2010. július 28., szerda

Díjak





Kettőt egyszerre. :)
Köszönöm szépen Nikának. :)







Teendők a díjjal/díjakkal:


Szimpatikus Blog:

1. Meg kell köszönnöm a díjat annak, aki gondolt rám és küldte!
2. A logót ki kell tennem a blogomba!
3. Be kell linkelnem azt, akitől kaptam!
4. Írni kell magadról 7 dolgot!
5. Tovább kell adnom a kitüntetést másik 7 blog társamnak!
6. Be kell linkelnem őket.
7. Megjegyzést kell hagynom náluk, hogy tudjanak a díjazásról.

Kiváló Szerkesztő Díj:

1. Meg kell köszönni
2. A logót ki kell tenni a blogomba.
3. Be kell linkelnem, akitől kaptam.
4. Tovább kell adnom 7 embernek.
5. Be kell linkelnem őket.
6. Megjegyzést kell hagyni náluk

7 dolog magamról:

- Van három testvérem.
- Nagyon sokféle zenét meghallgatok :)
- Kíváncsi vagyok :P
- Ha rám jön, akkor nagyon hisztis tudok lenni xD
- 17 éves leszek október 19-én.:)
- Terveim vannak(bár kinek nincsenek :P)
- Ki szeretnék menni külföldre :D


Nos, mivel megkaptam ezeket a díjakat, csak a másik blogomra, itt megtaláljátok a Kiváló szerkesztő díj embereit.

A Szimpatikus Blog díj emberei pedig a következők. :)


Elle.Pro
Elle.Pro
Nilla
Melody
Kemra
nyc_girl
Bunny

Még egyszer köszönöm. :)

2010. július 19., hétfő

7. fejezet - La Push




Itt a friss. A 8. fejezet nem tudom, mikorra várható. Köszönöm az előző részhez a komikat. Remélem, tetszik majd a rész és megírjátok nekem a véleményeteket. :)
Puszi


KISZÁLLTUNK A KOCSIBÓL, MAJD ELINDULTUNK A HÁZ FELÉ, ahonnan egy rövid, feketehajú fiú jött ki nagy mosollyal az arcán. Nem nagyon néztem meg a házat, csak annyit láttam, hogy piros színű volt a fala, és barnás ajtaja volt, amit egy ugyanolyan nagyságú szúnyogháló védett, mint a bejárati ajtó.
A srác csak egy rövidnadrágot viselt, a felső teste meztelen volt, így látni lehetett az izmos mellkasát.
– Bella! – mondta, még mindig mosolyogva, én pedig az arcára kaptam a tekintetem. – Mi járatban? – kérdezte, miközben megölelték egymást.
– Szia, Jacob! Hadd mutassam be a barátnőmet, Jennyt – mutatott be Bella. – Jött megnézni La Push-t – mosolygott barátnőm.
– Szia, Jenny, Jacob vagyok – nyújtotta felém a kezét, amit somolyogva fogadtam el, s meg kellett állapítanom, hogy nagyon forró volt, de nem kérdezősködtem. Mégis, hogy jönne ki, ha már az első találkozáskor faggatóznék?
– Szia!
– Gyere, körbe vezetlek. Bellát már nem kell, elég jártas már itt, nem igaz? – tudakolta Bella felé fordulva.
– Igen. Ami azt illeti, nagyon jól kiismerem magam a környéken – mondta mosolyogva.


Ezután felfedezőkörútra mentünk a környéken. Jacob mindent megmutatott, de nekem leginkább a tengerpart tetszett, és arra gondoltam, hogy valamikor, amikor jó idő van, le kéne jönni ide. Persze nem egyedül, mert biztos eltévednék.
A rezervátumban mindenki nagyon kedvesen fogadott – már, akivel találkoztunk, és beszéltünk néhány mondatot. Jake bemutatott az apjának, Billy Blacknek, aki szintén örömmel köszöntött La Push-on.
Mivel dolga volt, ezért nem maradtunk sokáig, így mikor kiléptünk a Jacobék házából, megpillantottunk négy srácot, akik mind félmeztelenek voltak. Ahogy egyre közelebb értek hozzánk, úgy véltem felfedezni a szemükben a kíváncsiságot, amit bizonyára az én megjelenésem okozott.
Először a középen álló fiú mutatkozott be – Sam Uleynak hívták –, majd a többi srác; Paul, Jared, Embry és Quil – mint kiderült.

Folyton ugratták Jacobot, és úgy láttam, hogy nem veszi mellre, csak nevet rajtuk. Na igen, pasik.
Elmentünk Emilyhez, aki már sok-sok étellel várta a srácokat. Persze mind felfalták, de én egyébként sem voltam éhes. Később elmondta Bella, hogy Emily, Sam jegyese, ám amikor rákérdeztem az arcára, akkor elgondolkodott, majd csak annyit mondott: baleset. Szerencsére nem volt körülöttünk egyetlen egy fiú sem, így nem kérdezte meg senki, hogy miről sugdolózzunk Bellával.

A Paul nevezetű srác néha úgy tudott rám nézni… Azok a fekete szemek folyton engem bámultak, én pedig hol zavarba estem, hol megijedtem tőle. Furcsa volt nekem ez a fiú, bár… nem nézett ki rosszul. Tetszett, mi több, nagyon tetszett, de Edward jobban. Nem tudom miért vágytam olyasvalakire, aki már foglalt. Talán épp ezért; mert elérhetetlen?
Újra Paulra emeltem a tekintetem; ő elmosolyodott, én pedig követtem a példáját.

* *


Egész jól elvoltunk, mert már csak azt vettük észre, hogy esteledik, nekem pedig haza kellett mennem. Nem nagyon akaródzott elbúcsúzni, de azt mondták, hogy bármikor lemehetek hozzájuk, amikor csak akarok. Mindenki körülöttünk állt, és beszélgetett.
Amikor Bella elköszönt Jake-től, olyan furcsák voltak mindketten, de leginkább Jacob. Mintha többet érezni szimpla barátságnál.
Ekkor megpillantottam Pault egy fának támaszkodva, amint tekintetével engem fürkészett. A keze karba volt fonva a mellkasa előtt, így az izmai megfeszültek a mellén és a karján egyaránt. Tetszett a látvány. Nem volt annyira izmos, mint Jake, nekem épp megfelelő volt.
Hirtelen elrúgta magát a fától, majd elindult felénk. Egyfolytában egymást néztük, én pedig kezdtem egyre jobban zavarba jönni, így elkaptam a tekintetemet róla, amint mellénk ért. Pontosabban mellém, én pedig éreztem a testéből áradó forróságot. Nem tudtam, mitől lehet, de úgy döntöttem, hogy nem kérdezek rá.

Miután mindenkitől elköszöntünk Bellával, a furgonjához sétáltunk, majd hazafelé vettük az irányt.
Egész úton beszélgettünk, és persze nem kerülte el a figyelmét, hogy néztük egymást Paullal. Feltette a legalapvetőbb kérdést: „Tetszik neked?” Mire a válaszom a „Nem” volt, amit természetesen nem hitt el, de szerencsére nem faggatott.

