2010. szeptember 22., szerda

10. fejezet - Ennyi volt



Sziasztok! Meghoztam az új részt. :) Tudom, hogy késve, és bocsi, csak sok dolgom van. Köszönöm az előző részhez a komikat Nillának, Pussynak és Orsinak. Nagyon aranyosak vagytok. Ezt a részt Nillának ajánlom, bár már olvasta (és köszönöm a bétázást), de akkor is, mert itt van az, amit akart. Ugye? Már vártad, és elég hamar el is jött. :)
Amint a kép is mutatja, lesz valami Paullal. :) Nem szántam nagy szerepet neki, de még fel fog bukkanni a történetben, nem is olyan későn. :) Nos, a részhez más hozzáfűzni valóm nincs, de mint láthatjátok, ez is új rész, ami egyáltalán nem is volt benne az eredetiben :)
Hát akkor... Jó olvasást! :D
puszi


MÁSNAK TALÁN ÁTLAGOS NAPNAK INDULT A REGGEL, de nekem nem, hisz tudtam mi, vagy ki vár rám délután. Dudorászva készültem itthon, és azon elmélkedtem, hogy mit vegyek fel. Nem volt napos idő, de annyira meleg sem, így végül egy hosszúnadrág, és egy atlétapóló mellett döntöttem. Csak egy müzli szeletet vettem ki a hűtőből, és indultam az iskolába.

* *

Amikor beléptem a teremben, Ashley még csak rám se nézett, és tudtam, hogy azért ilyen velem, mert nem foglalkoztam velük. Bocsánatot kértem, de ez nem volt elég. Nem volt ötletem, hogy mivel nyerhetném el a bocsánatát, mert nem akartam haragban lenni vele.
Lassan ballagtam a padomhoz, ahol a padtársam mosolyogva nézet fel rám, ám amint megpillantotta az arcomat, eltűnt a mosoly az arcáról. Leültem mellé, majd kivettem a tankönyveimet a táskámból, és vártam, hogy megérkezzen a tanár.

Matematika volt, és egyszerűen nem tudtam odafigyelni. Néha elbambultam, és mikor felszólított a tanár, hirtelen azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Ha Edward nem súgja meg a választ, biztos, hogy beírt volna nekem valamit Mr. Tiner. Hálásan mosolyogtam rá, mire ő is viszonozta.
Valahogy nem erőltettem meg magam, hogy figyeljek, mert nem érdekelt. Csak néztem a számokat, de mind elmosódtak előttem. Mintha az írás életre kelt volna, úgy indult el a táblán, és formált köröket és csíkokat. Ahogy jobban figyeltem, úgy vettem ki az arcokat, amik a porból rajzolódtak ki.
Az egyik oldalon Paul, a másikon pedig Edward arcát véltem felfedezni. Nem értettem semmit. Biztos csak álmodtam az egészet, pedig olyan valósnak tűnt.
Megráztam a fejem, majd tekintetemet ismét a tábla felé fordítottam, és már nem voltak ott az arcok. Csak képzeltem az egészet.

Alig vártam, hogy kicsengessenek, és amint megtörtént, megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Nem értettem, miért láttam az arcukat. Talán nem kellett volna olyan sokáig fent lennem, de nem vagyok már kicsi, hogy nyolc órakor elmenjek csucsulni. Lehet, hogy innom kellett volna egy kapuccinót, attól talán felébredtem volna, de ha nem akkor valami erősebbet.
Lassan lépkedtem a folyosón, és csak Paul járt az eszemben meg az éjszaka. Ezt talán egyszer Edwarddal képzeltem el, de igyekeztem titokban tartani, hisz csak barátok vagyunk. Nem is vagyok az esete. Hirtelen felmerült bennem a kérdés, hogy vajon most együtt vagyunk Paullal, vagy sem. Mert nekem úgy tűnt, hogy igen, és ez boldoggá tett. Valaki érdeklődött irántam, és ez… Tetszett. Nagyon tetszett.
- Jól vagy? – kérdezte egy aggódó hang mellőlem, mire ijedten kaptam rá a tekintetemet. Nem szerettem, ha osonnak mögöttem, és csakúgy váratlanul felbukkannak az emberek. Ezt még meg kell szoknom – gondoltam. Edward türelmesen várta a válaszomat, én pedig felocsúdva gondolataimból néztem az aranybarna szemekbe.
- Persze, minden rendben – mosolyodtam el, majd csendbe burkolózva haladtunk tovább a következő óránkra.

* *

Nem mondom, hogy nem kedveltem Edward társaságát, de jobb szerettem magam maradni a gondolataimmal. Persze kedves tőle, hogy foglalkozik velem, hisz mióta meg tudtam a titkát közelebb álltunk egymáshoz. Én voltam neki az egyetlen emberbarátja. Sok érzését megosztotta velem, és ez fordítva is így volt, ahogy a jóbarátok szokták. De néha olyan érzésem támadt, hogy nem mindent mondd el nekem. Valamit titkolt még előlem, ám én azt akartam, hogy majd magától mondja el, mint eddig.

