Sziasztok! Újra itt.
Mint ahogy tudjátok, volt némi problémám, ami miatt nem tudtam hozni a frisst, DE most itt van, megérkezett. :) Nagyon sajnálom, hogy megint ennyit kellett várnotok rá. Szerintem már senki sem olvas, de akkor is be fogom fejezni ezt a történetet, még egyszer.
Tényleg nagyon sajnálom, és bocsánat, hogy mindig kések. Hol van már azaz idő, mikor mindennap hoztam a friss részeket...
Na, de most, most van, és a rész is most van.:) Nem tudom ki említette, hogy tetszett neki az Edward szemszög. Most örülhet, hisz ebben a fejezetben ismét lesz EDWARD SZEMSZÖG. :)
Nem árulok el semmit a részről. Lehet, hogy unalmas lesz, de a következő részben ér el a történet egy fordulóponthoz. :)
Nem is szaporítom tovább a szót.:) Jöjjön a rész.:) Jó olvasást! És köszönöm az előző részhez a kommentárt Liviának.:)
Miközben fürödtem, Alice szavai jártak a fejemben, és az, hogy semmiképp sem mondhatom el Edwardnak. De mégis, hogy tehetném ezt meg? Belelát a fejembe, és ha szerencsém van, sikerül nem gondolni erre az ügyre, de akkor is... Alice-nek könnyű dolga van. Ha kérdezősködne, akkor könnyedén elillanhat, viszont nekem semmi esélyem. Drága, jövőbelátó barátnőm pedig szinte már profi a gondolatok elrejtésében, nekem pedig van még mit tanulnom. Persze, ha megkérném őt, hogy segítsen benne, Edward abban a pillanatban gyanakodni kezdene, tehát... lőttek a dolognak.
Már nagyon késő volt, mikor végre ágyba kerültem. A szobámban már sötét volt. Egyedül a Hold fénye világította be a szobám egy részét. Ismét eszembe jutott Alice látogatása, és majdnem minden szava újra elárasztotta az elmémet, mikor hirtelen egy zajra lettem figyelmes az ablakom felől.
A fa ága koccant az ablaküvegnek, amit furcsálltam, hisz nem volt vihar, tehát hozzá sem érhetett volna. Sőt, a fa olyan távolságra volt a háztól, hogy csak erős szél esetén történt volna ilyen, ám kint csönd volt. Ha nyár lett volna, akkor talán még a tücskök zenéjét is hallottam volna.
Aztán kinyílt az ablakom, majd ugyanolyan gyorsan vissza is záródott. Ez kicsit ijesztő volt számomra. Úgy éreztem magam, mint valami nő egy horror filmben, akit épp valami gyilkos, vagy szellem akar megölni. Aztán eszembe jutott még valami. Nem ember, nem is szellem, sőt még vérfarkas sem, bár természetfeletti lény volt. Egy személy lehetett csak, aki éjnek idején bemászik az ablakomon. Nagyot sóhajtottam, majd felkeltem az ágyamból, és összekulcsoltam a karom a mellem előtt, miközben egy alakot néztem a sötétben.
- Edward Cullen! – szóltam neki halkan, de igyekeztem érzékeltetni, hogy igenis mérges vagyok rá. Nem hittem el, hogy annak ellenére, hogy megmondtam neki, ne jöjjön, ő akkor is csakúgy beállít éjjel.
- Szia! – köszönt suttogva, majd kilépett a rejtekéből, és elindult felém, de én megálljt parancsoltam a kezemmel.
- Te meg mit keresel itt? – kérdeztem, és néztem angyal arcát, amit megvilágított a holdfény.
- Csak látni szerettelek volna – szólt mosolyogva. Bizonyára észrevette, hogy őt bámulom, és ezt olybá tűnt, ki is használta, mivel mikor ismét magamhoz tértem, már csak két méter választott el minket egymástól.
- Rendben, akkor most már mehetsz! – mondtam, és már toltam is az ablakhoz. Nem értettem, miért akart látni, hisz csak a barátja vagyok, nem pedig... Ő. - Edward, én már soha nem foglak megérteni. A suliban úgyis találkoznánk – mondtam már az ablak mellett állva, ő pedig csak engem nézett aranybarna szemeivel.
