőlünk, mi pedig egyenesen hazafelé tartottunk teljes csöndben. Tudta, hogy haragszom rá, így meg se próbált szóba elegyedni velem. Erősen kapaszkodtam belé, fejemet pedig a nyakába fúrtam, ahol éreztem bódító illatát. Behunytam a szemem, és kezdtem megnyugodni a kellemes, és nyugtató illatától. Arra gondoltam, hogy milyen hamar csöppentem bele az Ő világába, és hogy minden hirtelen túl gyors lett. Egyik nap még egy új lány, egy új városban, és egy új iskolában, majd egy csapásra vámpírok és farkasok barátja. Mióta megszülettem nem történt körülöttem ennyi furcsaság, mint ebben a kisvárosban csupán pár hét alatt.

Amikor hazaértünk, talpra állított, majd rám nézett, de én kerültem a tekintetét. Leültem az ágyamra és a padlót kezdtem fixírozni. Kicsit fel kellett ébrednem, mert majd’ elaludtam. Alice felébresztett, mert Paul és Edward kis híján megölték egymást, aztán majdnem nekem támadt két természetfeletti lény. Most pedig rá kellett valamire jönnöm, amit semmiképp sem akartam, mégis megtörtént, hisz, ahogy mondtam…
Hirtelen megéreztem hideg kezét az enyémen, én pedig csak néztem az én, és az ő bőre közti különbséget. Az övé hideg, sápadt és kemény, míg az enyém normális, meleg és puha volt. Egykor neki is olyan volt a bőre, mint nekem, most pedig akár egy halotté, mégis belül emberibb volt, mint azt hitte magáról. Mikor még a betegségem elején tartottam, kérdezgettem tőle ezt meg azt, és valahogy kilyukadtunk ahhoz a részhez, hogy Ő szörnyeteg. Pedig nem az. Mondjuk az erdőben teljesen kivetkőzött magából, de aztán… - felnéztem az aranybarna szemekbe, amik megbánást tükröztek –… egy csapásra visszaváltozott azzá a vámpírrá, akit megismertem. Mérgesnek kellett volna lennem rá, de még ahhoz is fáradt voltam. Az aggodalom, amit akkor éreztem, mikor Paullal harcolt, erősebb volt a haragomnál, így se szó, se beszéd, magamhoz öleltem őt. A hideg karok, mint valami védőburok ölelt körbe, és olyan finoman tartott, hogy úgy éreztem, mintha csak egy pulóvert vettem volna fel. Furcsa egy hasonlat, de tényleg olyan volt. Mintha csak magamra húztam volt az Edward pulcsimat, ami hideg volt, mégis felmelegített, és a széltől is óvott.
- Bocsáss meg – suttogta a fülembe, mire erősebben öleltem magamhoz, ezzel jelezve, hogy nem haragszom rá. Bizonyára tudta, hogy nem fogom annyiban hagyni a dolgot, de abban a pillanatban még erőm sem volt elengedni őt, és magamtól befeküdni az ágyba.

Csendben ültünk az ágyamon, és hallgattuk egymás levegővételét. Jobban szólva csak én, mert, hogy Edward mit csinált, azt nem tudtam. Hátát a falnak döntötte, engem pedig még mindig a karjaiban és az ölében tartva helyezkedett el az ágyon. Fejemet a vállának döntöttem, és behunytam a szememet. Olyan jó volt így lenni. Valahogy nem bírtam volna elengedni az én Angyalomat, mert - azt nem tudtam, hogy mitől, de - féltem.

Vihar volt, nemcsak kint, hanem bennem is. Az érzéseimmel nem voltam tisztában, és úgy éreztem, hogy választás előtt állok. Vagy hagyom, hogy sodorjon magával az ár, vagy erős leszek, és nem hagyok a kísértésnek. Mérlegelnem kellett a dolgokat. Nem akartam, hogy olyat érezzek, ami lehetetlen az én számomra. Azt hiszem, azzal csak magamnak okoztam volna fájdalmat.

Éreztem, hogy lassan, de biztosan elalszok Edward karjai közt, és ismét hallottam azt az angyali hangot, mint a múlt éjjel. Olyan kellemes, és lágy volt, hogy elálmosodtam tőle. Hiába próbáltam kinyitni a szememet, nem ment, én pedig hagytam, hogy megint magával rántson valami az álmok tengerébe.

* * *


Másnap persze megbeszéltem Edwarddal a dolgot, és elmondta, hogy mindent értem tett. A legjobb barátjáért. Nem bírta nézni, ahogy szenvedek, de leginkább az dühítette, hogy Paul miatt fáztam meg. Persze próbáltam meggyőzni róla, hogy nem ő tehet róla, hisz az időjárást senki sem tudja irányítani.

Sam beszélt Cullenékkel a határátlépés miatt. Odahívta a fél falkát, és természetesen Edwardékat. Azt nem tudtam, hogy pontosan miket mondtak, de Alice elmesélte az iskolában, hisz meggyógyultam. Majdnem mindent szóról-szóra elmondott nekem, így nem esett nehezemre elképzelni a jelentet.
Négy vagy öt srác lép ki a fák közül farkas alakban. Mindegyik Cullen ott van, Edward tolmácsol, miközben Carlisle – vagyis az orvosom - tárgyal velük az eset kapcsán. Elnézést kérnek, és megígérik, hogy többször nem fordul elő. Sam fontolóra veszi, hisz majdnem két ember életébe került a harc.
Alice azt is elmondta, hogy Edward nehezen, de bocsánatot kért. Még mindig úgy gondolta, volt oka, amiért megtámadta Pault, de nem akarta, hogy a családja lássa kárát a tette miatt, így csak nyelt egy nagyot. Állítólag Sam azt mondta, hogy mérlegeli a helyzetet. A szerződés egyik pontját megszegték, de nem sérült meg ember. Carlisle úgy gondolta, hogy még van esély arra, hogy nem üldözik el őket Forksból. Megértette Edwardot, de valamilyen szinten felelőtlennek tartotta. Persze én rákérdeztem, hogy „Ezt nem te gondolod így?”. Mikor nálam járt Dr. Cullen, teljes mértékig megbízott a fiában. Olyannyira, hogy rábízta az injekció beadását is.
Rendben, én is úgy gondoltam – nemcsak Alice -, hogy a harc kezdeményezése egy hirtelen ötlet volt Edward részéről, de tudtam, hogy nem lovagolhatunk ezen örökké. Persze csak addig van szó róla, amíg meg nem születik a döntés. Nem akartam, hogy Cullenék elköltözzenek. A családból ketten máris a szívemhez nőttek, és csakis magamat hibáztatnám, ha elhagynák Forksot.
- Sam akar majd veled beszélni – mondta hirtelen Alice, mire megtorpantam a folyosón, és kérdőn tekintettem rá.
- Tessék? – Nem hittem el. – Miért?
- Mivel ott voltál, és beleavatkoztál, ráadásul e miatt meg is halhattál volna, így szeretne beszélni erről az ügyről.
- És mikor? – tettem fel a fontos kérdést. Rendben, meg is halhattam volna, de nem kell máris mint tanút kihallgatni, nem?
- Ma, suli után, egyből viszünk Edwarddal a határhoz.
- Mi lesz ez? Valami kihallgatás? Nem a rendőrségen vagyunk. – Kezdtem kiborulni. Két nap telt el az óta, és örültem, hogy ebből kimaradok, erre tessék. Rendben, már elve benne vagyok az egészben, hisz vámpírokkal és farkasokkal barátkozom. Próbáltam lenyugtatni magamat, és higgadtan válaszolni. – Rendben. Van más választásom?
- Nincs – felelte Alice és - a hirtelen a semmiből felbukkanó - Edward. Mellette lépkedett Bella, és teljesen a gondolataiba merült. Bizonyára a harcra gondolt.
- Költői kérdés volt. – Nagyot sóhajtottam. Beletörődtem, hogy már nem én irányítom az életem. Mióta belecsöppentem ebbe a természetfeletti dologba, azóta mindig történik valami. Mondjuk, igazán büszke voltam magamra, hogy még egy vámpírral is veszekedtem, ráadásul nem is olyan kevésszer. Persze, ha akarná, le is téphetné érte a fejem, de nem tette. Azt hiszem, csak ez volt az ok a bátorságomra. Bár… lehet, hogy, ha máshogy lenne, akkor is megtenném.
Nekidőltem a szekrénynek, ami a hátam mögött volt, és akkor kicsúszott egy levél a kezeimben tartott könyvek egyikéből. Edward lehajolt érte, majd tanulmányozni kezdte, aztán morogva felém nyújtotta. Sosem fogom megérteni őt - gondoltam, miközben elvettem tőle a levelet.
- Megint egy levél? – kérdezte Bella. Először szólalt meg, mióta idejöttek Edwarddal.
- Igen, és hogy őszinte legyek, pont a legrosszabbkor „zaklat” az illető – rajzoltam macskakörmöket a levegőbe a zaklat szócskánál. Áh, most nincs kedvem elolvasni - mondtam magamban, majd elfele készültem tenni a táskámba a papírt, de Alice kikapta a kezemből. Érdeklődve néztem rá, ahogy Bella is, kivéve Edwardot. Persze ő tudta, hogy mire készül Alice.
- Add ide, akkor majd felolvasom – vigyorgott, mire kikerekedett szemekkel néztem rá. De mondjuk számíthattam volna rá.
- Alice, kérem vissza a levelet. – Nem akartam megbántani, de nem éreztem úgy, hogy ehhez bárkinek is köze lenne. Ráadásul Belláék is jelen voltak. Ekkor eszembe jutott valami. – Na, várjunk csak egy percet – néztem barátnőmre és Edwardra felváltva. – Egyikőtök biztos, hogy tudja, ki ez a srác. Te – mutattam Edwardra – hallod a gondolatait. Alice, te pedig látod a döntését. El kell, hogy mondjátok, ki az, mert nem akarok több ilyen levelet kapni. Nem hiányzik most ez nekem. – Tényleg így gondoltam, mert elég volt az, hogy rájöttem a valódi érzelmeimre, amiket nem tudtam figyelmen kívül hagyni. Egy karnyújtásnyira állt tőlem, de számomra tiltott gyümölcs volt. Edwardra néztem, aki mérgesen dőlt neki karba font kezekkel a szekrénynek, majd tekintetem Bellára vándorolt, aki szinte semmit sem értett az egészből. Bizonyára szerelme viselkedésén járhatott az esze, és próbálta megfejteni különös reakciójának okát. Mostanában tényleg furán viselkedett.
Mire észbe kaptam, Alice már olvasni is kezdte a nekem szánt levelet…

