6. fejezet - Az angyal

Bocsi, hogy ennyit késett a rész, de végre meghoztam. Köszönöm az előző fejezethez a kommentárokat. :D Remélem, ez s tetszik majd :D A következő részben lesz egy kis La Push és Edward szemszög is. :)
puszi

MEREDTEN BÁMULTAM A KÉPERNYŐT,  és próbáltam összeszedni magam, mert nem hittem el, hogy ez tényleg igaz. A kezeim remegtek és hirtelen azt sem tudtam, hogy hol vagyok.

Az nem lehet, hogy Ő az, hisz… sosem láttam, hogy valakire úgy nézett volna, mint akit meg akar támadni… Nem! Ez lehetetlen! Ő annyira kedves… Ez képtelenség!

Ám minden egyezett… a hideg bőr, a gyorsaság, a szemszín… a különleges képesség…

Felálltam a gép elől, majd hátrálni kezdtem, s leültem az ágyamra; lehunytam a szemem, és nagy levegőt vettem.

Sosem eszik semmit… Ki kell derítenem, de lehet, hogy ez mégsem olyan jó ötlet… Mi van, ha nem csak neki van valami képessége, hanem a testvéreinek is? Nem lenne jó ujjat húzni velük. Na, és Bella? Tudnia kell, hogy mik is Edwardék, hisz a barátnője, biztos, elmondta neki.

Úgy kell tennem, mintha nem is tudnám a titkukat, s ha Edward valóban tud olvasni a fejemben, akkor muszáj elrejtenem előle a gondolataimat. De, hogy…? Beszélnem kell vele!

Másnap reggel a padban ülve vártam, hogy megkezdődjön a matematika óra, és csak remélni tudtam, hogy el tudom rejteni előle mindazt, amit megtudtam. Nem féltem, inkább izgatott voltam. Egy olyannal, mint Ő, nem mindennap találkozik az ember, és ez kíváncsivá tett. Bár este még remegtek a kezeim, és gondolkodni sem tudtam, másnap reggelre teljesen nyugodtam voltam.

Már miért kellene félnem, mikor egyszer sem bántott? Inkább megvédett, és barátkozott velem.

Az asztalt bámultam, és vártam az óra kezdetét, na meg, hogy Edward bejöjjön a terembe.

Kíváncsi voltam, hogy tudom elrejteni előle a gondolataimat, már ha egyáltalán helyes a feltételezésem.

Nem féltem tőle, inkább izgalmasnak és érdekesnek találtam.

Mikor belépett a terembe, ez a kijelentésem megváltozott. Összeugrott a gyomrom, és felgyorsult a szívverésem, ahogy egyre közelebb ért a padunkhoz. Láttam, hogy elmosolyodik, biztos azt hitte, a közelsége miatt ver hevesen a szívem, persze ez is közrejátszott.

Oldalra fordítottam a fejem, s észrevettem, hogy nemcsak én nézem Edwardot, hanem a mellettem levő padsorban az összes lány.

Na, igen, ki ne bámulná meg a suli leghelyesebb pasiját? Lehet, hogy van olyan, akinek nem annyira tetszik, vagy talán titkolja?

Már csak pár méter választott el egymástól minket, én pedig szédülni kezdtem, mert hirtelen nagyon meleg lett.

Elszakítottam a tekintetemet a felém közeledő angyalról, hisz az volt. Egy vámpír testbe zárt angyal.

Felálltam a székről, és kinyitottam egy ablakot, majd mélyet szippantottam a friss levegőből. Úgy tűnt, hogy nem csak nekem esett jól a hideg szellő, mert a mögöttem ülő lányok is fellélegeztek. - Akkor, miért nem nyitották már ki az ablakot? – kérdeztem magamtól, majd megfordultam és beleütköztem az angyalomba.

- Bocsánat – motyogtam, mire egy elnéző mosollyal válaszolt, én pedig leültem a helyemre.

Ekkor lépett be a tanár is, majd elkezdte az órát, amit feszültem ültem végig, s koncentráltam. Megmondom, nem volt könnyű, hisz elrejteni előle a titkát, és a matematikára figyelni egyszerre. Persze, egy nő kétfelé is tud figyelni, de nekem valahogy ez nem nagyon ment abban a pillanatban.

Beletúrtam a hajamba, és próbáltam megoldani a feladatot, de nem sikerült. Nem tudtam semmit, ráadásul egy hét múlva dolgozatot írtunk, amit örömmel közölt velünk a tanár óra elején.

Örül, aki érti – gondoltam.

Alig vártam, hogy kicsengessenek, és amint megtörtént, mindent beledobtam a táskámba úgy, ahogy volt, majd kisiettem a tanteremből.