Angyali arca ismét megbabonázott, és arra gondoltam, hogy miért is van köztünk ez a...
- De emlékszel? Távolság – szólalt meg. Lehajtottam a fejemet, és egy pillanatra feltört az az érzés, mikor nincs velem. Csak messziről figyelem és irigykedem mindenkire, aki a közelében van, s beszél vele. Tényleg jó hallani a hangját, és hogy szeret velem lenni. Hogy a legjobb barátjának tart.
- Igen, emlékszem. - Hogy ne emlékeztem volna? Hisz én hoztam meg ezt a döntést, de tudtam, hogy erősnek kell maradnom. Nem hagyhattam, hogy levegyen a lábamról egy pillantásával és meggyőzzön. - A távolság nem vonatkozik a szemeidre, nemde? Szia! – szólaltam meg végül, majd szó szerint kilöktem az ablakomon. Nekidőltem a falnak, és beletúrtam a hajamba. Hát megáll az eszem! Idejön az éjszaka kellős közepén és nem hagy aludni. Persze megértem, mert nekem is nagyon hiányzik, de akkor is... Bolond! – gondoltam, majd befeküdtem az ágyamba, és próbáltam elaludni.
Másnap a menzán Alice-re néztem, és mikor odafordultam, észrevettem, hogy Edward folyamatosan engem bámul. Nem ezt mondtam neki. Legalábbis nem így értettem.
Ahogy ezen morfondíroztam Ashley szólított meg. Meg is lepődtem, hisz eddig hozzám sem szólt, most pedig csakúgy megjelent mellettem, és beszélni szeretett volna velem. Nem tudtam, hogy pontosan miről, de igyekeztem közömbös maradni. Bár ő lenézett, és ha szemmel ölni lehetne, már rég nem éltem volna. De úgy tűnt, hogy valami bántja, engem pedig nagyon érdekelt, hogy mi lehet az.
Lassan, de kiderült, hogy bocsánatot szeretett volna kérni tőlem, amiért azzal vádolt meg, hogy elhappolom előle Tomot. Nem tudtam, miért gondolta azt, hogy nekem pont Ő kellene. Nem is volt az esetem. Persze, kedves fiú volt, de én másvalakire vágytam. Egy olyan személyre, aki számomra elérhetetlen volt.
Megbocsátottam neki, hisz ez csak egy félreértés volt. Ezután mosolyogva ecsetelte, hogyan jöttek össze a szerelmével. Persze akkor derült ki, hogy miért is változott meg rólam a véleménye. Tom és Ash együtt vannak. Őszintén örültem nekik, és annak, hogy legalább nekik összejött. Nem volt már harmadik személy.
Nekem várnom kellett még a Nagy Ő-re, hisz ő nem ebben a városban volt. Bár, akit én szerettem, nem viszonozta az érzelmeimet. Tudtam, hogy el kell engednem Őt.
Miután befejeztem az Ashleyvel való beszélgetést, Kate szólított meg. Egy buliba hívott meg, amit péntekre terveztek a többiekkel. Elfogadtam a meghívást, hisz jót tett volna, ha egy kicsit kimozdulok otthonról.
Tekintetem Edwardra vándorolt, aki még mindig minket bámult, jobban szólva engem. Tudtam, hogy az őrületbe akar kergetni ezzel, és azt akarta, hogy odamenjek hozzájuk, s én magam szegjem meg a távolságtartási "szabályomat". De nem hagytam magam, viszont kihasználtam, hogy tudok vele beszélgetni gondolatban.
– Nem nézhetnél valaki mást? – kérdeztem gondolatban, mire válaszként csak megrázta a fejét. - Rendben - gondoltam, majd felálltam a helyemről, és elköszöntem a többiektől, végül elhagytam az ebédlőt. Ám az ajtóból még visszanéztem, s láttam Edward meglepett arcát, majd ahogy felvonja tökéletes szemöldökét. Elfordítottam a fejemet, és mosolyogva távolodtam el az étkezdétől. Vicces volt, hogy ki tudtam fogni Edwardon.
Az utolsó órám kínszenvedés volt. Egy évet öregedtem alatta, és a tanár folyamatosan csak diktált, és diktált... és diktált. Mikor magyarázott rá se néztem, egyetlen emberre fordítottam különös figyelmet. Persze csak óvatosan, nehogy a tanár rám szóljon, hogy "mással" vagyok elfoglalva, meg persze, hogy Edward ki ne szúrja, amint őt bámulom egyfolytában.