Amikor hazaértünk, elköszöntem tőle egy „Holnap találkozunk” mondattal, majd bementem a házba.
Anya persze már otthon volt, így mikor beléptem a konyhába, rögtön kérdezősködni kezdett.
- Hol jártál? – kérdezte.
- Suli után Bellával lementünk La Pushra, és bemutatott pár barátjának – meséltem.
- Akkor jól érezted magad? – tudakolta.
- Igen, nagyon jól. Sokat beszélgettünk és nevettünk. Mind nagyon kedvesek voltak, és szerintem máskor is lemegyek majd, ha nem gond.
- Na, ez nagyszerű – örvendett. – Nem baj, örülök neki, ha eljársz, mint a többi fiatal.
- Tényleg, mi volt a munkahelyen? – érdeklődtem.
- Semmi különös. Nem volt nyüzsgés, az biztos – mondta.
- Segítsek valamiben? – kérdeztem.
- Igen. Az nagyon jólesne – nézett rám hálásan, majd gyorsan megterítettem és hozzáláttunk a vacsihoz.

Miután elfogyasztottuk az ételt, megpusziltam anyát és felmentem tanulni. Persze nem volt olyan egyszerű, de megbirkóztam vele, s amikor befejeztem, elmentem lezuhanyozni, megmostam a fogam és visszamentem a szobámba.
Az ablakom nyitva volt, pedig mindig becsuktam, mielőtt elmegyek a suliba.
Furcsa, nem emlékszem, hogy kinyitottam volna – gondoltam, majd bezártam az ajtót magam mögött, utána pedig az ablakot.
Hirtelen valaki hátulról befogta a számat, és a fülembe suttogott.
- Csak én vagyok, Edward – szólt az angyali hang, majd elengedett, én pedig felé fordultam.
- A szívbajt hoztad rám! Mit keresel itt? – kérdeztem.
- Nem látogathatom meg a legjobb barátomat? – kérdezte kicsit szomorú arccal. Legjobb barát? – somolyogtam magamban.
- De, csak legközelebb az ajtót használd, légy szíves – mondtam már mosolyogva.
- Rendben – bólintott, én pedig elindultam az ágyam felé, majd leültem rá. – Nem akartalak megijeszteni – mosolygott, és leült a velem szemben levő székre.
- Semmi baj.
- Tudod, már megszoktam. Bellánál mindig az ablakon át közlekedem éjszakánként – mondta.
- Miért? Miért nem az ajtón mész be hozzá? – tudakoltam, mire csak elnevette magát.
- Mert Charlie nem engedné meg, hogy Bellánál aludjak – mondta még mindig nevetve.
- Oh, értem.
- Nem az van, amire gondolsz – szólt, és még jobban elkezdett röhögni, én pedig mutattam az ujjammal, hogy halkabban, nehogy anya meghallja.
- Miért, mire gondolok? – kérdeztem, és csak később esett le, hogy tudja, mire gondoltam nemrég. – Oké, koppant, remélem hallottad – mosolyogtam, s ő is mosolyra húztam ajkait.
- Mondjuk, nem mintha nagyon aludnék – nézett ki az ablakon.
- Ezt, hogy érted? – Nem tudtam, mire akart célozni az előbbi mondatával.
- Úgy értem, hogy én nem alszom – emelte rám tekintetét, én pedig döbbenten meredtem rá, mert nem hittem a fülemnek.
- Soha? – kérdeztem csodálkozva.
- Soha – felelte. – Tudod, Bella is ugyanígy kérdezte, mint az előbb te.
- Csupán véletlen – vontam vállat. – Akkor mégis mit csinálsz, ha Bella alszik?
- Csak nézem őt – mosolyodott el ismét.
- Nem unalmas egy kicsit?
- Nem. Szeretem nézni, mert olyankor…
- Szép? – tudakoltam.
- Igen.
- Nos, akkor nem alszol – vettem egy mély lélegzetet. – Eggyel többet tudtam meg rólad, gőzerővel haladunk – mondtam nevetve, és ő is elnevette magát.
- Majd még fogsz többet is megtudni rólam. Idővel. – Nézett mélyen a szemembe, amitől elpirultam és lehajtottam a fejem. Biztos, hogy észrevette, mert elkacagta magát.
- Még nem bízol meg annyira bennem, ugye? – kérdeztem, és ismét felnéztem rá.
- Nem erről van szó, Jenny – sóhajtott, majd felállt és leült mellém az ágyra. – Még nem kell mindenről tudnod, majd megtudod, ha eljön az ideje – mondta, majd a vállamra tette a kezét. Témát akartam váltani.
- Bella? Nem kellene vele lenned? Azt hiszem, már otthon van.
- Otthon is volt, csak visszament La Pushra – mondta, majd levette kezét a vállamról.
- Miért?
- Azt mondta, hogy otthagyta a táskáját – szólt lehajtott fejjel, én pedig karjára tettem a kezem.
- Mi a baj? Nem hiszel neki? – kérdeztem, mire tekintettét rám emelte.
- De, Bellában bízom, csak abban a farkasba nem – mondta dühösen. – Farkasban? – gondoltam. Nem értettem, miért mondja ezt, hisz semmilyen farkas nem volt ott, arra emlékeztem volna.
- Most mennem kell! – Pattant fel az ágyról, és az ablak felé vette az irányt, de én a keze után kaptam.
- Edward, mit nem mondasz el nekem? – tudakoltam. Volt egy olyan érzésem, hogy e mögött több van, mint amennyi látszik.
- Nem fontos, csakúgy mondtam.
- Értem. Igazad van, nem rám tartozik. – Kinyitotta az ablakot, majd felém fordult, mikor meghallotta a gondolataimat. – Farkasok. Én félek tőlük, mondjuk, ki nem? – gondoltam magamban.
- Félsz a farkasoktól, de a vámpíroktól nem? – kérdezte egy fél oldalas mosoly kíséretében.
- Hát… Ti nem vagytok olyan félelmetesek, mint azok – mondtam lehajtott fejjel.
- Jenny – nyúlt az állam alá, és felemelte a fejem, hogy a szemembe nézhessen. – Mi félelmetesebbek vagyunk, mint a kutyák – mondta mosolyogva. – Mindegy, mert úgysem megyek az erdőbe. Legalábbis egyedül semmiképp.
- Akkor ne menj egyedül, csak kísérettel. – Bólintottam, majd végigsimított az állam alatt hideg kezével, én pedig beleborzongtam az érintésébe; a szívem hirtelen kétszer olyan gyorsan kezdett el verni, mint eddig, mire csak elmosolyodott azzal a tökéletes ajkaival, majd megfordult, és már el is tűnt a szemem elől.

Még egy ideig ácsorogtam az ablak előtt, majd visszamentem az ágyamhoz, és lefeküdtem aludni.
Álmomban az erdőben voltam, egyedül, mikor azt mondtam, hogy nem fogok egymagamban császkálni a rengetegben, főleg nem este. Valami elől futottam, nem tudtam, hogy mi az, de szaladtam, ahogy csak bírtam. Hirtelen megbotlottam egy kőben és elestem. Mikor megfordultam, egy hatalmas farkas tornyosult felettem, és vicsorgott rám. Nem tudtam mozdulni sem, a farkas pedig elindult felém, s rám akart ugrani.
Ekkor hirtelen felkeltem, és levegő után kapkodva próbáltam magam nyugtatni, miközben úsztam az izzadságban, a szívem pedig elképesztő gyorsasággal vert.
Csak álom volt, csak álom volt – nyugtattam magam, majd visszafeküdtem a párnámra és megpróbáltam megint elaludni.