2010. október 23., szombat

Fontos bejelentés a Szerelem az ellenségből történettel kapcsolatban!!

Sziasztok!

Tudom, hogy már nagyon, de nagyon régen volt rész. Ezért bocsánatot is kérek, de azt hiszem, néhány embert mégis érdekelne, hogy mi van a történettel.

Nos, a történet jelenleg szünetel, mint észrevehettétek, de akkor most szólok. NEM FEJEZEM BE A TÖRTÉNETET! FOLYTATNI FOGOM!! Amint vége a Szerelem vagy halál-nak, felteszem a 13. részt. Mellesleg már elkezdtem írni, és egy kicsit haladtam is vele.

Most ugye még a gyakorlat is itt van a nyakamban, és jó hogy egy történetet tudok írni... Igyekszem, higgyétek el!

Mivel nem akarlak kikészíteni benneteket, bemásolok egy kis részt a fejezetből.

Részlet a 13. fejezetből

Másnap reggel a nap sugaraira keltem, amik lágyan simogatták az arcomat. Nem tudtam eldönteni, hogy az előző éjszakát álmodtam-e, vagy valóság volt, mert… egyszerűen képtelenségnek tartottam. Féltem attól, hogy talán az egészet csak álmodtam, de amikor megpillantottam Robertet az ágy szélén ülve, engem nézve, már biztosan tudtam, hogy megtörtént. Ott volt velem éjjel a pataknál, és megcsókolt.

Mosolyogva nézett engem, én pedig őt, és a közénk telepedő csönd is beszédnek tűnt. Csupán egymás szemét fürkésztük, s úgy beszélgetünk, mintha a falnak is füle lenne.

Lassan felültem az ágyban, de a szemünket nem vettük le a másikról. Robert kinyújtotta felém a kezét, és mosolyogva megcirógatta az arcomat. Kezemet a kezére helyeztem, majd az ölembe fektettem azt. Úgy éreztem, ennyit megengedhettünk magunknak, ha már minden nap öt-hat percet találkoztunk. Igazából alig beszéltünk, de mégis ezt tettük, fontos dolgokról ejtettünk szót.



Tényleg nagyon sajnálom, és igyekszem megírni. :) Bizonyára láttátok a videót, amit a történethez készítettem.:) De, aki még nem, annak belinkelem. :)

http://www.youtube.com/watch?v=jEC-13nAkXs

Puszi

Gicus

2010. október 17., vasárnap

Jenny álma

Sziasztok!

Lehet, hogy nem tudtam pontosan leírni az álmát Jennynek, így hoztam egy kis segítséget. :) Ezt a képet jóval a fejezet előtt csináltam - és elég bénácska is lett... - de elfelejtettem feltenni a részhez. Bocsánat.
Nos, ha a képre kattintotok, kihozza nagy méretben. :)
Puszi

Jenny álma

2010. október 15., péntek

12. fejezet - Edward és az injekció




Sziasztok! Kicsit későn, de még a mai nap, meghoztam a következő részt! :) A kép elég mulatságos, de ezt találtam.:) Nekem tetszik:P Nos, a részhez nem fűznék semmit.
Köszönöm az előző részhez a kommentárokat Nillámnak és csokiscsigának.:)
Remélem, ez a rész is elnyeri majd a tetszéseteket, és írtok pár véleményt.:)
Puszi


NAGYON SOKAT BESZÉLTEM EDWARDDAL, vagyis inkább én válaszoltam a kérdéseire, amikkel folyamatosan bombázott. Nem értettem, ha egyszer gondolatolvasó, akkor mi az, amit még nem tud rólam? Hogy mi volt az oviban a jelem? Hogy őszinte legyek, még magam sem tudom. Sok mindenre nem emlékeztem kiskoromból, és rájöttem, hogy miért. Valószínűleg nem lesz fontos hátralevő életem során, így az agyam automatikusan egy olyan helyre raktározta el, amihez csak az álmoknak van kulcsa.

Na, de visszatérve Edwardhoz. Belőle nem nagyon szedtem ki dolgokat, mert, amint rákérdeztem volna valamire, ő elküldött aludni. Kis titkolózós. Na, jó, nem. Bizonyára olyan dolgok voltak az életében, amiket nem szívesen oszt meg velem.
Persze hozzászólt az én történeteimhez, és kapcsolt érzéseket is hozzá, amik vele történtek meg, de másról nem igen beszélt. Azt hiszem, teljesen máshol járt gondolatban, és talán, igazam is volt, mert néha észrevettem, hogy a távolba mered.