Épp kifele mentem a suliból, és azon gondolkoztam, mit kellene felvennem a bulira, mikor nekimentem a falnak. De hamar rájöttem, hogy közvetlenül az ajtó előtt nincs fal, így nem lehetett más, mint az én Angyalom. Természetesen neki ezt nem kellett tudnia.
- Bocsánat - szólaltam meg, miután megláttam az illetőt.
- Semmi baj. - A szokásos vigyor most sem maradt el, én pedig legszívesebben rátapadtam volna azokra a tökéletes ajkakra. - És eldöntötted már, mit veszel fel a bulira? – kérdezte. Úgy láttam, imádja a gondolataimat olvasni.
- Nem, még nem. Köszönni luxus? – kérdeztem gorombán, de ő pontosan tudta, hogy nem így gondolom.
- Szia! – köszönt Bella, ezzel is megmentve engem.
- Szia! - mosolyogtam rá. Bella legalább tud köszönni - mondtam gondolatban, miközben Edwardot néztem szúrós tekintettel.
- Lemaradtam valamiről? – kérdezte barátnőm.
- Semmiről – mondta ingerülten Edward. Végre mérges rám, már azt hittem, hogy sosem lesz – gondoltam. Örültem, hogy ilyet váltottam ki nála, mert akkor könnyebben tud majd lemondani a társaságomról. - Tévedsz, nem vagyok az.
- Kár, pedig már kezdtem örülni – mondtam gúnyosan. Cinikus voltam vele szemben, és hogy rátegyek még egy lapáttal, két lépést tettem hátra.
- Miért örülsz neki, ha mérges vagyok rád? – kérdezte, de észrevette, hogy mit akartam vele közölni a mozdulatommal.
- Ti meg miről beszéltek? – értetlenkedett Bella.
- Csak gondolatban kommunikáltam a barátoddal – mondtam mosolyogva. Edward arca egy pillanatra meglepettséget tükrözött, majd amilyen gyorsan csak lehetett, visszaváltott póker arcra. Úgy véltem, az döbbentette meg, hogy mennyire egyszerűen hagy hidegen az, hogy egy vámpírral incselkedem, aki egy szempillantás alatt eltörheti a nyakamat. Ezt el is képzeltem egy pillanatra, és megborzongtam. Edward kikerekedett szemekkel nézett engem, majd lehajtotta a fejét. Egy kicsit bűntudatom lett attól, hogy elképzeltem szörnyetegként.
- Ja, értem – mosolygott ő is. – Nekem nem lát bele a fejembe. De tetszik, így olyanokat is megoszthatsz vele, amit nem szeretnél, hogy mások halljanak - mondta.
- Nem is baj Bella! Ha tudna olvasni benne, akkor nem lehetnél egy percre sem egyedül a gondolataiddal. – Ezt mind halkan mondtam, majd Edwardra néztem szúrós tekintettel, miközben továbbra is Bellához intéztem szavaimat. - Irigyellek. Igazán szerencsés vagy – mondtam, Bella pedig csak elmosolyodott. Nemcsak arra céloztam, hogy titok Edward előtt minden gondolata, hanem hogy egy olyan férfi szereti Őt, mint az én Angyalom.
- Nekünk most már mennünk kell! – mondta Edward, majd finoman húzni kezdte Bellát a parkolóba. – Szia! – nyomta meg ezt a kis szót. Pontosan tudtam, miért tette ezt, és el is mosolyodtam, majd eldöntöttem, hogy megkeresem Alice-t, de ő abban a pillanatban lépett ki a suli ajtaján.
- Itt is vagyok – hallottam csilingelő hangját közvetlenül mellettem.
- Ugye most hazaviszi Bellát?
- Igen, miért? – kérdezte.
- Majd elmondom. - Ő csak bólintott, majd mindketten elindultunk az autója felé. Megbeszéltük az egyik szünetben, hogy hazavisz, de nekem egyáltalán nem volt kedvem hazamenni.
- Amíg még Edward nem ér haza, elmehetnék hozzátok? – tudakoltam.