* *


(Edward szemszöge)

Ma reggel felhős volt az ég. Tegnap éjjel volt egy kis vihar, de nem annyira hangos. Előző este átmentem Jennyhez a matematikában segíteni, de persze nem csak ez volt a szándékom. Rájött, hogy vámpír vagyok; nem buta lány, hamar kitalálta mi is vagyok valójában. Erről mondjuk, én tehetek. Elkövettem, azokat a hibákat, amivel lelepleztem magam előtte. Jobban oda kellett volna figyelnem, de ezen már nem tudok változtatni, bár lett egy nagyon jó barátom, akivel beszélgethetek.
Bella mocorogni kezdett mellettem, én pedig elfordítottam a fejem az ablaktól.
- Jó reggelt – köszöntettem, mikor kinyitotta a szemét.
- Neked is – mondta ásítva. Felkelt az ágyból, én pedig követtem a mozdulatát. Haza kellett mennem átöltözni, így csak ennyit mondtam:
- Hamarosan érted jövök. – Odamentem hozzá, majd nyomtam az ajkaira egy csókot, ő pedig felkapta a neszesszerét, és elment, hogy elvégezze emberi szükségleteit.

Mikor hazaértem, egyből felmentem a szobámba, majd vámpírsebességgel átcseréltem a ruháimat, közben hallottam, ahogy Esme a programját tervezi mára.
Első és legfontosabb dolga, hogy bevásároljon Bellának, majd főzzön valami finomat neki.
Lementem a garázsba az autómhoz, majd gázt adtam. Tíz perc múlva már Bellánál voltam, és pont akkor lépett ki a házból, mikor odaértem. Kiszálltam a kocsiból, majd segítettem beszállni az autóba, utána én is bepattantam mellé, s a suli felé vetem az irányt.
– Mi volt Jennynél? – kérdezte két perc után.
– Tudja. – Csak ennyit mondtam. Felesleges lett volna kifejteni, mivel Bella tudta, hogy miért jártam Nála.
– Végre van egy olyan barátnőm, akivel tudok beszélgetni a vámpírokról – mondta mosolyogva, miközben folyamatosan az ablakon bámult kifelé.
– Miért, Alice nem a barátnőd? – kérdeztem felé fordulva.
– Dehogynem. Úgy értem, hogy olyan, mint én.
– Értem. – Bármit megadtam volna, hogy ebben a pillanatban tudjam, mire gondol. Zavart, hogy nem tudom, mi jár a fejében, mikor elmélkedik; megszoktam, hogy mindenki gondolatát hallom, de ez idegesített. A döntéseit is mindig Alice-től tudom meg.
Ezután nem szóltunk egymáshoz, amíg be nem értünk a suliba.
– Edward, ma lemegyek Jennyvel, vagy nélküle La Pushra – szólalt meg.
– Miért akarsz lemenni a rezervátumba? – tudakoltam, bár volt egy sejtésem. Nem akartam, hogy baja essen, ráadásul nem bízom Jacobban.
– Először is, mert be szeretném mutatni Jennyt Jake-nek, másodszor pedig régen voltam ott. Tudom, hogy aggódsz értem, de Jacob sosem bántana. – Nem akarom, hogy lemenjen, ám ha Jenny vele lesz, akkor nem kell tartanom semmitől, azt hiszem. – A legjobb barátom, Edward, kérlek.
– Rendben, de csak meg szeretnélek óvni – egyeztem bele.
- Tudom, és köszönöm – mosolyodott, én pedig egy csókot nyomtam a homlokára, majd bementünk az épületbe.

* *


Matematika előtt, Bella elhívta Jennyt La Push-ra, aki szívesen ment el vele megismerni azt a barátot.
Órán, amikor megkaptuk a tesztet, a padtársam elszörnyedve nézte a feladatlapot, de megnyugtattam, hogy menni fog. Én már majdnem készen voltam, miközben ő még mindig a negyedik feladatot csinálta a kilencből, pedig tudta. Jól számolta ki, mégis lehúzta, majd átjavította egy rosszra. Megint kiszámolta, és rájött, hogy butaságot írt be; áthúzta az eredményt, majd beírta a helyes megoldást.

Eszembe jutott, hogy minek nevezett el előző nap. Angyalnak hívott, pedig ha tudná, milyen szörnyeteg vagyok… Sejtettem, hogy valamit titkol előlem, mert egész órán feszült volt, és próbálta elrejteni a gondolatait előlem, ami – meglepetésemre – sikerült is. Onnantól kezdve egész nap a gondolatait figyeltem, de még mindig nem gondolt olyanra, ami bizonyított volna valamit is.
Elmélkedésemből a csengő ébresztett fel, ami a szünetet jelezte, én pedig mentem a következő órámra.

* *


Ebédnél ismét velünk ült Jenny, és úgy tűnt, hogy remekül kijön a testvéreimmel, mert mindenkivel nagyon jól elbeszélgetett. Még Rosalie-val is szóba elegyedett, aki – bár nem kedvelte annyira, de nem is vetette meg – szívesen beszélt vele a ruhákról, és persze Alice sem maradt ki ebből az érdekfeszítő témából. Jasper csendes volt, ahogy mi is; inkább hallgattam a lányokat és Emmettet, aki Jazznek beszélt egy videojátékról. Bár Jenny sem beszélt túl sokat, ezt inkább a húgomra hagyta, aki folyamatosan arról az útjáról beszélt neki. Bejárta az összes plázát abban a városban, és szerintem meg is vette a tavaszi kollekció össze ruhadarabját.

Iskola után elköszöntem Bellától, s bár nehezen engedtem el, mégis hagytam, hogy elmenjen.
Nagyot sóhajtottam, miután elhajtott a furgonjával, én pedig – nem volt mit tenni – beszálltam a Volvóba és hazafelé vettem az irányt.

Úgy döntöttem, hogy elmegyek vadászni, mert már régen voltam. Persze Emmett is jönni akart, így versenyeztünk, hogy ki ér hamarabb a tóparthoz. Majdnem leelőzött, de én gyorsabb voltam, így én nyertem.
– Ez nem ér! Legközelebb messzebbről indulsz! – mondta, majd mellém sétált.
– Mintha akkor nem előznélek le – bokszoltam bele a vállába nevetve.
Ekkor mindketten felkaptuk a fejünket, mert megéreztük az illatát. A part felé közeledett, nekem pedig összegyűlt a méreg a számban; régen ettem már, bár nem látszott rajtam. Bella vére miatt többször kell táplálkoznom, mint a többieknek, de nem baj. Szeretem, és nem akarom bántani.

* *


Miután levadásztunk pár őzet Emmettel, visszamentünk a házba, hisz nem volt más dolgunk.
Alice-t megkérdeztem, hogy Bella hazaért-e már, mire a válasza egy határozott „Nem” volt, így felmentem a szobámba, és elfoglaltam magam valamivel.

Betettem Debussyt, majd elővettem egy könyvet és olvasgatni kezdtem. Az estéim ezen órái teltek unalmasan, mivel nem Bellával voltam, a többieknek pedig volt elfoglaltságuk.
Persze a könyv sem kötött le elég ideig, bár nem is volt szükség rá, mert meghallottam Alice gondolatait, miszerint Bella hazaért.
Visszatettem a könyvet a helyére, majd kikapcsoltam a zenét, és az éjszakába vetettem magam.