Valami nagyon foglalkoztatta, de nem tudtam volna megmondani, hogy mi. Egész nap furcsa volt, de ha nem lenne a vámpírképessége, nem tudott volna újabb kérdést feltenni. Szerintem a válaszokat nem is hallotta, csak azt, hogy befejeztem a mondókámat.
Nem az zavart, hogy nem figyelt rám - az most mellékes volt -, hanem inkább az bántott, hogy itt van velem, és unatkozik. Nem voltam jó társaság számára, és volt egy olyan érzésem, hogy a gondolatai Bella körül forogtak.
Óvatosan megérintettem a karját, mire összerezzent, és tekintetét rám emelte. Ijedten húztam vissza a kezem, és szomorúan néztem rá.
- Mi a baj, Edward? – kérdeztem, miközben belenéztem az aranybarna szemekbe, amik most nem csillogtak úgy, mint eddig. Ő már adott nekem egyszer, most rajtam volt a sor. Bánatom volt, most neki akadt problémája valami miatt.
- Igen, minden rendben – mosolyodott el, de ez nem az a fajta szívből jövő mosoly volt. Láttam rajta, hogy nem akar róla beszélni, én pedig ezt tiszteletben tartottam. Az ő magánügye, semmi közöm hozzá. – Feküdj vissza, hozok még egy kis teát – mondta, majd finoman visszafektetett a párnámra, ő pedig rendes, emberi tempóban lement a földszintre. Kinéztem az ablakon, és bámultam a fákat. Semmi érdekes nem volt bennük, nekem mégis felkeltette az érdeklődésemet.

Egyszerű, hétköznapi fák voltak, de én azon kezdtem gondolkodni, hogy milyen lehet nekik. Télre megszabadulnak a faleveleiktől, és csupaszon állnak három hónapon át. Bár – úgymond – téli álmot alszanak, mégis felmerül a kérdés, hogy ezalatt az időszak alatt, nem fáznak-e.
Na, és a nyár. Nincs melegük, vagy nem szomjasak, amikor vannak olyan napok, hogy egy szem csapadék sem esik? Rendben, ez itt Forks, de a többi városban?
Kikeltem az ágyból, noha még volt egy kis lázam, és - ha nem feküdtem - nehezen kaptam levegőt, nem érdekelt különösképpen. Odasétáltam az ablakhoz, majd mellé húztam a székem, és leültem rá, úgy néztem az erdőt. A nap lemenőben volt. Imádtam. Szerettem nézni, ahogy a lenyugvó nap, narancssárgára festi a fák leveleit, és környékét. Ez jelzi a nap végét, és az est közeledtét. A Holdnál pont fordítva van. A Holdat hajnal felé felváltja a Nap, így tudatja veled, hogy egy új nap kezdődik.
Este nemcsak a Hold világítja be az eget, hanem a csillagok is. Igen, a csillagok. Milyen jó is lenne annak lenni! Beláthatod az egész világot, és olyan szépségeket csodálhatsz meg, amiket ember még nem is látott. De jó lenne csillagnak lenni! Nem bánthat senki. Nincs fájdalom, szomorúság, semmilyen rossz érzés…

A szemem sarkából mozgást vettem észre, így afelé fordultam. A bokor megrázkódott, és két fénylő szempárt pillantottam meg, amik egyenesen engem figyeltek. Ijedtemben leestem a székről, de még épp időben kapott el két erős kar, majd állított talpra. Én még mindig az ablakon néztem ki, és meredten bámultam azt a helyet.
- Jenny, jól vagy? – kérdezte aggódva Edward, én pedig lassan ráemeltem a tekintetemet.
- Van… Van valami ott kint – mutattam az erdő felé. – Valami… valami van a bokorban, és… és engem nézett – mondtam el-elfúló hangon. Edward az ablakhoz lépett, és kitekintett rajta, majd hirtelen felmordult, s ökölbe szorította a kezét. Felém fordult, visszakísért az ágyhoz, és betakart.
- Maradj itt, és ne mozdulj el, míg vissza nem jöttem – mondta, majd eltűnt a szobámból. Természetesen nem hallgattam rá, így amikor hallottam a bejárati ajtó csapódását, kikeltem az ágyból, és az ablakhoz osontam. Óvatosan kukucskáltam ki, hogy nehogy meglásson az illető. Edward határozott léptekkel haladt az erdő irányába, miközben a bokor újra megrázkódott, majd egy feketehajú, és ismerős fiú lépett ki mögüle. Paul… Mit kereshet itt? - kérdeztem magamban, mialatt a lent történő eseményeket néztem.
Edward nagyon mérges volt, és fenyegetően közel állt Paulhoz, aki állta a – szerintem – dühös tekintetet. Edward keze még mindig ökölbe volt szorítva, és közeljárt ahhoz, hogy bemosson az előtte állónak. Valamit mondtak egymásnak, de sajnos nem értettem, hogy mit, aztán Paul megkerülte Edwardot, aki megragadta a karját, hogy visszatartsa, de aztán mondhatott neki valamit a fiú, mert elengedte, majd követte be a házba.
Gyorsan visszafeküdtem az ágyba, és nyakig betakaróztam, bár tudtam, hogy felesleges, hisz úgyis tudja, hogy kimásztam a takaró alól. Ekkor nyílt a szobám ajtaja, és Paul lépett be rajta, Edwarddal a nyomában.
A fekete szemekben szomorúság csillogott, és csak meredten bámult engem. Az „ápolómra” néztem, aki, amint meghallotta a gondolataimat, tiltakozásba kezdett.
- Nem hagylak Vele egyedül! - Kérlek, Edward, nem lesz semmi baj - üzentem neki gondolatban, mire felmordult, de még mindig nem tágított. – Ne csináld ezt, légy szíves. - Öt perc, és nem leszek távol – mondta még mindig mérgesen, majd kiment a szobából. Komolyan olyan volt, mint a börtönökben a látogatási idő.

Tekintetemet újra Paulra fordítottam, aki még mindig ugyanott állt, és engem nézett bánatos kiskutyaszemekkel. Egy kicsit meg is mosolyogtam, hisz, valamennyire az volt. Nem csúfolásnak szántam, de ez igaz. Hirtelen nem tudtam, mit mondhatnék neki, így csak néztem őt, akiről még pár nappal ezelőtt azt hittem, hogy a szerelmem.
Ostoba voltam, mikor azt hittem, hogy bárki is belém szerethet. Nem vagyok egy Alice, vagy Rosalie. Rendben, vámpírok, de ők emberként is biztosan gyönyörűek voltak. Na, és Bella… Ő ember, mégis egy olyan tökéletes férfit fogott ki magának, mint Edward. Remélem, megbecsüli, mert nem nő minden bokorban a Nagy Ő. Na, igen, talán nekem nincs is megírva ilyen ember.
Gondolataimból Paul hangja rántott vissza, és egy pillanatra olyan volt, mintha egész távol lenne tőlem.
- Szia! – Ennyit mondott nekem, én pedig csak néztem őt, majd összeszedve magam, megszólaltam.
- Szia! – Mégis mit mondhattam volna? Hogy mit keresel itt? Persze bennem volt a kérdés, de nem lett volna valami jó kezdésnek. Ő majd úgyis elmondja – ha elmondja -, hogy miért is jött. – Öhm, foglalj helyet – mutattam az ágyam szélére, ő pedig lassan elindult felém, és leült mellém. Nem mertem ránézni, de tudtam, engem bámul, és azt is, hogy nincs sok időnk. – Elég jól ismerem Edwardot, hogy tudjam, nem viccel – enyhe célzás volt, hogy elkezdje a mondókáját.
- Igen, tudom – mondta bólogatva, majd egy kis csönd után folytatta. – Sajnálom, hogy beteg lettél. Az én hibám.
- Az időjárás tehet róla, nem pedig te – mosolyodtam el. Nem fájt. Nem éreztem azt a mellkasomban, amit kellett volna…
- Tudom, hogy haragszol rám, és hogy elég váratlanul ért a titkom…
- Elmondtad volna valamikor? – vágtam közbe a kérdésemmel, és tekintetemet rá emeltem.
- Nem tudom. Talán. Tudod, nekünk meg van tiltva, hogy bárkinek is beszéljünk róla. Csak a bevésődések tudhatják rajtunk kívül, de – mint például Bella – van olyan ember, aki meg tudja valamilyen módon. Te ezek közé az emberek közé tartozol, és mivel láttad, nem is tagadhatnám le. El kellett mondanom neked. Nem akarom, hogy félj tőlem. – Szemei szomorúan néztek rám, én pedig azt szerettem volna, ha úgy csillognak, mint a megismerkedésünkkor.
- Paul, én nem félek tőled. Vámpírok a barátaim! Ha tőlük nem tartok, akkor tőled sem fogok. Elmondtad, hogy miért vagy ilyen, és mi a feladatod. Én ezt elfogadtam, ahogy azt is, hogy szerelmes lettél egy másik lányba. Ezt úgy hívjátok, hogy bevésődés. Ez ellen nem tehettek semmit, én pedig nem haragszom rád. Nem tudhatod, hogy mikor, és hol talál rád a szerelem. Akkor csap le rád, mikor nem is várnád – mosolyogtam, és megfogtam a kezét, ő pedig lenézett rá, majd ugyanezt tette. Forró keze felmelegítette az enyémet, és egy pillanatra kirázott a hideg. Emlékeztem az érintéseire, de mintha élőben teljesen más lett volna.

