12. fejezet - Edward és az injekció

Sziasztok! Kicsit későn, de még a mai nap, meghoztam a következő részt! :) A kép elég mulatságos, de ezt találtam.:) Nekem tetszik:P Nos, a részhez nem fűznék semmit.
Köszönöm az előző részhez a kommentárokat Nillámnak és csokiscsigának.:)
Remélem, ez a rész is elnyeri majd a tetszéseteket, és írtok pár véleményt.:)
Puszi

NAGYON SOKAT BESZÉLTEM EDWARDDAL, vagyis inkább én válaszoltam a kérdéseire, amikkel folyamatosan bombázott. Nem értettem, ha egyszer gondolatolvasó, akkor mi az, amit még nem tud rólam? Hogy mi volt az oviban a jelem? Hogy őszinte legyek, még magam sem tudom. Sok mindenre nem emlékeztem kiskoromból, és rájöttem, hogy miért. Valószínűleg nem lesz fontos hátralevő életem során, így az agyam automatikusan egy olyan helyre raktározta el, amihez csak az álmoknak van kulcsa.

Na, de visszatérve Edwardhoz. Belőle nem nagyon szedtem ki dolgokat, mert, amint rákérdeztem volna valamire, ő elküldött aludni. Kis titkolózós. Na, jó, nem. Bizonyára olyan dolgok voltak az életében, amiket nem szívesen oszt meg velem.
Persze hozzászólt az én történeteimhez, és kapcsolt érzéseket is hozzá, amik vele történtek meg, de másról nem igen beszélt. Azt hiszem, teljesen máshol járt gondolatban, és talán, igazam is volt, mert néha észrevettem, hogy a távolba mered.

Valami nagyon foglalkoztatta, de nem tudtam volna megmondani, hogy mi. Egész nap furcsa volt, de ha nem lenne a vámpírképessége, nem tudott volna újabb kérdést feltenni. Szerintem a válaszokat nem is hallotta, csak azt, hogy befejeztem a mondókámat.
Nem az zavart, hogy nem figyelt rám - az most mellékes volt -, hanem inkább az bántott, hogy itt van velem, és unatkozik. Nem voltam jó társaság számára, és volt egy olyan érzésem, hogy a gondolatai Bella körül forogtak.
Óvatosan megérintettem a karját, mire összerezzent, és tekintetét rám emelte. Ijedten húztam vissza a kezem, és szomorúan néztem rá.
- Mi a baj, Edward? – kérdeztem, miközben belenéztem az aranybarna szemekbe, amik most nem csillogtak úgy, mint eddig. Ő már adott nekem egyszer, most rajtam volt a sor. Bánatom volt, most neki akadt problémája valami miatt.
- Igen, minden rendben – mosolyodott el, de ez nem az a fajta szívből jövő mosoly volt. Láttam rajta, hogy nem akar róla beszélni, én pedig ezt tiszteletben tartottam. Az ő magánügye, semmi közöm hozzá. – Feküdj vissza, hozok még egy kis teát – mondta, majd finoman visszafektetett a párnámra, ő pedig rendes, emberi tempóban lement a földszintre. Kinéztem az ablakon, és bámultam a fákat. Semmi érdekes nem volt bennük, nekem mégis felkeltette az érdeklődésemet.