Már szerelmemmel szerettem volna lenni, mert hiányzott és aggódtam érte – többek között ezért sem foglalkoztatott a könyv. Folyton az járt a fejemben, hogy valami felidegesíti Jacobot, Bella pedig rosszkor van rossz helyen, és baja esik. Ha Jasper nem küldött volna nyugtatóhullámokat felém, akkor egész végig a szobámban járkáltam volna föl, s alá. Ám, amint kikerültem ebből a burokból, ismét ideges lettem, így amilyen gyorsan csak tudtam, szaladtam a Swan házhoz.

Amint megérkeztem, felugrottam a fára, majd onnan halkan Bella szobájába. Épp a gép előtt ült; úgy gondoltam, hogy levelet ír Renée-nek. Beljebb mentem, majd leültem az ágyára, és onnan néztem őt.
- Szia! – köszöntem, mire rám kapta tekintetét.
- Szia! – mosolyodott el, majd visszafordult a képernyő felé, és rákattintott a küldés gombra, mivel utána kikapcsolta a gépet. – Edward, kérlek, ne húzd fel magad – nézett rám, miközben felállt a székről.
- Rendben, de miről van szó? Ugye nem bántott? – szorult ökölbe a kezem erre a gondolatra.
- Nem, nem bántott, másról van szó – mondta komolyan, majd egy kis szünetet tartott. – Vissza szeretnék menni La Push-ra.
- Tessék? – kérdeztem meglepetten. – Miért? Hisz az előbb voltál ott, és nem hagyom, hogy egyedül mászkálj éjjel – szóltam határozottan.
- Tudom, de ott hagytam a táskámat, a nélkül pedig nem nagyon tudnék suliba menni, mert minden tankönyvem benne van.
- És, csak most vetted észre? – tudakoltam. Nem hittem el, hogy nem rég vette észre.
- Nem, de előbb levelet akartam írni anyunak. Úgy gondoltam, hogy nem bánod, ha visszamegyek érte – tekintettek rám könyörgőn a csokoládébarna szemek. Ritkán tudtam neki nemet mondani, mikor így nézett rám.
- Rendben – sóhajtottam –, de légy óvatos! – figyelmeztettem.
- Az leszek – mosolyodott el, majd magára kapta a kabátját, ami mellettem hevert az ágyon. Felálltam onnan, ahol eddig ültem, majd megfogtam a kezét, és finoman magam felé fordítottam, aztán lehajoltam hozzá, s lágyan megcsókoltam, mire a szíve eszeveszett dübörgésbe kezdett. – Igyekszek haza – szólalt meg, majd elmosolyodott, utána elhagyta a szobát.
Én addig mit csináljak? Biztos, hogy unatkozni fogok nélküle – gondoltam, majd hirtelen eszembe jutott valaki. – Elvégre barátok vagyunk, és a barátok meglátogathatják egymást – mosolyodtam el, majd kiugrottam az ablakon, és a háza felé vettem az irányt.

Jenny felé tartva azon gondolkodtam, hogyan lephetném meg anélkül, hogy megijeszteném. Nem akartam hazamenni, nem volt kedvem, és addig is egy barát társaságában leszek.
Mikor odaértem nem volt a szobájában, így kinyitottam az ablakot, majd halkan beugrottam a helyiségbe. Sötét volt, így beálltam az egyik sarokba, és vártam. A fürdőben volt, de bele se tellett egy percbe, már a szobája felé tartott, majd belépett, de abban a pillanatban megtorpant. Észrevette, hogy az ablaka nyitva van. Bezárta maga mögött az ajtót, majd elindult becsukni az ablakot. Ekkor a háta mögé léptem, majd befogtam a száját, hogy fel ne sikítson.
- Csak én vagyok, Edward – suttogtam a fülébe, majd elengedtem.
- A szívbajt hoztad rám! Mit keresel itt?
- Nem látogathatom meg a legjobb barátomat? – kérdeztem kicsit szomorúan. Talán mégse kellett volna idejönnöm – gondoltam, ám meghallottam a gondolatait. – Legjobb barát? – mosolygott magában. Nekem tényleg a legjobb barátom volt, aki ember.
- De, csak legközelebb az ajtót használd, légy szíves – mondta már mosolyogva.

Ezután még sokat beszélgettünk, és őszintén meglepte az a kijelentésem, miszerint soha nem alszom.
Tudtam, hogy sokat akar tudni a mi fajtánkról, de úgy döntöttem, majd csak idővel mondok neki többet. Azt hitte, hogy nem bízom meg benne, pedig nem így volt. Épp ez az; túlságosan is megbíztam benne, de nem akartam rázúdítani mindent, majd lassan haladunk előre.
Mindig jókor tette fel a Bellával kapcsolatos kérdéseit. Nem az van, hogy nem bízom a szerelmemben, hanem csak féltem. Jacob sosem fékezte a gondolatait, mikor én is ott voltam. De miért is tette volna?
Ha nem figyelek oda – ami ritkán esik meg – akkor elszólom magam, mint például akkor. Nem kellett volna megemlítenem a farkasokat, mivel rögtön kérdezősködni kezdett. Nem szerettem volna tönkretenni a barátságát velük, és úgy láttam a fejében, hogy megtetszett neki Paul. Ráadásul jól szemügyre is vette, és még azt mondja, hogy nem talál magának egy fiút sem. Ez egyáltalán nem igaz.
El kellett mennem, mert nem akartam neki többet mondani, és meg szerettem volna nézni, hogy Bella hazaért-e már. Lehet, Alice felhívott volna, bár nem biztos, mert kétségtelen, hogy látta a döntésemet, miszerint meglátogatom Jennyt.
Jobban félt a farkasoktól, mint a vámpíroktól; ezt meg kellett mosolyognom. Bellával is ez volt; attól tartott, hogy nem tetszik majd a családomnak, nem pedig az izgatta, hogy egy csomó vámpírral lesz összezárva. Mindkét lány furcsa. Egyikük sem fél a vámpíroktól, pedig sokkal veszélyesebbek vagyunk, mint a farkasok, bár… ők sem ártatlan bárányok. Főleg Jacob…
Ideje volt mennem, így elköszöntem tőle, de még mindig a farkasok körül jártak a gondolatai. Nem akart egyedül menni az erdőbe…
- Akkor ne menj egyedül, csak kísérettel. – Bólintott, majd végigsimítottam az álla alatt a kezemmel, a szíve pedig kétszer olyan gyorsan kezdett el verni, mint eddig, mire csak elmosolyodtam, majd megfordultam, és kiugrottam az ablakon.