Bementem a lány mosdóba, s a tükör elé álltam. Csak bámultam magamat, majd szép lassan lenyugodtam, hisz nem tudta meg, hogy tudom a titkát. Persze csak reméltem, mert nem voltam benne biztos, hogy el tudtam rejteni a gondolataimat előle, miközben a matekra koncentráltam.

Miután megmostam az arcomat, és rendbe szedtem magam, felkaptam a táskámat a földről – ahova ledobtam, mikor a bejöttem a mosdóba –, majd rohantam a következő órámra.

Persze, hogy elkéstem óráról, de szerencsémre még nem volt benn a tanár, így nem szólhatott meg. Leültem a leghátsó padba, majd elővettem a tankönyveimet, s vártam. Nem tudtam, hogy mire, de éreztem, történni fog valami.

Nem tudtam, hogy ez az órám is közös Edwarddal, mert nem is volt az, de ő bejött a terembe, majd megállt a tanári asztal mellett.

Mindenki ráemelte a tekintetét és kérdőn néztek rá, hisz nem tudták mi folyik itt. Hol van a tanár?

- Sziasztok! Edward Cullen vagyok – mutatkozott be, mintha nem tudná az egész suli, hogy kis is ő. – Mr. Torn beteg lett, így a tantestület úgy döntött, hogy én fogom tartani ezt az óráját, míg betegeskedik – mondta, majd rám nézett, én pedig álltam a tekintetét, aztán elfordult, s a táblára kezdett írni, mi pedig szorgosan jegyzeteltünk a füzetünkbe.

Naná, hogy én vagyok a legszerencsétlenebb. Sosem tudom elkerülni őt, bár nem is kellene próbálkoznom, hisz úgyis „megtalál”. Szerintem tök felesleges. Rendben, hogy jó tanuló meg minden, de miért pont őt választották helyettesnek? Ez olyan, mintha fordított nap lenne. A tanár helyett a diák tanít, amíg ő hátul ül egy székecskén és jót mulat, vagy azért izgul, hogy jól adja le az anyagot a tanuló.

Elfordítottam a fejemet a táblától, amire gyöngybetűkkel írta az óra anyagát, s amiről beszélt. Persze az összes lány itta minden egyes szavát, és némelyik – még ha nem is tudta a választ – csak azért jelentkezett, hogy észrevegye őt Edward, s felszólítsa. Ez beteges volt. Én inkább csöndben maradtam, kerültem a feltűnést, ám úgy tűnt, épp ezért szólított fel engem, nem pedig azt a lányt, aki majd’ kiesett a padból.

– Jenny – állt meg előttem, én pedig felnéztem rá. – Menj ki, kérlek és írj fel a táblára egy szótt, ami kapcsolódik a témához – mosolygott, miközben felém nyújtotta a krétát. Legszívesebben megfojtottam volna, de tudtam, hogy nem lehet, így elvettem tőle a fehér tárgyat, majd felálltam a padból, s kimentem a táblához.

Egész végig magamon éreztem a tekintetét, és tisztában voltam vele, hogy élvezi a helyzetet. Mivel elvileg a barátja vagyok, reménykedtem, hogy nem fog felszólítani, erre tessék. De nem foglalkoztam vele, mert egy éjszaka alatt jobban kiismertem, mint azt ő gondolta volna. Vagyis olyat tudtam meg róla, amiről mások azt hiszik, csak kitaláció. Pedig nem volt az, hisz előttem állt, beszéltem vele, s volt szerencsém megérinteni őt. Azt a hideg, kemény és selymes bőrt.

Gyorsan kitaláltam egy szót, felírtam a táblára, miközben Edward a tanári asztalnak támaszkodva várta, hogy befejezzem. Majd mikor ez megtörtént, felé fordultam, közelebb mentem hozzá és a kinyújtott kezébe adtam a krétát.

- Remélem, örülsz – motyogtam az orrom alatt, majd visszasétáltam a padomhoz, s leültem a helyemre.

Sosem örültem még ennyire, hogy kicsengettek az óráról, és természetesen, én akartam az első lenni, aki elhagyja a termett, de Edward megakadályozott ebben.

Miért, mit hittem? Hogy csak egyszerűen kisétálok az ajtón az információmmal, ő pedig ezt tűrni fogja? Szép is lenne. De persze nem ezért állított meg a hangja, mielőtt kiléptem volna a teremből. Felé fordultam, majd mellé sétáltam, s mikor már minden diák elhagyta a termet, rám nézett, hisz eddig az asztalon pakolászott.

