2010. december 25., szombat

Boldog Karácsonyt! + MEGLEPETÉS



Sziasztok!

Szörnyű bűntudatom van, amiért nem hozom nektek a részt, de még nem készült el, ám ígérem, hogy igyekszem vele.:)
Ezért hoztam Nektek részletet belőle.:) Remélem, elnyeri majd a tetszéseteket, ha már nem hoztam el nektek.:) És, lehet, hogy valakinek ez jó hír.:)
Felteszek egy kis részletet a következő fejezetből.:)
Ezt hozom Nektek karácsonyi ajándékként. Ezzel köszönöm meg azoknak, akik írtak, még ha csak egyszer is:) Higgyétek el, ezek a kommentek többet jelentek nekem, mint hinnétek:)
BOLDOG KARÁCSONYT MINDENKINEK! :)


16. fejezet(részlet)


Amikor beértünk a gyengélkedőbe - ezt onnan tudtam, hogy meleg volt a helyiségben - éreztem, hogy Edward lefektetett az ágyra, és csak akkor mertem kinyitni a szemem, mikor bejött a védőnő. Hallottam, hogy nyílik az ajtó, majd léptek zaját, amik egyre közelebb érnek hozzám.
- Mi történt? – kérdezte. Bella nem volt bent, biztos kint maradt, nehogy észrevegyék, hogy lógnak az óráról.
- Békát boncoltunk biológia órán, és rosszul lett – mondta Edward a falnak dőlve, megtartva a távolságot köztünk, és úgy tett, mintha tényleg ő kísért volna le a teremből.
- Mindjárt itt lesz doktornő, kedves – intézte szavait hozzám. - Maga addig nyugodtan visszamehet az osztályba – szólt Edwardnak a védőnő.
- Nekem Jennyvel kell maradnom – mondta határozottan, és rá, majd rám nézett.
- Rendben – felelte, majd kiment a szobából egyedül hagyva Vele. Egy részem azt akarta, hogy maradjon, de a másik azt, hogy menjen el.
- Nem kell velem lenned, menj el – szólaltam meg, de nem néztem rá.
- Maradok. A távolság meg van, és azt nem mondtad, hogy nem lehetek veled egy szobában – mondta komolyan. Ebben igaza volt, ilyet tényleg nem mondtam.
- Mérges vagy rám igaz? – kérdeztem, bár tudtam a választ. Miért ne lenne az? Megbántottam, ahogy a többieket is, és egy számára ostobaság miatt nem lehetünk barátok.
- Miért lennék? – kérdezte. – Ja, tényleg! Azért, mert a legjobb barátom távol akar lenni tőlem, és a barátaitól – mondta komoly hangon. Ezt most megkaptam, és igaza volt, bár nem ilyen volt Edward, én mégis kihoztam belőle. - Alice teljesen kivan – kezdte. - Bár nem mutatja a suliban, de otthon igen. Még vásárolni sincs kedve elmenni, és ez azért van, mert annyira megbántottad, azzal a kijelentéseddel, hogy még Őt sem akarod, hogy a közeledben legyen – mondta. – Annyira jó barátnők lettek, erre véget vetsz a barátságnak… Miattam. - Felé fordítottam a tekintetem, és láttam, hogy aranybarna szemei engem fürkésznek.
- Sajnálom. Én nem tudtam, hogy… – De nem tudtam folytatni, mert bejött a doktornő, ám nemcsak, azért, hanem mert majdnem elkezdtem sírni. Igyekeztem visszafojtani, nehogy megkérdezze az orvos, miért sírok. Rossz érzés volt, hogy megbántottam azokat, akiket szeretek, de így legalább nem leszek púp a hátukon, és nem forgatom fel az életüket.

Az orvos megmérte a vérnyomásomat és megvizsgált, addig Edward kiment. Miután befejezte a doktornő, adott igazolást, és hazaküldött pihenni, bár már teljesen jól voltam. Reméltem, hogy Edward már rég elment, de nem így történt. Mikor kiértem csak Ő volt ott, Bellát nem láttam sehol. Mentem volna a táskámért, mikor utánam kapott, és maga felé fordított. Az érintése most is jég hideg volt, és arra számítottam, hogy majd mérgesen fog rám nézni, ehelyett szemei tele voltak törődéssel.
- Csak nem ezért mész? – kérdezte, majd előhúzta a táskámat a háta mögül. Mindig előnyben volt velem szemben, mert tudta, hogy mire gondolok.
- De igen. Megkaphatom? – kérdeztem, kinyúltam felé, de ő visszahúzta.
- Igen, egy feltétellel – mondta, mire kíváncsian néztem rá. Nem tudtam, hogy mi lehet az a feltétel.

Remélem, tetszett.:) Még egyszer NAGYON BOLDOG KARÁCSONYT!:)

2010. december 23., csütörtök

15. fejezet - Távolság



Sziasztok! Sajnálom, hogy eddig nem tettem fel a részt, de sajnos még nem jött a javítás. Most se, de most már felteszem, és ha majd megérkezik, akkor majd átírom.:) Nézzétek el nekem a hibákat.:)
Köszönöm az előző részhez a kommentárokat Nillának és Brigicinek, és még annak, aki írt a Chatbe.:)
Remélem, ez a rész is tetszeni fog Nektek, és megírjátok a véleményeteket:) Bár nem épp karácsonyhoz való... :$
Boldog Karácsonyt Mindenkinek, és persze Boldog Új évet, mert lehet, hogy nem lesz már rész ebben az évben, de majd meglátom.:)
Puszi:)


ELKÁBULTAM. NEM TUDTAM BIZTOSRA MONDANI, hogy ez most tényleg megtörtént, vagy csak álmodom. Döbbenten álltam előtte, és hagytam, hogy birtokolja ajkaimat, de én nem viszonoztam édes csókját. Akartam, de még mennyire, hogy akartam, mégse tettem, mert meglepett. Legalábbis ez volt az egyik ok, a másik pedig az, hogy Bellával járt. Nem tehettem meg ezt vele, akármennyire is akartam.

Éreztem, hogy a szívem még gyorsabban ver, és kezdtem nem uralni önmagam. Felemeltem a kezemet, és már majdnem beletúrtam a hajába, de helyette eltoltam magamtól. Akarom mondani, csak próbáltam, mert nem hagyta. Magához vont, szorosan a karjaiba, hogy ne tudjak elhúzódni. A testemet tényleg nem tudtam kontrolálni, lassan kezdett elnyílni a szám, hogy befogadja nyelvét, de én nem adtam fel; egy hirtelen mozdulattal kicsúsztam az öleléséből, és eltoltam magamtól, miközben rászóltam.
- Ne, Edward! – Szaporán vettem a levegőt, és próbáltam felfogni az imént történteket. Ő csak értetlenül meredt rám, és én őrá. – Ezt most miért csináltad? Te teljesen megőrültél? – kérdeztem, majdnem hogy hisztérikus hangon, de nem válaszolt. – Mindegy – mondtam, majd elindultam egyenesen lefelé, az alattunk lévő emeletre.

Össze voltam zavarodva, nem értettem, miért csókolt meg. Nem jött utánam, különben már utolért volna. Az volt a szerencsém, hogy emlékeztem, melyik Alice szobája, így befutottam oda, és bezártam magam mögött az ajtót, majd nekidőltem. Még mindig az előbbi jelenet volt a fejemben, és éreztem a számon Edward hideg ajkainak nyomát. Mintha még mindig csókolt volna. Ha nem járt volna Bellával, biztos nem akadtam volna ki, de ez nem így volt.

Nagyot sóhajtottam, és csak meredtem magam elé. Azt nem tagadhattam, hogy nem esett jól, mert csodálatos volt, viszont nem tudtam, miért csinálta. Talán Bella nem csókolja meg őt elégszer? Nem tudtam. Már semmit sem értettem, viszont nem hagyhattam, hogy megtudja Edward, mit…
- Jenny, nyisd ki, kérlek! – hallottam Edward hangját az ajtó túloldalán.
- Hagyjál békén, Edward! Hagyj gondolkozni, és a legfontosabb, hagyj egyedül a gondolataimmal – szóltam ki neki.

Lecsúsztam az ajtó elé, és térdeimet magam alá húztam. Végig kellett gondolnom ezt a pár másodpercet.
Ez az egész olyan váratlanul ért. El kell mondanom Bellának, hamarabb, mint Edward, mert tudom, annak ellenére, hogy azt mondtam neki, ne olvasson a gondolataimban, hallja, mit gondolok. Ezt meg kell tudnia Bellának, én… én nem tudnék, ezek után a szemébe nézni, főleg Edwardéba nem. Bár nem csókoltam vissza, tudom, hogy hiba volt. Egyáltalán, miért én bánkódok, mikor nem én voltam a hibás? Vagy tartsam titokban ezt az egészet? Alice és Jasper is rájöhet, vagy már barátnőm tudja? Istenem, most mit tegyek? Jobb az igazság.