Tényleg nem kellett volna semmit sem mondanom, de ezen már nem tudok változtatni. Csak remélni tudom, hogy később se fog faggatni.
Visszafutottam Bella házához, és beugrottam az ablakon, ám ő még nem volt otthon.
Hol lehet ez a lány? – kérdeztem magamtól, majd lefeküdtem az ágyára. Charlie a meccset nézte, de úgy hallottam, hogy elaludt rajta.
Nem figyeltem a tévére, inkább gondolni kezdtem, de eldöntöttem, hogyha Bella nem ér haza öt percen belül, utána megyek, nem érdekel, ha ezzel megszegem a szerződést. Ám, amíg várakoztam, a legjobb barátomon kezdtem elmélkedni…

2010. július 14., szerda

6. fejezet - Az angyal



Bocsi, hogy ennyit késett a rész, de végre meghoztam. Köszönöm az előző fejezethez a kommentárokat. :D Remélem, ez s tetszik majd :D A következő részben lesz egy kis La Push és Edward szemszög is. :)
puszi


MEREDTEN BÁMULTAM A KÉPERNYŐT, és próbáltam összeszedni magam, mert nem hittem el, hogy ez tényleg igaz. A kezeim remegtek és hirtelen azt sem tudtam, hogy hol vagyok.
Az nem lehet, hogy Ő az, hisz… sosem láttam, hogy valakire úgy nézett volna, mint akit meg akar támadni… Nem! Ez lehetetlen! Ő annyira kedves… Ez képtelenség!
Ám minden egyezett… a hideg bőr, a gyorsaság, a szemszín… a különleges képesség…
Felálltam a gép elől, majd hátrálni kezdtem, s leültem az ágyamra; lehunytam a szemem, és nagy levegőt vettem.
Sosem eszik semmit… Ki kell derítenem, de lehet, hogy ez mégsem olyan jó ötlet… Mi van, ha nem csak neki van valami képessége, hanem a testvéreinek is? Nem lenne jó ujjat húzni velük. Na, és Bella? Ő biztos tudja, hogy mik is Edwardék, hisz a barátnője, biztos, elmondta neki.
Úgy kell tennem, mintha nem is tudnám a titkukat, s ha Edward valóban tud olvasni a fejemben, akkor muszáj elrejtenem előle a gondolataimat. De, hogy…?


Másnap reggel a padban ülve vártam, hogy megkezdődjön a matematika óra, és csak remélni tudtam, hogy el tudom rejteni előle mindazt, amit megtudtam. Nem féltem, inkább izgatott voltam. Egy olyannal, mint Ő, nem mindennap találkozik az ember, és ez kíváncsivá tett. Bár este még remegtek a kezeim, és gondolkodni sem tudtam, másnap reggelre teljesen nyugodtam voltam.
Már miért kellene félnem, mikor egyszer sem bántott? Inkább megvédett, és barátkozott velem.
Az asztalt bámultam, és vártam az óra kezdetét, na meg, hogy Edward bejöjjön a terembe.
Kíváncsi voltam, hogy tudom elrejteni előle a gondolataimat, már ha egyáltalán helyes a feltételezésem.
Nem féltem tőle, inkább izgalmasnak és érdekesnek találtam.

Mikor belépett a terembe, ez a kijelentésem megváltozott. Összeugrott a gyomrom, és felgyorsult a szívverésem, ahogy egyre közelebb ért a padunkhoz. Láttam, hogy elmosolyodik, biztos azt hitte, a közelsége miatt ver hevesen a szívem, persze ez is közrejátszott.
Oldalra fordítottam a fejem, s észrevettem, hogy nemcsak én nézem Edwardot, hanem a mellettem levő padsorban az összes lány.
Na igen, ki ne bámulná meg a suli leghelyesebb pasiját? Lehet, hogy van olyan, akinek nem annyira tetszik, vagy talán titkolja?
Már csak pár méter választott el egymástól minket, én pedig szédülni kezdtem, mert hirtelen nagyon meleg lett.
Elszakítottam a tekintetemet a felém közeledő angyalról, hisz az volt. Egy vámpír testbe zárt angyal.
Felálltam a székről, és kinyitottam egy ablakot, majd mélyet szippantottam a friss levegőből. Úgy tűnt, hogy nem csak nekem esett jól a hideg szellő, mert a mögöttem ülő lányok is fellélegeztek.
Akkor, miért nem nyitották már ki az ablakot? – kérdeztem magamtól, majd megfordultam és beleütköztem az angyalomba.
- Bocsánat – motyogtam, mire egy elnéző mosollyal válaszolt, én pedig leültem a helyemre.
Ekkor lépett be a tanár is, majd elkezdte az órát, amit feszültem ültem végig, s koncentráltam. Megmondom, nem volt könnyű, hisz elrejteni előle a titkát, és a matematikára figyelni egyszerre. Persze, egy nő kétfelé is tud figyelni, de nekem valahogy ez nem nagyon ment abban a pillanatban.
Beletúrtam a hajamba, és próbáltam megoldani a feladatot, de nem sikerült. Nem tudtam semmit, ráadásul másnap dolgozatot írtunk, ami örömmel közölt velünk a tanár óra elején.
Örül, aki érti – gondoltam.

Alig vártam, hogy kicsengessenek, és amint megtörtént, mindent beledobtam a táskámba úgy, ahogy volt, majd kisiettem a tanteremből.
Bementem a lány mosdóba, s a tükör elé álltam. Csak bámultam magamat, majd szép lassan lenyugodtam, hisz nem tudta meg, hogy tudom a titkát. Persze csak reméltem, mert nem voltam benne biztos, hogy el tudtam rejteni a gondolataimat előle, miközben a matekra koncentráltam.

Miután megmostam az arcomat, és rendbe szedtem magam, felkaptam a táskámat a földről – ahova ledobtam, mikor a bejöttem a mosdóba –, majd rohantam a következő órámra.

Persze, hogy elkéstem óráról, de szerencsémre még nem volt benn a tanár, így nem szólhatott meg. Leültem a leghátsó padba, majd elővettem a tankönyveimet, s vártam. Nem tudtam, hogy mire, de éreztem, történni fog valami.
Nem tudtam, hogy ez az órám is közös Edwarddal, mert nem is volt az, de ő bejött a terembe, majd megállt a tanári asztal mellett.
Mindenki ráemelte a tekintetét és kérdőn néztek rá, hisz nem tudták mi folyik itt. Hol van a tanár?
- Sziasztok! Edward Cullen vagyok – mutatkozott be, mintha nem tudná az egész suli, hogy kis is ő. – Mr. Torn beteg lett, így a tantestület úgy döntött, hogy én fogom tartani ezt az óráját, míg betegeskedik – mondta, majd rám nézett, én pedig álltam a tekintetét, aztán elfordult, s a táblára kezdett írni, mi pedig szorgosan jegyzeteltünk a füzetünkbe.

Naná, hogy én vagyok a legszerencsétlenebb. Sosem tudom elkerülni őt, bár nem is kellene próbálkoznom, hisz úgyis „megtalál”. Szerintem tök felesleges. Rendben, hogy jó tanuló meg minden, de miért pont őt választották helyettesnek? Ez olyan, mintha fordított nap lenne. A tanár helyett a diák tanít, amíg ő hátul ül egy székecskén és jót mulat, vagy azért izgul, hogy jól adja le az anyagot a tanuló.
Elfordítottam a fejemet a táblától, amire gyöngybetűkkel írta az óra anyagát, s amiről beszélt. Persze az összes lány itta minden egyes szavát, és némelyik – még ha nem is tudta a választ – csak azért jelentkezett, hogy észrevegye őt Edward, s felszólítsa. Ez beteges volt. Én inkább csöndben maradtam, kerültem a feltűnést, ám úgy tűnt, épp ezért szólított fel engem, nem pedig azt a lányt, aki majd’ kiesett a padból.
– Jenny Smith – állt meg előttem, én pedig felnéztem rá. – Menjen ki, és írjon fel a táblára egy mondatot, ami kapcsolódik a témához – mosolygott, miközben felém nyújtotta a krétát. Legszívesebben megfojtottam volna, de tudtam, hogy nem lehet, így elvettem tőle a fehér tárgyat, majd felálltam a padból, s kimentem a táblához.
Egész végig magamon éreztem a tekintetét, és tisztában voltam vele, hogy élvezi a helyzetet. Mivel elvileg a barátja vagyok, reménykedtem, hogy nem fog felszólítani, erre tessék. De nem foglalkoztam vele, mert egy éjszaka alatt jobban kiismertem, mint azt ő gondolta volna. Vagyis olyat tudtam meg róla, amiről mások azt hiszik, csak kitaláció. Pedig nem volt az, hisz előttem állt, beszéltem vele, s volt szerencsém megérinteni őt. Azt a hideg, kemény és selymes bőrt.
Gyorsan kitaláltam egy mondatot, felírtam a táblára, miközben Edward a tanári asztalnak támaszkodva várta, hogy befejezzem. Majd mikor ez megtörtént, felé fordultam, közelebb mentem hozzá és a kinyújtott kezébe adtam a krétát.
- Remélem, örülsz – motyogtam az orrom alatt, majd visszasétáltam a padomhoz, s leültem a helyemre.

