2010. június 19., szombat

5. fejezet - Mi?




ÚJABB KÉT HÉT TELT EL, én pedig egyre jobban kezdtem megkedvelni Cullenéket, köztük Alice-t a legjobban. Edwardról nem is akartam tudomást venni, így is mindig körülötte járt az eszem. Tudtam, hogy foglalt, és csak barátok vagyunk, de az álmaimban folyton megjelent, és édes szavakat suttogott a fülembe.
Hiú ábránd csupán.

Titokzatos, érdekes – és bevallom, néha kicsit bonyolult – személyiség, de ezért szeretek Vele lenni. Persze csak Bella, vagy a Cullen család valamelyik tagjának jelenlétében.
Néha-néha velük ültem ebédnél, mert Alice megkért rá, de sosem tudtam felszabadultan enni, mert a tekintetem akaratlanul is mindig Belláékra vándorolt.
Örültem, hogy ennyire boldogok, és élvezet volt nézni őket, ahogy egymásra pillantanak, mert látni lehetett a szemükben azt a szerelmet, ami nekem nem adatott meg. Még. Vagy talán sohasem fog.
Mindig megjártam a pasikkal. Miért találnék itt, ebben a kis városkában egy rendeset?
Erre a gondolatomra Edward rám kapta tekintetét, én pedig meglepetten bámultam az aranybarna szempárt.
Csak azt ne mondja, hogy hallotta, mire gondoltam az előbb – mondtam magamban.
- Valami baj van? – kérdezte hirtelen Alice. Ránéztem, majd elmosolyodtam.
- Nem, nincs semmi baj, csak már nem bírok többet enni – hazudtam. Nem akartam hazudni, de az igazat sem szerettem volna elmondani neki. Még a végén hibbantnak nézett volna.
- Akkor jó – mosolyodott el Ő is.
- Mondjuk, nem ettél túl sokat – szólalt meg Emmett.
- Nem vagyok éhes – feleltem.


Alig vártam, hogy vége legyen az ebédszünetnek, hisz még volt két órám, amit túl kellett éljek. Persze az is közre játszott a dologban, hogy nem akartam egy bizonyos illető közelében lenni, mert folyton engem bámult. Mintha valamire koncentrált volna, és úgy tűnt, hogy tudja, mi jár épp a fejemben. Furcsa volt.

Rendben, új lány vagyok, de ez akkor is idegesítő. Miért nem nézi inkább Bellát, vagy… vagy valaki mást? Annyi lány van az ebédlőben.
A másik meg, hogy Ashleyék is egyfolytában az asztalunkhoz kacsingattak, és néha egymáshoz hajolva sutyorogtak, miközben minket néztek.
Zavarta őket, hogy Cullenékkel ültem, nem pedig velük.
Bevallom, kicsit féltem Edwardtól. Úgy tudott rám nézni, hogy azt hittem, menten lefordulok a székről. Mintha a tekintetével próbálta volna tudtomra adni, hogy nem kívánatos személy vagyok az asztaluknál. Mondjuk, megmondhatta volna, ha valami baja volt velem, nem pedig azokat a gyönyörű aranybarna szemeket használni arra, hogy elüldözzön.
- Ez nem így van! – szólalt meg hirtelen, én pedig tekintetemet rákaptam. Kérdőn néztem rá, és megmertem volna esküdni rá, hogy az imént hozzám beszélt, mert engem nézett. Hirtelen Alice-re vándorolt az aranybarna szempár, majd Edward folytatta. – Tudhatnád, hogy Bella nem nagyon szeret vásárolni – mondta. Nem értettem, hogy miről volt szó, hisz nem figyeltem. Bizonyára elkalandozhattam, mert nem hallottam, hogy miről beszélgettek az előbb.
- Persze, tudom, de még megszeretheti – mosolyodott el –, nem igaz? – kérdezte Bellát, aki végigfuttatta szemét az asztalnál ülőkön, majd megszólalt, mintha megvilágosodott volna.
- Ó, persze, egyszer biztos – felelte.