Felálltam, és az ablakhoz mentem, majd hallottam, hogy Edward bejön a szobába, s közvetlenül mögöttem állt meg. Nem fordultam felé, mert egyszerűen nem tudtam a szemébe nézni. Lehet, hogy kiolvasná a szememből az érzéseket, amiket iránta táplálok, így inkább csak bámultam ki az ablakon. Sütött a nap, de egy felhő pont eltakarta. Volt egy olyan érzésem, hogy hamarosan esni fog az eső.
- Sajnálom – csak ennyit mondott, de még mindig csak kifele tekintettem az erdőre.
- Tudom, de ez nem magyarázza meg azt, amit tettél. Egyáltalán, miért csináltad? – kérdeztem, és éreztem magamon perzselő tekintetét.
- Nem tudom.
- Remek. Ha ennyire hiányod van csók terén, menj Bella után, és hozd haza. Ne rajtam töltsd ki a vágyaidat! – mondtam, olyan nyugodt hangon, ahogy csak tudtam, de belül mérges voltam. Legszívesebben ráförmedtem volna, hogy elrejtsem az érzéseimet. Nem kellett megtudnia, mit érzek iránta. Igazából, nem rá volt mérges, hanem magamra, hogy majdnem elgyengültem. Ha megadom magamat, akkor vége.
- Én… sajnálom… tényleg… Nem tudom, hogy mi ütött belém, bocsáss meg – kérte én pedig felé fordultam. Lehajtott fejjel állt mögöttem, és arcán ismeretlen érzés suhant át.
- Jobb, ha most hazamegyek – mondtam, mire felkapta a fejét, és szomorúan nézett rám. – De egyedül – tettem hozzá. Valahogy nem tudtam volna vele egy légtérben maradni.
- Egyedül nem mehetsz, nem tudod az utat innen – mondta. Be kellett látnom, hogy igaza volt, mert biztos, hogy eltévedtem volna, de ezzel sem győzött meg arról, hogy jobb vele mennem.
- Akkor, majd megvárom Alice-t, és megkérem, hogy vigyen haza.
- Majd én hazaviszlek – mondta határozottan, és reménykedve nézett rám. Nem hagyhattam magam. Nem engedhettem, hogy elcsábítson aranybarna szemeivel.
- Nem, Edward. Sajnálom, de most nem. Még azt sem tudom, hogy mondjam el Bellának – estem gondolkodóba, és csak később esett le, hogy hangosan is kimondtam a gondolatomat.
Mondjuk felesleges lett volna magamban beszélni, mert úgyis belelát a fejembe.
- Nem kell elmondani neki – mondta, én pedig hitetlenkedve néztem rá. Még hogy ne mondjuk el neki.
- De, el kell! Mi lesz, ha én nem tudom majd olyan tökéletesen álcázni magam, mint Te? Láttam már ilyet filmben, nem jó, és én fogom elmondani, nem fogok neki hazudni. Ha tényleg szeret, meg fogja érteni, és nem fogja érdekelni. Ha nem így lenne, akkor majd ráfogod az éhségedre – adtam egy ötletet. Nem akartam neki rosszat, és az ötletemtől megvilágosodtam. Csak erről lehetett szó, azért csókolt meg, de… de már evett…
- Rendben, ahogy akarod – mondta belegyezően. Túl könnyen beleegyezett, de ezzel most nem törődtem.
- Most, gondolom, szeretnél egyedül lenni – mondta, mire csak bólintottam. – Rendben – megfordult, majd kiment a szobából, én pedig magam maradtam a helyiségben.

Körülbelül egy órán át ültem Alice szobájában, mikor eldöntöttem, mit akarok. Sokat gondolkoztam a dolgokon, és végül dűlőre jutottam. Csak ez volt az egyetlen megoldás. Sosem kellett volna összebarátkoznunk; egyszerűen csak távolból néztem volna őt, de ez nem így alakult. Barátok lettünk, és mi lett belőle. Lehet, hogy tönkretettem egy kapcsolatot azzal, hogy idejöttem.
Felálltam az ágyról – ahol eddig ültem -, és kimentem a szobából. Lassan lépkedtem a lépcsőn, majd felértem Edward szobájához. Megálltam az ajtó előtt, majd kis hezitálás után bekopogtam.
- Szabad! – hallottam meg Edward hangját. Lenyomtam a kilincset, majd beléptem a helyiségbe. Edward az ablaknál állt, és kifele bámult pont úgy, ahogy én egy órával ezelőtt Alice szobájában. Nem fordult meg, így nekem is könnyebb volt elmondanom azt, amiért feljöttem hozzá.
- Szia! – köszöntem, bár tudtam, hogy tudja, én vagyok az, hisz remek hallása van.
- Szia! – szólt csendesen még mindig a hátát mutatva nekem.
- Edward – kezdtem – én döntöttem. Tudom, hogy tudod, de szeretném kimondani, nem csak gondolatban. – Nem reagált, de folytattam, hisz biztosra vettem, hogy ugyanúgy figyel rám. – Az lesz a legjobb, ha többet nem találkozunk. Úgy értem, hogy nem megyünk egymás közelébe, így semmi sem történne. - Nem tudná meg senki, hogy mi történt.
- Félsz, hogy bántanálak? – kérdezte. Nem értettem, honnan vette ezt, de nem foglalkoztam vele, így is nehéz volt nekem, főleg a csók után…
- Nem félek. Ha esetleg a véremet akarnád, vagy valami, mert még mindig nem kaptam választ arra, hogy miért csókoltál meg. – Hadartam egy szuszra, mert kezdtem zavarba jönni. Úgy éreztem, hogy ostobaságokat beszélek. - Bár lehet, hogy csak puszta véletlen volt, mert hiányzik neked Bella. – Tényleg sok időt töltött mostanság La Push-on, és Jessicáékkal, Edward bizonyára hiányolja, de nem szól róla Neki. - Mert tudom, hogy nincs finom illata a véremnek, de nem számít. – Sóhajtottam, majd folytattam. - Mint már az előbb említettem, ne menjünk egymás közelébe. Tisztes távolság. Én nem tartok attól, hogy bántanál, mert tudom, hogy nem, de… – nem tudtam befejezni a mondatom, mert közbeszólt.
- De mi? – kérdezte.
- De ez sokkal jobb lenne, nemcsak nekem, hanem neked is – mondtam.
- Ezt meg, hogy érted? – kérdezte, de már felém fordulva, és őszinte meglepettséggel nézett rám.
- Eggyel kevesebb gond, nem kell mással is foglalkoznod. Meg vagyok egyedül is. Lehet, hogy Bella azért van sokszor távol, mert nem vagy vele többet. Tegnap éjjel is velem voltál.
- Mert próbállak megismerni. Hallom a gondolataidat, mégse tudlak kiismerni. – Itt szünetet tartott, és az arcára egy pillanatra kiültek az érzései, de időm se volt megnézni. - Te azt hiszed, hogy gond vagy a számomra? – Bólintottam. – Ez nem igaz, egyáltalán nem vagy az – mondta, majd közelebb lépett. Nem mondhattam meg neki az igazat, hogy azért nem lehetek a közelébe, mert megnehezíti a dolgom. Akkor mindenre rájönne, azt pedig nem akarom, így igyekeztem másra gondolni.
- Ezért nem téged hibáztatlak, mert nem te vagy a hibás, hanem én. – Kérdőn nézett rám. Látszólag nem értette, mire mondom. - Mindegy. A lényeg az, hogy nem akarok veled beszélni, nem akarok találkozni sem, és… – Megint nem hagyta, hogy befejezzem.
- Azt nem tudod elkerülni, hogy ne találkozzunk. A suliban úgyis összefutunk, sőt matek órán mellettem ülsz – mondta.
- Bocsáss meg, de akkor nem fogok tudomást venni rólad. Hidd el, hogy ez nekem fáj a legjobban. Az, hogy ezt kell mondanom, és hogy ezt kell tennem. Ez most úgy hangzott, mintha szakítanék veled. Ez kész röhej – nevettem fel keserűen.
- Akkor ne tedd. Erre nincs semmi szükség – mondta, és még egy lépést tett felém, így már előttem állt.
- De van, vagyis lesz, mert Bella rám fog haragudni, nem pedig rád. Mert tudja, hogy ilyet te nem tennél, soha. Azt fogja hinni, hogy elcsábítottalak. Többet szóba se fog állni velem. El tudod te képzelni, hogy fogom érezni magamat? – Néztem rá.
- Akkor majd én beszélek vele – mondta Edward szomorú arccal, miközben megfogta a karomat. – Nagyon megkedveltelek, olyan jó barátok lettünk.
- Igen, valóban, de nem kell beszélni Bellával, majd megteszem én. Tényleg nagyon sajnálom, és megértem, hogy gyűlölni fogsz. Meg fogom érteni, de eldöntöttem, és nem tudsz meggyőzni sehogy sem az ellenkezőjéről. – Csak néztük egymást, én pedig úgy éreztem, menten sírva fakadok.
- Hahó! Van itthon valaki? Edward, Jenny! – hallottam Alice hangját lentről, mire elhúzódtam Edwardtól.
- Sajnálom – mondtam, majd kimentem a szobájából, le a földszintre a barátnőmhöz.