- Persze! – mosolygott, majd lekanyarodtunk feléjük, én pedig kifele bámultam az ablakon, és néztem, ahogy egymás után suhannak el mellettünk a fák.
A Cullen házban voltam, Alice szobájában, és csak ültem az ágyán - amin csodálkoztam, hisz nem alszik, de egyből leesett, miért is van rá szüksége -, miközben ő a ruhákat próbálgatta, amit nem régiben vett. Valahányszor felpróbált egy ruhát, és megdicsértem, milyen gyönyörű benne, mindig azt mondta, hogy inkább a másikat veszi fel. Később megjelent Rosalie is, aki szólt, hogy itt az ideje, hogy végre elinduljanak vadászni.
- Tényleg! – csapott a homlokára, mintha elfelejtette volna. Valami nem stimmelt, mert úgy tudtam, hogy a vámpírok nem felejtenek el dolgokat. Rosalie is furcsállta a dolgot, de nem tette szóvá, viszont láttam rajta.
- Akkor jobb, ha most haza megyek – mondtam, miután mindent bepakolt Alice vissza a szekrényébe.
- Dehogy mész! – ragadta meg a karom. – Ma nálunk alszol – jelentette ki, majd leültetett az ágyára. – Egyébként is még nem választottunk ruhát nekem, addig nem mész sehová sem!
- Szerintem ez nem jó ötlet, Alice. Nem szeretnék összefutni Edwarddal, hisz tudod, hogy...
- Nyugodt lehetsz, mert Bella nem tervez semmit, úgyhogy ott marad vele - legyintett.
- O...Oké. De haza kell mennem a cuccomért.
- Áh, ne is foglalkozz vele, majd adok neked - mosolygott, majd mire egyet pislogtam, már minden ruha eltűnt az ágyról. Alice rám nézett, majd ismét megszólalt. - Na, drága barátnőm, érezd magad otthon, és foglald el magad, míg hazajövünk, rendben? - kérdezte, én pedig csak bólintottam. - Ha szeretnéd, bejárhatod az egész házat, olvashatsz, tévézhetsz, vagy bármi, amihez kedved szottyan - ölelt meg az utolsó szavaknál, majd elengedett, és kifele vette az irányt, de előtte még visszafordult. - Aztán jól viselkedj! - kacsintott, majd mielőtt bármit is kérdezhettem volna, már el is tűnt Rosalie-val együtt.
Nem értettem, mit akart mondani ezzel a kijelentésével, de egy kis gondolkodás után feladtam, mert úgyse tudtam volna kitalálni. Alice néha nagyon rejtélyes tudott lenni. Egyedül Edward tudta, hogy mi jár a fejében.
Gyorsan "kiűztem" Őt a fejemből, és inkább valami olvasnivaló után néztem barátnőmnél. Sokáig válogattam, míg végül kivettem egyet, és olvasgatni kezdtem, de sajnos nem tudott lekötni. A gondolataim folyton vissza-visszatértek Edwardhoz, és azon járt az eszem, hogy talán tényleg fölösleges ez az egész cirkusz egy csók miatt. Tisztában voltam vele, hogy többet nem fog megtörténni, és ez egy reménytelen szerelem. Ő csak barátként tekint rám, és csak azért akart velem lenni, hogy el ne veszítse ezt a barátságot. Talán hagynom kellett volna, mert egyszer rá fog unni, és elveszítem őt.
Felkeltem az ágyról, és felmentem Edward szobájába. Tudtam, hogy nem tanácsos ott tartózkodnom, de csak egy pillanatra akartam bemenni. Egyrészt, hátha lesz nála valami jó könyv, amivel elterelhetem Róla a gondolataimat, másrészt pedig érezni szerettem volna az illatát. Emlékeztem, hogy mikor először beléptem a szobájába, mindenhol Edward parfümjét éreztem. Nemcsak azért, mert ő maga is ott volt, hanem maga a szoba... Teljesen tükrözte Őt, és mindent magában hordozott, ami Edward volt.