- Reméltem, hogy beszélhetünk – szólalt meg elsőként, majd leült az asztal szélére, én pedig helyet foglaltam a legelső padban, s minden figyelmemet neki szenteltem.

- Miről? – kérdeztem kíváncsian. - Az nem lehet, hogy elszóltam magam – gondoltam, mire kérdőn nézett rám, tehát nem tudta. Összeráncolta a szemöldökét, majd lenézett a padlóra, mintha valami érdekeset vett volna észre rajta. Kíváncsi voltam, hogy tényleg jó az elméletem vagy sem, így teszteltem Edwardot. – Csókolj meg! – mondtam gondolatban, mire rám kapta tekintetét, én pedig megengedtem magamnak egy ártatlan mosolyt. – Mégis jól gondoltam – mosolyogtam magamban, Edwardon pedig látszott, hogy nem nagyon érti, mire is mondtam, de tudtam, hamarosan rá fog jönni. – Edward, miről szeretnél velem beszélni? Csak azért, mert mennék a következő órámra – mondtam.

- Persze, menj csak, nem fontos – szólalt meg nehezen, majd felállt az asztalról.

- Rendben – bólintottam, és kimentem a teremből.

*

Eleinte boldog voltam, amiért így ki tudtam fogni rajta, de hirtelen az arcomra fagyott a mosolyom.

Mi van, ha elmondja a többieknek, hogy rájöttem, tud olvasni a gondolatokban? Beszélnem kellene vele, de… nem merek a közelébe menni. Nem azért ami, hanem, mert nem szeretném, ha megint olvasna a fejemben. Olyan rossz érzés…

Ekkor valaki a nevemen szólított, és egy pillanatig azt sem tudtam hol vagyok.

- Szia, Alice! – köszöntem.

- Szia. Ülsz velünk? – kérdezte mosolyogva, rajtam pedig eluralkodott a félelem. Edwarddal egy asztalnál? Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne – gondoltam.

- Én…

- Rendben, akkor ebédnél! – Csapta össze a kezét, majd el is tűnt, mielőtt bármit is mondhattam volna. Ez a lány tud szervezni az biztos.

*

Oké, nyugalom, nem lesz semmi baj, csak ne gondolj rá… Már, hogy a fenébe ne gondoljak, mikor Ő is ott fog ülni?! Ez nem lehet igaz, csak én lehetek ennyire peches – gondoltam, miközben az ebédlő felé haladtam. Inkább tanultam volna, de tudtam, Alice úgyis megkeresne, vagy – amilyen – az étkezde előtt fog várni.

A gyanúm beigazolódott, mert barátnőm a menza ajtaja előtt állt, hatalmas mosollyal az arcán, amit én is viszonoztam, belém karolt, majd bementünk a helyiségbe. Imádtam a csajt, annak ellenére, ami volt, hisz ki ne tudna szeretni egy ilyen kedves lányt?

Ahogy közeledtünk az asztalhoz, úgy nőtt bennem az izgatottság. Akaratom ellenére is visszagondoltam az Edwarddal való „beszélgetésemre”.

Legalább már biztosra vehetem, hogy gondolatolvasó. A másik meg, hogy az egészet nem gondoltam komolyan, amit a teremben „mondtam” neki. Hogy csókoljon meg? Persze, csakis azt fogom kérni tőle. Majd, ha piros hó esik.

Rendben, ki ne kíváncsi a csókjára? De akkor is, én csak a barátja vagyok, és az is maradok. Már ha ő is akarja – elmélkedtem magamban, pedig nagyon nem kellett volna, hisz minden egyes szót hallott. Csak gratulálni tudtam magamnak.

Nem féltem tőlük, mégis furcsa volt tudni, hogy mik, bár Bella teljesen „laza” volt a maga módján, én nem hittem, hogy ilyen volt az elején is. De ki tudja?

Megálltunk az asztal mellett, mire minden tekintet ránk szegeződött – de leginkább Edwardé –, majd mindenki köszönt. Utáltam, mikor így bámult rám, és néha azt kívántam, bár mást nézne helyettem. Ám tudtam, csak azért figyel, hogy kiolvassa belőlem, elmondom-e valakinek a kis titkát, vagy esetleg rájöttem, mi is valójában.

Mindkét titokra fényt derítettem, amit előlem rejtegetett a családjával, de nem értettem; miért hiszi azt, hogy bárkinek is elmondanám? Engem néznének őrültnek, én pedig nem akarok diliházba kerülni. Szóval, felesleges volt aggódnia miatta, meg amúgy se tettem volna, ahhoz túlságos megkedveltem őket.