– Nincs kedved eljönni valamikor vásárolni velem? Pár hét múlva szervezek egy partit a házunkba, eljöhetnél. Csak mi leszünk ott – ajánlotta fel Alice, mikor az utolsó óráról mentünk az ebédlő felé.
– Szerintem, ez nem jó ötlet.
– Miért? Esméék is szeretnének végre megismerni, és amúgy is, már láttam, hogy eljössz, és azt is tudom, milyen ruhában leszel – kacsintott.
– Értem, szóval ezért vagy annyira biztos – mondtam mosolyogva, és ránéztem. – Rendben, elmegyek – egyeztem bele, majd csendben folytattuk az utunkat. Nem akartam magam rájuk erőltetni, de az is lehet, hogy ezt csak én gondoltam így. Barátnőm arcáról nem lehetett letörölni a mosolyt, én pedig gondolatban már teljesen máshol jártam…

Már mindenki ott ült a szokásos helyén, csak Alice és én hiányoztunk. Nem értettem, hogy Jasper miért nincs mindenhol Alice-szel, mert Rosalie, Emmett, Bella és Edward folyton együtt voltak. Mondjuk, ebbe nem szólhattam bele, mert nem az én dolgom. Hirtelen eszembe jutott a délután. Már csak két óra és ismét vele lehetek – gondoltam, mire Edward rögtön felém kapta a tekintetét, amit nem tudtam hova tenni. Talán azt hitte, hogy róla beszélek.
Elvettem az ebédemet, ami egy almából és kis salátából állt, majd elfoglaltam a helyem az asztalnál.
– De sokat eszel! – mondta Emmett tettetett meglepettséggel.
– Nem vagyok annyira éhes – mosolyogtam.
– Pedig rendesen kéne enned. Egy embernek napi háromszor kell étkeznie – szólt bölcsen, én pedig majdnem nevetésben törtem ki. Ettől a mackótól kicsit furcsa volt hallani.
– Volt régebben, hogy egy-két napig nem ettem semmit. Azt hiszem, kibírom – mondtam mosolyogva, majd folytattam az ebédem elfogyasztását.
Tényleg nem tudom, hogy mi üthetett belém, de egyfolytában csak Paulra gondoltam, és a csókunkra. Nem nagyon szoktam csókolózni az első randin, de most bennem volt a kényszer. Volt egy olyan érzésem, hogy Paul más, mint a többi fiú. Valami volt benne… valami megmagyarázhatatlan. Még magam sem értettem. Nem hittem, hogy máris beleszerettem, ahhoz jobban meg kellett volna ismernem. De akkor is, olyan aranyos...
Felnéztem Edwardra, mert mozgást láttam a perifériás látásomból, és észrevettem, hogy idegesen mered rám. Nem értettem, hogy már megint mit követtem el ellene. Talán az a baja, hogy ideültem, de ha ennyire zavarja, akkor szóljon, és elülök.
- Nincs semmi bajom a jelenléteddel, csupán nincs kedvem hallgatni a Paulról szóló gondolataidat. Eléggé… zavaróak – nézett mélyen a szemembe, én pedig lehajtottam a fejem.
- Hááh, csak nem vetkőztetted le a farkas komát? – nevetett Emmett, mire minden tekintet rászegeződött, és a mosoly az arcáról rögtön lehervadt.
- Mi az? Mostanság így nevezed a barátaidat? – kérdeztem felvont szemöldökkel, miközben mosolyra húzódtak ajkaim.
- Öhm… Ő nem a haverom. Tulajdonképpen nem is kedveljük egymást – vonta meg a vállát, majd a szék háttámlájának dőlt.
- Ó, akkor ez egy gúnynév? – tudakoltam, miközben elővettem a táskámból az ásványvizemet, és belekortyoltam.
- Talán – vigyorodott el, majd folytatta. – Inkább egyél, mert kihűl az ebéded – kuncogott a saját viccén, én pedig az égnek emeltem a szemem.
Egyébként Edward, mássz ki a fejemből légy szíves, így megkíméled magadat a gondolataimtól. Szerintem, akkor gondolhatok a barátomra, amikor csak akarok – intéztem gondolataimat a megszólítotthoz.
- A barátodra? – kérdezte ijedten, mire kis híján leestem a székről. Már el is képzeltem, hogy történne az eset… Az asztalnál minden tekintet ránk szegeződött, én pedig tudtam, hogy mind kíváncsiak a beszélgetés legelejére, amiről csak mi ketten tudtunk.
- Miért, nem hívhatom így? Istenem, Edward, már megbocsáss, de nem mintha nagyon közöd lenne hozzá, hogy kivel járok. – Lenézett az asztalra, majd vissza rám.
- Próbállak megvédeni. Ha már Bella nem hallgat rám, akkor te legalább érts meg, kérlek. Te ne keveredj ebbe bele – mondta, én pedig elvesztettem a fonalat. Mibe keveredett bele Bella? – tettem fel magamban a kérdést, bár tudtam, hogy úgyse kapom meg a választ.
- Azt hiszem, meg tudom magam védeni - és nem tudom, honnan veszed azt, hogy Paul bántana - folytattam gondolatban. - Ha bármi jele lesz annak, hogy tévedtem, akkor majd elmegyek hozzád, rendben? - kérdeztem gondolatban, mire beletörődően bólintott.
Ezután már nem szóltam többet hozzá, inkább megettem a maradék ebédemet, és a többiekkel beszélgettem. Később Edward és Bella elindultak órára, de én csak később akartam menni. Bűntudatom volt, amiért így letámadtam Edwardot, mert nem szerettem volna megbántani, mégis úgy éreztem, hogy sikerült. Értékelem, hogy ennyire aggódik értem, de ha valóban megtörténne az a dolog, amitől félt, akkor bocsánatot kérek tőle, és elismerem, hogy igaza volt. De miért akadt ki ennyire? Miért zavarja, hogy Paulra gondolok? Bár... lehet, hogy idegesítette, hisz ki szereti, ha a vele azonos neműről ábrándozik valaki? Ráadásul, ha belelát abba a valakinek a fejébe, és talán olyan helyzetben látja őket? Szerintem senki. Bár én nem képzeltem el így magunkat. Maradjunk egyelőre még a csóknál.