Mosolyogva mentem le a többiekhez, mintha misem történt volna. Nem kellett nekik tudniuk arról, mi történt köztünk. Szerencsénk volt azzal, hogy nem abban a pillanatban érkeztek meg, máskülönben magyarázkodhattunk volna.
- Szia, Jenny! – jött oda hozzám Alice, és hosszan átölelt. – Majd én hazaviszlek, és mindent elmondasz, oké? – súgta a fülembe úgy, hogy csak én hallhassam. Bólintottam, és ránéztem. – egyébként, hadd mutassam be Carlisle-t és Esmét, a szüleinket – mutatott két személyre, akik az ajtónál álltak.
- Nagyon örvendek – fogtam kezet a nővel. Hosszú, vállig érő barna haja szépen keretezte szív alakú arcát, és aranybarna szeme tele volt melegséggel.
- Én is örülök, hogy megismerhettelek, Jenny – mosolygott Esme, majd két puszit adott az arcomra. Közvetlen volt, akárcsak Alice. Mintha örökölte volna, pedig csak örökbefogadott gyerek volt.
- Szintúgy – állt elém a férfi mosolyogva. Rövid, szőke haja volt, és ugyanolyan színű szeme, mint Alice-nek vagy a többieknek. Őt már ismertem, hisz az orvosom volt, mikor tüdőgyulladást kaptam. Mintha csak olvasott volna a fejemben. – Igaz, mi már találkoztunk – mosolygott. Nagyon szimpatikus volt számomra.
- Edwardot hol hagytad? – kérdezte Emmett, és előrébb lépett. Hirtelen nem tudtam mit mondani? Mondjam azt neki, hogy összevesztünk, és megkértem, hogy ne jöjjön a közelembe? Nem, ezt nem kellett tudnia.
- Itt vagyok – hallottam meg a hangját a hátam mögül, mire összerezzentem Éreztem a hűs levegőt, ahogy elment mellettem, majd megállt Jasper mellett, és egyenesen a szemembe nézett. Elfordítottam a tekintetemet, mert nem bírtam belenézni a – most más – sötétebb aranybarna szemekbe, amikben ott rejtőzött a szomorúság. Hirtelen olyan csönd lett. Éreztem magunkon a tekinteteket, de nem szóltak semmit.
Betartotta a távolságot, amiről még fent beszéltünk a szobájában, így reméltem, hogy ezek után is így lesz.
- Akkor indulunk? – kérdezte Alice ezzel megtörte a csendet.
- Persze – bólintottam, majd mind a ketten elindultunk az ajtó felé, de még visszafordultam elköszönni, mert illetlenség lett volna, ha nem teszem meg, akárhogy is éreztem az egyik személy iránt. - Sziasztok, és örültem a találkozásnak.

Alice most nem hajtott gyorsan, hogy tudjunk egy kicsit beszélgetni. Normális tempóban haladtunk. Volt egy olyan érzésem, hogy már mindent tud. Először is jól ismeri már a bátyját, a második, érezhető volt a feszültség közöttünk, amikor leért a földszintre, és egymásra néztünk.
- Láttam a csókot – szólalt meg Alice, mire fejemet az ülés háttámlájának döntöttem.
- Szörnyű volt – mondtam.
- Ennyire rosszul csókol Edward? – kérdezte nevetve.
- Nem, nem. Nagyon is jól, sőt – néztem ki az ablakon.
- Akkor mi a baj? Nekem elmondhatod – szólt kedvesen. Igaza volt, ő a barátnőm, bármit elmondhatok neki, csak ott van Edward képessége…
- Gondolom, tudod, hogy döntöttem – feleltem végül.
- Igen, de ez nem megoldás. – Valami hasonlót mondott ő is. - Én nem tudok távol maradni tőled. Kivel fogok ezek után elmenni vásárolni? – kérdezte aggódva.
- Ne aggódj, csak Edwarddal lesz így. Attól függetlenül elmegyek bárhova, ahova te akarod – nyugtattam meg, és ránéztem.
- De pontosan elmagyaráznád, miért? – tudakolta felém fordulva.
- Azért, mert… Szeretem Őt, és megnehezíti a dolgom. Alice, majdnem visszacsókoltam, egy kis híja volt, hogy eláruljam Bellát. Edward közelében nem tudok rendesen, tisztán gondolkodni. Én annyira sajnálom, nem akarok fájdalmat okozni neki, mert láttam a szemében a szomorúságot. Nem akarom, hogy bánkódjon. Azt mondta, hogy megkedvelt – ekkor eleredtek a könnyeim. Alice lehúzódott, és leállította a motort, majd megölelt. Próbált vigasztalni, de nem nagyon ment neki. – Azt mondta, hogy erre nincs szükség, pedig van. Nem… – Már úgy záporoztak a könnyeim, hogy nem tudtam folytatni, de Alice tudta, hogy mire gondolok.
- Jól van, semmi baj. Nyugodj meg! Bella nem fog rád haragudni.
- Nem?
- Nem. Meg fogja érteni. Edward el fogja mondani, és senkit sem fog hibáztatni. Meg fogja érteni Edwardot is, hogy hiányzott neki, és azért tette, amit tett – mondta. Tehát ő fogja elmondani neki; sosem hallgat rám.
- Értem, de azért beszélek vele, bocsánatot kell kérnem tőle. Nem akarom, hogy azt higgye, ilyen gerinctelen vagyok – mondtam, de már nem sírtam.
- Vigyázz, mert mérges lesz. – Hirtelen rá emeltem a tekintetemet. – Nyugi nem rád, hanem Edwardra, de majd minden rendeződik – nyugtatott meg, majd beindította a motort, és tovább mentünk hazafelé.

Este csak forgolódtam az ágyban, mert nagyon féltem a másnaptól.
Vajon mit fog szólni Bella? Hogyan fog reagálni? Mi lesz matek órán? Mit fog hozni a holnap?
Ezernyi kérdés fogalmazódott meg bennem éjjel, és egyikre sem tudtam igazán a választ.

* *


Másnap reggel fáradtan keltem, mert egy szemhunyásnyit sem aludtam az éjjel. Ha aludtam is, akkor is csak egy óra hosszát, vagy kevesebbet. Igazából nem tudtam volna megmondani.
Kikeltem az ágyból, majd lementem reggelizni, utána pedig elvégeztem a szokásos teendőimet. Nagy nehezen, de elindultam az iskolába, és már előre féltem a matek meg a tesi órától, de hála az égnek, csak két óra.
Mikor megérkeztem, rögtön keresni kezdtem Bellát a parkolóban. Nem volt nehéz észrevenni, ugyanis a furgonja mellett állt, és megint tanult. Körbenéztem a parkolóban, és láttam, hogy a Volvo nincs sehol; tehát még nem érkezett meg. Nagy levegőt vettem, és elindultam felé.
- Szia! – köszöntem, mire tekintetét rám emelte.
- Szia, Jenny! – Nem tűnt mérgesnek, de volt egy olyan érzésem, hogy az. Nem tudtam, hogy kezdjek bele, de végül eldöntöttem. Bele a közepébe, nem kell itt kerülgetni a témát.
- Gondolom, már tudod, hogy mi történt – mondtam.
- Igen, Edward elmondta, és azt is, hogy elhúzódtál. Alice pedig szólt, hogy majd bocsánatot akarsz kérni, de erre nincs semmi szükség. Edwardot nehéz elcsábítani a lányoknak; az volt a csoda, hogy engem észrevett, mert én kis szürke egér voltam… vagyok.
- Nem vagy az. Szerintem te más vagy, és a másság teszi különlegessé az embert – mosolyogtam.
- Igen – bólintott. – Szóval, Edward elmondta, hogy éhes volt, bár hozzátette, hogy nagyon hiányoztam neki. Az igaz, hogy sokat voltam manapság Jessicáékkal, de ha zavarta, miért nem mondott semmit? – kérdezte.
- Ő ilyen, azt hiszem – ejtettem meg egy halovány mosolyt, mire bólintott. – Inkább magában tartja. – Ekkor meghallottuk a csengőszót, és befelé vettük az irányt, én pedig előre féltem a matematika órától…

Amint beléptem a terembe, rögtön megpillantottam Edwardot. Az ablaknál ült, és kifele bámult rezzenéstelen arccal. tudta, hogy ott vagyok, de nem figyelt rám. Majdnem elindultam az asztal felé, amikor valaki megszólított.
- Szia, Jenny! – köszönt vidáman Kate. Legalább ő boldog volt.
- Szia, mi újság? – kérdeztem, bár gondolatban egészen máshol jártam. Kate elkezdett mesélni valamit, de nem nagyon figyeltem rá. Lopva Edwardra néztem; ő engem figyelt, úgyhogy visszakaptam a tekintetemet Kate-re.
- Aha, az jó – mondtam az utolsó mondatára, mintha figyeltem volna, holott Edward is tisztában volt vele, hogy ez nem igaz. Elindultam a pad felé, majd leültem Edward mellé, de nem néztem rá. Bejött a tanár, és elkezdődött az óra, ami nagyon lassan telt számomra.

Ahogy ígértem neki, nem vettem róla tudomást, de éreztem magamon a tekintetét egész idő alatt. Idegesítő volt. Biztos ezzel akarta magára vonni a figyelmem, és bizonyos szinten, sikerült is neki. Nem tudtam, hogy milyen anyagot vettünk. A kezem magától mozgott, és jegyzetelt, de nem értettem meg semmit.