Hirtelen foltokat láttam magam előtt, és semmit sem hallottam a beszélgetésből, ami körülöttem zajlott. Ránéztem a többiekre, akik mind boldog mosollyal az arcukon társalogtak egymással, de én nem értettem.
Egyetlen egy hang jutott el a tudatomig, ami aggódva, és közvetlenül mellőlem jött.
Edward.
- Jenny, jól vagy? – kérdezte, de nem lehettem benne biztos, hogy valóban ezt a kérdést tette fel nekem. Ekkor már a többieket is kezdtem érteni.
- Mi baja van? – tudakolta Alice, miközben jéghideg kezét a homlokomra tette.
- Nem tudom, de egészen elsápadt – mondta Edward – a hangja távolinak tűnt -, majd egy szempillantás alatt a karjaiba kapott, és elindult velem.

Nem tudtam, hogy merre megyünk, de nem érdekelt. Ismét nem hallottam semmit sem, és pánikba estem. Csak a sötétség volt, s körülöttem minden megszűnt létezni. Már nem tudtam, hogy nyitva van-e a szemem, vagy csukva.
Egyedül a hideg karokat éreztem magam körül, semmi mást, aztán valahova lefektettek.
Miért nem hallok? Mi történik velem? – kérdeztem gondolatban magamtól, de választ nem kaptam.

**


Mikor újra láttam, egy szobában voltam, aminek világos falai voltak. Egy orvosi ágyon feküdtem, mellettem pedig egy harmincas éveiben járó nő állt fehér köpenyben és sztetoszkóppal a nyakában.
A másik oldalamon Edward volt, és beszélgettek valamiről, de még mindig nem hallottam.
Amikor észrevették, hogy fent vagyok, mindketten rám néztek, majd az orvos kérdezett valamit, ám nem értettem, hogy mit.
Megkíséreltem felülni, de a próbálkozás közben megszédültem és a fejemhez kaptam.
Ekkor, mintha kidugították volna a fülem, újra hallottam.
- Mi baja van? – tudakolta Edward.
- Éhségre gyanakszom – felelt.
- Éhségre? – kérdeztem a doktort.
- Feküdjön vissza, Miss. Smith! – utasított, majd a vállamnál fogva visszafektetett az ágyra.
- Éhségre? – tettem fel újra a kérdést, mert még mindig nem kaptam rá a választ.
- Igen. Mennyit eszik mostanában? – tudakolta, miközben leült az asztalához, és irkálni kezdett egy lapra.
- Úgy gondolom, hogy eleget.
- Keveset – felelte Edward, mire szúrós tekintettel meredtem rá.
- Naponta hányszor étkezik? – jött egy újabb kérdés.
- Háromszor. – Persze ez nem volt igaz, mivel reggelizni nem nagyon szoktam, és vacsorára is csak gyümölcsöt eszek.
- Akkor egyen kicsivel többet, ha nem akar kórházba kerülni - mondta, majd adott egy „A helyes táplálkozás”-ról szóló prospektust.
- Értem. Köszönöm.

Miután kijöttünk a rendelőből, el akartam köszönni Edwardtól, de Ő nem hagyta. Azt mondta, hogy hazavisz, mert nem szeretné, ha megint rosszul lennék.
Egyáltalán mióta aggódik értem? Bellával kéne foglalkoznia, hisz Ő a barátnője, nem?
Persze értékelem a segítségét meg minden csak… Hát nem is tudom. Furcsa.
Mármint Edward meg a testvérei.
Már túlságosan is tökéletesek. A bőrük szokatlanul fehér és hideg, ahhoz képest, hogy csak örökbefogadott tesók. Ráadásul a szemük színe is egyforma. E mögött több van, mint ami látszik, csak azt nem tudom, hogy mi.