* * *


Nem tudom, hogy mióta beszélhettünk egymással, de szerintem jóval több volt, mint öt perc. Attól féltem, hogy majd Edward beront, és azt mondja Lejárt az idő!, de szerencsére nem így történt. Hagyta, hogy megbeszéljük a dolgot, hisz amennyit adott, nem lett volna rá elég.
Ahogy kezdtük a beszélgetést, ahhoz képest elég jól oldódott a hangulat, és mindketten mosolyogtunk. Azt nem mondtam volna, hogy úgy kacarásztunk, mint két barát, akik hosszú idő óta most találkoztak volna újra, és elmesélik egymásnak a vicces sztorijaikat. Nem, egyáltalán nem erről volt szó. Megbeszéltük a farkasos dolgait, és félve, de kérdeztem a lányról, aki teljesen megbolondította.
Olyan átszellemülten mesélt róla, hogy úgy tűnt, gondolatban Vele van, nem pedig velem, a szobámban. Most legyek őszinte? Igen, rosszul esett, mert láttam, hogy ő hamar túl van a dolgon, nekem pedig kicsit nehezebb, és nem tudom olyan könnyen elfelejteni még azt a pár napot sem, amit vele töltöttem. Aztán eszembe jutottak az erdőben hallottak. Már a kapcsoltunk közepén találkozott vele, és nem szólt nekem. Tudtam, hogy nem akart megbántani, ezért nem mondott semmit. De nincs semmi baj, hisz jól vagyok, nem sírok. Azt hiszem, Edward sokat segít nekem, mert folyton mellettem van, de tudom, hogy neki is vannak problémái. Nem mondja el nekem. Úgy gondolom, ismerem már annyira, hogy tudjam, azért nem mondd semmit, mert nem akar terhelni ezzel. Pedig, ha tudná, hogy ha elmondja valakinek, azzal megkönnyebbül. Én is ezt éreztem, mikor mindent elmondtam neki.
- Azt hiszem, jobb, ha én most megyek – állt fel az ágyról. – Gyógyulj meg! – mosolyodott el, és egy puszit adott a homlokomra, én pedig arra a pár másodpercre lehunytam a szemem, majd újra rá emeltem a tekintetemet. – Szia!
- Szia! – köszöntem el én is, majd néztem, ahogy kilép a szobából. Nagyokat lélegeztem, majd mikor kicsit összeszedtem magamat, felálltam az ágyról, és az ablakhoz siettem. Láttam, ahogy lassan az erdő felé lépked a puha földben, majd a fák eltakarták távolodó alakját.

Hallottam, ahogy kinyílt a hátam mögött az ajtó, de léptek zaját nem, mégis tudtam ki az. Nem fordultam meg, csak bámultam kifele az ablakon, és azt a helyet néztem, ahol legutoljára még Paul állt.
Éreztem Edward hűvös leheletét a fülem mellett, és tudtam, hogy arra vár, mikor fekszek vissza az ágyba, de én nem akartam. Ezt ő is nagyon jól tudta, így hideg kezét a vállamra tette, hogy ne ijesszen meg, majd óvatosan ölbe vett, és visszavitt az ágyamba.

Ki kellett feküdnöm a tüdőgyulladást, és örültem, hogy Edward visszafektetett, mert úgy éreztem, mintha súlyt pakoltak volna a tüdőmre. Érzelemmentesen bámultam a takaróm, és teljesen üres elmével néztem ki a fejemből. Hol Edwardra pillantottam – aki csak ült, és engem nézett -, hol a kezemet szemléltem, amit hirtelen, Paul meleg érintése után, Edward hideg keze váltott fel. Lassan néztem fel rá, és szeméből sajnálatot s dühöt véltem felfedezni. Nem értettem az utóbbit, de nem is érdekelt.
Edward közelebb ült hozzám, majd magához ölelt, én pedig gondolkodás nélkül bújtam a nyugalmat hozó karokba.
- Úgy érzem, hogy eltudom felejteni őt – motyogtam a mellkasának, miközben a hátamat simogatta. Nem tudtam, hogy bírja elviselni az érzelemhullámaimat, hisz hol őszintén, boldogan mosolygok, hol magam elé meredek, és bámulom a semmit. Persze nem ilyen vagyok, de megvan ezeknek az oka.
- Fáj? – kérdezte, de olyan halkan, hogy én is alig hallottam meg. – Egyáltalán… szereted őt? – Hirtelen azt se tudtam, hogy mit feleljek. Szeretem is meg nem is. Nem tudtam eldönteni. Edward teste megfeszült, de sejtelmem sem volt, miért. Tán a gondolatom, vagy a kérdése miatt.
- Talán, de azt hiszem, csak, mint barát. – Felemeltem a fejem, és ráemeltem tekintetemet; ő a vele szemben lévő falat bámulta, de nem nézett rám. – Lehet, hogy hamar túl leszek rajta, de ez még a jövő zenéje. Edward – érintettem meg finoman a karját, mire aranybarna tekintetét lassan felém fordította. Egyszerűen nem tudtam kiolvasni a szeméből az érzéseket, mintha teljesen üres lett volna. Arca komor volt, és úgy éreztem, mintha nem is itt lenne, hanem valahol máshol. Úgy éreztem, hogy nagyobb gondja van az enyémnél. – Mi a baj? – Csak nézett, majd hirtelen a karjaiban találtam magam, és ölelt. Fejét a nyakamba fúrta, én pedig kis fáziskéséssel visszaöleltem, és lassan simogatni kezdtem a hátát. Hűvös lehelete csiklandozta a nyakamat. Nem tudtam, mi zaklathatta fel így, de azt igen, hogy még sosem mutatta ki nekem az érzéseit úgy igazán. Most éreztem magamhoz először ennyire közel, bár csak egyféle módon. Nem „engedett be”, nem hagyta, hogy megismerjem. Talán félt, de nem mondtam biztosra.