Sosem örültem még ennyire, hogy kicsengettek az óráról, és természetesen, én akartam az első lenni, aki elhagyja a termett, de Edward megakadályozott ebben.
Miért, mit hittem? Hogy csak egyszerűen kisétálok az ajtón az információmmal, ő pedig ezt tűrni fogja? Szép is lenne. De persze nem ezért állított meg a hangja, mielőtt kiléptem volna a teremből. Felé fordultam, majd mellé sétáltam, s mikor már minden diák elhagyta a termet, rám nézett, hisz eddig az asztalon pakolászott.
- Reméltem, hogy beszélhetünk – szólalt meg elsőként, majd leült az asztal szélére, én pedig helyet foglaltam a legelső padban, s minden figyelmemet neki szenteltem.
- Miről? – kérdeztem kíváncsian. Az nem lehet, hogy elszóltam magam – gondoltam, mire kérdőn nézett rám, tehát nem tudta. Összeráncolta a szemöldökét, majd lenézett a padlóra, mintha valami érdekeset vett volna észre rajta. Kíváncsi voltam, hogy tényleg jó az elméletem vagy sem, így teszteltem Edwardot. – Csókolj meg! – mondtam gondolatban, mire rám kapta tekintetét, én pedig megengedtem magamnak egy ártatlan mosolyt. – Mégis jól gondoltam – mosolyogtam magamban, Edwardon pedig látszott, hogy nem nagyon érti, mire fel mondtam, de tudtam, hamarosan rá fog jönni. – Edward, miről szeretnél velem beszélni? Csak azért, mert mennék a következő órámra – mondtam.
- Persze, menj csak, nem fontos – szólalt meg nehezen, majd felállt asztalról.
- Rendben – bólintottam, és kimentem a teremből.

*


Eleinte boldog voltam, amiért így ki tudtam fogni rajta, de hirtelen az arcomra fagyott a mosolyom.
Mi van, ha elmondja a többieknek, hogy rájöttem, tud olvasni a gondolatokban? Beszélnem kellene vele, de… nem merek a közelébe menni. Nem azért ami, hanem, mert nem szeretném, ha megint olvasna a fejemben. Olyan rossz érzés…
Ekkor valaki a nevemen szólított, és egy pillanatig azt sem tudtam hol vagyok.
- Szia, Alice! – köszöntem.
- Szia. Ülsz velünk? – kérdeztem mosolyogva, rajtam pedig eluralkodott a félelem. Edwarddal egy asztalnál? Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne – gondoltam.
- Én…
- Rendben, akkor ebédnél! – Csapta össze a kezét, majd el is tűnt, mielőtt bármit is mondhattam volna. Ez a lány tud szervezni az biztos.

*


Oké, nyugalom, nem lesz semmi baj, csak ne gondolj rá… Már, hogy a fenébe ne gondoljak, mikor Ő is ott fog ülni?! Ez nem lehet igaz, csak én lehetek ennyire peches – gondoltam, miközben az ebédlő felé haladtam. Inkább tanultam volna, de tudtam, Alice úgyis megkeresne, vagy – amilyen – az étkezde előtt fog várni.
A gyanúm beigazolódott, mert barátnőm a menza ajtaja előtt állt, hatalmas mosollyal az arcán, amit én is viszonoztam, belém karolt, majd bementünk a helyiségbe. Imádtam a csajt, annak ellenére, ami volt, hisz ki ne tudna szeretni egy ilyen kedves lányt?

Ahogy közeledtünk az asztalhoz, úgy nőtt bennem az izgatottság. Akaratom ellenére is visszagondoltam az Edwarddal való „beszélgetésemre”.
Legalább már biztosra vehetem, hogy gondolatolvasó. A másik meg, hogy az egészet nem gondoltam komolyan, amit a teremben „mondtam” neki. Hogy csókoljon meg? Persze, csakis azt fogom kérni tőle. Majd, ha piros hó esik.
Rendben, ki ne kíváncsi a csókjára? De akkor is, én csak a barátja vagyok, és az is maradok. Már ha ő is akarja
– elmélkedtem magamban, pedig nagyon nem kellett volna, hisz minden egyes szót hallott. Csak gratulálni tudtam magamnak.
Nem féltem tőlük, mégis furcsa volt tudni, hogy mik, bár Bella teljesen „laza” volt a maga módján, én nem hittem, hogy ilyen volt az elején is. De ki tudja?
Megálltunk az asztal mellett, mire minden tekintet ránk szegeződött – de leginkább Edwardé –, majd mindenki köszönt. Utáltam, mikor így bámult rám, és néha azt kívántam, bár mást nézne helyettem. Ám tudtam, csak azért figyel, hogy kiolvassa belőlem, elmondom-e valakinek a kis titkát, vagy esetleg rájöttem, mi is valójában.
Mindkét titokra fényt derítettem, amit előlem rejtegetett a családjával, de nem értettem; miért hiszi azt, hogy bárkinek is elmondanám? Engem néznének őrültnek, én pedig nem akarok diliházba kerülni. Szóval, felesleges volt aggódnia miatta.
Halvány mosolyt pillantottam meg a szája sarkában, én pedig elégedetten ültem le Alice mellé. Próbáltam nem szorongni, de ez nehéz volt, hisz Edward még mindig nézett. Sejtette, hogy valamit titkolok előle, s jól érezte, de eszem ágában sem volt arra gondolni.
- Mizujs, kiscsaj! – vigyorgott Emmett.
- Semmi különös, éldegélek. Veled? – mosolyogtam.
- Hamarosan megyünk kempingezni. Már nagyon várom – dörzsölte össze a tenyerét, nekem pedig akaratlanul is a fejembe kúszott egy kép, ahol Emmett áll véres szájjal és ruhával. Nem akartam elképzelni, mégis megtörtént, a szemem sarkából pedig láttam, ahogy Edward megfeszül, s ha eddig nem, akkor most még inkább bámult. Ránéztem, az aranybarna szempár pedig döbbenten meredt rám.
- Aha, az biztos jó lesz – mondtam, miközben Edwarddal néztem farkasszemet, s úgy tűnt, hogy a többiek is észrevették. – Nekem most mennem kell! – pattantam fel az asztaltól, majd felkaptam a táskámat a vállamra, és ott hagytam őket.

Minél hamarabb el akartam hagyni az iskolát, közben magamat szidtam, amiért nem tudtam kordában tartani a gondolataimat.
Most rájött, hogy tudom a titkukat. Vajon elmondja a többieknek? Szerintem igen, mert ez rájuk is tartozik, elvégre még egy ember „ismeri” őket. Az lesz a legjobb, ha úgy teszek, mintha nem is tudnék róla. Igen, ez a megoldás!