Halvány mosolyt pillantottam meg a szája sarkában, én pedig elégedetten ültem le Alice mellé. Próbáltam nem szorongani, de ez nehéz volt, hisz Edward még mindig nézett. Sejtette, hogy valamit titkolok előle, s jól érezte, de eszem ágában sem volt arra gondolni.

- Mizujs, kiscsaj! – vigyorgott Emmett.

- El vagyok, veled? – mosolyogtam.

- Hamarosan megyünk kempingezni. Már nagyon várom – dörzsölte össze a tenyerét, nekem pedig akaratlanul is a fejembe kúszott egy kép, ahol Emmett áll véres szájjal és ruhával. Nem akartam elképzelni, mégis megtörtént, a szemem sarkából pedig láttam, ahogy Edward megfeszül, s ha eddig nem, akkor most még inkább bámult. Ránéztem, az aranybarna szempár pedig döbbenten meredt rám.

- Aha, az biztos jó lesz. Nem kell iskolába jönni – mondtam, miközben Edwarddal néztem farkasszemet, s úgy tűnt, hogy a többiek is észrevették. - Gyere el hozzám ma délután! – gondoltam, miközben még mindig a szemébe néztem, ő pedig bólintott. – Nekem most mennem kell! – pattantam fel az asztaltól, majd felkaptam a táskámat a vállamra, és otthagytam őket. Már lebuktam, így felesleges lett volna tovább titkolóznom.

Minél hamarabb el akartam hagyni az iskolát, közben magamat szidtam, amiért nem tudtam kordában tartani a gondolataimat. Ez már nem számított, mert mindenképp beszélni akartam vele, és, hogy tőle is halljam. Tisztában volt vele, mindkét titkát tudom már, és tudtam, eljött az ideje a mindent eldöntő beszélgetésünknek, ami már egy őszinte társalgás lesz. Semmi hazugság. Láttam, hogy meglepődött a kérésemen, de beleegyezett. Biztosra vettem, hogy elmondta a testvéreinek, persze megértettem, hisz őket is érintette.

Amint hazaértem, ledobtam a táskámat a szobámba, és próbáltam megnyugodni. Nem minden nap jön a házadba egy vámpír, nem igaz? Nem féltem tőle, csak izgatott voltam. Ami azt illeti, eddig is érdekelt Edward, de ez csak rátett még egy lapáttal. Még jobban meg akartam őt ismerni, és vonzott magához, mint a mágnes.

Nem értettem, hogy miért közeledtek felém, ha féltik ezt a titkukat, hisz senki se tudta eddig, csak… Bella. Távol kellett volna maradnia tőlem mindenkinek, erre pont az ellenkezőjét tették. Ha az angyalom tudta, hogy figyeltem őket, akkor végképp meg kellett volna húzniuk magukat. Ki tudja mióta élnek, és már tapasztalatból tudniuk kellett volna.

Itt volt az alkalom, hogy megkérdezzem tőle azokat a dolgokat, amik foglalkoztattak, de nem tudtam, hogy is fogok reagálni a közelségére. Lehet, leblokkolok majd, és azt fogja hinni, hogy félek tőle. Az is megeshet, hogy elfelejtem, miket akartam tőle megtudni, de a legfontosabb dolog az volt, miképp kezdek bele az egészbe. Sok minden megfordult a fejemben, de nem volt egyik sem jó ötlet. Letámadni sem akartam, így is feszült lehet.

Csak járkáltam a szobában, és megint azok a képek jelentek meg előttem, ami ebédnél történtek. Ahogy nézett rám, aztán, mikor Emmett megemlítette a kempingezést, én pedig nem tudtam tovább titkolni előle a tudásomat. Az igazat megvallva, egy valamitől nagyon féltem, az pedig a barátságának elvesztése volt. Ha eltaszít magától, akkor ennyit sem lehetek vele, mint amennyit mostanában vele töltöttem. Tudatában voltam annak, hogy elérhetetlen, de nem tehettem róla, és parancsolni se tudtam magamnak, mert állandóan ő járt az eszemben.

Egyszer csak hallottam, ahogy lefékez a ház előtt egy autó, én pedig az ablakhoz sétáltam, majd megpillantottam Edwardot, amint épp kiszállt a volvoból.

Megint elbűvölt, én pedig magamra szóltam, hogy fontos dologról kell beszélnem vele, nem veszíthetem el a fejemet. Felnézett rám, miközben megkerülte az autóját, és a bejárat felé haladt, lassan. Nem akart megijeszteni; ez kedves volt tőle, viszont, nem tartottam tőle, mert sose láttam rajta, hogy bántani akarna.