Egy idő után elhúzódott, én pedig a kérésére visszafeküdtem az ágyba, ő pedig betakart, és a hátamat simogatva ringatott álomba…
Álmomban a parton voltam, de nemcsak én tartózkodtam azon a helyen, hanem mások is. Nem vettek észre; olyan volt, mintha külső szemlélőként lettem volna jelen.
A hatalmas tenger tárult a szemem elé, és a nap épp lemenőben volt. A homokban itt-ott sziklák voltak, ahol egy lány állt, és kíváncsian bámult azok felé. Én valószínűleg az erdőben voltam, hisz a kilátásba belelógott egy-két faág. Kicsit arrébb toltam őket, hogy jobban lássak. A lány régi ruhákat viselt, olyanokat, mint a hercegnők, mégis úgy tűnt, mintha egy festményből lépett volna ki. Hosszú barna haja combközépig ért, és a fején körbe egy ezüstszínű koronaféleség volt, bár nem mondtam biztosra, hisz ahhoz messze voltam.
Lassan lépkedett a puha homokban, és egyre a sziklák felé tartott. Követtem a tekintetét, vagyis próbáltam, és messzebb megpillantottam egy tündért. Vörös hajába belekapott a szél, és az arcába fújta, de nem törődött vele. Zöld szárnyát pihentette, és úgy tűnt, hogy bánatos. Hosszú fehér ruhája belelógott a tenger vizébe, ő pedig csak nézte a hullámokat a távolban. Nem volt bánatos, csupán merengett. A távolba révedt, és nézte a napnyugtát, ami sárgásra festette a kék eget. A hercegnő ruhába bújt lány egyre közelebb ment hozzá, de csak lassan, bizonyára nem akarta, hogy eltűnjön a tündér. De hirtelen megtorpant, mert megpillantott az árnyékban egy lányt. Összekuporodva ült a földön. Fekete haja a homokot söpörte, és egyre csak sírt. Ahogy jobban megnéztem, nem ember volt, hanem… szellem. A „hercegnő” ijedten lépett vissza, majd összeszedve minden bátorságát, közelebb lépett a lányhoz, majd megszólította, de nem jött ki a hang a száján, mégis meghallotta a szellem. Talán csak én nem hallottam. Olyan volt, mint egy némafilm, csak épp zene nem ment alatta.
Aztán hirtelen mindenki, aki a parton volt az égre emelte a tekintetét, így én is ezt tettem.
Egy ismerős aranybarna szempárt pillantottam meg a kékes-sárga égbolton, majd megjelent az angyali arc. Nem nézett rám, inkább a parton levő embereket nézte.
Nem tudtam parancsolni a lábaimnak, kiléptem a fák és bokrok rejtekéből, és elindultam az Angyalom felé. Csak ő vett észre, és amint megpillantott, elmosolyodott. A hatalmas dolgoktól mindig is féltem, de ez a félelmem, mintha elpárolgott volna. Csak mentem felé, és mikor már a part szélénél jártam, a lábaim megálltak. A szél belekapott a hajamba, én pedig lehunytam a szemem. Egy hűvös fuvallattal érkezett az angyali hang, ami csak egy szót ejtett ki.
- Szeretlek.


* * *


Másnap reggel Edward gyengéd ébresztésére keltem. Még aludni akartam, mert tudtam, hogy milyen nap a mai. Az injekciós tűt szerettem volna most a legkevésbé látni, de nem kerülhettem el, mert az orvos házhoz jön. Ó, és ráadásul Edward apja, szóval nem menekülhetek. Nagyot sóhajtottam, miközben a hátamra fordultam. Egy hideg kezet, majd egy vizes ruhát éreztem meg a homlokomon. Bizonyára megint lázam volt, de nem éreztem magam rosszul. Nem rázott a hideg. Olyan sok gondolat kavargott a fejemben, hogy a betegségem volt az utolsó, amire gondoltam.

Furcsa volt, hogy egy férfi az ápolóm, ráadásul az, akit sosem tudnék így elképzelni. Nem vagyok a párja, csak a barátok vagyunk, mégis mindig a rendelkezésemre áll, bármi legyen is az. Hirtelen eszembe jutott az előző éjszaka, és a viselkedése. Valami felkavarta, vagy más van a dologban.
- Mindjárt itt van Carlisle – jelentette ki hirtelen, én pedig egy bólintással jeleztem, hogy tudomásul vettem. Ekkor Edward felpattant az ágyról, majd eltűnt a szobámból. Pár perccel később az orvossal tért vissza, és valamiről nagyon beszélgettek. Én csak egy-két mondatot hallottam, de az épp elég volt, hogy tudjam, rólam van szó.
- Biztos vagy benne, fiam? – kérdezte Dr. Cullen
- Igen. Te nyugodtan menj, tudom, hogy sok dolgod van, én egyébként is gyakorlott vagyok benne. Az évtizedek alatt sokszor segédkeztem neked.
- Rendben, akkor mondjuk el neki is – mondta Carlisle, én pedig feltornáztam magamat az ágyban. Nem tudtam, hogy mit terveltek ki ellenem, de ha két pasi összedugja a fejét, az nem lesz ínyedre. Carlisle lépett be elsőnek az ajtón, nyomában Edwarddal, aki teljes komolysággal nézett rám, majd ledobta magát a székemre, míg az apja megállt mellettem. Egymásra néztek, mint a cinkos társak, én pedig Edward felé fordultam.
- Mi a baj? – kérdeztem, mire csak biztatóan elmosolyodott, én pedig nem tudtam levenni a szemem tökéletes ajkairól.
- Nincs semmi baj – felelte, majd az apja a táskájában kezdett kutakodni, és kivette az injekciós tűket meg a gyógyszert. Tűk? Miért vett elő többet? - tettem fel a kérdést magamban, és már a pánik határán voltam. Nem tudtam, hogy mit akarnak annyi injekciós tűvel. Talán szurkálni akarnak? Megnézni, hogy mennyire vagyok érzékeny? Gondolatomra Edward felkuncogott, én pedig szúrósan néztem rá, mire még jobban nevetni kezdett.
- Nem tervezünk semmi ilyet. Carlisle – nézett a doktorra, aki abban a pillanatban csukta be a táskáját.
- Akkor én megyek, még vár rám két hosszú műtét. Edward, mindet itt hagytam, csak be kell adni – mondta, én pedig hirtelen azt sem tudtam, miről beszélnek. A szólított csak bólintott, Carlisle pedig kiment a szobából. Hallottam a bejárati ajtó csapódását, számomra pedig akkor vált minden világossá. Edward mellém sétált, és már csak azt vettem észre, hogy a kezében van a gyógyszerrel teli injekciós tű. Olyan gyors volt, hogy nem is láttam, mikor töltötte fel. Lenézett, és várakozóan pillantott rám.
- Nem! Azt nem hagyom! – tiltakoztam kétségbeesett hangon, amikor Edward közelebb lépett hozzám.
- Nem fog fájni – mosolyodott el, de én hevesen ráztam a fejemet.
- Nem engedem, hogy beadd nekem. Hívd vissza az apukádat, majd ő megteszi helyetted. – De, mintha meg se hallotta volna, még közelebb jött, és az egyik kezét a takaró felé nyújtotta, hogy lehúzza rólam. – Edward! – szóltam rá. – Nem!
- De makacs vagy – ingatta a fejét mosolyogva. Bizonyára jól mulatott, én annál kevésbé.
- Tudom. – Még egy lépést tett.
- Elvégeztem az orvosit – mondta magabiztosan.
- Mi?! Mindegy! Maradj ott! – húzódtam hátrébb, ő pedig egy szempillantás alatt előttem termett. Az arca vészesen közel került az enyémhez, és gyönyörű aranybarna szemeit az enyémekbe fúrta. Olyan mélyen nézett a szemembe, mint még soha, és oly annyira elvesztem bennük, hogy még levegőt is elfelejtettem venni. Arca komoly volt, hűvös leheletét az ajkaimon éreztem. Éreztem, hogy az arcomba szökik a vér, de a tekintetemet nem tudtam elfordítani az övéiről. Az illata elkábított, és a pulzusom is az egekben lehetett. Még sosem éreztem ilyet. Ezt még Paul sem tudta kiváltani belőlem, és még senkit nem kívántam ennyire, mint Őt. Edward ajkai csupán néhány centiméterre voltak az enyémektől, és vártam. Azt nem tudtam, hogy mire. Talán arra, hogy felébredek, és kiderüljön, az egészet csak álmodom.
Elmosolyodott, majd elhúzódott tőlem. Semmit sem értettem. Kérdőn néztem Edwardra, akinek a kezében ott volt az üres injekciós tű.
- Készen is vagyunk – szólt diadalmas hangon, mire meglepetten meredtem rá. – Ugye, hogy nem fájt – ült le mellém.
- Tudom, hogy nem fáj, de…
- Nem akartalak zavarba hozni, csupán besegíteni apámnak. Mostanában sok dolga van – mosolygott, én pedig lehajtottam fejem.
- És… Ezentúl te fogod nekem beadni? – kérdeztem, és éreztem, hogy megint zavarba jövök.
- Igen, ha akarod.
- Ha ugyanezt alkalmazod, mint amit most is, akkor igen – feküdtem be az ágyba. – Észre sem vettem; nem éreztem semmit – mosolyodtam el, miközben nyakig betakaróztam, és kerültem Edward tekintetét.
- Hozok egy kis teát. – Erre a mondatra viszont felkaptam a fejem, és csillogó szemekkel néztem Edwardra, aki nem értette ezt a reakciómat.
- Csinálj sokat – fogtam meg a kezét. Edward először meglepetten nézett rám, majd csak elmosolyodott, és egy puszit nyomott a homlokomra, aztán elindult a földszintre, én pedig alig vártam, hogy elkészüljön az a tea.