Mikor beléptem a helyiségbe, ismét éreztem azt a bizonyos illatot, és egy pillanatra behunytam a szemem, majd mélyet szippantottam a levegőből. Mikor kinyitottam a szemem, megjelent előttem a csókunk pillanata, és az, hogyan taszítottam el magamtól. Mint valami filmben, úgy láttam, hogyan viselkedett a jelenet után. Háttal állt nekem, a hajába túrt, majd felemelte a kezét, és megdörzsölte az arcát. Hirtelen megfordult, és olyan volt, mintha egyenesen rám nézett volna, majd elindult felém, én pedig csak néztem őt, amint átmegy rajtam. Tudtam, hogy csak egy kép, amit a képzeletem vetített ki, mert nem tudtam, mi történt, miután kimentem a szobából.
Megráztam a fejem, majd a könyvespolchoz léptem, elvégre, azért jöttem, hogy valami olvasnivalót keressek.
Egy-két perc múlva találtam is, és már el is indult felé a kezem, de a mozdulat felénél lefagytam. Talán nem is kellene semmit sem elvennem tőle - gondoltam. Ma is, ahogy bántam vele... Biztos, hogy nem örülne neki.
Ahogy ezen morfondíroztam, leeresztettem magam mellé a kezem, majd nagyot sóhajtva hagytam el a helyiséget. Visszaballagtam Alice szobájába, és lefeküdtem az ágyára.
Olyan hülye voltam. Edwardtól távol lenni képtelenség. Nem tudtam megtenni, mégis mindig az eszem győzedelmeskedett a szívem felett. Talán hagytam magam meggyőzni.
Ha abban a pillanatban belépett volna a szobába, ismét elfogott volna az az érzés, ami mindig, mikor meglátom Őt. Elképzeltem a fejemben a jelenetet, amint kinyílik az ajtó, majd megjelenik Ő is, én pedig odaszaladok hozzá, és magamhoz ölelem sűrű bocsánatkérések közepette. Vajon megbocsátana? Nem tudtam rá a választ.
Nem tudtam, meddig fekhettem az ágyon, de egy idő után felkeltem, és Alice ruhás szekrénye elé álltam. Csak nem fog megharagudni, ha egy kicsit bekukkantok - gondoltam, majd kinyitottam a szekrényajtót. Majd' leesett az állam a látványtól, ami elém tárult. Szebbnél szebb ruhák sorakoztak a vállfákon, amikben gyönyörűen nézhetett ki. Tudtam Alice-ről, hogy kétszer egy ruhát sosem vesz fel, tehát azokat a ruhákat még egyáltalán nem is hordta. Biztosan méregdrágák voltak, de aki megteheti...
Ekkor hirtelen ajtócsapódást hallottam. Ijedten zártam be a szekrényajtót, majd csak füleltem. Nem tudtam, kijöhetett meg. Ha Alice-ék, akkor barátnőm bármelyik pillanatba beléphetett azon az ajtón, de ha Ő jött meg... Becsapta maga mögött az ajtót, és kész csoda, hogy nem tört be az üveg.
Csakis Edward lehetett az, mert más nem nagyon jön hívatlanul. Hallottam a lépéseit, amit először furcsálltam is, mert inkább oson, mintsem fújtat, mint egy dühös bika. De egyből leesett a tantusz. Bár nem kellett ehhez IQ-bajnoknak lenni, hogy rájöjjek, valami miatt nagyon mérges. Vadászni nem ment, ebben biztos voltam, és mivel Bellánál volt... Akkor sem vall rá, hogy ily módon mutassa ki az érzelmeit. Mindig annyira... nyugodt. Inkább palástolja az érzéseit, mintsem kimutassa mások előtt.
Egy újabb ajtócsapódást hallottam, de az már fentről hallatszott. Én abban a pillanatban kirohantam Alice szobájából, le egyenesen a lépcsőn, majd ki a házból. Ne érdekelt, hogy nyitva maradt a ház ajtaja, csak az, hogy minél hamarabb eltűnjek a Cullen házból.
Mint egy őrült, úgy futottam be az erdőbe, és igyekeztem nem elesni a fák gyökereiben és a lábamban. A horror filmekben is, mikor menekül a főhősnő vagy az áldozat, folyton elesik a saját lábában. Én próbáltam ezt elkerülni.
Nem érdekelt hány faág állta el az utamat, csak futottam, ahogy bírtam. Hallottam, ahogy valaki követ, de nem gyorsan. Mintha játszani akart volna velem, de ez nekem nem tetszett. Még gyorsabbra vettem az iramot, és bár már alig bírtam, megerőltettem magam. Hátra-hátranéztem és ennek bizony meglett a következménye. Mint mindig, belé ütköztem, és sajnos pont fenékre estem. Tudtam, hogy csakis ő lehetett, hisz előttem nem volt már akkor, csak az út és semmi más. Persze, gondolhattam volna, hogy rájön, ki fut előle.