Már csak azt vettem észre, hogy kicsengettek. Edward most nem szedte olyan gyorsan a cuccát, mint szokta, helyette rendes emberi tempóban tette. Már kiértem a teremből, mikor egy fiú hang megszólított. Úgy tűnt, hogy ma mindenki velem akart beszélni, pedig lettem volna inkább egyedül.
- Jenny!
- Szia, Tom! – köszöntem. – Mit szeretnél? – kérdeztem, mert minél messzebb szerettem volna kerülni Edwardtól.
- Hát csak azt szerettem volna kérdezni, hogy nincs-e kedved… hogy lenne- e kedved… hogy… – Egyszerűen nem tudta kinyögni. Csak ismételte magát, én pedig magamban mosolyogtam. Zavarban volt, csupán nem tudtam, miért.
- Mihez lenne kedvem? – kérdeztem mosolyogva. Segítettem neki kicsit.
- Hogy lenne- e kedved velem járni? Tudod, régóta tetszel nekem, és hát… Nos, mit szólsz hozzá? – kérdezte nagy nehezen. Furcsán néztem rá. Elég sajátos módon kérte, hogy legyek a barátnője. – Én küldtem neked a leveleket – ismerte be, én pedig döbbenten néztem rá. Ő volt a titkos hódolóm? Miért nem vettem ezt észre? Egészvégig az orrom előtt volt a válasz a kérdésemre, amire Alice-ék nem válaszoltak.
- Ó! – Csak ennyit tudtam felelni. – Tom, én… Szerintem kedves fiú vagy meg minden, de nekem már…
- Már más tetszik, ugye? Biztos Cullen – szólt gúnyos hangon.
- Nem, nem ezt mondtam. Csak tudod, nekem már van valakim. – Hirtelen nem jutott semmi más az eszembe.
- Értem, és ki az? Tán Dan? – kérdezte. Azt se tudtam, hogy ki az a Dan.
- Nem. Ő New Yorkban van – mondtam.
- Aha, értem. Akkor… – Már ment volna, mikor utána szóltam.
- Tom! – fordult meg. – Én tényleg nagyon sajnálom. – Ő csak bólintott, majd tovább ment. Benéztem a terembe. Edward az ajtóban állt, és engem figyelt, mosolyogva. Nem tudom, miért örült neki ennyire, hogy elküldtem Tomot. Biztos azt hitte, hogy teljesen levett a lábamról. ez igaz volt, de neki erről nem kellett tudnia. Egy ideig álltam a tekintetét, majd elindultam a következő órámra, ami Tesi volt.

Átöltöztem, és vártam a tanárt, közben az a pillanat járt az eszemben, amikor tekintetünk találkozott a terem előtt. Megint úgy nézett rám, mint a házukban, és nem tudtam mire vélni. Tőle nem. Olyan furcsa volt, és most nem arra értem, hogy vámpír, hanem a viselkedése. Megváltozott.
Már mindenki bent volt az öltözőben, kivéve Bellát, de nagy nehezen „befutott” ő is, és az ő gyorsaságával átöltözött. Mikor becsöngettek, bementünk a tornaterembe, és a tanár megmondta, mit csináljunk, amíg távol van.

Megint futással kezdtünk, mint mindig, majd azután bemelegítettünk egy kis gimnasztikával. Pár perccel később bejött a tanár egy másik csoporttal, és azt hittem, menten összeesem.
Edward is közöttük volt a sor végén, Alice-szel, és Jasperrel. Megállt bennem az ütő, szerintem még levegőt is elfelejtettem venni. Nem igaz, hogy én milyen peches vagyok... - gondoltam. - De legalább meg van köztünk a távolság.
Tíz percig élvezhettem a távolságot. A tanár kitalálta, hogy párokat kell alkotni, de nem mi választjuk, hogy kivel legyünk, hanem ő. Remek, mondhatom, mert ugye fiú-lány párosnak kellett lennie. Alice persze Jasperrel volt egy párban, Bella Tomot kapta, Én pedig… Edwardot. Most ez a dolog nagyon nem jött jól, mivel csak kettőnknek nem volt még párja, ezért tett minket össze.
- Nem tudnád mondjuk meggyőzni a tanárt, hogy legyél Bellával? – kérdeztem gondolatban. Úgy gondoltam, hogy majd beveti az Edward-féle nézést, és akkor mindent el tud intézni.
- Ennyire félsz tőlem? – kérdezte suttogva.
- Nem, de a távolság – suttogtam én is. Igyekeztem tőle a legtávolabb állni, de valahogy nem sikerült, mert mintha mágnes lett volna, én pedig egy fém darab, ami vonzza őt.
- Felejts már el ezt a butaságot! – mondta, mire hitetlenkedve néztem fel rá, majd el is fordítottam a tekintetemet.
- Sajnos nem lehet, de ha te nem teszed meg, akkor majd én – mondtam, és elindultam a tanár felé, ám Edward megragadta a karomat, s visszahúzott. A szívem örült kalimpálásba kezdett, amikor megérintett, és láttam a szemében valami huncut csillogást; azonnal elhúzódtam tőle. - Miért nem engeded, hogy…?
- Mert nem és kész! Ezt meg kéne beszélnünk, nem gondolod? – kérdezte, és elengedett, majd gyorsan körbenézett, hogy figyelnek-e minket.
- Nem, nem gondolom, de te nem értheted, hogy miért teszem ezt – suttogtam továbbra is.
- Akkor magyarázd el! – mondta, és tudtam, hogy most megfogott. Nem mondhattam el neki az igazságot, de szerencsémre a tanár kiadta a feladatot, így megúsztam a válaszadást.

Alig vártam, hogy vége legyen az órának, és fellélegeztem, mikor az öltözőben ültem. Eldöntöttem, hogy mindenképp kerülni fogom Edwardot.
Már mentem volna kifele a teremből, mikor megállított Kate azzal, hogy a nevemet kiabálta az öltöző túlsó feléből.
- Jenny, milyen volt Edwarddal lenni párban? – kérdezte. Minden tekintet rám szegeződött, és tudtam, hogy mindenki a válaszomra várt.
- Ugyanolyan, mintha a te pároddal lettem volna – mondtam nevetve, de ez egy ideges nevetés volt. – Semmi különös, nem érdekel Edward – tettem hozzá, azzal fogtam magam, és kimentem az öltözőből. Edward a női öltöző előtt állt, lábát a falnak támasztotta, karba font kézzel, és engem nézett. Tudtam, hogy hallott minden egyes szót, de nem foglalkoztam vele. Tisztában voltam vele, hogy szemétség, amit teszek, de keménynek kellett mutatnom magam.
- Remélem, most már gyűlölsz, mert az lenne a helyes – mondtam gondolatban, és indultam volna tovább, de meghallottam a szomorú hangját.
- Azt hiszed, hogy meg foglak gyűlölni, azért, ahogy viselkedsz velem? – kérdezte bánatosan. Háttal álltam neki, és nem néztem rá, nem is tudtam volna. – Bármit is teszel ellenem, nem foglak utálni. Ezzel a távolság tartással nem érsz el semmit – tette hozzá. Tudtam, hogy igaza van, de nem értettem, miért akar velem lenni. Igen, a legjobb barátok voltunk, de csak bekavartam. Az a csók… Bár nem viszonoztam, mégis furcsa érzéseket váltott ki belőlem. Úgy éreztem, hogy elárulom a barátnőmet. - Még mindig a csókra gondolsz – suttogta a fülembe már a hátam mögött állva, én pedig összerezzentem. Hideg lehelete csiklandozta a fülemet, és megint hatalmába kerített az az érzés, mint, amikor megcsókolt.
Gyorsan vettem a levegőt, és alig bírtam magamat megnyugtatni. Felé fordultam, és a szemébe néztem, majd mikor összeszedtem magamat, megszólaltam.
- Csak mert nem tudom a választ, azért. De szerintem még te magad sem tudod pontosan, hogy miért tetted, csak azt, hogy megtetted. – Itt szünetet tartottam, majd folytattam. - És ez a távolság tartás jó ötlet, mert nem kell veled lennem. Utállak, fogd fel! Nem a csók miatt, talán az döbbentett rá, hogy távol kell maradjak tőled. – Ezt mind mérgesen mondtam a szemébe, majd tovább álltam. Még láttam az arcán a döbbenetet, mikor elfordultam, de nem törődtem vele, vagyis nem akartam vele foglalkozni. Tudtam, hogy megbántottam, de úgy gondoltam, ez majd távoltarja tőlem, és elfelejthetem… lassan…

Egész nap ilyen voltam vele. Amikor találkoztunk a folyosón semmibe vettem, és mikor odajött hozzám Alice, hogy Edward azt üzeni, álljak le ezzel a távolság izével, megmondtam barátnőmnek, hogy azt üzenem neki, ne üzengessen másokkal. És azt is hozzátettem, hogy nem szeretnék egyiküknek sem a közelében lenni, még Alice közelében sem.
Fájt, hogy ezt kellett neki mondanom. Alice meglepődött azon, amit mondtam, és bocsánatot kértem tőle, de ha Edward ezt nem érti meg, akkor sajnos nemcsak a Cullenéket, de magamat is ezzel kellet sújtanom. Nagyon megkedveltem őket, de bizonyára azt hitte, hogyha a többieknek szabad, akkor neki is. Bevonultam a mosdóba, és elkezdtem sírni. Minden bánatomat kisírtam. Nagyon, de nagyon fájt, hogy ezt mondtam Alice-nek, mert ő volt a legeslegjobb barátnőm az egész világon, és Bella is. Igyekeztem nem pirosra sírni a szememet, de nem nagyon ment. Még nagyon ki sem tudtam adni magamból mindent, hisz bejött pár lány, nekem pedig el kellett onnan mennem. Visszafojtottam a könnyeimet, és próbáltam összeszedni magamat.