Nagyon sokáig bámulhattam Edwardot, mert hatalmas vigyor terült el az arcán, ahogy arra gondoltam, hogy vajon mindene ennyire tökéletes-e.
Kezdtem úgy érezni, hogy olvas a gondolataimban. Mindig furcsán nézett rám, ha rágondoltam, és ez most sem volt másképp.

Lassan haladtunk a parkoló felé, s mikor az autója mellé értünk, Ő kinyitotta az ajtót, és segített beszállni.
Nagyon udvarias volt.
Miközben beültem a kocsiba, nagyon közel kerültem Edwardhoz. Isteni illata volt, és teljesen elkábított; még sosem éreztem ilyet. Ez megrémisztett.
Nem szabad beleszeretnem egy olyan srácba, aki már másé, bár… azt hiszem, ezzel rég elkéstem.
Gyorsan beültem az anyósülésre, Ő pedig bezárta az ajtót, majd beszállt mellém, és gázt adott.

Naná, hogy kifogtuk az összes piros lámpát, amit ki lehetett.
Kicsit unatkoztam, és azon gondolkoztam, hogy megkérem Edwardot, tegyen be egy kis zenét. Felé fordultam, Ő pedig pont ekkor kapcsolta be a rádiót. Mintha tudta volna, hogy ezt szeretném, vagy őt is zavarta a kocsiban honoló csend, ami már kezdett kínossá válni.

Ekkor csendült fel az egyik kedvenc számom. A The Pussycat Dolls – I Hate This Part remixe.
Imádtam ezt a számot, és magamban énekelni kezdtem a dalszöveget.
Edwardra néztem, aki mosolygott. Komolyan nem értettem ezt a srácot. Nem tudtam, min nevet magában, de csak remélni tudtam, hogy nem rajtam.

Mikor megérkeztünk a házhoz, kisegített a kocsiból, majd elkísért az ajtóhoz és szembe fordult velem.
- Jól érzed magad? – kérdezte kedvesen.
- Persze, csak éhes vagyok – mosolyodtam el, miközben előkerestem a kulcscsomómat a táskámból. – Köszönöm, hogy hazahoztál – néztem fel rá.
- Szívesen. Remélem, most már rendesen fogsz enni. Nem szeretném, ha megint az orvosiban kötnél ki – somolygott, én pedig bólintottam. – Most mennem kell, majd holnap találkozunk – mondta, majd közelebb lépett hozzám és egy puszit adott a homlokomra. Elköszönt, majd visszament a kocsijához, de csak azután ment el, hogy becsuktam magam mögött az ajtót.

**


Miközben a suli felé tartottam, akaratlanul is eszembe jutott az a testnevelés óra, mikor megmentett.
Akkor olyan furcsa volt.
Ahogy hirtelen mellettem termett… a szemei, amik a szemem láttára változtak aranybarnáról éjfeketévé… a hideg, hófehér bőre… a kemény teste… Bár, utóbbira találtam elfogadható választ: az edzés, ám a többire még tippem sem volt.