2010. október 3., vasárnap

11. fejezet - Kezdődik



Megérkeztem! Új külső, új feji :) Az előző részhez köszönöm a kommentárokat Nillának(és persze a bétázást is), Lillynek, Pussynak, Orsinak és Stenczy-nek.:)
Remélem, ez a rész is elnyeri majd a tetszéseteket, és megosztjátok velem a véleményeteket. :)
A részhez nincs hozzáfűzni valóm.
Jó olvasást!:)
Puszi


LÁTTAM ŐKET. CSÓKOLÓZTAK. FÁJT, DE MIÉRT FÁJT? Nem értettem. Végignéztem a lányon. Hosszú szőkésbarna haja lágyan omlott vállaira, vékony kezeit nyaka köré fonta, és úgy ölelte magához jobban. Túl törékenynek láttam a lányt az erős karokhoz képest. Boldog mosoly futott arcukra, miközben egymás arcát simogatták, mintha nem hinnék el, hogy együtt vannak. Mintha nagy kő esett volna le a vállukról. Hirtelen mindketten felém kapták a fejüket, én pedig még mindig ugyanott álltam, mint eddig. Az éjfekete szemekben szomorúságot, és megbánást véltem felfedezni. Azt kérdezgettem magamtól, hogy most miért állok itt tétlenül, és nézem őket, ahelyett, hogy elmennék? Aztán rájöttem, még ha későn is vettem észre, akkor is ott volt bennem…
Fájt a mellkasom, és olyan volt, mintha egy nagyon kis részem semmivé vált volna.
Lehajtotta a fejét, majd kézen fogta a lányt, és köddé váltak a szemem láttára. Megdöbbenve álltam egyhelyben, és próbáltam felfogni az imént látottakat.
Ekkor nagy fény keletkezett, én pedig összeszorítottam a szemem, és mikor újra kinyitottam, az erdőben voltam. Sötét volt, csak a Hold fénye hatolt át a leveleken, ezzel egy nagyon kis fényt adva. Nem értettem, hogy kerülhettem ide, és azt sem, hogy miért vagyok itt. Hirtelen egy morgást hallottam a hátam mögül, én pedig még lélegezni is elfelejtettem. Lassan hátrafordultam, hogy megnézzem azt a valamit, amitől a hang származott. Tágra nyílt szemekkel bámultam az előttem álló hatalmas állatot, és az ereimben megfagyott a vér. A szívem egy ütemet kihagyott, és csak bámultam az oroszlánt, aki lassú léptekkel közelített felém, én pedig ugyanígy tettem, csak az ellenkező irányba. Aztán hirtelen megváltozott. Nem vicsorgott rám, helyette ártatlan tekintettel bámult, és lefeküdt a földre. A szívem eszeveszett dübörgésbe kezdett, ahogy végig se gondolva, mit teszek, közelebb léptem hozzá. Arany szemei világítottak, mint minden macskának a sötétben, és ahogy letérdeltem elé, bátortalanul beletúrtam a sörényébe. Mint egy aranyos kis cica, dorombolni kezdett, én pedig elmosolyodtam.
Talán, nem is annyira veszélyesek, mint azt képzelik róluk – gondoltam.
Aztán hirtelen talpra állt, és morogni kezdett, én pedig ijedten húzódtam hátra, de ő átugrott felettem, és védelmezően maga mögé bújtatott. Elnéztem a feje felett, és megpillantottam egy hatalmas farkast, épp olyat, mint amilyen Paul. Túl nagynak tűnt a nálánál kisebb oroszlánhoz, de mintha ez egyiküket sem érdekelte volna, úgy ugrottak egymásnak. A verekedésük közben kidöntöttek nem egy fát, és ki-ki volt előnyben. Hirtelen eltűntek a szemem elől, és később csak egy hangos üvöltést hallottam, majd mancsok hangos dobogását. Megmozdult az egyik bokor, én pedig ijedten lépkedtem hátra, mígnem nekihátráltam egy fának. Nem tudtam eldönteni, hogy melyikük jött vissza. Lassan lépett elő a bokor rejtekéből a farkas, én pedig kapkodni kezdtem a levegő után. Féltem, hogy én leszek a következő, és ahogy közelített felém, úgy tört rám a sírás. A szívem majd’ kiszakadt a mellkasomból, miközben belenéztem a farkas szemeibe, amikből semmit sem tudtam kiolvasni. Mintha elmerültem volna az érzelmei tengerében, fuldoklottam.
A vicsorgást nem hagyta abba, pedig csupán egy-két méterre állt tőlem, aztán elrugaszkodott a földtől, és…
A semmiből ugrott elém az oroszlán, így a támadást kivédte, és ő sérült meg, de mintha meg se érezte volna, úgy küzdött a farkassal tovább, míg végül összes erejét összeszedve át nem harapta az állat torkát. A farkas holtan rogyott össze, és feküdt bele a saját vére által készített ágyba, miközben megdöbbenve álltam, és néztem végig az eseményeket.
Az oroszlán rám emelte gyönyörű szemeit, amik megbánást tükröztek, majd összeesett. Odaszaladtam hozzá, és nagy fejét az ölembe húztam. Hangosan szuszogott, és ahogy végignéztem rajta, észrevettem, hogy az oldalán egy hatalmas harapásnyom van. Könnyek szöktek a szemembe, miközben fejére hajtottam az enyémet.
- Köszönöm – suttogtam a fülébe, majd egy puszit adtam az arcára, ő pedig az utolsó lélegzet vételével lehunyta a szemeit, majd egy hangos fuvallattal örökálomra lelt.