Ebéd után elindultam biológiára, és azon morfondíroztam, hogy elkészítettem-e a házi feladatomat. Egyáltalán volt? – tetem fel magamnak a kérdést, mert már magam sem tudtam. Bementem a terembe, ahol már Bella és Edward beszélgettek. Csak ők tartózkodtak a helyiségben, de nem törődve velük, leültem a helyemre, majd elővettem a könyvemet, és megkerestem azt az anyagot, amit utoljára vettünk. Fellapoztam a füzetemet, de még oda sem volt beírva, hogy bármi fel lett volna adva, így megnyugodva dőltem hátra a székemben.

Lassan szállingóztak be a terembe a diákok. Edwardék felé pillantottam, és észrevettem, hogy folyamatosan figyel egy aranybarna szempár. Tudtam, hogy megint olvas a gondolataimban, így elfordítottam róla a tekintetemet. Bella maga elé meredt, és az asztal szélét bámulta. Csak nem vesztek össze? Remélem, hogy nem - gondoltam, és akkor belépett a tanár a terembe, mire mindenki elhallgatott.

Az órából csupán húsz perc telt el, mikor kopogtatást hallottunk, és mikor bebocsátást nyert az illető, közölte a tanárral, hogy hamarabb kezdik az értekezletet. Mr. Banner elengedett minket, és szerencsére most sem adott házit, így lassan összepakoltam a cuccaimat. Szegény Bellának nem lehetett valami jó napja, mert vagy elejtette a könyvét, miközben bepakolt a táskájába, vagy a még be nem húzott tolltartója esett a földre, és borult ki a tartalma a földre. Helyette inkább Edward szedte össze a holmiját, én pedig kimentem a teremből.