Mikor a szekrényemhez értem, megpillantottam egy kiálló fehér lapocskát. Kivettem, majd kinyitottam, de ekkor megszólítottak, én pedig a hang irányába fordultam.
- Szia, Jenny! – köszöntött Bella és Edward.
- Sziasztok!
- Mi az a kezedben? – kérdezte Edward, és fejével a kezemben lévő papírra bökött.
- Öhm… azt hiszem egy levél… De nem fontos – mosolyodtam el, majd a táskámba süllyesztettem az említett tárgyat.
- Vajon kitől kaphattál levelet? – hallottam meg a csilingelő hangot a hátam mögül. Tudtam, hogy Alice az.
- Nem tudom – néztem rá.
- Talán egy fiútól, akinek nagyon tetszel – vigyorgott.
- Ugyan, ez csak egy vicc.
- Igen? – kérdezte meglepetten Bella, mire tekintetemet ráfordítottam, majd bólintottam.
- Kinek tetszenék? Ez nevetséges – hitetlenkedtem.
- Miért gondolod így? Nézd, én a mai napig nem értem, hogy mi tetszik bennem Edwardnak – mondta Bella.
- Talán az ügyetlenséged – szólalt meg az említett, és magához ölelte szerelmét, majd megpuszilta a fejét.
- Na, nem olvasod el, hogy mit írt a titkos hódolód? – tudakolta kíváncsi szemekkel Alice. Vajon honnan tud róla? Mondjuk, nem nehéz kitalálni - gondoltam, mire Edward elkezdett kuncogni. Tényleg nem bírtam magamban tartani.
- Mondd Edward, mi olyan nevetséges? Mindig nevetsz valamin, amit úgy hiszem, egyedül én nem értek – dőltem a szekrényemnek mosolyogva.
- Semmin, csak eszembe jutott egy s más – felelte, majd elköszöntek Bellával, és otthagytak minket.
- Akkor ma is velünk ülsz? – kérdezte Alice.
- Bocsáss meg, de ma nem. Most inkább Kate-ékkel ebédelnék, úgy érzem, mostanában elhanyagoltam őket. Sajnálom, Alice.
- Semmi baj – mosolygott –, majd legközelebb – mondta, majd megpuszilt, és órára ment.

**


Az ebédlőbe voltunk Ashleyékkel, és mindenféléről beszélgettünk… bár barátnőm leginkább Tomról áradozott, aki tíz perccel később csatlakozott hozzánk.
Persze, ekkor már a ruhákról dumáltunk, hisz nem akarta Ash, hogy Tom megtudja, mennyire oda van érte.

Úgy tettem, mint aki figyel, de képzeletben teljesen máshol jártam.
Nem tudtam kiverni az álmomat a fejemből, de nem azért, mert Edward volt benne, hanem valami más miatt.
Mindig eltűnt, mikor meg akart csókolni, ám azt nem értettem, hogy miért. Talán azért történt, mert foglalt, és akárhogy is szeretném, nem tudnék összejönni vele.
Rendben, ki ne akarna járni Edward Cullennel?
De még mindig nem értem, hogy lehet Cullenék bőre ennyire… sápadt és hideg. Ráadásul Edward szeme változik. Mondjuk a többi embernek is változik, de nem ilyen sok árnyalatot. Aranybarnából fekete lett, nem pedig világosabb arany; s mindez a szemem láttára.
A gyorsaságáról már ne is beszéljünk. Valami van e mögött, már csak rá kell jönnöm, hogy mi.

Ekkor Alice a bátyához fordult, akinek mélyen a szemébe nézett, és mintha beszélgettek volna; csak szavak nélkül. Edward koncentrált, majd bólintott.
Egy szót formált tökéletes ajkaival: „Tudom.”
Alice újra bátya szemeit bámulta, mire Edward válasza ez volt:” Igen, hallom minden gondolatát.”
Nem tudtam, mégis, hogy kellene ezt értenem, de úgy tettem, mint aki semmit sem hallott.
- Kate, Ash, Julie– szólítottam meg barátnőimet – lenne kedvetek eljönni velem vásárolni? De csak akkor, ha ráértek – mosolyogtam, és próbáltam elterelni a gondolataimat az előbb hallottakról.
- Persze, miért is ne? Már úgyis meg kell újítanom a ruhatáramat – mondta Kate, a többiek pedig bólintottak, majd tovább ettek, én pedig Alice-ékre fordítottam a tekintetem. Edward engem nézett, és megint azzal a koncentrálós arccal bámult, mint mindig, mióta az iskolába jöttem. Felálltam az asztaltól, felkaptam a földről a táskám és már mentem volna el, mikor Julie hangja megállított.
- Jenny, hova mész? – kérdezte.
- Órára – feleltem.
- Várj, én is megyek – mondta, majd a vállára vette a hátizsákját, kivittük a tálcánkat, aztán elindultunk a közös óránkra.