Kijöttem a mosdóból, és már nem sírtam, így az ebédlő felé vettem az irányt, és lehajtottam fejemet, nehogy észrevegyék, hogy nemrég bőgtem.
Nem ettem semmit, csak egy ásványvíz volt előttem, és azt kortyolgattam. Nem tudtam volna enni, legszívesebben hánytam volna magamtól. Mindenkit ellöktem magamtól. Mikor bejött az összes Cullen az ebédlőbe, rájuk emeltem a tekintetemet. Láttam Alice arcán a szomorúságot, ahogy Edwardén is, és mindegyik Cullen gyerek engem nézett. Levettem róluk a szemem, majd felálltam, és kimentem, nemcsak az ebédlőből, hanem a suliból is, és hazafelé mentem, sírva.

2010. december 9., csütörtök

Sziasztok!

Azért jöttem, hogy szóljak, 11-én nem lesz rész. Dolgozok, és nem lesz időm befejezni a részt :S Igyekszem vele, és gyorsan megírom a részt, amint lesz időm. Szombaton megint 7-ig vagyok. Sajnálom. Most tiszta ideges vagyok, mert folyton kések a részekkel :(:@
Reméltem, megértitek. Még egyszer. Ne haragudjatok!:(
Puszi

2010. december 1., szerda

14. fejezet - Váratlan



Sziasztok! Bocsánat, hogy ennyit késett a rész, de végre meghoztam. Exrtra hosszú rész. :) Köszönöm a kommentárokat Stenczinek és Nikynek.:)
Remélem, ez a rész is elnyeri majd a tetszéseteket, és megírjátok a véleményeteket.:)
Puszi


„Nem sokat értek a tudatalattihoz, de valami lüktet a fejünkben, éppen úgy, mint a mellünkben, és formátlan, nyelvileg meg nem fogalmazott gondolatokat hordoz, amelyeket legtöbbször meg sem tudunk fejteni, és rendszerint ezek a legfontosabbak.”
(Stephen King)

SOKAT GONDOLKODTAM EGY ESETEN, ami magyarázatot adott volna Bella viselkedésének okára, ugyanis mostanában nagyon furcsa lett. Lehet, hogy csak én vettem észre, de nem tudtam. Mindegy is. Az eset, amin agyaltam az az volt, amit Edward mondott nekem egyik éjjel.
”- Bella? Nem kellene vele lenned? Azt hiszem, már otthon van.
- Otthon is volt, csak visszament La Pushra – mondta, majd levette kezét a vállamról.
- Miért?
- Azt mondta, hogy otthagyta a táskáját.”

Igen, csakhogy Bella táskája a kocsiban volt; ott hevert mellettem, vagy pontosabban a hátam mögött. Még láttam is, ahogy bedobja a hátsó ülésre. Ugyan miért hazudott volna Edwardnak, hisz szereti. Nem hinném, hogy van köztük valami Jacobbal, csak barátok. Bizonyára azért tette, mert kevés időt töltöttek együtt Jake-kel. Nagyrészt velem volt, mert megmutatta a rezervátumot. Szerintem nincs miért féltékenynek lennie Edwardnak.

Persze aznap éjjel, Edward megpróbálta kihúzni belőlem a „Táskás ügyet”, de nem sikerült neki. Igazából, kicsit elveszítette a kontrollt. Kicsit fájt, amikor megszorított, de akkor került legközelebb hozzám, mióta ismerem. Éreztem jéghideg testét, ahogy hozzám simul, és a fájdalomtól eltekintve, jó volt a karjaiban lenni.
Igazából, ha nem kezdek el a táskán gondolkodni, akkor nem is történik meg ez az egész.
- Táskás ügy? – kérdezte Edward felvont szemöldökkel.
- Milyen táskás ügy? Miről beszélsz? – kérdeztem, mintha nem tudnám, mire gondol.
- Pontosan tudod, hogy miről beszélek – mondta kicsit morcosan. Én pedig felálltam az ágyról, és már menekültem volna ki a szobából, hogy ne kelljen Edward kérdésére válaszolnom. Nem akartam az én ostoba gondolataimmal traktálni.
Ekkor hirtelen megéreztem két erős kart magam körül, ahogy hátulról erősen átfog. A kezeimet a hátam mögé szorította, hogy ne tudjak hadonászni, majd a fülembe suttogta:
- Jenny, én nem akarlak bántani. – Nekem a szívem ekkor már olyan gyorsan vert, hogy szerintem a szomszédok is meghallhatták volna. A lehelete csiklandozta a fülemet, karjai pedig szorosan fogtak.
- Akkor engedj el! Fáj, amit csinálsz! – Lazított a szorításon, de nem engedett el. – Edward! Eressz el azonnal, vagy sikítok! – fenyegettem meg. Bevallom egy kicsit megijesztett, de tudtam, hogy nem fog bántani.
- Sikíts nyugodtan, de mielőtt megtennéd, már nem lesz rá alkalmad – mondta. Ettől tényleg megijedtem egy kicsit. Aztán, mintha fejbe kólintották volna, úgy engedett el, és hátrált a szoba egyik sarkába. - Ne haragudj rám! Bocsáss meg, kérlek! Ez csak úgy jött, sosem történt ez meg velem. Én… én… nem akartalak bántani… annyira sajnálom – nézett rám szomorúan, én pedig már szólásra nyitottam a számat, de ő megelőzött. - Azt hiszem, jobb, ha most megyek – indult el az ablak irányába, de én nem akartam, hogy elmenjen, így a karja után kaptam.
- Ne menj el! Nem történt semmi baj – mondtam, majd magam felé fordítottam.
- De történhetett volna. Majdnem összeroppantottalak. – Túrt bele bronzbarna hajába. Annyira emésztette őt még ez a kis botlása is, hogy úgy éreztem, tennem kell valamit.
- Most megölelnélek, de attól tartok, félreértenéd a szándékaimat – mondtam, és elengedtem a karját. Ahogy ezt megtettem, már a karjaiban tartott. Kicsit váratlanul ért, mert nem szoktam meg ezt a gyorsaságot, de mikor „magamhoz tértem”, visszaöleltem.
- Nem akarlak bántani. A legjobb barátom vagy – mondta, majd elengedett, és a szemembe nézett. – Szeretnéd, ha itt maradnék? – kérdezte, mire csak bólintottam. Az ágyamhoz mentem, és lefeküdtem. Edward a székemre ült le. Nem mertem megkérni, hogy feküdjön mellém, hisz nem vagyok Bella. Csak barátok vagyunk. Nagyon jó barátok.

Nem haragudtam rá, hisz csak aggódott, én pedig teljesen összezavartam a buta gondolataimmal. Talán jobb lett volna, ha nem is barátkozunk, csak a bajt hozom rá, és a családjára.
Másnap reggel, mikor megfordultam az ágyban, valami keménybe ütköztem. Kinyitottam a szememet, és meglepődve néztem fel Edwardra, aki mellettem feküdt.
Ijedten húzódtam hátra, ennek a következményeképp pedig a földön landoltam.
- Jól vagy? – termett mellettem, és a kezét nyújtotta, amit elfogadtam, majd felültem az ágyra.
- Persze. - Nem hiszem el, mindig nekimegyek. Ha már itt tartunk, este még nem a székemen ült? Ja, és nem kellett volna visszamennie Bellához? – tettem fel magamnak a kérdéseket.
- Kicsit kényelmetlen volt a széked egy idő után, így befeküdtem melléd, ha nem baj – válaszolta meg a kimondatlan kérdésemet. – Bella pedig Jessicánál aludt – felelt.
- Értem; nem baj. Csak már unom, hogy mindig beléd ütközöm – mosolyogtam. - Nem mész Belláért? – kérdeztem, miután kinyújtóztam egy kicsit.
- De, csakhogy még nincs otthon, és szólni szerettem volna, hogy jövök érted.
- Nem kell, megyek gyalog – mosolyodtam el, majd lementem a földszintre. Anya már nem volt itthon. Gyorsan megreggeliztem, felmentem lezuhanyozni, majd felöltöztem. Edward már nem volt a szobámba, mikor elvégeztem a teendőimet, nem is ajánlottam neki.
Épp nyitottam volna az ajtót, mikor kopogtattak. Felkaptam a táskámat a földről, és kitártam a bejárati ajtót.
- Szia! – köszönt Edward.
- Szia! Hát te? – Nem kellett volna meglepődnöm azon, hogy nem a hallgat rám.
- Jöttem érted, ahogy megbeszéltük – mondta, miközben bezártam az ajtót.
- Nem adod fel ugye? – kérdeztem.
- Nem szokásom – mondta mosolyogva. Az autója felé pillantottam, és kíváncsian fordultam Edward felé. – Ő már a suliban – felelte, és mindketten elindultunk a Volvo felé.
- Rendben, elvihetsz – szólaltam meg, mikor már a kocsija mellett álltunk. Kinyitotta nekem az ajtót, és segített beszállni. – Csak szeretek gyalog menni – mondtam már a suli felé menet.
- Miért?
- Nem tudom, csak úgy. – Ránéztem a sebességmérőre, és – mondhatjuk azt, hogy – pánikba estem. - Edward!
- Mi az, mi a baj? – kérdezte aggódva.
- Lassíts, légy szíves! – kértem.
- Mindig így megyek. Nem vetted még észre? – mosolygott.
- De, csak elöl ülve kicsit félelmetes, nem úgy, mintha hátul ülnék. Kérlek, lassíts! – kértem meg ismét. Sóhajtott, és már nem kétszázhúsz kilométer per órával ment, hanem csak száznyolcvannal. Azért ez sem nyugtatott meg annyira, de még mindig lassabb, mint amivel elsőnek száguldott.
- Nem szeretek lassan menni – morogta az orra alatt; ezen csak nevettem. – Mi az? – kérdezte.
- Még ez is gyors – mondtam még mindig nevetve. – Mennyivel szoktál menni, mikor egyedül vezetsz?
- Hát gyorsabban, mint ahogy most vezetek – mosolygott, majd rám nézett.
- Kár volt megkérdeznem – küldtem felé egy mosolyt, majd tekintetemet ismét az útra szegeztem.