Egyszerű, hétköznapi fák voltak, de én azon kezdtem gondolkodni, hogy milyen lehet nekik. Télre megszabadulnak a faleveleiktől, és csupaszon állnak három hónapon át. Bár – úgymond – téli álmot alszanak, mégis felmerül a kérdés, hogy ezalatt az időszak alatt, nem fáznak-e.
Na, és a nyár. Nincs melegük, vagy nem szomjasak, amikor vannak olyan napok, hogy egy szem csapadék sem esik? Rendben, ez itt Forks, de a többi városban?
Kikeltem az ágyból, noha még volt egy kis lázam, és - ha nem feküdtem - nehezen kaptam levegőt, nem érdekelt különösképpen. Odasétáltam az ablakhoz, majd mellé húztam a székem, és leültem rá, úgy néztem az erdőt. A nap lemenőben volt. Imádtam. Szerettem nézni, ahogy a lenyugvó nap, narancssárgára festi a fák leveleit, és környékét. Ez jelzi a nap végét, és az est közeledtét. A Holdnál pont fordítva van. A Holdat hajnal felé felváltja a Nap, így tudatja veled, hogy egy új nap kezdődik.
Este nemcsak a Hold világítja be az eget, hanem a csillagok is. Igen, a csillagok. Milyen jó is lenne annak lenni! Beláthatod az egész világot, és olyan szépségeket csodálhatsz meg, amiket ember még nem is látott. De jó lenne csillagnak lenni! Nem bánthat senki. Nincs fájdalom, szomorúság, semmilyen rossz érzés…

A szemem sarkából mozgást vettem észre, így afelé fordultam. A bokor megrázkódott, és két fénylő szempárt pillantottam meg, amik egyenesen engem figyeltek. Ijedtemben leestem a székről, de még épp időben kapott el két erős kar, majd állított talpra. Én még mindig az ablakon néztem ki, és meredten bámultam azt a helyet.
- Jenny, jól vagy? – kérdezte aggódva Edward, én pedig lassan ráemeltem a tekintetemet.
- Van… Van valami ott kint – mutattam az erdő felé. – Valami… valami van a bokorban, és… és engem nézett – mondtam el-elfúló hangon. Edward az ablakhoz lépett, és kitekintett rajta, majd hirtelen felmordult, s ökölbe szorította a kezét. Felém fordult, visszakísért az ágyhoz, és betakart.
- Maradj itt, és ne mozdulj el, míg vissza nem jöttem – mondta, majd eltűnt a szobámból. Természetesen nem hallgattam rá, így amikor hallottam a bejárati ajtó csapódását, kikeltem az ágyból, és az ablakhoz osontam. Óvatosan kukucskáltam ki, hogy nehogy meglásson az illető. Edward határozott léptekkel haladt az erdő irányába, miközben a bokor újra megrázkódott, majd egy feketehajú, és ismerős fiú lépett ki mögüle. Paul… Mit kereshet itt? - kérdeztem magamban, mialatt a lent történő eseményeket néztem.
Edward nagyon mérges volt, és fenyegetően közel állt Paulhoz, aki állta a – szerintem – dühös tekintetet. Edward keze még mindig ökölbe volt szorítva, és közeljárt ahhoz, hogy bemosson az előtte állónak. Valamit mondtak egymásnak, de sajnos nem értettem, hogy mit, aztán Paul megkerülte Edwardot, aki megragadta a karját, hogy visszatartsa, de aztán mondhatott neki valamit a fiú, mert elengedte, majd követte be a házba.
Gyorsan visszafeküdtem az ágyba, és nyakig betakaróztam, bár tudtam, hogy felesleges, hisz úgyis tudja, hogy kimásztam a takaró alól. Ekkor nyílt a szobám ajtaja, és Paul lépett be rajta, Edwarddal a nyomában.
A fekete szemekben szomorúság csillogott, és csak meredten bámult engem. Az „ápolómra” néztem, aki, amint meghallotta a gondolataimat, tiltakozásba kezdett.
- Nem hagylak Vele egyedül! - Kérlek, Edward, nem lesz semmi baj - üzentem neki gondolatban, mire felmordult, de még mindig nem tágított. – Ne csináld ezt, légy szíves. - Öt perc, és nem leszek távol – mondta még mindig mérgesen, majd kiment a szobából. Komolyan olyan volt, mint a börtönökben a látogatási idő.