Most először beszéltem ennyit Julie-val, és örültem neki, hogy mindig felhozott valami témát, mert szünetben többet futottam össze Edwarddal, mint összesen egy hét alatt.
Mindenhol ott volt, kivéve a lány mosdót; egyedül abban a helyiségben nem láttam Őt.

Tényleg kezdtem megunni ezt a helyzetet, de megpróbáltam magam türtőztetni, és nem odamenni hozzá, hogy kérdőre vonjam.
Persze még volt egy órám, és szünetben ismét találkoztam vele.
Kész, nálam ez volt az utolsó csepp. Jó, talán nem kellett volna ennyire kiakadnom, de ez azért már tényleg furcsa volt.

Mikor mellém ért, megfogtam a karját, és magam felé fordítottam, majd aranybarna szemeibe néztem. Meglepetten meredt rám, de nem érdekelt. Ki akartam deríteni, hogy miért csinálja ezt az egészet.
- Beszélhetnék veled? – kérdeztem, Ő pedig bólintott, majd elindultunk az udvarra.


Leültünk az egyik padra, de egyikünk sem szólalt meg, csak csendben vártunk. Nem tudtam, hogy mire, de nem is érdekelt. Mindenképp ki akartam szedni belőle, bár lehet, hogy mások lököttnek néztek volna, hisz bármely más lány elájulna, csakhogy felhívja magára Edward figyelmét. De én nem más lány voltam; én, én voltam.
- Miről szerettél volna beszélni velem? – törte meg a csendet.
- Arról, hogy… hogy… - Most vagy soha! -… Miért érzem úgy, hogy követsz? – kérdeztem végül, Ő pedig elmosolyodott.
- Nem követlek – mondta, és látszott rajta, hogy élvezi, ha zavarba hozhat másokat. Nem, rajtam nem fog ki, és nem érdekel, hogy minden lány oda van érte - gondoltam, mire mosolya szélesebb lett.
- De igen. Minden egyes szünetben láttalak…
- Hisz ebbe a suliba járok – vágott közbe.
- Igen, de olyan furcsán nézel rám. Ha nem kedvelsz, akkor mondd meg, és hagyjunk egymásnak békén. – Döbbenten meredt rám, és úgy tűnt, hogy a kijelentésem meglepte.
- Miért hiszed, hogy nem kedvellek? – kérdezte bársonyos hangon, és aranybarna szemeivel az enyémeket fürkészte.
- Nem tudom – hajtottam le a fejem és elnéztem az épület felé. Nem akartam a szemébe nézni, mert egyszeriben ostobának éreztem magam. Próbál megismerni, én pedig eltaszítom magamtól. Nem vagyok normális. – Bocsáss meg, de nekem most mennem kell - mondtam, majd felálltam a padról, és az épület felé vettem az irányt – minél hamarabb el akartam tűnni -, ám Ő elkapta a karomat, s megállított.
- Várj! Talán beszélgethetnénk, hogy jobban megismerjük egymást – ajánlotta fel, én pedig csak néztem őt. – A tanár már biztos, hogy beírt minket hiányzónak, én pedig szerezhetek neked igazolást – győzködött.
- Le akarsz „fizetni”? – kérdeztem mosolyogva.
- Meg lehet – mosolyodott el ő is, majd a pad felé mutatott. – Csak Ön után.

**


Még ennyit nem beszéltem Edwarddal, mint akkor, és úgy tűnt, hogy tényleg érdekli az életem. Pont úgy, ahogy engem az övé, mert olyan sok furcsaság volt körülötte, hogy még inkább érdeklődni kezdtem iránta. Mármint a személyisége iránt.