Ahogy megérkeztünk a suliba, és kiszálltunk a kocsiból, mindenki minket kezdett bámulni.

- Remek. Én mondtam, hogy ez lesz – szóltam gondolatban. Edward csak mosolygott, én pedig Bellát kezdtem keresni a szememmel. Nem tartott sokáig, hisz az autójának dőlve olvasott. Én elindultam felé, de azt nem tudom, hogy Edward is jött-e utánam, viszont nem is érdekelt, ha otthagytam egyedül. Nem mutattam ki, de nagyon zavarban voltam.
Amikor barátnőmhöz értem, köszöntünk egymásnak. Kicsit furcsálltam ezt a „Jessicánál-alszom” dolgot, de nem említettem. Bellának persze egyből feltűnt, hogy Edward nélkül mentem oda, hisz vele érkeztem, és bizonyára tudta ezt. Mikor mellénk ért, adott egy csókot Bellának, de őt nagyon lekötötte a biológia tankönyve.

Mikor elköszöntem tőlük, gyors léptekkel haladtam az angolterembe, hisz az volt az első órám. Még gyorsan át szerettem volna nézni az anyagot, nehogy ne tudjak valamit, ha engem hívna ki felelni. Ahogy néztem a diákokat a folyosón, nem egy baráti kört vettem észre. Eszembe jutottak az én barátnőim, akik valószínűleg már nem azok. Én is olyan vagyok, mint Bella. Egy átlagos lány, aki belepottyan a vámpírok és vérfarkasok világába. Ezek a fiatalok pedig nem is tudnak róla; nem is hisznek az ilyen dolgokban. Nekem már nem hétköznapi egy-egy napom.
- Szia, Jenny! – köszönt egy hang a hátam mögül.
- Szia, Kate.
- Jenny, tudom, hogy nem voltunk túl sokat együtt mostanában, meg hogy elhanyagoltak, és nem foglalkoztam veled, de ezt szeretném jóvátenni. Azt szeretném megkérdezni, hogy nincs-e kedved eljönni velem moziba szombat este? Be szeretném hozni a lemaradásom, de ha már van programod akkora, megértem. Ha nem akarsz eljönni, azt is elfogadom. És bocsánatot szeretnék kérni tőled – mondta, majd lehajtotta a fejét.
- Semmi baj. Nem, nincs programom arra a napra. Szívesen elmegyek veled! – mondtam mosolyogva.
- Tényleg? – kapta fel a fejét.
- Tényleg.
- Akkor majd érted megyek – már ment is volna, de visszafordult. – Jenny, ma hazavihetlek, hogy tudjam, mégis hova menjek érted?
- Persze, jó ötlet – bólintottam, aztán mindketten elindultunk az óránkra. Ahogy haladtam a folyosón, azon elmélkedtem, hogy talán mégis jó barátnők leszünk Kate-tel.
- Igen, jóban lesztek – hallottam meg Alice hangját a hátam mögül.
- Szia! Ez biztos? – kérdeztem.
- Nem szoktam tévedni. Azt tudom, hogy sokat fogtok beszélgetni a pasikról, egymásról, meg hasonlók. Nagyon jól fogod érezni magad szombat este – mondta.
- Miért, hova megy? – kérdezte Bella a hátunk mögül. Igazán jól meg tanult settenkedni Edward mellett.
- Moziba fog menni Kate-tel. Nagyon jól össze fognak barátkozni, de nem fog semmit sem mondani rólunk. – Ezt a mondatot már halkabban mondta, de leginkább Edwardnak szólt, aki Bella mellett állt. Komolyan azt hiszik, hogy elmondanám Kate-nek a titkukat? Edward ennyire nem bízik meg bennem? Inkább nem mondtam semmit.