Edward tornyosult felettem, és mikor megpillantottam, két érzés fogott el hirtelen. Az egyik az volt, amit mindig éreztem, ha megláttam Őt, a másik pedig a düh, amiért megállított, és nem hagyott elmenni.
- Csak nem előlem menekülsz? - kérdezte mosolyogva. Nem értettem, mi olyan vicces abban, hogy elestem.
- Nem – feleltem egyszerűen. Épp készültem feltápászkodni a földről, de akkor megéreztem kezét a karomon. Felnéztem rá, ő pedig még mindig mosolyogva talpra állított. Nem engedett el, én pedig csak néztem őt. Olyan régen nem ért hozzám, hogy már hiányzott. Behunytam a szemem, majd megszólaltam. – Csak futottam egy kicsit, és az teljesen véletlen, hogy pont itt voltál - mondtam, miközben finoman kicsusszantam a keze közül. Egy ideig még a levegőben lógott a keze, és arcán egy pillanatra szomorúságot véltem felfedezni, majd kezét leeresztette maga mellé, s ismét felvette a póker arcát.
- Hát persze. És te is véletlenül "futsz" errefelé – mondta, miközben a futsz szavacskánál macskakörmöt rajzolt a levegőbe.
- Tudod, az az igazság, hogy épp tőletek jövök, és hazafelé indultam, de mivel időben kell hazaérnem, így úgy döntöttem, futva teszem meg az út egy részét.
- Értem. - Közelebb lépett hozzám, és mielőtt hátraléphettem volna legalább egy lépést meg fogott a karomnál fogva és aranybarna szemeit az enyémekbe fúrta. - Jenny, vannak pillanatok, mikor nagyon jól hazudsz, de ez igen gyengécskére sikeredett - mosolygott. - Gyere, visszamegyünk! - mondta, majd elkezdett visszafele húzni a házhoz, én viszont kirántottam a karomat a kezei közül.
- Nem megyek veled vissza! Itt maradok! – mondtam, és karba fontam a kezem. Ő csak kérdőn nézett rám.
- Dehogynem jössz! – Újból megragadta a karom, és ismét húzni kezdett. – Nem fogsz itt maradni az erdőben, ráadásul nem egyedül! – Határozott volt, és úgy tűnt, hogy semmi és senki sem állíthatja meg.
- Mióta aggódsz te értem? – kérdeztem tőle, majd ismét kirántottam a kezemet a fogásából.
- Amióta megismertelek – felelte egyszerűen. – Most pedig velem jössz, és kész! – szólt szigorúan. Nem tudtam, hogy Bellával is beszélt-e már így, vagy csak én váltottam ki belőle. Még sosem láttam ilyennek.
– Nem! Maradok, és nem tudsz változtatni a döntésemen! Akár hiszed, akár nem, remekül tudok tájékozódni. - Erre csak elnevette magát. – Azt hiszed, hogy nem találok ki egyedül? – kérdeztem szúrós tekintettel.
- Igen, azt hiszem. Egyedül soha nem fogsz kijutni innen – mondta még mindig nevetve.
- Akkor csak figyelj!
- Ne butáskodj, gyere velem!
- Maradok, akkor is, ha vámpíruraságod bevadul - mondtam, mire az egyik szemöldökét az égbe emelte. Ekkor láttam rajta azt a dühöt, amit folyton palástolt, én pedig - megmondom őszintén - egy kicsit megijedtem tőle, de csakis magamnak köszönhettem a viselkedését. Inkább úgy döntöttem, nem foglalkozom vele, mert tudtam jól, hogy sosem bántana. Ez részemről kihasználás volt. Igen, kihasználtam a helyzetét, és ez nagyon csúnya dolog volt a részemről.
Olyan gyorsan termett előttem, hogy még pislogni sem volt időm. Csak néztem gyönyörű szemeit, és benne az aggódás, a szeretet és a düh keverékét.