Izgultam, mert tudtam, hogy Paul idejön a sulihoz, és amint kiléptem az épületből, azon nyomban meg is pillantottam őt egy motornak dőlve. Egy farmernadrág, cipő és egy fehér póló volt rajta, és engem nézett karba font karokkal. Nem értettem, miért van így felöltözve, hisz hideg volt. A mellettem elhaladó diákok egymástól kérdezték, vajon kihez jöhetett, én pedig mosolyogtam, hisz tudtam, hogy én vagyok az a valaki.
- Jenny, a motorozás nagyon veszélyes – hallottam meg barátnőm hangját magam mellől.
- Nyugodj meg, nem lesz semmi baj – mosolyogtam, majd elköszöntem tőle, és Paul felé vettem az irányt, aki, mikor odaértem, magához húzott, s megcsókolt. Az ajkai most is forróak voltak, és meleg testét, még a kabátomon át is éreztem. Neki ennyire melege van? – tettem fel magamban a kérdést, miután elhúzódtunk egymástól.
- Szia! – köszöntött mosolyogva.
- Szia! Nem is tudtam, hogy van motorod – néztem az említett tárgyra.
- Nekem nincs is; ez Jacobé, csak kölcsön vettem tőle, így mégis gyorsabb, mint gyalog – vigyorgott.
- Igen, valóban gyorsabb – helyeseltem. Hirtelen eltűnt az arcáról a mosoly, én pedig kérdőn néztem rá. A hátam mögé pillantott; követtem a tekintetét, és észrevettem a felénk közeledő Edwardot. Bella a többiekkel együtt a kocsiban ült, kivéve Alice-t és Jaspert. Ők a Volvo mellett álltak, és úgy figyelték az eseményeket. Nem tudtam eldönteni, hogy vajon Edward magától jött, vagy Alice bízta meg eme nagyszerű feladattal.
- Jenny, beszélhetnék veled négyszemközt? – kérdezte, miközben Paullal nézett farkasszemet. Nem értettem, mi lehet ennyire fontos, mert ha az, hogy lebeszéljen a motorozásról, vagy akár Paulról, akkor felesleges a próbálkozása.
- Megbocsátasz egy percre? – fordultam a mellettem álló Paulhoz, aki csak bólintott, majd Edward és én távolabb mentünk tőle. – Mondd, hogy nem azért jöttél, hogy lebeszélj róla – sóhajtottam.
- Nem szállhatsz fel a motorra! – parancsolt rám.
- Hogy? – kérdeztem hitetlenkedve. Azt hittem, hogy rosszul hallok. – Miért?
- Mert megtiltom, azért – felelte, én pedig azt hittem, hogy nekiugrok, és alaposan megverem. Bár… azt az én kezem bánta volna, és valószínűleg meg se érezné az ütéseimet.
- Nekem te nem tiltasz meg semmit! Azt akarod, hogy megutáljalak? Mert közel jársz hozzá. Vele megyek, nem érdekel, hogy mit csinálsz! – néztem Paulra, aki dühös tekintettel meredt ránk.
- Együtt vagytok? – változtatott témát, mire tekintetemet rákaptam, de nem szólaltam meg. – Jenny, együtt vagytok? – kérdezte ismét, én pedig nyeltem egy nagyot.
- Igen, azt hiszem.
- Azt hiszed? – húzta fel az egyik szemöldökét, és karba fonta maga előtt a kezeit. – Egy lány ne csókolózzon egy olyan fiúval, akivel nem tudja, hányadán állnak. – Úgy beszélt, mint…
- Edward, nem vagy az apám! És, ha csókolóztunk, akkor mi van? Egész nap a tűzzel játszol! Most kihúztad nálam a gyufát, Edward Cullen! Nem Bella vagyok, akit mindentől meg kell védeni – mondtam dühösen, majd sarkon fordultam, és ott hagytam. Azt hittem, hogy végre felfogta, nem tehet semmit, akkor is Paullal leszek, de ezek szerint, tévedtem. A düh beszélt belőlem, és úgy éreztem, hogy igazam van.
Mégis mit képzel magáról? Hogy ő az Isten? Mert nem az, nagyon nem. Miért hiszi minden pasi azt, hogy ő parancsol? - gondoltam, miközben Paul felé tartottam, és igyekeztem rendezni az arcvonásaimat. Hátranéztem, és Edward már Alice-ék mellett állt, és úgy nézett minket szúrós szemekkel.
- Cullenék sosem kedveltek minket – mondta, én pedig kíváncsi tekintettel meredtem rá.
- Ismered őket? – kérdeztem, mire csak bólintott.
- Mindegyiket. Miért barátkozol velük? – tette fel a kérdést, mire kérdőn néztem rá. Nehogy ő is elkezdje.
- Nem rosszak, csupán aggódnak, és Edward folyton túlzásba viszi – húztam el a szám.
- Tudom, elég jól ismerem. Talán túl jól – mondta, miközben még mindig Alice-ék felé nézett. – Akkor, menjünk – mosolyodott el hirtelen, mire követtem a példáját. – Vigyázok rád, megígérem – mondta, és a fejemre rakta a bukósisakot, majd ő is felvette. Felült a motorra, én pedig átvetettem a lában a másik oldalra, és mögé ültem. Magam elé helyeztem a táskám, majd átkaroltam a derekát, ő pedig beindította a járművet.
A motor hangos morajlással indult be, majd gázt adott, és elindultunk. Már csak azt vettem észre, hogy a hátam mögött van az iskola kapuja, mi pedig száguldunk az úton. Erősen kapaszkodtam Paulba, és néztem a mellettünk elsuhanó fákat és házakat. Motorral azért tényleg gyorsabb volt, mint gyalog, bár… hidegebb is. Szerencsére Paul teste meleg volt, így nem fáztam annyira.

Amikor megérkeztünk, bementünk a házba, és beszélgetni kezdtünk a nappaliban. Megkínáltam egy kis narancslével, amit egy szuszra meg is ivott. Először meglepődtem, majd elmosolyogtam magam. Bizonyára, nagyon szomjas lehetetett. Nem tudom miért, de nagyon jól megértettük egymást. Kicsit néztük a tévét, de valahogy az nem kötött le minket, így csak csendben ültünk egymás mellett kézen fogva. Úgy éreztem, hogy semmi sem zavarhatja meg ezt a pillanatot.
Fekete szemével rám nézett, majd közelebb hajolt, és megcsókolt, miközben közelebb húzott magához. Forró ajkai lágyan becézgették az enyémeket, én pedig nyaka köré fontam a karomat, és úgy bújtam még jobban hozzá.