Lesiettem a földszintre, és az ajtóhoz mentem, majd kinyitottam, ő pedig rám nézett aranybarna szemeivel, amik szomorúságot tükröztek. Egy pillanatra visszatartottam a lélegzetem, majd lassan kifújtam, és elálltam az útból, hogy be tudjon jönni, aztán becsuktam mögötte az ajtót, s megindultam az emeletre. Éreztem, hogy követ, és ahogy lassú léptekkel szedi a lépcsőfokokat utánam. Próbáltam nyugodt maradni, de nem jött össze, hisz a szívem a torkomban dobogott. Itt volt a pillanat, amire fel akartam készülni, ám ez nem sikerült. A szívverésem az egekben lehetett, s reménykedtem, hogy nem fogok elájulni.

Beléptem a szobámba, és az ablakhoz sétáltam, miközben hallottam magam mögött az ajtó záródását, azonban lépéseket már nem. Éreztem, hogy nincs messze tőlem, én pedig igyekeztem összeszedni a gondolataimat. Tudtam, hogy rám vár, hisz én hívtam ide, ám sejtelmem se volt, mivel is kellene kezdenem.

Kifele bámultam az ablakon, és néztem, ahogy a szél fújja a fák leveleit, amik hol jobbra, hol balra ringatóztak. Hirtelen arra vágytam, hogy felpattanjak a szél hátára, és elrepüljek a világ egyik távoli zugába. Elképzeltem egy homokos tengerpartot, amit a nap fénye világított meg, én pedig ott ültem a tengerben, és néztem a messzeséget.

Visszarángattam magam a valóságba, majd vettem egy mély lélegzetet, és belekezdtem a mondókámba.

- Már figyellek egy ideje, mert ki akartam deríteni, mi történt akkor… nem mondtad el az igazat, ezt nagyon jól tudtam – mondtam, és még mindig háttal álltam neki. – Úgy gondoltam, ha szemmel tartalak, megtudom, mit rejtegetsz. - Még mindig szaporán vettem a levegőt, de igyekeztem kontrollálni magamat, ő pedig csendben hallgatta a monológomat. Azt akartam, hogy tudja, miért bámultam őket állandóan. – Feltűnt, hogy semmit nem eszel vagy iszol; a szemed színe változik, ezt a balesetkor is észrevettem… a bőröd… jéghideg és sápadt… nagyon gyors vagy… nem is lehet észrevenni. – Eközben hallottam, ahogy közelebb lépett hozzám, én pedig megfordultam, hogy rá nézhessek. Feltettem neki a kérdést, amire tudtam a választ, de tőle akartam hallani. – Mi vagy te? – Belenéztem gyönyörű szemeibe, amikben a szomorúság mellett az ijedtséget is felfedezni véltem. Nem szólalt meg, csak bámult rám, és éreztem, ahogy a szívem egyre gyorsabban ver a mellkasomban.

- Tudod, hogy mi vagyok! – felelte, miközben hangjából nyugodtság áradt. – Mondd ki! – Elfordultam az ablak irányába, majd beletúrtam a hajamba, és próbáltam lassítani a szapora légzésemet. - Vámpír. - Kérlek! – szólt, majd hallottam, hogy megint tett felém egy lépést. – Nemcsak a fejedben akarom hallani. - Nehezen akart kikívánkozni belőlem a szó még így is, hogy nem néztem rá. Azt hittem, ha kerülöm vele a szemkontaktust, akkor egyszerűbb lesz, de nem ez történt.

- Vámpír – szólaltam meg végül, és lehunytam a szemem egy pillanatra, majd kinyitottam, aztán felé fordultam. Ő még mindig engem nézett, de a tekintete már más volt, mintha gyűlölte volna ezt a szót. Közelebb léptem hozzá, így szinte már előtte álltam, és belenéztem aranybarna szemeibe, majd lassan kezdtem megnyugodni; kevésbé kapkodtam a levegőt. Elmondtam neki, és ő nem tagadta egy percig sem; nyugodt voltam, hisz már nem kellett titkolóznom előtte. Amúgy sem ment volna, ahogy a mai nap is mutatta.

Még mindig gyorsan emelkedett a mellkasom, ő pedig közelebb jött hozzám, így már éreztem hűvös leheletét az arcomon, de egy lépést se tettem semerre, nem is akartam. Tekintetét továbbra álltam.

- Félsz? – kérdezte lágy hangján.

- Nem. – Még mindig egymást néztük, és én nem bírtam ki, hogy ne érintsem meg. Felemeltem egyik kezem, majd lassan a mellkasára helyeztem, és ő hagyta; egy mozdulatot nem tett ellene. Kíváncsi voltam egy valamire, és a választ egyből megkaptam rá. Nem vert. Éreztem, ahogy levegőt vesz, majd kifújja azt. Először kérdőn tekintett rám, de egyből rájött, miért tettem, én pedig lehunytam a szemem, majd ismét kinyitottam, miközben visszaejtettem magam mellé a kezem.