- Tudod mit? Maradj itt, és szólj, ha eltévedtél, talán meghallom, és utánad küldök valakit. - A hangja nyugodt volt, én pedig ettől még inkább megijedtem, és meg sem szólaltam, csak hallgattam, amit mond. Fenyegető volt, de én próbáltam erősnek mutatni magam. Úgy láttam, a türelme neki is véges, és csakhamar tele lett velem a hócipője. Az arca eltorzult a méregtől, de még így is vonzó volt. Persze, nem örültem neki, hogy ennyire kiakadt, de úgy éreztem, hogy meg kell érintenem, viszont nem tettem meg. Mi van, ha még jobban feldühítem? Nem kockáztattam meg.
Az arca veszélyesen közel volt az enyémhez, és mikor azt hittem, hogy menten belém vájja a fogát, elhúzódott, s behunyta a szemeit.
- Menj el! Én is elmegyek, és akkor soha többet nem kell velem bajlódnod! - szólaltam meg végül, ő pedig rám nézett. - Békét hagyunk egymásnak, sőt még egy légkörben sem kellesz majd tartózkodnunk. Szia! - köszöntem el, majd elindultam arra, amerre az autóutat gyanítottam.
(Edward szemszöge) [Bella után]
Miért teszi ezt velem? Veszélybe sodorja magát, ha velük van... Tudom, hogy mellettem is folyton kockára teszi a saját testi épségét. Buta, buta, Bella! Pontosan tudja, hogy milyen hatással van rám a vére.
De térjünk vissza a legelejére. Miután hazavittem, megkért, hogy segítsek a házi feladatában. Szívesen segítek benne, ha megkér, de hogy odahívta azt a farkast is... Egyedül csak azért jöttem el, mert megkért rá, máskülönben szemel tartottam volna a fekete hajút.
Természetesen zavart, hogy ott ólálkodik körülötte, épphogy meg nem jelöli magának. A tetejében, Bella nem is hagyta, hogy megcsókoljam búcsúzóul, bár... az igazat megvallva, nekem sem volt túl sok kedvem hozzá. Az egész nap úgy rossz, ahogy van. Először Jenny, aztán pedig Bella. Tényleg arra vagyok kárhoztatva, hogy boldogtalan legyek? Bella előrukkolt még egy dologgal, miszerint Jessicánál tölti az estét, tehát szabad lehet a mai éjszakám - gondoltam, miközben úgy suhantam el a fák mellett, mintha puskából lőttek volna ki. Mérges voltam, és csak egy kicsit választott el attól, hogy törjek-zúzzak.
Mikor beléptem a házba, becsaptam magam mögött az ajtót. Abban a pillanatban semmi sem érdekelt. Feltrappoltam az emeletre, és meg sem álltam a szobámig, majd szintén bevágtam az ajtót. De ez mással is járt. Felkavarodott a levegő, én pedig megéreztem az illatát. Azt hittem, hogy majd ismét mérges leszek, de ehelyett nyugalom áradt szét bennem. Beleszagoltam a levegőbe, majd követtem az illatot egészen a könyves polcig. Egy könyv sem hiányzott... Ekkor meghallottam, hogy valaki szélsebesen rohan le a lépcsőn, majd ki a házból. Tudtam, hogy ő az, erre pedig elmosolyodtam. Nem tudtam rá haragudni, és hogy azt hitte, elfuthat előlem... Aranyos volt.
Kiugrottam az ablakon, majd követtem az illatát és a lábnyomait. Kicsit lemaradtam, hogy adjak neki egy kis egérutat, meg persze azért is, hogy kiélvezze az előnyét.
Felugrottam az egyik fára, és onnan néztem, merre tart, majd a faágakon ugrálva férkőztem a közelébe. Úgy gondoltam, meglepem, habár tudta, hogy követem. A legjobb pillanatban nézett hátra, így elé tudtam kerülni, és mint mindig, belém ütközött. Néha kicsit figyelhetne a lába elé - kuncogtam magamban. Szegény a földön landolt, ami mosolygásra késztetett. Láttam a szemében a dühöt és valami mást, de nem tudtam volna megmondani, mit. Segítettem felállni neki a földről, és nem tudom, miért, de miután kiszabadította magát a kezem közül, még mindig éreztem a ruhájának anyagát az ujjaim közt. Olyan jó érzés volt újra megérinteni őt, még ha csak egy pár másodpercig is. Szomorú voltam, hogy megfosztott ettől az érzéstől, de igyekeztem nem mutatni.