* * * *

Már több mint egy hete jártunk Paullal, és szinte minden nap a suli előtt várt. Vagy motorral jött, vagy gyalog. Nem értettem, hogy miért nem kocsival jött, vagy máshogy, mert amíg elsétál La Push-ig, az nem kis idő. De inkább hagytam, nem foglalkoztam vele, és nem is szóltam bele. Nagyon jól megvoltunk együtt, és majdnem minden nap a parton voltam, de csak akkor, miután elkészítettem a házimat.
Edwardék már nem próbáltak meggyőzni semmiről sem. Azt mondták, hogy majd belátom, hogy igazuk volt. Olyan pozitívak voltak, hogy ezt egy vámpírról nem is lehetett volna elképzelni. Belláék összevesztek, mert Edward semmiképp sem akarta leengedi őt a partra Jake-hez, pedig szívesen mentem volna vele, ha az megnyugtatja. Erre azt mondta, hogy én csak ne mondjak semmit, mikor egy… vagyok együtt. Nem mondta ki, hogy kivel járok. Sosem beszélt még így velem, és amikor eljött bocsánatot kérni tőlem, elküldtem. Nem akartam látni. Nem szerettem volna megbántani, sem elküldeni, mégis megtettem, és megbántam. De akkor sem beszélhet így velem. Attól, hogy tökéletes, nem biztos, hogy nem követett el hibákat az évtizedek alatt. Persze ezért nem hibáztattam, mert akár milyen nehezen is ismertem be, szerettem. A legjobb barátom volt, vagyis még mindig az.

Már vártam, hogy kicsengessenek az utolsó órámról, mert mentem volna haza. Felkaptam a földről a táskámat, és a kijárat felé igyekeztem, amikor megpillantottam őket a parkolóban. Megdöbbenve álltam az ajtóban, és figyeltem az eseményeket. Nem hittem a szememnek. Hogy tehette ezt? Nem volt neki elég, amit egy héttel ezelőtt művelt? Mégis miről beszélhetnek? - tettem fel magamnak a kérdést, de választ persze nem kaptam rá.
Ki akartam deríteni, hogy Edward mégis mit mondhatott Paulnak, amiért így elsápadt, ám egyben olyan mérges is volt, hogy azt hittem, rögtön neki esik. Talán megfenyegette? Ha azt tette, neki annyi! Komolyan mondom.
Gyors léptekkel haladtam feléjük, majd amikor megláttak, mindketten felém fordultak. Edward egy ideig engem nézett, és a szemében mérhetetlen dühöt véltem felfedezni, majd öles léptekkel elindult az autójához. Kérdőn tekintettem Paulra, aki csak elmosolyodott, és egy rövidke csókot nyomott a számra - ami talán nehezére is esett egy kicsit, bár nem tudtam volna megmondani, hogy miért -, majd a kezemet megfogva magával húzott.

Lassan lépkedtünk a hazafelé vezető úton, és azon gondolkoztam, hogy megkérdezzem-e, mit is mondott neki Edward. Állítólag nagyon jól ismerik egymást. Egyébként is Pault nem olyannak ismertem, akit olyan könnyen meglehet fenyegetni, mégis volt valami e mögött. Még nem tudtam, hogy mi, de mindenképp ki akartam deríteni.
Amikor megérkeztünk a házhoz, szembefordultam vele, mire kíváncsian nézett engem. Csak néztem őt, neki pedig egy kis időbe telt, míg rájött, hogy válaszokat akarok. Talán kicsit lassú volt délutánra.
- Mit mondott neked? – kérdeztem.
- Ki? Edward? Semmit. – Szerettem az ilyen egyszavas válaszokat és kérdéseket. Azt már kevésbé, amikor hazudnak nekem olyan dolgokban, amik a szemem előtt történtek.
- Értem, nem kell elmondani. Bizonyára csak beszélgettetek – mosolyodtam el, majd elindultam a bejárat felé, de ő elkapva a karomat megállított, és maga felé fordított.
- Miért kérdezed? – nézett rám fekete szemeivel, amikben szomorúság csillogott. Hirtelen azt sem tudtam, mi mondjak neki.
- Csak… attól féltem, megfenyegetett, hogy maradj távol tőlem, vagy valami ilyesmi – mondtam, ő pedig lehajtotta a fejét. Nem értettem ezt a reakcióját, de mire bármit is kérdezhettem volna, rám emelte tekintetét és elmosolyodott.
- Akkor majd négyre jövök érted – mosolyodott el halványan, és egy puszit adott az arcomra, majd elment. Meglepődve álltam az járdán, és néztem távolodó alakját, miközben lassan felfogtam a szavait. Nem tudtam, mi üthetett belé, de éreztem, hogy van valami e mögött.