Órán erre emlékeztem vissza, és azon elmélkedtem, hogy Edward szinte mindenhol ott van. Ebéd után Kate-tel találkoztam a parkolóban. Miközben hazafelé tartottunk, beszélgettünk arról mi történt, mióta nem voltam velük. Julie és Mark összejöttek. Ő meg Zac, hát… csak alakulnak még. Utóbbi már majdnem elhívta őt randira, de megzavarták őket, így nem lett belőle semmi. Biztos nem örültek neki, de ami késik, nem múlik, ugyebár. Mondtam Kate-nek, hogy majd meglátja, hamarosan minden rendeződik, és Zac lépni fog.
- Ashley és Tom? Velük mi van? – kérdeztem, bár Ash nem szívlelt engem, mégis tudni szerettem volna, hogy van.
- Hát Ash-nek tetszik Tom, csak… – nem fejezte be a mondatot, mire kérdőn néztem rá
- Csak?
- Csak Tomnak már más tetszik, és ezért nem látja Ash jeleit – mondta.
- Ki? – kérdeztem, mert magától nem mondja meg, ha nem kérdezek rá. Néha harapófogóval kellett belőle kihúznom mindent.
- Te.
- Én? – döbbentem meg, mire bólintott. Talán még a szám is nyitva maradt, nem tudom, nem vettem észre, de úgy éreztem.
- Már régóta. Ash ki van bukva rád, hogy elvetted a fiúját – mondta, majd felém fordult.
- Miért? Én nem vettem el a fiúját, nem is szóltam Tomhoz egyszer sem.
- Ő ezt állítja. Én mondtam neki, hogy nem, mert neked Edward tetszik és nem Tom.
- Nekem nem… – kezdtem volna, de ő közbe szólt.
- Ugyan már! Láttam, hogy nézel rá; nem egyszer tapasztaltam már ilyet a környezetemben – mondta mosolyogva.
- De neki barátnője van. És egyébként is, nem is tetszem neki, ez az egyik, a másik pedig, hogy csak barátok vagyunk – mondtam.
- Aha – vigyorgott.
- Kate! Nem láttad reggel, hogy Bellát megcsókolta? Tuti, hogy nem vagyunk együtt.
- Rendben, hiszek neked, de azért próbáld meg elcsavarni a fejét Mr. Szívdöglesztőnek.
- Kate! – szóltam rá.
- Jól van, jól van. Nem nyaggatlak vele. – Majd megérkeztünk a ház elé. – Egyébként, Tom írta a leveleket. – Meglepetten néztem rá, mire hevesen bólogatni kezdett. – Láttam, hogy írja, és egy-két mondatot ki is tudtam venni, de aztán gyorsan eltakarta.
- Uh, szerintem hagyjuk Tomot, majd megnyugszik, ha látja, nem akarok tőle semmit.
- Igen, reméljük. Akkor holnap, szia!
- Szia!
Csak álltam a járdán, és néztem, ahogy Kate kikanyarodik az utcából, közben azon elmélkedtem, amit a kocsiban mondott. Na persze, én meg Edward Cullen! Nem is vagyok az esete, és barátnője is van. Meg csavarjam el a fejét… Istenem! Kate meg a hülyeségei. Az is csoda, hogy egyáltalán a barátja lehetek. Nem is illünk össze – gondoltam.
- Miért is nem illünk össze? – Megfordultam, és Edwarddal találtam szembe magam. Megfogtam a kabátjánál fogva, és beráncigáltam a házba, majd bezártam magunk mögött az ajtót. A szívem majd’ kiugrott a mellkasomból, és csak reméltem, hogy nem hallott semmi lényegeset.
- Először is, ne olvass a gondolataimban; másodszor pedig, mióta álltál ott a hátam mögött? – kérdeztem. – Tudod, nem illik beleolvasni az ember gondolataiba, mikor elmélkedik – tetem hozzá.
- Nos, fél perce talán. És nem válaszoltál a kérdésemre – mondta mosolyogva. Biztosra vettem, hogy élvezi a helyzetet.
- Azt sem tudom, hogy mi volt az – tettem a hülyét. Húzni akartam az időt, hogy kitalálhassak valamit. Kicsit sem feltűnő, hogy mikor nincs velem, folyton rágondolok.
- Az, hogy mi miért is nem illünk össze? – ismételte meg a kérdést. Éreztem, ahogy az arcomba szökik a vér, és tudtam, hogy elpirultam, s azzal is tisztában voltam, hogy ő ezt direkt csinálta. Gyorsan elfordítottam a fejem, és bevágtattam a konyhába. Inkább nem válaszoltam rá.
- Jenny miért nem válaszolsz a kérdésemre? – jött utánam, és tudtam, hogy még mindig mosolyog.
- Mert nincs mit mondanom, azért – szólaltam meg, és idegességemben pakolászni kezdtem. Edward lefogta a kezemet, majd másik kezével felemelte a fejemet, hogy a szemembe nézhessen. Mindig attól tartottam, hogy megbabonáz, és ezzel rávesz, hogy tegyek olyat, amit amúgy nem tennék. Persze tudtam, nem olyan, de akkor is. Volt egy olyan érzésem, hogy addig nem fog elengedni, amíg el nem mondom az igazságot.
- Kate azt mondta, hogy csavarjam el a fejedet – mondtam, és elfordítottam a tekintetemet róla.
- És elfogod? – kérdezte incselkedve. Ha nem ismerné az ember, azt hinné, flörtöl velem.
- Természetesen nem! Miért tennék ilyet? – tudakoltam, majd ránéztem. Egyáltalán miért akarja, hogy „elcsábítsam”, mikor megmondtam neki, nem fogok nyomulni rá? Komolyan mondom, hogy néha nem értettem Edwardot. Olyan furcsa volt, de talán ezt szerettem benne. Ahogy néztem aranybarna szemeit, mintha mindent tudott volna. Az érzéseimről iránta, de én csak tiltakoztam.
- Mert tetszem neked, azért – mondta határozottan, mire őszintén meglepett a válasza.
- Edward, nem vagy te egy kicsit egoista? – kérdeztem, és elindultam a szobám felé, de tudtam, hogy jön utánam. – Egyébként, nem Bellával kéne lenned?
- Ne hozd fel mindig Bellát. Miért akarsz folyton elküldeni? Ha zavarlak, miért nem mondod meg? – fogta meg a karom, és maga felé fordított.
- Én egy szóval sem mondtam, hogy zavarsz, és megmondom őszintén, hogy szeretek veled lenni. – Elengedett, én pedig a táskámmal a vállamon indultam el az asztalomhoz. – Nem értem, hogy miért vagy itt, mikor nem is vagyok a barátnőd, és egyébként sem vagyok jó társaság – mondtam, és bepakoltam a könyveimet az asztalomba.
- Már miért ne lennél az? Szerinted miért vagyok veled? – kérdezte.
- Nem tudom – néztem rá. – Szerintem, zárjuk le a témát – ajánlottam.
- Rendben, akkor kezdjünk egy újat. Milyen táskás ügyről van szó? – kérdezte, majd finoman maga felé fordított, mert megint nem néztem rá. Tudtam, hogy addig fogja ezt felhozni, amíg el nem mondom neki. Nem adta fel, én pedig úgy éreztem, elárultam a barátnőmet.
- Az, hogy Bella táskája a kocsijában volt. Nem hagyta La Push-on. – Elengedett, és szomorú lett az arca, majd elült z ágyamra. – Ne keseredj el, Edward, biztos azért mondta azt neked, hogy otthagyta, mert több időt akart tölteni a barátaival. Szerintem kedvesek. Én is elfogadnék ilyen barátokat. Lehet, én is ezt tettem volna, hogy velük lehessek. – Még mindig ugyanolyan arcot vágott. Valahogy nem ismertem eléggé Edwardot, hogy meg tudjam nyugtatni. – Látod, ezért nem akartam elmondani, mert félreérted az egészet – mondtam, karoltam át a vállát.
- Mit mondott neked erről Bella? – kérdezte.
- Miről? – Nem értetem, mire akar kilyukadni.
- Arról, hogy miért ment La Pushra.
- Nem mondott nekem erről semmit sem, ha nem hiszed, nézd meg a fejemben – mondtam, és a szemébe néztem. Rám emelte a tekintetét. Vártam a koncentrálós arcát, ahogy nézi a fejemben a képeket. Személy szerint elvesztem aranyszín szemében, és magamhoz kellett térnem; szerencsére megszakította a szemkontaktust.
- Na? – kérdeztem, mikor elfordult tőlem.
- Semmi. – Csak ennyit mondott, én pedig bólintottam.
- Én mondtam – húzódtam el tőle, és lefeküdtem az ágyra.
- Szóval, tetszel Tomnak? – kérdezte, és lefeküdt mellém, majd egyszerre fordítottuk egymás felé a fejünket.
- Igen. Nem tudom, mi olyan érdekes bennem, vagy akár rajtam – tűnődtem, és a plafont kezdtem bámulni.
- Nagyon sok minden – mondta, és felkönyökölt mellém.
- Mondj legalább egyet! – mutattam fel a mutatóujjamat, és ránéztem.
- Hát… kedves vagy mindenkihez. Például elmész Kate-tel moziba, mikor nem is foglalkozott veled.
- Ez nem ok rá – sóhajtottam. - Ash azért mérges, hogy elvettem a fiúját, pedig jóformán nem is ismerem a srácot. Egyszer beszéltem vele, mikor nem értettem valamit, és megkérdeztem tőle. Ennyi volt. Nem szeretek fasírtban lenni senkivel. – Ekkor hallottam, hogy csapódik a bejárati ajtó. – Anya megjött – ültem fel, mire Edward csak bólintott.
- Majd holnap találkozunk – mondta, és már el is tűnt.

Mikor lementem a földszintre, anya már a konyhában volt, és láttam, ahogy pakolja ki az edényt, amiben a vacsorát akarja elkészíteni. Kivettem a kezéből, és inkább megkértem, hogy vetkőzzön le, én addig megcsinálom a vacsorát.
Persze még nem voltam vele kész, és anya már jönni akart segíteni, de azt mondtam, hogy üljön le. Ő kezdte a beszélgetést. Megkérdezte, hogy mi volt az iskolában, én pedig elmondtam neki, hogy Kate elhívott moziba. Ő csak mosolyogva helyeselte a dolgot. Nem szóltam neki arról, hogy napokig nem is beszéltünk egymással, főleg Ashleyvel. Nem bírta sokáig, így mellém szegődött a konyhában, és együtt folytattuk a főzést.
Sokat beszélgettünk, miközben ettünk, majd mikor befejeztük az evést, és elmosogattunk, leültünk tévét nézni. Nagyon semmi sem volt a tévében, de most jó volt, hogy ki tudott kapcsolni az agyam egy kicsit.

Talán fél kilenc is lehetett, mikor elmentem fürödni. Körülbelül fél óra alatt megvoltam mindennel, majd úgy döntöttem, kicsit még áztatom magam a vízben. Jót tett egy kis lazítás.
Elbóbiskolhattam a vízben, mert Paullal álmodtam. Az esküvőjén voltam, és mint a legjobb barát voltam jelen. Őszintén örültem a boldogságának Tamarával, és ami kicsit meglepett, hogy Edward ült a jobb oldalamon. A vámpírok nem is léphetik át a határt, ennek ellenére ott volt mellettem. Bella a másik oldalamon ült Jake-kel. Nem értettem a helyzetet. Talán összevesztek? – tettem fel magamban a kérdést. Edward finoman megszorította a kezemet, mire tekintetemet ráemeltem. Aggódva nézett engem, én pedig elmosolyodtam, hogy megnyugtassam, minden rendben van. Mindig annyira aggódik a barátai miatt, és én boldog voltam, hogy az egyik lehettem az életében. Az évtizedek alatt biztos, hogy sokra tett szert; nem eshetett nehezére, bár korántsem ismertem annyira, mint hittem. Újra Edwardra és Bellára pillantottam. Miért ülök kettejük között?

Ekkor felébredtem, és tudomásul kellett vennem, hogy a víz teljesen kihűlt. Gyorsan megtörölköztem, majd bementem a szobámba, és bebújtam a meleg takaróm alá.
Már majdnem elaludtam, mikor kinyitódott az ablak. Átfordultam a másik oldalamra, és megpillantottam Edwardot a sötétben, a holdfény megvilágította az arcát, és láttam, hogy még mindig bánatos. Az ujjammal intettem, hogy jöjjön közelebb, mire elindult felém. Kicsit meglepődtem, hogy itt találom. Vajon, miért nincs Bellával?
- Állítólag Jessica ott alvós bulit rendezett ma estére, és azt akarta, hogy mindenképp ott legyen Bella. – Csak bólintottam.
- Sajnálom. Nem kellett volna elmondanom azt a dolgot – szólaltam meg gondolatban. Mikor mellém ért, befeküdt az ágyamba, és megpuszilta a homlokom.
- Semmi baj – mondta suttogva. – Előbb-utóbb kiderült volna – mondta még mindig suttogva.
- Nem akarom, hogy összevesszetek. Nektek együtt kell lennetek.
- Inkább most aludj – mondta, majd betakart, én pedig az ágy egyik végébe húzódtam. Inkább nem kérdeztem, és nem is gondoltam semmire. Tudtam, hogy nem akar erről beszélni, így hagytam, hogy mély álomba szenderüljek.