Leültem az ágyamra, mert éreztem, ha nem teszem meg, akkor összecsuklanak alattam. Edward le sem vette rólam a tekintetét, miközben az ablakhoz sétált. Végigmértem őt a szememmel tetőtől-talpig; a véleményem nem változott meg róla, és nem lett más a szememben. Ő még mindig az őrangyalom volt, aki megmentett egy olyan balesettől, aminek csúnya lehetett volna a vége.

Úgy gondoltam, attól tart, hogy elmondom valakinek, vagy kirohanok a szobából, esetleg, elküldöm azzal, miszerint sose akarom a közelemben tudni őt. Inkább én féltem ettől.

Összeráncolta a szemöldökét, és éreztem, megint olvasni akar a fejemben. Egy szempillantás alatt ott termett előttem, én pedig hátrahőköltem egy kicsit, miközben felálltam az ágyról. Hirtelen történt, nem voltam rá felkészülve, azért, nem pedig félelemből. El kellett neki mondanom, ami bántott engem, és reménykedtem, hogy nem fog eltaszítani magától. – Tudod, félek… - kezdtem, ő viszont közbe szólt.

- Azt jól teszed – mondta, és hátrálni kezdett, én pedig utána léptem, és elkaptam a karját.

- Nem tőled – ingattam a fejem, miközben szemeibe néztem, de láttam, nem akar nekem hinni. – Belelátsz a fejembe, tudnod kell, mire gondolok.

- Nem mindig tudom, mi jár a fejedben – mondta, majd folytatta -, ahogy most sem hallom. Zavaró. – Hát még nekem, hogy hallod – gondoltam. – Tudom. – Kérdőn néztem rá, ő pedig megválaszolta a fel nem tett kérdésemet. – Most hallottam, de… de nem mindig… olyan… olyan, mint, mikor televíziót nézel, és hirtelen lenémítod – magyarázta, és én próbáltam értelmezni, elképzelni. – El kell mondanod, mire gondoltál az előbb.

- Arra, hogy… félek attól, hogy… ellöksz magadtól – Alice jutott az eszembe -, vagy… eltűntök mindannyian. - Nem akartam, hogy ez megtörténjen, mert annyira megkedveltem mindenkit, még, ha valamelyikük nem is látott szívesen az asztaluknál, vagy az életükben. Része akartam lenni a világuknak, és izgalommal töltött el, hogy megtörtént velem ilyen.

- Ne gondolj ilyenekre, mert én se akarok elveszíteni egy ilyen barátot, mint te – mosolygott, én pedig követtem a példáját. Értettem, mire gondolt, hisz nem sok barátja van az iskolában, pláne olyan, aki tudja a titkát, és, aki előtt önmaga lehet. Örültem, hogy elmondhattam neki a félelmemet, és, hogy pozitív visszajelzést kaptam részéről. Örömömben lábujjhegyre álltam, majd átöleltem őt, s Edward is visszaölelt hideg karjaival. Tudtam, sokan nem így viselkedtek volna, mikor megtudják, az egyik legjobb barátjuk vámpír, ám én más voltam. Éreztem, bízhatok benne, és, hogy semmiképp sem bántana engem, hisz eddig se tette.

Magamba szívtam édes illatát, amitől kicsit elkábultam, de szerencsére biztos karok fogtak.

Kicsit még beszélgettünk, így kiderült, miért nézett rám, mindig olyan furán. Volt, hogy nem hallotta, mire gondolok, így nem tudta, merre járok a nyomozásomban. Egészvégig tudták a tervemet, így úgy döntöttek, hogy belemennek, és inkább ők tartanak szemmel engem, elmondok e, a testnevelési incidens eseményeiről valamit is valakinek. Kicsit szomorú lettem, mert én csak távolról szerettem volna kideríteni dolgokat, ők pedig a „tartsd közel a barátaidat, még közelebb az ellenségeidet” elvet választották. Igyekeztem nem gondolni semmire, és ki se mutatni semmilyen érzelmet ez ügyben. Megfogta a kezem, s megnyugtatott, Alice imád velem lenni, és nem bánta meg, hogy közelebb került hozzám. Ennek nagyon örültem. Rossz érzés lett volna, ha kiderül, igazából nem kedvel, és csak színjáték lett volna, ami nekem a valóság volt.

- Bella gondolatait is hallod? – kérdeztem, mert kíváncsi voltam erre is.