* *

Nem jött. Már félórája vártam rá, de még mindig nem érkezett meg, pedig ő sosem késett. Gondoltam egyet, és úgy döntöttem, hogy lemegyek egyedül La Push-ra, így magamra kaptam a kabátomat, és nagy léptekkel haladtam a járdán.

*Mostanában nem értettem magam. Olyan volt, mintha kezdett volna elmúlni az a varázs, ami a kapcsolatunk elején még megvolt. Az a vágy, hogy mindig vele legyek, és úgy csókoljam, mint eddig senkit. Eddig a forró karok közt akartam eltölteni a napjaimat, de mostanra inkább későbbre hagytam volna. Lehet, hogy ez csak egy fellángolás volt számomra? Lehet, hogy nem is szeretem?*

Mondanom se kell, hogy nem kis út volt lemenni a partra. Körülbelül egy órámba telt, míg legyalogoltam, és futottam. Jó volt végül is, mert úgyis kilométerhiányom volt, szóval, még jól is esett.
Amikor megláttam a La Push-t jelző táblát, nagy levegőt vettem, és rendes tempóban sétáltam tovább. Átvágtam az erdőn, miközben azon agyaltam, hogy most elfelejtette a találkánkat, vagy csak azt hazudta, hogy lejön. Egyébként is furcsa volt délután, és talán itt volt a megfelelő alkalom, hogy rákérdezzek erre.

Már majdnem kint voltam a rengetegből, amikor hangos nevetésekre lettem figyelmes. Elbújtam az egyik bokor mögé, és úgy pásztáztam körbe a terepet. Hunyorítani kezdtem, és a távolban megpillantottam Pault, Embryt és Quilt. Mindhárman az erdő felé tartottak, de hirtelen megtorpantak. Elég közel voltam hozzájuk, hogy mindent halljak, de elég messze, hogy ne vegyenek észre.
- De mi lesz, ha Jenny megtudja? – kérdezte Embry, mire Paul arcáról is lefagyott a mosoly. – Tudod, nem hiszem, hogy örülni fog a bevésődésedhez.
- Tudom, hogy el kell mondanom neki, de… nem megy. Majd beszélek vele.
- Mikor? – tette fel ezt az egyszerű kérdést Quil.
- Nem tudom. De egyelőre jobb, ha nem tud semmit Tamaráról. – Tamara? Ki az a Tamara? Talán a testvére? Nem, neki nincs is tesója, de akkor ki lehet az? – tudakoltam magamtól. – Várjunk csak, mennyi az idő? – nézett a fiúkra.
- Öhm… talán hat óra körül lehet, miért? – Quil kérdőn nézett Paulra, aki a fejéhez kapott.
- A francba, megígértem Jennynek, hogy négyre érte megyek.
- Ó, a szerelmes Paul. A bevésődés teljesen elvette az eszedet – lökte meg a vállát Embry vigyorogva. - Paul és Tamara, Tamara és Paul. Nagyon szép párt alkotnátok. Oda meg vissza vagy tőle igaz? Mondjuk, minden nap őt figyeled, és s közelében vagy – nevetett.
- Na, várj csak, amíg te is bevésődsz, akkor majd megtudod, hogy milyen – bokszolt a fiú vállába Paul, majd mindhárman beljebb jöttek az erdőbe. Hátrafordultam, hogy láthassam őket, de legfőképp azt az embert, aki már napok óta csak áltat.
Nem értettem, hogy mi az a bevésődés, de azt tudtam, hogy Paul szerelmes, csak nem belém, hanem valaki másba. Hát ezért viselkedik így már napok óta. De miért nem mondja el nekem? Talán nem akar megbántani? Csak is erről lehet szó.

Még mindig őket néztem, aztán körbepásztázták a környéket, hogy van-e valaki a közelben, majd mindannyian levetették magukról a ruhát. Nem mertem lejjebb nézni, így csak az arcukat bámultam, ők pedig lehajoltak és a lábukra kötötték a ruháikat, aztán elrugaszkodtak a földtől, és mind a hárman hatalmas farkasokká változtak. A szívem egy ütemet kihagyott, és elkerekedett szemekkel néztem a tőlem több méterre levő farkasokat. Nem hittem a szememnek. Három fiú a szemem láttára változott át, én pedig remegő lábakkal próbáltam meg halkan felállni a földről. Paul… Paul… ő… és Embry meg Quil…
Már el akartak indulni, mikor a szürkés színű megállt, és beleszimatolt a levegőbe, majd egy gyors mozdulattal hátrafordult, mire a többiek is ugyanígy tettek.