Tekintetemet újra Paulra fordítottam, aki még mindig ugyanott állt, és engem nézett bánatos kiskutyaszemekkel. Egy kicsit meg is mosolyogtam, hisz, valamennyire az volt. Nem csúfolásnak szántam, de ez igaz. Hirtelen nem tudtam, mit mondhatnék neki, így csak néztem őt, akiről még pár nappal ezelőtt azt hittem, hogy a szerelmem.
Ostoba voltam, mikor azt hittem, hogy bárki is belém szerethet. Nem vagyok egy Alice, vagy Rosalie. Rendben, vámpírok, de ők emberként is biztosan gyönyörűek voltak. Na, és Bella… Ő ember, mégis egy olyan tökéletes férfit fogott ki magának, mint Edward. Remélem, megbecsüli, mert nem nő minden bokorban a Nagy Ő. Na, igen, talán nekem nincs is megírva ilyen ember.
Gondolataimból Paul hangja rántott vissza, és egy pillanatra olyan volt, mintha egész távol lenne tőlem.
- Szia! – Ennyit mondott nekem, én pedig csak néztem őt, majd összeszedve magam, megszólaltam.
- Szia! – Mégis mit mondhattam volna? Hogy mit keresel itt? Persze bennem volt a kérdés, de nem lett volna valami jó kezdésnek. Ő majd úgyis elmondja – ha elmondja -, hogy miért is jött. – Öhm, foglalj helyet – mutattam az ágyam szélére, ő pedig lassan elindult felém, és leült mellém. Nem mertem ránézni, de tudtam, engem bámul, és azt is, hogy nincs sok időnk. – Elég jól ismerem Edwardot, hogy tudjam, nem viccel – enyhe célzás volt, hogy elkezdje a mondókáját.
- Igen, tudom – mondta bólogatva, majd egy kis csönd után folytatta. – Sajnálom, hogy beteg lettél. Az én hibám.
- Az időjárás tehet róla, nem pedig te – mosolyodtam el. Nem fájt. Nem éreztem azt a mellkasomban, amit kellett volna…
- Tudom, hogy haragszol rám, és hogy elég váratlanul ért a titkom…
- Elmondtad volna valamikor? – vágtam közbe a kérdésemmel, és tekintetemet rá emeltem.
- Nem tudom. Talán. Tudod, nekünk meg van tiltva, hogy bárkinek is beszéljünk róla. Csak a bevésődések tudhatják rajtunk kívül, de – mint például Bella – van olyan ember, aki meg tudja valamilyen módon. Te ezek közé az emberek közé tartozol, és mivel láttad, nem is tagadhatnám le. El kellett mondanom neked. Nem akarom, hogy félj tőlem. – Szemei szomorúan néztek rám, én pedig azt szerettem volna, ha úgy csillognak, mint a megismerkedésünkkor.
- Paul, én nem félek tőled. Vámpírok a barátaim! Ha tőlük nem tartok, akkor tőled sem fogok. Elmondtad, hogy miért vagy ilyen, és mi a feladatod. Én ezt elfogadtam, ahogy azt is, hogy szerelmes lettél egy másik lányba. Ezt úgy hívjátok, hogy bevésődés. Ez ellen nem tehettek semmit, én pedig nem haragszom rád. Nem tudhatod, hogy mikor, és hol talál rád a szerelem. Akkor csap le rád, mikor nem is várnád – mosolyogtam, és megfogtam a kezét, ő pedig lenézett rá, majd ugyanezt tette. Forró keze felmelegítette az enyémet, és egy pillanatra kirázott a hideg. Emlékeztem az érintéseire, de mintha élőben teljesen más lett volna.