Amint hazaértem, bezártam minden ajtót és ablakot, majd leültem házit csinálni és matekot tanulni, hisz másnap dolgozatot írtunk, én pedig semmit sem tudtam belőle.
Persze a hajamat téptem a „jobbnál-jobb” feladatoknál, de meg kellett értenem… Természetesen ez nem sikerült.

Mikor anyu hazaért, nekiláttunk a vacsora elkészítéséhez, közben pedig beszélgettünk.
Hát igen, neki nem volt rossz napja. Kevés vevő volt, de épp elég. Azt mondta, hogy másnap korábban jöhet el, így már kettő körül itthon lesz.
- Na, és neked, hogy telt a nap? – kérdezte mosolyogva, mikor már ettünk.
- Jól. Holnap dolgozatot írunk matekból – fintorogtam.
- A matek… Nekem sokat segített – mosolygott, mire én is halvány mosolyra húztam a szám.
Ekkor valaki csengetett. Anya felállt az asztaltól, majd ajtót nyitott. Kicsit kikukucskáltam, hogy lássam ki az, mert nem tudtam elképzelni, ki lehet az ilyenkor.
Ez meg mit keres itt? – kérdeztem magamtól.
- Jó estét asszonyom, Edward Cullen vagyok, Jenny osztálytársa, és korrepetálni jöttem matekból, mert holnap dolgozatot írunk.
- Szia! – köszöntötte anyám teljesen zavarban. Ezek szerint még anyára is hatással van. – Mondta Jenny, hogy dolgozatot fog írni, de azt nem, hogy valaki segíteni fog neki – mosolygott, majd beengedte.
- Remélem, nem érkeztem rosszkor – mondta féloldalas mosolyával.
- Nem, dehogyis. Egyébként, szólíts csak Marynek; nem vagyok még olyan öreg – Ja, csak az apád lehetne, sőt, az ükapád is – mondtam magamban.
- Jenny, nézd csak ki van itt. Az egyik osztálytársad – mondta anya széles vigyorral az arcán, miközben bejött a konyhába.
- Szia! – üdvözölt Edward.
- Szia! – köszöntem neki, mintha nem tudnám, hogy itt van. Biztos voltam benne, hogy hallott minden egyes szót, amit nem rég gondoltam, így nem volt mit tennem. Ráadásul beadta anyunak, hogy segíteni jött.
- Miért nem mondtad, hogy fognak jönni hozzánk? Több vacsorát készítettem volna – súgta oda nekem, majd Edwardhoz fordult. – Kérsz valamit enni vagy inni esetleg?
- Nem kérek semmit, köszönöm.
- Anya, mi akkor most felmegyünk tanulni – mondtam, és megragadtam Edward karját, aki illedelmesen elköszönt, majd felmentünk az emeletre.

Mikor bent voltunk a szobámban, bezártam az ajtót mögöttünk, majd felé fordultam. Nem értettem, mit keres itt, és főleg azt nem, hogy mit akar. Nem féltem tőle, mert ha bántani akart volna, akkor már rég megtette volna.
– Mit keresel itt? – kérdeztem kicsit mérgesen.
– Segíteni jöttem – mondta, mintha nem is tudná, hogy miről beszélek.
– Értem, és Bella?
– Tudja, hogy itt vagyok – pásztázta körbe a szobámat.
– Szóval, akkor te tudod a matekot? – tudakoltam másfelé terelve a témát.
– Igen… És azt is tudom, hogy tudod, mi vagyok – szólt komolyan.
– Nem értem, miről beszélsz – mondtam értetlenül.
– Tudod, hogy vámpír vagyok, és azt is, hogy tudok olvasni az emberek gondolataiban – mondta, de most már a szemembe nézett, nekem pedig a földbe gyökerezett a lábam, mikor elindult felém…

Lassan közelített felém, a testem pedig reflexszerűen mozdult, pedig nem féltem tőle. Egy lépést tettem hátra, majd még egyet és még egyet, amíg bele nem ütköztem az ajtóba.
Nagyon nyeltem, s a szememet nem vettem le Edwardról; nem is tudtam volna, mert szinte mágnesként vonzotta a tekintetemet. Az aranybarna szempár, a vörös, tökéletes ajkak és a hibátlan arc csábított magához, mégis ellenálltam.

Már csak párlépésnyire volt tőlem, a szívem pedig olyan gyorsan vert, hogy azt hittem, rögtön kiugrik a helyéről, és a levegőt is szaporábban vettem, mint máskor.
Össze kellett szednem magam, mert nem lehetett, hogy ilyen nagy hatással van rám egy srác, akármi is legyen. Sosem éreztem még azelőtt ilyet, mielőtt megismertem volna. Mióta akarata ellenére „belépett” az életembe, szinte minden egyes éjjel róla álmodom, és ez ellen semmit sem tehettem.
– Miért ne lehetnénk nagyon jó barátok? – kérdeztem el-elfúló hangon.
– Nem foglak bántani, ne félj – szólt mosolyogva. Bizonyára azt hitte, ezzel meg tud nyugtatni, de úgy tűnt, nem nagyon jön neki össze. Hirtelen komollyá vált az arca, de még mindig felém tartott.
– Tudom, hogy nem fogsz bántani, különben már megtetted volna. Ja, és nem félek tőled – mondtam határozottan.
– Akkor, miért ver gyorsan a szíved és kapkodod a levegőt olyan hevesen? – kérdezte már előttem állva, én pedig felnéztem az aranybarna szemekbe.
– Hát, biztos nem azért, mert félek. – Teljes magabiztosságot mutattam, ám ő úgy viselkedett, mintha nem tudná, milyen hatással van rám a jelenléte.
– Értem – válaszolta, közben lenézett a padlóra, majd vissza rám, és vett egy mély lélegzetet.
Már csak azt vettem észre, hogy az ágyon fekszem, és Ő felettem van, a kezei pedig mind a két csuklómat az ágyra szorítják. Arca közel volt hozzám, így éreztem a kölnije illatát, ami teljesen elkábított, mégis kitartó voltam.
– Most már félsz? – kérdezte mosolyogva, látván megdöbbent arcomat.
– Nem, nem félek, csak kicsit váratlanul ért, ennyi az egész – mondtam én is mosolyogva, ő pedig lemászott rólam, és az ágy végébe húzódott.
– Tudod, eléggé élveztem a helyzetet, ugyanis még egyetlen pasi sem csinált ilyet, aki tetszett nekem. – Rám nézett. – Nyugi, nem fogok rád nyomulni. Nem kell ettől tartanod – tartottam magam elé a kezemet védekezőképp, mire csak elmosolyodott. – Nos, akkor segítesz a matekban, vagy csak azért jöttél, hogy elmond, tudod, hogy tudom a titkodat? – kérdeztem.
– Persze, hogy segítek, természetesen nem csak ezért jöttem. Úgy „hallottam”, hogy nem nagyon megy ez neked.
– Hát… Tényleg nem – sóhajtottam.
– Mit nem értesz?
– Ha azt mondom, hogy mindent, elhiszed nekem? – kérdeztem, mire csak bólintott, majd elővettük a tankönyveinket, ő pedig magyarázni kezdett…