Egy pillanatra megdermedve álltam egyhelyben, majd futásnak eredtem. Próbáltam kikerülni őket, és úgy szaladtam a rengetegben. Sosem rohantam még így, mintha puskából lőttek volna ki. Igyekeztem nem elesni, így a kisebb bokrokat is úgy ugrottam át, mint egy atléta. Hallottam magam mögött a mancsok dobogását, és volt egy olyan érzésem, hogy sarkamat „tapossa”. Gyorsítottam a tempómon, és lassan kezdtem érezni, hogy fáradok, de nem akartam, hogy utolérjen.
A kezemet magam elé helyeztem, és toltam el a faágakat, amik az utamat állták. Néha-néha hátrapillantottam, de épp csak egy másodperc erejéig, majd tekintetemet újra az útra fordítottam.
Féltem, féltem, hogy bántani fog, amiért megtudtam, mi is valójában. Ezért kellett neki mindig hazamennie este.

Egy kis folyóhoz értem. Hátrafordultam, és a farkas tőlem csupán ötven méterre állt. Hátrálni kezdtem, amikor lassan elindult felém. Belementem a hidegvízbe, de az állatról nem vettem le a tekintetemet. Megvilágították a farkast a lenyugvó nap utolsó sugarai, én pedig akkor pillantottam meg az éjfekete szemeket, amik ismerősek voltak nekem. A térdeimet már ellepte a víz, ő pedig még egy lépést akart megtenni előre, de visszahúzta a lábát, és lefeküdt a földre. Szomorúan nézett rám, én pedig nagyot nyeltem.
Legszívesebben elfutottam volna, de valami nem engedte. Közelebb mentem a nagydarab farkashoz, majd lassan kinyújtottam felé a kezemet.
- Paul – suttogtam, mire fekete szemeit rám emelte. Felemelte a fejét, én pedig ijedten léptem egyet hátra. Felállt a földről, és eltűnt egy bokor mögött, majd az megrázkódott, aztán Paul lépett ki mögüle egy szál farmernadrágban. Szomorúak voltak a szemei, és mintha összeesküdött volna ellenem az időjárás, nagyot dörgött az ég, majd lassú cseppekben kezdett esni az eső. Csak néztük egymást, én pedig még mindig a folyóban álltam, és onnan figyeltem őt. Válaszokat akartam, de valahogy most ezt kellett megemésztenem. A barátom a szemem láttára változott farkassá, majd kezdett üldözni… Nem tudtam, hogy most azért tette, hogy megállítson, és megkérjen, hogy ne mondjam el senkinek, vagy más is volt a háttérben.
- Jenny… azt hiszem, el kell mondanom valamit – suttogta. Mindent láttam, de magyarázatra volt szükségem, hogy meg is értsem, mit is. Leült az egyik farönkre, én pedig lassú léptekkel követtem a példáját. Helyet foglaltam mellette, majd magam elé meredtem, és vártam, hogy belekezdjen a mondandójába. Eldöntöttem, hogy nem fogok közbevágni; csak hallgatom, és próbálom megérteni.

* * *

Amikor befejezte a mesélést, felálltam, és a folyó partjához sétáltam. Lehet, hogy ez egyszerre túl sok információ volt számomra.
Először is a legjobb barátom és a családja vámpír, aztán később kiderül, hogy a pasim egy farkas, aki akkor alakul át, amikor csak akar; ráadásul bevésődött – vagyis szerelmes lett első pillantásra – egy másik lányba, aki valószínűleg viszonozza az érzelmeit. Ja, és azt sem szabad kihagyni, hogy Paul mindvégig, tudta, hogy Alice-ék vámpírok, és arról is tudott, hogy mi a képessége Edwardnak. Szóval, akár gondolatban is szidhatta őt, vagy valami. Ó, és még egy dolog. Egy határ van Cullenék és a La Push-iak között, nehogy valamelyik vámpír a családból bántson valakit. Persze csak állatok vérét fogyasztják, de még így sem léphetik át a határt, csak akkor, ha megengedik nekik.
Oké, lehet, hogy még magam is összezavarodok ettől.