* * *

Nem tudom, hogy mióta beszélhettünk egymással, de szerintem jóval több volt, mint öt perc. Attól féltem, hogy majd Edward beront, és azt mondja Lejárt az idő!, de szerencsére nem így történt. Hagyta, hogy megbeszéljük a dolgot, hisz amennyit adott, nem lett volna rá elég.
Ahogy kezdtük a beszélgetést, ahhoz képest elég jól oldódott a hangulat, és mindketten mosolyogtunk. Azt nem mondtam volna, hogy úgy kacarásztunk, mint két barát, akik hosszú idő óta most találkoztak volna újra, és elmesélik egymásnak a vicces sztorijaikat. Nem, egyáltalán nem erről volt szó. Megbeszéltük a farkasos dolgait, és félve, de kérdeztem a lányról, aki teljesen megbolondította.
Olyan átszellemülten mesélt róla, hogy úgy tűnt, gondolatban Vele van, nem pedig velem, a szobámban. Most legyek őszinte? Igen, rosszul esett, mert láttam, hogy ő hamar túl van a dolgon, nekem pedig kicsit nehezebb, és nem tudom olyan könnyen elfelejteni még azt a pár hetet sem, amit vele töltöttem. Aztán eszembe jutottak az erdőben hallottak. Már a kapcsoltunk közepén találkozott vele, és nem szólt nekem. Tudtam, hogy nem akart megbántani, ezért nem mondott semmit. De nincs semmi baj, hisz jól vagyok, nem sírok. Azt hiszem, Edward sokat segít nekem, mert folyton mellettem van, de tudom, hogy neki is vannak problémái. Nem mondja el nekem. Úgy gondolom, ismerem már annyira, hogy tudjam, azért nem mondd semmit, mert nem akar terhelni ezzel. Pedig, ha tudná, hogy ha elmondja valakinek, azzal megkönnyebbül. Én is ezt éreztem, mikor mindent elmondtam neki.
- Azt hiszem, jobb, ha én most megyek – állt fel az ágyról. – Gyógyulj meg! – mosolyodott el, és egy puszit adott a homlokomra, én pedig arra a pár másodpercre lehunytam a szemem, majd újra rá emeltem a tekintetemet. – Szia!
- Szia! – köszöntem el én is, majd néztem, ahogy kilép a szobából. Nagyokat lélegeztem, majd mikor kicsit összeszedtem magamat, felálltam az ágyról, és az ablakhoz siettem. Láttam, ahogy lassan az erdő felé lépked a puha földben, majd a fák eltakarták távolodó alakját.

Hallottam, ahogy kinyílt a hátam mögött az ajtó, de léptek zaját nem, mégis tudtam ki az. Nem fordultam meg, csak bámultam kifele az ablakon, és azt a helyet néztem, ahol legutoljára még Paul állt.
Éreztem Edward hűvös leheletét a fülem mellett, és tudtam, hogy arra vár, mikor fekszek vissza az ágyba, de én nem akartam. Ezt ő is nagyon jól tudta, így hideg kezét a vállamra tette, hogy ne ijesszen meg, majd óvatosan ölbe vett, és visszavitt az ágyamba.