A többi idő tanulással telt el; már mindent értettem. Tényleg nem volt annyira bonyolult, mint azt hittem. Edward sokkal érthetőbben magyarázott, mint a tanár; persze neki könnyebb dolga volt, hisz pontosan tudta, mit nem értek. Nagyon jó tanár volt.
– Edward – kezdtem –, Bella tudja, hogy belelátsz az emberek fejébe? – kérdeztem, miközben elpakoltuk a könyveket.
– Igen. Csak az övébe nem – mondta.
– Az meg hogy lehet? – fordultam felé. Nem értettem, hogy nem látja a gondolatait.
– Nem tudom, még Carlisle sem érti, hogy lehet ez – felelte. Tudtam, hogy nem fog sok minden megosztani velem, hisz meg kellett ismernie, mielőtt többet mondott volna.
Ez nem fair – mondtam magamban.
– Micsoda „nem fair”? – idézte az előbbi szavaimat.
– Hát az, hogy hallod a gondolataimat, és nekem nem lehet előtted titkom, mert… mert kiolvasod a fejemből. – Ezen csak elnevette magát.
– Ez nem vicces, Edward! – löktem meg a karját.
– Szerintem meg nagyon is az – mondta még mindig nevetve. Nem értettem, mi olyan nevetséges ezen.
– Nem, nem az. Nem lehetek egyedül a gondolataimmal, nem elmélkedhetek magamban, mert meghallod. Ez így nem érvényes.
– Értem. Akkor olyankor nem fogok olvasni a gondolataidban, rendben? – kérdezte, én pedig bólintottam.
Felállt az ágyról, majd a bejárat felé indult, s mikor már nyitotta volna ki az ajtót, utána szóltam.
– Edward! – Visszafordult felém. – Köszönöm – mondtam, ő pedig elmosolyodott.
– Holnap találkozunk a suliban. Szia. – köszönt el, és már be is csukta maga mögött az ajtót.
Szia – gondoltam, majd pár másodperccel később hallottam, ahogy bezáródik a bejárati ajtó.

Az éjszakám nyugodt volt, kivéve, mikor a vihar kinyitotta az ablakom. Bezártam és visszaaludtam.

Másnap reggel a telefonom ébresztőjére keltem. Kinyomtam, majd újult erővel kezdtem a napot, mert biztos voltam magamban. Edward nagyon sokat segített nekem a matematikában, s úgy éreztem, menni fog a dolgozat.
Miután elvégeztem a reggeli teendőimet elindultam az iskolába. Kicsit felhős volt az ég, és sok pocsolya volt a járdán is meg az úttesten is, de ez nem befolyásolta a hangulatomat.

A második óra után Bella megkérdezte nincs-e kedvem lemenni suli után La Push-ra megismerkedni az egyik barátjával. Mivel úgy sem volt más dolgom, így beleegyeztem.
Miután elköszöntünk egymástól, én átnéztem a matekot, hogy biztosra menjek. Persze, Edward már mindent tudott, neki nem nagyon kellett megerőltetnie magát.

Miután megkaptuk a tesztet, először elszörnyedve bámultam a lapot, aztán meghallottam az angyali hangot, ami azt mondta: „Menni fog.” Én pedig hittem neki.
Sorra vettem a feladatokat, s rájöttem, hogy szinte ugyanazok a feladatok voltak, mint amit a múlt éjjel gyakoroltunk Edwarddal. Vagy legalábbis hasonlók voltak. Így már könnyebb volt, s mikor kicsengettek, megköszöntem az „angyalomnak” a korrepetálást. Nélküle, nem hiszem, hogy ment volna.

Ebédnél megint Alice-ékkel ültem. Kezdtem megkedvelni a szőke szépséget. Bellától azt hallottam, hogy Rosalie nem nagyon kedveli őt, ahhoz képest tök rendes volt, ahogy a többiek is jó fejek voltak. Mindenről beszélgettünk. Alice-szel a ruhák jöttek szóba, pont, mint Rosalie-nál, ám Emmettnél már más, nála a videojátékok. Jasper csendes volt, akárcsak Bella és Edward is, bár… én sem beszéltem sokat, inkább helyeseltem Alice-nek, mintsem közbevágjak a történetébe, amit olyan lelkesen adott elő, mint senki, akit eddig ismertem.

Suli után elindultunk La Push-ra, közben Bella arról mesélt, milyen jól szokta itt érezni magát, és, hogy Jacob mennyit segített neki, mikor Edward elhagyta. Erre felkaptam a fejem.
– Mi? Edward elhagyott? Mikor? Miért? – kérdeztem döbbenten, és csakúgy záporoztak a kérdéseim.
– Igen, elhagyott. Körülbelül úgy egy éve történhetett, bár már nem emlékszem pontosan, lehet, hogy kevesebb – mondta.
– De… hát… miért? Olyan jól összeillettek – mondtam még mindig meglepődve. Egyszerűen nem hittem el, hogy Edward itt hagyta, miközben úgy vigyáz rá, mint a szeme fényére.
– Mikor a tizennyolcadik születésnapomat ünnepeltük, megvágtam az ujjamat egy papírral, és Jasper rám vetette magát, de nem harapott meg, mert Edward ellökte az útból.
– És… ezért hagyott el? – néztem rá értetlenül.
– Részben. Ő azt mondta, kezd feltűnni az embereknek, hogy Carlisle nem öregszik. Én vele akartam menni, de nem engedte. Elhitette velem, hogy nem szeret, én pedig hittem neki. – Láttam, ahogy visszaemlékszik erre a szörnyű időszakra, mikor Edward elhagyta. El sem tudtam képzelni, mit érezhetett akkor. Velem más történt, de ők nem is szerettek úgy, mint Edward, Bellát.
– Sajnálom, én nem akartam… én… nem tudtam, hogy… – kértem tőle bocsánatot.
– Semmi baj. Ez már régen volt. Túl vagyok rajta, csak ha visszaemlékszem, akkor fáj, de nem annyira, mint akkor. Egyébként semmi baj – mondta somolyogva, és felém fordult. Mosolyt erőltettem az arcomra, majd elfordítottam a fejem és kibámultam az ablakon.

A fák mellettünk kezdtek ritkulni, miután megpillantottuk a „La Push” feliratú táblát, majd pár perccel később Bella leállította a motort egy ház előtt, én pedig tudtam, hogy megérkeztünk.

2010. július 12., hétfő

Blogger Díj!



Szabályok:
1. Meg kell köszönnöm a díjat annak, aki gondolt rám és küldte!
Köszönöm niki23. :D
2. A logót ki kell tennem a blogomba!
Megtörtént.
3. Be kell linkelnem azt, akitől kaptam!
niki23
4. Írni kell magadról 7 dolgot!
Húú...
- Szeretek zenét hallgatni és írni:)
- Imádok olvasni
- Szeretek hülyülni a barátnőimmel :)
- Horoszkópom: Mérleg
- Kedvenc könyvem a Twilight Sagán kívül, Richelle Mead - Vámpírakadémia sorozata, amit imádok olvasni:)
- Meghallgatom mindenki gondja-baját. :):)
- Minden kókuszos édességet szeretek :D

5. Tovább kell adnom a kitüntetést másik 7 blog társamnak!
6. Be kell linkelnem őket.
7. Megjegyzést kell hagynom náluk, hogy tudjanak a díjazásról.

Cinti

Nilla

Delirium

Runaway Train

Kemra

Nillody

Đóri

Köszönöm még egyszer a díjat, a hatodik fejivel pedig hamarosan elkészülök :)