Ijedten ültem fel az ágyban, de abban a pillanatban két hideg kar ölelt át védelmezően. Hirtelen azt sem tudtam, hogy hol vagyok, míg körbe nem néztem a helyiségen. A szobámban voltam, de azt nem tudtam, hogy ki hozott haza. A képek a fejemben újra és újra lejátszódtak, s nem tudtam másra gondolni, csak az álmomra, meg a délutánra.
- Nyugodj meg, csak rosszat álmodtál – hallottam meg az ismerős hangot a fülem mellett, belőlem pedig kitört a sírás, amit eddig mélyen eltemettem magamban. Nem tudtam visszatartani, mint a buszmegállóban. – Nincs semmi baj, itt vagyok – simogatta a hátamat, hogy megnyugtasson, de ez csak rontott a helyzeten, mert még jobban elkezdtem sírni.
- Edward – suttogtam - mert ennél többre nem futotta -, és megmarkoltam oldalról a pólóját. – Bocsáss meg.
- Nincs miért megbocsátanom. – Puszilta meg a fejem, majd eltartott magától, de én nem mertem a szemébe nézni. Szégyelltem magam, és legszívesebben a föld alá süllyedtem volna. Kiabáltam vele, és nem hittem neki, pedig egészvégig engem próbált megóvni… ettől. Ettől a rossz döntéstől és kapcsolattól. Még mindig nem néztem rá, és amikor állam alá tette a kezét, hogy felemelje a fejemet, elhúzódtam tőle, és kirohantam a szobámból, majd a házból is.
Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Új módon tört fel belőlem a sírás, és nem ellenkeztem, hagytam, hogy az eső mellett – ami még mindig esett – a könnyeim is áztassák az arcomat. Talán kicsit mégis szerettem, és fájt, hogy így lett vége. Valójában az fájt a legjobban, hogy minden barátomat megbántottam, és rájöttem, hogy mindvégig igazuk volt. Ez a kapcsolat, amilyen hamar jött, úgy ment is.
Rázni kezdett a hideg, de nem foglalkoztam vele, nem számított, hogy egy szál atlétában, és rövidnadrágban álltam a ház előtt. Nem értettem, hogy kerültek rám ezek a ruhák, de abban a pillanatban semmi sem számított. Egy szerencsétlennek tartottam magam, akinek nem kellett volna megszületnie, bár nem én irányítottam. Megtörtént, és kész, ezen már csak a halál segíthetett, de valahogy nem éreztem azt, hogy meg is tenném… Érte. Érte nem, de másért igen.
Egy puha és meleg valamit éreztem meg a hátamon, majd hirtelen eltűnt alólam a talaj, s Edward aranybarna szemeivel találtam szembe magam. Aggódva nézett rám, nekem pedig még mindig záporoztak a könnyeim. Ő mindig is kedves volt hozzám, én pedig csakúgy leteremtettem, mikor csak segíteni akart.
Az esőtől hamar vizes lett a haja, én pedig megbabonázva néztem a kavargó mézet, ami egy pillanatra, mintha világított volna a sötétben. Csak néztük egymást, majd Edward egy szempillantás alatt a szobámban termett. Mire egyet pislantottam, már két törülköző volt a kezében. Az egyikkel megtörölte a hajamat és az arcomat, míg a másikat rám terítette. Egy halk köszönömöt motyogtam, ő pedig lágyan elmosolyodott.
- Anya? – kérdeztem suttogva.
- Alszik. Írtam neki egy levelet, hogy La Push-on vagy, és majd legkésőbb tízre hazajössz – felelte, én pedig hálásan néztem fel rá. Úgy gondoltam, hogy amilyen szépen ír Edward, nem esett nehezére, hogy utánozza az én ronda kézírásomat, anya pedig semmit sem sejtett. Ráadásul tudtam, hogy ma anyu tovább marad bent a munkahelyen, bár… azt nem mondta, hogy miért.
- Honnan tudtad, hogy…? – tettem volna fel a kérdést, de aztán minden világossá vált. – Alice… - Csak ő tudhatta, hogy hova készültem, így könnyen meg tudta mondani, hol is vagyok. – Sajnálom, hogy nem hittem nektek.
- Szerelmes voltál… vagy, és nem vetted észre a jeleket. De nem hibáztatlak, és nem is teszek neked szemrehányást, erről nem te tehetsz… - Még akart mondani valamit, de nem tette, inkább elharapta a mondata végét.
- Edward, azt hiszem, én… nem szerettem úgy igazán, vagy… nem is tudom, nem tudnám megmondani. Most nem megy. Össze vagyok zavarodva, és hogy elmondta a titkát, amit mellesleg a saját szememmel láttam… Aztán, hogy miért néztétek úgy egymást, ahogy… És a határ… Azt hiszem, ezt át kell gondolnom, és szerintem nem tudnék vele most egy ideig beszélni, talán majd később.
- Nem hagynám, hogy beszélj vele. Nem engedem, hogy még egyszer bántson. – Még senki sem aggódott így értem, mint Edward, és ez melegséggel töltött el. Tényleg a legjobb barátom volt az egész világon. Meg akart védeni engem az újabb fájdalomtól, amit a közelsége elnyomott… eltűntetett. De jól tudta, hogy ezt le kell zárnom véglegesen magamban, és ezt csak úgy érhetem el, ha beszélek Paullal.

* * *


Pontosan hat nap telt el, mióta szakítottunk Paullal. Azóta beszéltem vele, és elfogadtam őt olyannak, amilyen, hisz nem bántanak embereket, épp ellenkezőleg, védelmezik őket. Az igaz, hogy nagyok, és félelmetesek, de nem tehetnek róla. Ami azt illeti, átváltozott előttem a kérésemre, hogy megszokjam. Nem minden nap lát ilyet az ember.
Na, igen, Tamara. Ő Paul igazszerelme. Nagyon kedves lány, és meglepődtem, mikor megláttam, hisz ugyanúgy néz ki, mint az álmomban, kivéve, hogy nem szőkésbarna, hanem fekete a haja.

Azt hiszem, ez a pár nap segített, és helyre rakott bennem mindent. Rájöttem, hogy nem szeretem Pault, így minden sokkal könnyebb volt. Nem volt szerelmi bánatom, Edward mégis mindig azt hitte. Nem is értettem, honnan veszi. A lényeg, hogy velem volt, és sokat köszönhettem neki. Egy-két éjjel el is jött hozzám beszélgetni, ami nagyon jólesett. Vele mindent meg tudtam beszélni.
Alice. Tőle is bocsánatot kértem másnap. Természetesen elmentünk vásárolni, és akár akarták Belláék, akár nem, velünk kellett jönniük. Persze Edward mindennel próbálkozott, de Alice-t nem tudta átverni.
Na, igen, Bella. Mikor kettesben voltunk végre beszélhettem vele. Miközben Paulon, La Push-on, és a többi dolgon elmélkedtem, eszembe jutott az az éjszaka, amikor eljött hozzám Edward. Akkor éjjel azt mondta, hogy Bella visszament a táskájáért a partra, holott az egészvégig a kocsijában volt, hisz láttam, ott volt mellettem. Persze erre nem kaptam választ - mert Alice mellettünk termett -, de nekem nem tetszett ez a dolog. Volt valami mögötte, csak nem tudtam, hogy mi.

Reggel nagyon rosszul voltam, így lementem, hogy igyak egy kis vizet. Nehezen vettem a levegőt. Olyan volt, mintha köveket pakoltak volna a tüdőmre. Mikor anya meglátott, majdnem felsikított. Nem lehettem szép látvány. A hajam szanaszét állt, az arcom nyúzott volt, és elaludtam – ezért ilyen kis ráncok voltak rajtam -, ráadásul rázott a hideg.
Anya erre azt mondta, hogy menjek készülődni, megyünk az orvoshoz. Hát… mit ne mondjak, nagyon örültem neki.

Az orvosom tökéletes volt, akárcsak Alice és a többiek. Ő volt Edwardék apja, Dr. Carlisle Cullen, ráadásul a legjobb doktor a városban. Miután megvizsgált, kijelentette, hogy tüdőgyulladásom van, de a biztonság kedvéért elküldött röntgenre, ami ki is mutatta az állítását. Már sejtettem, hogy, hogy fázhattam meg. Azon az éjjelen, amikor Edward hazahozott a buszmegállóból. Nem volt nehéz rájönnöm. Szakadt az eső, hideg volt, és pluszban még egy atlétában is kint álltam a ház előtt.
Dr. Cullen beadott nekem két injekciót egyszerre, és azt mondta, hogy nyolcat fogok kapni négy nap alatt, de nem kell bemennem, inkább feküdjek, és pihenjek, majd ő eljön hozzánk, és se perc alatt beadja a következő adagot. Kiírt a hétre, ezután távoztunk.
Anyu egész úton azt mondogatta, hogy kivesz szabadságot, hogy tudjon ápolni. Bár én azt mondtam neki, hogy megleszek egyedül is, de ő makacsul ragaszkodott hozzá.