Ki kellett feküdnöm a tüdőgyulladást, és örültem, hogy Edward visszafektetett, mert úgy éreztem, mintha súlyt pakoltak volna a tüdőmre. Érzelemmentesen bámultam a takaróm, és teljesen üres elmével néztem ki a fejemből. Hol Edwardra pillantottam – aki csak ült, és engem nézett -, hol a kezemet szemléltem, amit hirtelen, Paul meleg érintése után, Edward hideg keze váltott fel. Lassan néztem fel rá, és szeméből sajnálatot s dühöt véltem felfedezni. Nem értettem az utóbbit, de nem is érdekelt.
Edward közelebb ült hozzám, majd magához ölelt, én pedig gondolkodás nélkül bújtam a nyugalmat hozó karokba.
- Úgy érzem, hogy eltudom felejteni őt – motyogtam a mellkasának, miközben a hátamat simogatta. Nem tudtam, hogy bírja elviselni az érzelemhullámaimat, hisz hol őszintén, boldogan mosolygok, hol magam elé meredek, és bámulom a semmit. Persze nem ilyen vagyok, de megvan ezeknek az oka.
- Fáj? – kérdezte, de olyan halkan, hogy én is alig hallottam meg. – Egyáltalán… szereted őt? – Hirtelen azt se tudtam, hogy mit feleljek. Szeretem is meg nem is. Nem tudtam eldönteni. Edward teste megfeszült, de sejtelmem sem volt, miért. Tán a gondolatom, vagy a kérdése miatt.
- Talán, de azt hiszem, csak, mint barát. – Felemeltem a fejem, és ráemeltem tekintetemet; ő a vele szemben lévő falat bámulta, de nem nézett rám. – Lehet, hogy hamar túl leszek rajta, de ez még a jövő zenéje. Edward – érintettem meg finoman a karját, mire aranybarna tekintetét lassan felém fordította. Egyszerűen nem tudtam kiolvasni a szeméből az érzéseket, mintha teljesen üres lett volna. Arca komor volt, és úgy éreztem, mintha nem is itt lenne, hanem valahol máshol. Úgy éreztem, hogy nagyobb gondja van az enyémnél. – Mi a baj? – Csak nézett, majd hirtelen a karjaiban találtam magam, és ölelt. Fejét a nyakamba fúrta, én pedig kis fáziskéséssel visszaöleltem, és lassan simogatni kezdtem a hátát. Hűvös lehelete csiklandozta a nyakamat. Nem tudtam, mi zaklathatta fel így, de azt igen, hogy még sosem mutatta ki nekem az érzéseit úgy igazán. Most éreztem magamhoz először ennyire közel, bár csak egyféle módon. Nem „engedett be”, nem hagyta, hogy megismerjem. Talán félt, de nem mondtam biztosra.

Egy idő után elhúzódott, én pedig a kérésére visszafeküdtem az ágyba, ő pedig betakart, és a hátamat simogatva ringatott álomba…
Álmomban a parton voltam, de nemcsak én tartózkodtam azon a helyen, hanem mások is. Nem vettek észre; olyan volt, mintha külső szemlélőként lettem volna jelen.
A hatalmas tenger tárult a szemem elé, és a nap épp lemenőben volt. A homokban itt-ott sziklák voltak, ahol egy lány állt, és kíváncsian bámult azok felé. Én valószínűleg az erdőben voltam, hisz a kilátásba belelógott egy-két faág. Kicsit arrébb toltam őket, hogy jobban lássak. A lány régi ruhákat viselt, olyanokat, mint a hercegnők, mégis úgy tűnt, mintha egy festményből lépett volna ki. Hosszú barna haja combközépig ért, és a fején körbe egy ezüstszínű koronaféleség volt, bár nem mondtam biztosra, hisz ahhoz messze voltam.
Lassan lépkedett a puha homokban, és egyre a sziklák felé tartott. Követtem a tekintetét, vagyis próbáltam, és messzebb megpillantottam egy tündért. Vörös hajába belekapott a szél, és az arcába fújta, de nem törődött vele. Zöld szárnyát pihentette, és úgy tűnt, hogy bánatos. Hosszú fehér ruhája belelógott a tenger vizébe, ő pedig csak nézte a hullámokat a távolban. Nem volt bánatos, csupán merengett. A távolba révedt, és nézte a napnyugtát, ami sárgásra festette a kék eget. A hercegnő ruhába bújt lány egyre közelebb ment hozzá, de csak lassan, bizonyára nem akarta, hogy eltűnjön a tündér. De hirtelen megtorpant, mert megpillantott az árnyékban egy lányt. Összekuporodva ült a földön. Fekete haja a homokot söpörte, és egyre csak sírt. Ahogy jobban megnéztem, nem ember volt, hanem… szellem. A „hercegnő” ijedten lépett vissza, majd összeszedve minden bátorságát, közelebb lépett a lányhoz, majd megszólította, de nem jött ki a hang a száján, mégis meghallotta a szellem. Talán csak én nem hallottam. Olyan volt, mint egy némafilm, csak épp zene nem ment alatta.
Aztán hirtelen mindenki, aki a parton volt az égre emelte a tekintetét, így én is ezt tettem.
Egy ismerős aranybarna szempárt pillantottam meg a kékes-sárga égbolton, majd megjelent az angyali arc. Nem nézett rám, inkább a parton levő embereket nézte.
Nem tudtam parancsolni a lábaimnak, kiléptem a fák és bokrok rejtekéből, és elindultam az Angyalom felé. Csak ő vett észre, és amint megpillantott, elmosolyodott. A hatalmas dolgoktól mindig is féltem, de ez a félelmem, mintha elpárolgott volna. Csak mentem felé, és mikor már a part szélénél jártam, a lábaim megálltak. A szél belekapott a hajamba, én pedig lehunytam a szemem. Egy hűvös fuvallattal érkezett az angyali hang, ami csak egy szót ejtett ki.
- Szeretlek.