Egyszer csak a szeme lassan feketévé vált, én pedig érdeklődve figyeltem a változást.
Az arca meglepettséget tükrözött, majd, mint aki kupán vágtak volna, felpattant, és azt mondta, hogy mennie kell, mert mindjárt kicsengettek. Persze az órából még volt tizenöt perc, de ezt ő is nagyon jól tudta, hisz évek óta ebbe a suliba járt. Bocsánatot kért, majd felkapta a táskáját, és elment.
Én még mindig őt néztem, és nem értettem, hogy került egy másodperc alatt tíz méterre tőlem. A vállamra vettem a hátizsákom, majd hazafelé vettem az irányt.

**


Ez tényleg furcsa volt, és mindenképp ki akartam deríteni az igazságot, mert nem hittem el, hogy valami betegség lenne. Bár Edward nem mondta, hogy betegek lennének… mondjuk semmit sem mondott magukról. Csak annyit osztott meg velem, hogy több mint egy éve költöztek Forksba, az apja, Carlisle, a kórházban dolgozik, mint orvos. Még az anyukájáról beszélt, aki régiségekkel is foglalkozik. De a testvéreiről és magáról alig beszélt, s úgy éreztem, hogy bezárkózott előttem, talán örökre.

Eszembe jutott a testnevelés óra, és azt ott történtek. Szinte minden nap elgondolkodtam, hogy miként ért oda hozzám olyan gyorsan, s persze a szem színének változása, ami a mai nap is aranybarnából hirtelen fekete lett. Aztán az a fagyos érintés… Nem bírtam felfogni, hogy hogyan lehet ennyire hideg a teste… Ilyen nincs…

Leültem a gép elé és bekapcsoltam, majd vártam, hogy bejelentkezzen, de hirtelenjében minden olyan lassú lett.
Az idő lassan vánszorgott, az eszem pedig egy személy körül fogott, akinek a titkát akartam megfejteni.
Mikor megláttam a háttérképemet, feleszméltem, majd rögtön az egér után nyúltam és megnyitottam a böngészőt.
Rákerestem minden betegségre, de nem találtam semmit. Ekkor eszembe jutott még valami.
Beírtam, hogy: hideg bőr, gyorsaság.
Sok linket kidobott, de csak egyen akadt meg a szemem, és az alatt ezt olvastam: démoni tekintet; gyönyörű hófehér bőr; hideg bőr; irreális gyorsaság; halhatatlanság; hatalmas erő; vérszomj; ellenállhatatlan sárm…
Rákattintottam, majd olvasni kezdtem…

Ahogy egyre jobban belemerültem az oldal olvasásba, úgy uralkodott el rajtam a pánik.
Hirtelen képek kezdtek bevillanni.
A hideg érintése az osztályteremben; amikor megmentett, az a gyorsaság, ahogy mellém ért; a szemszínének a változása…
Különleges képességek - olvastam szinte a legalján, s erre akaratlanul is a fejembe kúszott egy szituáció. Mikor az ebédlőben azt mondta Edward, hogy: „Ez nem igaz!”
Lehet, hogy neki is különleges képessége van? Tudta, hogy mi jár az eszemben, és arra válaszolt ösztönösen. A másik, amikor róla gondoltam valamit, és hirtelen rám kapta a tekintetét. Vagy, mikor Alice a szemébe nézett, s Edward bólintott, közben semmit sem mondott neki a húga.
Lehet, hogy ez a képesség a… gondolatolvasás?
Erre mind meg volt a magyarázat. Valószínű, hogy Carlisle ilyen beteg gyerekeket fogadott örökbe. De, ha nem betegek, akkor… Vámpírok…

Bocsi, hogy csak most hoztam a részt, de nem volt ihletem. Nos, elszeretném mondani, hogy beírtam azt, amit Jenny is a Google-be. Itt az oldal, ahol több mindent elolvashattok.:) Remélem, tetszett a rész, és kapok kommentárt ;)
Köszönöm az előző részhez a véleményeket. :)

Puszi

Gicus