- Nem, az övét nem – mondta, majd folytatta nevetve -, pedig időnként jó lenne, ha tudnám, mi jár a fejében.

- Örülj neki, csönd van – mosolyogtam. – Biztos idegesítő lehet, hogy minden embert hallasz – közben a fejemre mutattam, ezzel is jelezve a képességére.

- Nem mindenkit – utalt Isabellára -, és valakit is csak részben – nézett rám sokatmondóan. Úgy gondoltam, ennek örülnöm kellene, hisz lehet, egyszer el tudom rejteni előle a gondolataimat.

Edward megosztotta velem az észrevételeit az én gondolataimmal kapcsolatban. Elmondta, hogy azért viselkedett időnként úgy, mintha megkergült volna, mert vicces elméleteim voltak, amiket ki is mondtam hangosan. Őszinte volt velem, és az utolsó, amit elmondott, az a róla alkotott véleményem volt. Tisztában volt vele, jóképűnek találom, de azzal is, hogy csak a barátja akarok lenni, semmi több. Zavaromban azt se tudtam, mit csináljak, inkább csak nevettünk, persze azon, hogy csal. Megígértettem vele, hogy nem fog belelesni a gondolataimba, mert azok csak az enyémek, és szeretek négyszemközt tárgyalni magammal.

Erre a kijelentésemre, mosolyra húzta tökéletes ajkait, de belement, majd kicsivel később elköszöntünk egymástól, mivel volt még mit csinálnunk mindkettőnknek. Mielőtt beült volna az autójába, szavát adta, hogy még beszélünk róluk, és minden kérdésemre válaszolni fog.

*

Egész éjjel a beszélgetésünkön elmélkedtem, és azon, hogy, azok a filmek, amik vámpírokról szóltak meg se közelítették a valóságot. Bár nagyon titokzatos volt, mikor rákérdeztem, miért nem jönnek, mikor ragyogóan süt a nap. Erre csak elmosolyodott, és azt felelte, majd idővel megmutatja, mi történik vele a napfényben.

Az éjszakám nyugodt volt, kivéve, mikor a vihar kinyitotta az ablakom. Feltápászkodtam az ágyamból, bezártam és visszafeküdtem aludni. Az álmom folytatódott, de most nem akart megcsókolni, csak egymás mellett ültünk az erdőben és beszélgettünk.

*

Másnap reggel a telefonom ébresztőjére keltem. Kinyomtam, majd újult erővel kezdtem a napot, mert már nem volt semmi titok, hisz, ha kérdeztem választ kaptam rá. Miután elvégeztem a reggeli teendőimet elindultam az iskolába. Kicsit felhős volt az ég, és sok pocsolya volt a járdán meg meg az úttesten is, de ez nem befolyásolta a hangulatomat.

Mikor beértem az iskolába, Alice szaladt hozzám, majd hosszan megölelt, én pedig viszonoztam. Karon ragadott, majd a mellettem álló Bellát, és egész nap együtt voltunk, mi pedig örültünk, hogy ennyire boldog. Én is azt voltam, hisz nem feszengtem a közelükben, miközben tudtam, mik is ők. Persze megfogadtam, hogy a suliban nem beszélek olyanról, ami leleplezheti őket.

A szünetekben igyekeztem kétfele figyelni, hisz meg kellett értenem a matematikát, ha nem akartam karót kapni következő héten. Természetesen nem sikerült, mert Alice állandóan beszélt, és nem szerettem volna megbántani, hogy nem figyelek rá. Edward biztos, hogy hallgatózott, mert, mikor mellénk ért, Bellával az oldalán, felajánlotta, hogy korrepetál matekból. Ennek nagyon örültem, hisz, az egyik legjobb tanuló volt az iskolában. Megbeszéltük az időpontot, majd órára mentünk mindannyian.

**

Majdnem minden este átjött hozzánk, és miután anyát levette a lábáról az udvarias viselkedésével, felmentünk a szobámba tanulni. Megkérdezte az első alkalomnál, hol maradtam le, mire meghökkentve őt, annyit feleltem, „már az elején”.

Olyan jól magyarázta az anyagot, hogy tényleg elmehetett volna tanítónak, és mindig tele lett volna a terem. Sokkal érthetőbben adta elő, és, amit nem értettem, még egyszer átbeszéltük. Persze neki könnyebb dolga volt bizonyos szinten, hisz pontosan tudta, mit nem értek. Nagy türelme volt hozzám, és csodálkoztam, hogy nem szaladt még ki a világból. Kis idővel rájöttem, hogy tényleg nem volt annyira bonyolult, mint azt elsőre hittem.