* * *

Másnap reggel Edward gyengéd ébresztésére keltem. Még aludni akartam, mert tudtam, hogy milyen nap a mai. Az injekciós tűt szerettem volna most a legkevésbé látni, de nem kerülhettem el, mert az orvos házhoz jön. Ó, és ráadásul Edward apja, szóval nem menekülhetek. Nagyot sóhajtottam, miközben a hátamra fordultam. Egy hideg kezet, majd egy vizes ruhát éreztem meg a homlokomon. Bizonyára megint lázam volt, de nem éreztem magam rosszul. Nem rázott a hideg. Olyan sok gondolat kavargott a fejemben, hogy a betegségem volt az utolsó, amire gondoltam.

Furcsa volt, hogy egy férfi az ápolóm, ráadásul az, akit sosem tudnék így elképzelni. Nem vagyok a párja, csak a barátok vagyunk, mégis mindig a rendelkezésemre áll, bármi legyen is az. Hirtelen eszembe jutott az előző éjszaka, és a viselkedése. Valami felkavarta, vagy más van a dologban.
- Mindjárt itt van Carlisle – jelentette ki hirtelen, én pedig egy bólintással jeleztem, hogy tudomásul vettem. Ekkor Edward felpattant az ágyról, majd eltűnt a szobámból. Pár perccel később az orvossal tért vissza, és valamiről nagyon beszélgettek. Én csak egy-két mondatot hallottam, de az épp elég volt, hogy tudjam, rólam van szó.
- Biztos vagy benne, fiam? – kérdezte Dr. Cullen
- Igen. Te nyugodtan menj, tudom, hogy sok dolgod van, én egyébként is gyakorlott vagyok benne. Az évtizedek alatt sokszor segédkeztem neked.
- Rendben, akkor mondjuk el neki is – mondta Carlisle, én pedig feltornáztam magamat az ágyban. Nem tudtam, hogy mit terveltek ki ellenem, de ha két pasi összedugja a fejét, az nem lesz ínyedre. Carlisle lépett be elsőnek az ajtón, nyomában Edwarddal, aki teljes komolysággal nézett rám, majd ledobta magát a székemre, míg az apja megállt mellettem. Egymásra néztek, mint a cinkos társak, én pedig Edward felé fordultam.
- Mi a baj? – kérdeztem, mire csak biztatóan elmosolyodott, én pedig nem tudtam levenni a szemem tökéletes ajkairól.
- Nincs semmi baj – felelte, majd az apja a táskájában kezdett kutakodni, és kivette az injekciós tűket meg a gyógyszert. Tűk? Miért vett elő többet? - tettem fel a kérdést magamban, és már a pánik határán voltam. Nem tudtam, hogy mit akarnak annyi injekciós tűvel. Talán szurkálni akarnak? Megnézni, hogy mennyire vagyok érzékeny? Gondolatomra Edward felkuncogott, én pedig szúrósan néztem rá, mire még jobban nevetni kezdett.
- Nem tervezünk semmi ilyet. Carlisle – nézett a doktorra, aki abban a pillanatban csukta be a táskáját.