Persze egész nap feküdtem, és meglepődtem, mikor délután Alice, Bella és Edward meglátogattak. Barátnőm azt mondta, az apjuk mesélte, hogy jártunk bent nála, és elmondta nekik, hogy miért nem mentem iskolába, így úgy döntöttek, hogy eljönnek látogatóba. Természetesen örültem, hogy itt voltak velem, sokat jelentett.
Szerintem nem lehettem szép látvány, de ez látszólag egy cseppet sem izgatta őket. Engem folyton rázott a hideg, közben a testem tűzforró volt, így Alice gyakran cserélte rajtam a vizes ruhát. Próbáltak evésre bírni, de egyáltalán nem voltam éhes. Egy falat sem ment le a torkomon.

Két nap múlva eljött hozzám Dr. Cullen, és beadta a következő adag szurimat, csak most a másik oldalamba. Ez még magában nem is volt furcsa, de, hogy Edward is elkísérte az annál inkább. Persze ő elfordult, míg az apja elvégezte a dolgát, majd tekintetét ismét rám fordította. Talán egy kicsit már jobban voltam, de nem eléggé. Egyik pillanatról a másikra változott meg az arckifejezése, majd kiment apja után a szobából. Nem értettem semmit addig, amíg vissza nem tért, hogy újra a társaságom legyen. Leült mellém az ágyra, és szótlanul bámult engem, majd egy számomra megdöbbentő hírt közölt velem, és lehetetlennek tartottam, hogy anya belement…

- Még mindig nem hiszem el, hogy anyu és apukád megengedték neked. Mit fog szólni Bella? – kérdeztem, miközben egy a bögrémet töltötte fel forró teával. Behozta a szobába a kancsót, mert szemmel akart tartani, mintha meg akarnék szökni. Edward volt az ápolóm, így anya betudott menni dolgozni.
- Semmit, ugyanis tud róla, és örül neki, hogy van melletted valaki – mondta mosolyogva, majd segített feljebb ülnöm az ágyban, a bögrémet pedig a kezembe adta.
- Hogy győzted meg anyut? Neked suliba kéne menned… Na, és apukád? – Kíváncsi voltam, és válaszokat akartam. Nem szerettem, ha a hátam mögött intézkedtek. – Talán… bevetetted magad? – A vámpír szépsége sokakat elcsábít, így könnyen rá tud venni bárkit, bármire. Anyu ráadásul nőből van, így könnyű „préda”.
- Eleinte nem akart belemenni, de aztán sikerült meggyőznöm. – Egy „Mivel?” tekintettel meredtem rá, mire folytatta. – Mivel az iskola miatt nem volt hajlandó tágítani, így azt mondtam, hogy majd a testvéreim segítenek bepótolni, ha hazamentem, apa pedig tud adni igazolást.
- És te azzal a szép szemeddel néztél rá, amitől minden nő elolvad, ugye? – kérdeztem, miközben beleittam a teámba, de amikor lenyeltem az első kortyot, ledermedtem, és Edwardra emeltem a tekintetemet.
- Mi a baj? Nem a jó tea? Megpróbálok jobbat csinálni – mentegetőzött, mire megráztam a fejem. Aranyos volt, de én nem akartam elhinni.
- Nem, nem, nem. Nincs semmi baj a teával, épp ellenkezőleg. Sokszor készítettél már… - De nem hagyta, hogy befejezzem.
- Nem, csak egyszer, vagy kétszer.
- Pedig ez isteni. Köszönöm. Felfogadlak teakészítőnek – mosolyogtam, miközben újra beleittam a teámba. Ő megkönnyebbülten fújta ki a levegőt, majd elmosolyodott. – Visszatérve az eredeti témára. Nem válaszoltál a kérdésemre. Szóval?
- Talán bevetettem, de nem is nagyon kellett.
- Ha két helyes pasi vesz körül, akik ráadásul udvariasak és szörnyen tökéletesek… Azt hiszem, nem kellett sokig gondolkoznia a válaszon. – Nem szólalt meg, én pedig ránéztem. Edward csak vigyorgott, én meg lehajtottam a fejem. – Nem tetszik apukád, nem az esetem – pirultam el, hisz róla viszont semmit sem mondtam. Nem tudom, hogy meddig ültünk így csöndbe burkolózva, de kezdett idegesíteni Edward folytonos vigyorgása. – Khm… Edward, meg is szólalsz, vagy csak ülsz, és nézel?
- Egy valami miatt biztos, hogy anyukád nem ment volna bele, hogy ápoljalak.
- Igen? És mi az? – kérdeztem, félve a válaszától. El sem tudtam képzelni, hogy miről beszél.
- Besegítek apámnak, hisz sok dolga van.
- Miben segítesz neki? - csuklott el a hangom.
- Majd meglátod. Hozok egy kis ennivalót – mondta, majd kiment a szobából. Volt egy olyan érzésem, hogy nem lesz ínyemre a „segítsége”.
Hirtelen tört rám az álmosság, én pedig behunytam a szememet, és lezuhantam a sötétségbe…

Amikor felkeltem már este volt, és Edward az ágyam mellett állt kabátban. Azt mondta, hogy most megy, de majd még visszanéz, azzal egy puszit adott a homlokomra, és távozott. A kijelentését nem bírtam felfogni, bizonyára azért, mert kicsit kómás voltam.
Később anyu feljött, és hozott egy kis ennivalót, azt mondta, hogy Edward készítette, csak mire elkészült vele, én már réges-rég az igazak álmát aludtam. Anyu csinált levest is, megkért, szóljak Edwardnak, hogy majd melegítse meg, és azt hozza fel nekem. Én csak bólintottam, majd ittam a teámból egy kortyot.
- Hogy érzed magad, kicsim? – kérdezte anyu, miközben a homlokomra tette a kezét, hogy megnézze, van-e lázam.
- Jól, köszi.
- Úgy aggódom érted, de tudom, hogy Edward vigyáz rád.
- Nem félsz, hogy csinál velem valamit? – tudakoltam, mire felhúzta a szemöldökét.
- Nem, hisz tudom, hogy van barátnője – mosolygott. Ez nem jött össze - gondoltam. – Most megyek, majd még benézek – mosolygott, majd egy puszit adott, és elment.
Sajnos, nem jött össze a kis tervem. Ha anya azt hitte volna, hogy Edward akar tőlem valamit, akkor nem engedi, hogy ápoljon, és akkor megúsznám a terveit, aminek a középpontja én vagyok. Azt hiszem, semmi gond nem lett volna, ha ő van mellettem, de amikor megemlítette, hogy besegít az apjának… Rossz érzésem támadt.
Még gondolkodni sem volt időm, mert egy gyors nyitás-zárással ugrott be az ablakon Edward. Majdnem szívinfarktust kaptam tőle, majd amikor megnyugodtam, megkértem, hogy legközelebb ne ijesszen meg. Kopogjon előtte, vagy valami. Ő csak mosolygott, majd leült mellém az ágyra.
Tényleg nehezen vallottam be magamnak, de szerettem a közelében lenni, vágytam a társaságára. Előtte sosem gondoltam rá, mert féltem, hogy meghallja, de mintha a kívánságomat váltotta volna valóra. Mellettem volt, és ezért hálás voltam neki. Nem tudom, néha olyan érzésem volt, mintha egyedül lennék…
Kezét a homlokomra tette, ami kellemes hideg volt. Valószínűleg lázam lehetett, de valahogy most nem érdekelt. A hideg egy kicsit lejjebb vihette a lázamat, de Edward még rakott rám vizes ruhát, majd betakart. Lehunytam a szemem, mert újra rám tört a fáradtság, majd csak egy édes hangot hallottam meg a távolból.
- Jó éjszakát!

2010. október 1., péntek

A BLOG KARBANTARTÁS ALATT ÁLL OKTÓBER 3-IG!