Kezdtem feloldódni a társaságában, és nem voltak félreérthető jelek, s mivel volt, ami elterelje a gondolataimat róla, így sokkal felszabadultabb voltam mellette.

Rengeteget nevettünk, főleg, mikor ugyanazt kérdeztem tőle, csak máshogy. Betudta annak, hogy fáradtam, mivel ember vagyok, nem pedig vámpír.

**

Eljött a teszt napja, én pedig teljesen biztos voltam abban, hogy legalább meglesz a négyes, mert Edward sokat segített, és – úgymond – intenzív tanfolyamot folytattunk matekból, de éreztem, meglesz a gyümölcse.

A második óra után Bella megkérdezte nincs-e kedvem lemenni suli után La Push-ra megismerkedni az egyik barátjával. Mivel úgy sem volt más dolgom, így beleegyeztem, és egyébként is szívesen ismerkedtem meg új emberekkel. Edward igyekezett nem mutatni, hogy bántja valami, én mégis észrevettem rajta. Meg akartam tőle kérdezni, de mindig csak mosolygott rám. Tudtam, hogy titkol megint valamit, viszont úgy gondoltam, lehet magánügy, ami nem rám tartozik.

Sokszor néztem át a matek feladatokat, és ahogy olvasgattam, úgy láttam át az egész rendszert, amire épült. Csak mosolyogtam magamban, hogy ezt eddig nem vettem észre.

Persze, Edward már mindent tudott, neki nem nagyon kellett megerőltetnie magát.

Miután megkaptuk a tesztet, először elszörnyedve bámultam a lapot, aztán meghallottam az angyali hangot, ami azt mondta: „Menni fog.”, én pedig hittem neki.

Sorra vettem a feladatokat, s rájöttem, hogy szinte ugyanazok a feladatok voltak, mint amiket gyakoroltunk Edwarddal. Vagy legalábbis hasonlók voltak. Így már könnyebb volt, s mikor kicsengettek, megköszöntem az „angyalomnak” a korrepetálást. Nélküle, nem hiszem, hogy ment volna.

Iskola után elindultunk La Push-ra, ami, mint kiderült a Quileute indiánok otthona, s egyben rezervátum is. Ide szoktak járni a fiatalok „bulizni” a partra időnként. Barátnőm is gyakran látogatja meg a gyerekkori barátját, akivel a mai napig jóban vannak.

Bella arról is mesélt, milyen jól szokta itt érezni magát, és, hogy Jacob mennyit segített neki, mikor Edward elhagyta. Erre felkaptam a fejem, s értetlenül meredtem rá, mert elég furcsán hangozott, hisz úgy szeretik egymást, amiről én csak álmodoztam.

– Tessék? Edward elhagyott? Mikor? Miért? – kérdeztem döbbenten, és csakúgy záporoztak a kérdéseim.

– Igen, elhagyott. Körülbelül úgy egy éve történhetett, bár már nem emlékszem pontosan, lehet, hogy kevesebb – mondta.

– De… hát… miért? Olyan jól összeillettek – mondtam még mindig meglepődve. Egyszerűen nem hittem el, hogy Edward itt hagyta, miközben úgy vigyáz rá, mint a szeme fényére.

– Mikor a tizennyolcadik születésnapomat ünnepeltük, megvágtam az ujjamat egy papírral, és Jasper rám vetette magát, de nem harapott meg, mert Edward ellökte az útból.

– És… ezért hagyott el? – néztem rá értetlenül.

– Részben. Ő azt mondta, kezd feltűnni az embereknek, hogy Carlisle nem öregszik. Én vele akartam menni, de nem engedte. Elhitette velem, hogy nem szeret, én pedig hittem neki. – Láttam, ahogy visszaemlékszik erre a szörnyű időszakra, mikor Edward elhagyta. El sem tudtam képzelni, mit érezhetett akkor. Velem más történt, de ők nem is szerettek úgy, mint Edward, Bellát.

– Sajnálom, én nem akartam… én… nem tudtam, hogy… – kértem tőle bocsánatot.

– Semmi baj. Ez már régen volt. Túl vagyok rajta, csak ha rossz visszaemlékeznem. – mondta somolyogva, és felém fordult. Mosolyt erőltettem az arcomra, majd elfordítottam a fejem és kibámultam az ablakon. Nem akartam feltépni neki a régi sebeket, de nekem kicsúsztak a számon azok a kérdések. Késő volt visszaszívni.

Hirtelen a fák elkezdtek mellettünk ritkulni, miután megpillantottuk a „La Push” feliratú táblát, majd pár perccel később Bella leállította a motort egy ház előtt, én pedig tudtam, hogy megérkeztünk.