- Szóval, te nem akartál bántani? – kérdeztem egy kis csend után. Az eső még jobban rákezdett, de nem érdekelt. Még mindig hátal álltam neki, és vártam a válaszát.
- Nem. Azért akartalak megállítani, hogy…
- Ne mondjam el senkinek, amit láttam, ugye? – Most már a szemébe néztem, ő pedig bólintott. – Ha Edwardék titkát nem mondtam el senkinek, akkor a tiéteket sem fogom.
- Köszönöm. – Bólintottam, majd lehajtottam a fejem.
- Tudtad, hogy tudom, mik is valójában Cullenék. – Úgy mesélte el az egész történetet, hogy említést tett a vámpírokról, tehát tudnia kellett.
- Igen. Tudod, Jake gondolatai sokat segítenek.
- Gondolatai? – Emeltem rá a tekintetemet. – Gondolatolvasók vagytok? – kérdeztem elfúló hangon.
- Nem, csak farkas alakban halljuk egymás gondolatait, így tudunk kommunikálni egymással. Ha bajban vagyunk, vagy idegen vámpírt észlelünk, így tudjuk a másikat figyelmeztetni.
- Értem. Khm… Azt hiszem, ennyi mára bőven elég volt. – Úgy éreztem, túlcsordul bennem az információ.
- Jenny… - Lépett közelebb hozzám, én pedig ugyanannyit hátráltam. – Sajnálom.
- Semmi baj. Ennek így kellett történnie. Mindenesetre – néztem rá – szépe emlék marad számunkra – mosolyodtam el.
- Igen, az marad – bólintott mosolyogva. – Akkor, vége?
- Miért maradnánk együtt, ha mást szeretünk? – kérdeztem vissza, mire magasra szaladt a szemöldöke.
- Te is mást szeretsz? – Ettől a kérdéstől féltem. Már tudtam, hogy Paul csak fellángolás; egy ürügy, hogy elfelejtsem Edwardot, elvégre, ő már foglalt…
- Nem, nekem nincs senkim, de úgy érzem, hogy ez mindkettőnknek csupán fellángolás volt – használtam azt a szót, amit gondolatban is. – Jobb, ha csak barátok maradunk.
- Igen, szerintem is – bólintott, majd ő is elmosolyodott. – Hazakísérlek.
- Nem kell, köszönöm. Egy kicsit egyedül szeretnék lenni. Meg kell emésztenem egyes információkat. – Tényleg magam kellett maradnom egy kicsit. Talán túl sok volt ez nekem.

* * *

Lassan haladtam az úton. Este volt és zuhogott az eső, én pedig lehajtott fejjel, teljesen elázva sétáltam a kihalt utcán. Úgy éreztem, hogy sikerült Paul titkának egy részét megértenem, és túljutni rajta. Nekem Edwardék titkát könnyebb volt feldolgozni. Ők nem változtak át egy hatalmas állattá. Azt hiszem, meg tudnék birkózni a farkasokkal is, elvégre, ha egy vámpír a legjobb barátom, akkor jöhet mellé egy farkas is. De, ha már itt tartunk, akkor akár egy boszorkány is társulhatna eme nem hétköznapi baráti körhöz.
Rendben, túlzásba vittem egy kicsit. Ez nem vicc, ez komoly, ráadásul nagy felelősséggel jár egy ilyen titok megőrzése. Szerencsére nem vagyok egyedül, hisz nemcsak én tudok róluk.

Megpillantottam egy buszmegállót, és mivel kifárasztott a hosszú gyaloglás, leültem a padra, de abban a pillanatban fel is álltam, hisz az eső még mindig esett, a pad pedig vizes volt.
Elegem volt. Túl fáradt voltam ehhez, ezért mit sem törődve az esővel és a hideggel, leültem a földre, a hátamat a buszmegálló oldalának döntöttem; a lábaimat magam alá húztam, és köréjük fontam a karomat, a fejemet pedig a kezeimre hajtottam.
Hibáztam. Nagyon nagyot hibáztam…

* * *

Nem tudtam, hogy mennyi idő telhetett el, de nem is érdekelt. Csak ültem az esőben, és hagytam, hogy a vízcseppek rám zúduljanak. Mintha lemoshatnám a bűneimet, pedig tudtam, hogy ez nem ilyen egyszerű. Sok mindenkit megbántottam a viselkedésemmel, és nem vettem figyelembe a barátaim figyelmeztetéseit.
Nem hallgattam rájuk… Ezért tartok itt, ahol vagyok. A hiszem, most már tényleg egyedül maradtam. Nem tudom, hogy Paulra tudnék-e barátként nézni. Tudom, hogy már nem úgy érzek iránta, de… akkor mi fáj ennyire? Még nem sírok, nem tudok, de a szememet csípik a könnyek. Fel akarnak törni, de valami nem engedi… De mi?
Ültem a sötétben, a gondolataimba merülve, és próbáltam válaszokat találni, de nem sikerült. Elhittem, hogy tudom szeretni Pault, ám ezt még a sors is nevetségesnek találta.
Hirtelen egy autó fékcsikorgását hallottam meg a közelből, és ezzel egyidejűleg egy ajtónyitódást, majd lépések zaját. Gyorsan közelített felém, és egy hangos toccsanás miatt feltételeztem, hogy átgázolt egy pocsolyán.
Felnéztem, de csak a kocsi fényszóróját láttam, ami megvilágította a helyet, és az esőcseppeket, amik gyorsan estek le a földre.
Magam mellett megpillantottam egy alakot. Feljebb emeltem a fejemet, de nem láttam az arcát, mivel a háta mögül jövő fény miatt árnyakba borult. Elhúzta az arcomból a vizes tincseimet, majd felkapott az ölébe, és betett a kocsija hátsó ülésére. Rám terítette a kabátját, visszaszállt az autóba, majd gázt adott.
Nagyon meg kellett erőltetnem magam, hogy lássam az illetőt. A visszapillantó tükrön keresztül találkozott a tekintetünk, majd elnyelt a sötétség…