- Akkor én megyek, még vár rám két hosszú műtét. Edward, mindet itt hagytam, csak be kell adni – mondta, én pedig hirtelen azt sem tudtam, miről beszélnek. A szólított csak bólintott, Carlisle pedig kiment a szobából. Hallottam a bejárati ajtó csapódását, számomra pedig akkor vált minden világossá. Edward mellém sétált, és már csak azt vettem észre, hogy a kezében van a gyógyszerrel teli injekciós tű. Olyan gyors volt, hogy nem is láttam, mikor töltötte fel. Lenézett, és várakozóan pillantott rám.
- Nem! Azt nem hagyom! – tiltakoztam kétségbeesett hangon, amikor Edward közelebb lépett hozzám.
- Nem fog fájni – mosolyodott el, de én hevesen ráztam a fejemet.
- Nem engedem, hogy beadd nekem. Hívd vissza az apukádat, majd ő megteszi helyetted. – De, mintha meg se hallotta volna, még közelebb jött, és az egyik kezét a takaró felé nyújtotta, hogy lehúzza rólam. – Edward! – szóltam rá. – Nem!
- De makacs vagy – ingatta a fejét mosolyogva. Bizonyára jól mulatott, én annál kevésbé.
- Tudom. – Még egy lépést tett.
- Elvégeztem az orvosit – mondta magabiztosan.
- Mi?! Mindegy! Maradj ott! – húzódtam hátrébb, ő pedig egy szempillantás alatt előttem termett. Az arca vészesen közel került az enyémhez, és gyönyörű aranybarna szemeit az enyémekbe fúrta. Olyan mélyen nézett a szemembe, mint még soha, és oly annyira elvesztem bennük, hogy még levegőt is elfelejtettem venni. Arca komoly volt, hűvös leheletét az ajkaimon éreztem. Éreztem, hogy az arcomba szökik a vér, de a tekintetemet nem tudtam elfordítani az övéiről. Az illata elkábított, és a pulzusom is az egekben lehetett. Még sosem éreztem ilyet. Ezt még Paul sem tudta kiváltani belőlem, és még senkit nem kívántam ennyire, mint Őt. Edward ajkai csupán néhány centiméterre voltak az enyémektől, és vártam. Azt nem tudtam, hogy mire. Talán arra, hogy felébredek, és kiderüljön, az egészet csak álmodom.
Elmosolyodott, majd elhúzódott tőlem. Semmit sem értettem. Kérdőn néztem Edwardra, akinek a kezében ott volt az üres injekciós tű.
- Készen is vagyunk – szólt diadalmas hangon, mire meglepetten meredtem rá. – Ugye, hogy nem fájt – ült le mellém.
- Tudom, hogy nem fáj, de…
- Nem akartalak zavarba hozni, csupán besegíteni apámnak. Mostanában sok dolga van – mosolygott, én pedig lehajtottam fejem.
- És… Ezentúl te fogod nekem beadni? – kérdeztem, és éreztem, hogy megint zavarba jövök.
- Igen, ha akarod.
- Ha ugyanezt alkalmazod, mint amit most is, akkor igen – feküdtem be az ágyba. – Észre sem vettem; nem éreztem semmit – mosolyodtam el, miközben nyakig betakaróztam, és kerültem Edward tekintetét.
- Hozok egy kis teát. – Erre a mondatra viszont felkaptam a fejem, és csillogó szemekkel néztem Edwardra, aki nem értette ezt a reakciómat.
- Csinálj sokat – fogtam meg a kezét. Edward először meglepetten nézett rám, majd csak elmosolyodott, és egy puszit nyomott a homlokomra, aztán elindult a földszintre, én pedig alig vártam, hogy elkészüljön az a tea.