A közelében akartam lenni, és ezért mindent megtettem. De ő egyfolytában csak taszított el magától. Segíteni szerettem volna neki, meg akartam őt védeni. Bármit megtettem volna, csak biztonságban legyen. Nem érdekelt volna, ha bezárkózik Alice szobájába, és hozzám se szól, csak lássam, hogy jól van.
Igazából eleinte még vicces volt a mi kis párbeszédünk, de egyre jobban kezdett eldurvulni, és olyan szinten voltam mérges, hogy úgy éreztem, menten kidöntök egy fát. Makacs volt, feleselt és szemtelen volt, a tetejében pedig csak fokozta a feszültséget. Egyszerre akartam törni-zúzni és megcsókolni őt. Nem tudtam, miért gondoltam az utóbbira, de arra vágytam.
Nem tudom, hogy csinálta, de szinte már fenyegettem őt. Azt mondtam neki, hogy nem érdekel, ha elveszik az erdőben, holott teljesen másként gondoltam. Meg akartam őt ijeszteni, hogy mégis úgy döntsön, hazajön velem. De elvesztettem a fejem, ő pedig elküldött, majd elment, és én egyedül maradtam.
Nem tudtam, miért játszottam vele ezt a játékot. Felnőtt férfi vagyok, nem szabadott volna hagynom, hogy csakúgy irányítson. Feldühített, és majdnem bántottam, pedig, ha egy ujjal is hozzáérnék, önként mennék a halálba. Túl kedves és fontos volt számomra.
Órák teltek el, én pedig otthon feküdtem a kanapémon, és egy könyvet olvastam. Sikerült lenyugodnom, miután szétzúztam néhány fát. Inkább azok, mint Jenny.
Sokat gondolkodtam Rajta és a nap eseményein. Úgy tűnt, mintha gyűlölne, pedig pontosan tudtam, hogy nincs így. Talán fél valamitől, amit nem akar nekem elmondani - jutott az eszembe.
Sajnos feltűnt már nekem néhány dolog Vele kapcsolatban, és rájöttem valamire...
Alice rontott be a szobámba, és olyan gyorsan beszélt gondolatban, hogy nem tudtam kivenni őket.
- Edward! - szólított meg, majd beljebb jött a szobába.
- Kopogásról még nem hallottál? - kérdeztem, miközben letettem magam mellé a könyvet.
- Na idefigyelj, Edward Anthony Masen Cullen! Jenny a szobámban volt, aztán láttam, hogy az erdőben fut, majd veled beszélget. Hova lett?
- Bizonyára otthon van már. Azt mondta, hogy kitalál a rengetegből. De miután veszekedtünk, én hazajöttem.
- Tudom, láttam, hogy tomboltál, és... Hogy micsoda?! Te ott hagytad az erdőben?! Edward, te normális vagy? Ha bármi baja esik a barátnőmnek, én esküszöm, hogy elevenen megnyúzlak! - lépett közelebb hozzám fenyegetően Alice. A veszekedés jelenetei ismét lejátszódtak előttem, és ettől megint mérges lettem. Nem érdekelt semmi, de hamar észhez tértem, mikor húgom már nem tudta tovább titkolni a látomását. A víziójában Jennyt látta, amint dideregve keresi a kiutat. Úgy tűnt, hogy eltévedt. Felismertem a helyet.
- Miért nem mondtad azonnal?! Miért húzod az időt Alice, rögtön utána kell mennünk! - mondtam, majd kirobogtam a szobámból le a földszintre. Hallottam, ahogy Jasper követ, és felel Alice helyett.
- Már jártunk ott, és követtük is az illatát, de eltűnt. Otthon is kerestük, de ott sem találtuk. Nyoma veszett. Mintha valaki szándékosan csalta volna el őt - mondta. Az én hibám volt. A düh eluralkodott rajtam, és emiatt egy ártatlan élet forgott kockán. Tudtam, hogy azért kérdezték tőlem, merre van, mert én láttam őt utoljára. Milyen ostoba voltam. Sose tettem még ilyet. Azonban megtörtént, és ha történik vele valami... azt soha, de soha nem fogom magamnak megbocsátani.