Hirtelen csörgött a telefonom. Tapogatva kerestem meg a készüléket, majd mikor megtaláltam, megnéztem a kijelzőn lévő nevet.
- Bella az – motyogtam, és megnyomtam a kis zöld gombot, majd beleszóltam. – Szia!
- Szia Jenny. Ott van veled Edward? – kérdezte.
- Igen. Adjam? – Egyáltalán nem zavartattam magam, hogy a barátja nálam van jelenleg, de ezt a kómásságomra fogtam.
- Nem. Veled szeretnék beszélni. Mondd meg kérlek Edwardnak, hogy… – Nem kellett mondani, már nem volt mellettem. Még láttam, ahogyan bezáródik az ablakom, majd felültem az ágyban, és megszólaltam.
- Elment. Mondhatod.
- Jenny én nem tudom mitévő legyek – mondta lehangolva.
- Miért? Mi a baj, Bella; történt valami?
- Lehet, hogy ezt nem veled kéne megosztanom, mert Edward hallja a gondolataidat - mondta reményt vesztve.
- Akkor nem fogok rágondolni. Elmondhatod nekem – győzködtem. Bármi is nyomta a szívét, azt nyugodtan megoszthatta velem, hisz a barátnője voltam. Először azt hittem, hogy valami baj van Edwarddal, de nem, egész másról volt szó.
- Lefeküdtem Jacobbal - mondta, én pedig döbbenten néztem a semmibe. Majdnem kiesett a kezemből a telefon, de szerencsére elég erősen fogtam.
- Hogy mit csináltál?! – kérdeztem hisztérikus hangon, mert azt hittem rosszul hallok. – Tudod mit? Ezt majd megbeszéljük holnap a suliban. Biztos be vagy rúgva, vagy valami, mert ez lehetetlen – mondtam, és letettem a telefont. Magam sem tudom, miért akadtam ki ennyire, és „ordítottam” Bellával. Sosem viselkedtem még így. Edward visszajött a szobámba, és kérdőn nézett rám.
- Most menj el, kérlek – néztem rá könyörgőn, és megpróbáltam nem gondolni az előbbi telefonbeszélgetésre.
- Rendben – mondta, és már csak azt hallottam, hogy becsukódik az ablakom.
Amit Bella mondott a telefonba, az nem lehet. Ő sose tenne ilyet, ismerem. Soha, soha! Főleg nem Edwarddal, hiszen szereti. Ez képtelenség.

Másnap reggel, mikor felkeltem, Edward mellettem feküdt, és az ablakon bámult kifele. Az arca olyan volt, mintha nem is itt lenne, hanem valahol máshol.
- Jó reggelt! – köszöntem neki.
- Jó reggelt! – nézett rám mosolyogva, én pedig viszonoztam. Nem tudhattam biztosra, de volt egy olyan érzésem, hogy Bellán járt az esze.
- Edward, tegnap este csörgött a telefonom? – kérdeztem, és felültem az ágyban.
- Nem, miért? – tudakolta felém fordulva.
- Semmi, akkor csak álmodtam – mondtam, és nagy nehezen kikászálódtam az ágyból.

Mikor megreggeliztem, és lezuhanyoztam, visszamentem a szobámba, ahol Edward a székemen ült, de nem nézett rám. Nem is ajánlottam, mert csak egy szál törölközőben voltam. Kiválasztottam egy kék pólót és egy farmert, majd visszamentem a fürdőbe, és átöltöztem, közben felhívtam Bellát, hogy hol van, és nagy meglepetésemre, nem otthon volt. Szóltam anyának, hogy lemegyek La Push-ra, és majd jövök.

Szerencsére ma nem volt suli, mert a tanárok valami továbbképzésre mentek. Ezt is Edwardtól tudtam meg, hisz ő mindenről „értesül”. Elköszöntem anyutól, majd gyors léptekkel indultam el, de akkor meghallottam egy dudaszót a hátam mögül.
- Gyalog akarsz menni? – kérdezte Edward a kocsijánál állva. A vámpírgyorsaságával hamar haza tudott menni a Volvóért.
- Jót tesz a friss levegő – feleltem. Azért kíváncsi voltam, hogy volt ideje „elugrani” a Batmobiljáért. – Egyébként, mikor mentél el az autódért? – kérdeztem, a kocsiban ülve La Push felé tartva.
- Mikor elmentél felöltözni – mondta mosolyogva, mire csak bólintottam.
- Köszönöm, hogy elviszel – szólaltam meg kis idő múlva.
- Szívesen, de csak a határig fuvarozlak el. – Bólintottam, majd ezután nem szólaltunk meg.
Néztem a mellettünk elsuhanó fákat, és meg is lepődtem, hogy nem féltem a sebességtől úgy, mint előtte. Nem akartam semmire gondolni, és úgy tűnt, hogy sikerül. Mikor megérkeztünk, Edward kinyitotta a kocsi ajtaját, majd segített kiszállni az autóból.
- Innen már odatalálsz, ugye? – kérdezte, mire csak bólintottam. – Ha haza akarsz menni, hívj fel, érted jövök – nyomott a kezembe egy cetlit, amin egy telefonszám volt.
- Rendben, köszönöm – mosolyodtam el, majd elindultam a rezervátumba. Még hallottam, ahogy beindítja a motort, majd elhajt, én pedig igyekeztem nem elesni az erdőben. Igazából attól féltem, hogy majd valami állat megtámad, de volt egy olyan érzésem, hogy vigyáznak rám.

Félóra alatt odaértem, és amint kiléptem a fák közül, Bella már futott is hozzám, majd megölelt. Miután köszöntünk egymásnak, elmondta, hogy aggódott, hisz már ott kellett volna lennem. Tudta, hogy Edward hoz majd el, csak azt nem, honnan. Inkább nem kérdeztem rá, helyette az engem foglalkoztató kérdést tettem fel.
Félve kérdeztem rá a telefonos beszélgetésre, és bár hittem Edwardnak, akkor is biztosra szerettem volna menni. Bella őszintén meglepődött azon, hogy megkérdeztem tőle, van-e közte és Jake között valami. Belevágtam a közepébe, és elmondtam neki, mit álmodtam. Elmeséltem, hogy este felhívott, és elmondta, lefeküdt Jacobbal, ezért nem tudja, mitévő legyen. Persze ő egyből tiltakozni kezdett, s azt mondta túl élénk a fantáziám, és hogy csak barátok, semmi több, én pedig hittem neki. Bocsánatot kértem tőle, hisz megvádoltam olyasmivel, amit soha nem követne el. Szereti Edwardot, ebben biztos voltam, és nem okozna neki fájdalmat.

Az igazat megvallva, örültem, hogy Bella a rezervátumban volt, mert nem voltam egyedül. Találkoztam Samékkel, és még egyszer megköszöntem azt, amit Cullenékért tett, ő pedig csak bólintott. Jacobékkal is összefutottunk Bellával, és megkértek, hogy maradjunk ebédre, amibe örömmel beleegyeztünk. Sok mindenkivel megismerkedtem a rezervátumban, és nagyon kedvesek voltak. Már tudtam, hogy miért szeretett Bella itt lenni.

Emily arcának rejtélye még nem világosodott meg előttem, de illetlenség lett volna a sebhelyét bámulni, így igyekeztem ezt elkerülni. Saméknél ettünk, és szerencsére segédkeztünk az étel elkészítésében, hisz amennyit a fiúk ettek, az elég lett volna egy hadseregnek. Én csak egy muffint ettem, bár éhes voltam, inkább hagytam későbbre az evést.
Egyik pillanatban nevetgélve beszélgetünk, a másikban pedig hirtelen mindenki elhallgatott, mikor Paul lépett be az ajtón egy lánnyal az oldalán. Tudtam, hogy most minden tekintet ránk szegeződik, de én már túl voltam a kapcsolatunkon, ezért mosolyogva köszöntem nekik. Szerencsére Emily és Bella is magukhoz tértek, így segédkeztek mellettem. Hellyel kínálták őket, és ami még megmaradt étel, abból ettek.

Az ismeretlen lánnyal bemutatkoztunk egymásnak, és mint kiderült, ő volt az, akiről álmodtam. Tamarának hívták. Igazán szép lány volt. Hollófekete haja szépen keretezte az arcát, sötétbarna szemeibe Paul elveszett, valahányszor találkozott a tekintetük. Ajkai teltek, és pirosak voltak, akár a meggy. Vékony kis keze eltűnt párja nagydarab, és meleg tenyerében. Ahogy néztem őket, rájöttem, hogy mennyire tökéletes párt alkotnak. Boldog voltam. Örültem, hogy legalább ők megtalálták a párjukat. Belegondoltam, hogy milyen is lehet az, amikor az, akit szeretsz, viszont szeret. Ők, amikor megpillantották egymást, egyből szerelembe estek, és tudták, hogy ő az, akire mindig is vártak. Egy valaki, aki melletted van életed végéig.

Mivel későre járt, elköszöntem, és elindultam haza. Elő kerestem a zsebemből Edward telefonszámát, majd bepötyögtem a telefonba, és hívtam is. Csak egyszer csöngött ki, de máris felvette, és akkor meghallottam az angyali hangot.
- Igen?
- Szia, Edward, Jenny vagyok. Értem tudnál jönni? – kérdeztem.
- Már itt vagyok. Várlak a határnál – mondta, majd letettük a telefont, én pedig elindultam az erdőbe.
Ügyes voltam, hisz nekem nem volt szuper látásom, így félóra múlva rájöttem, hogy eltévedtem. Remek - gondoltam. Kivettem a zsebemből a mobilom, majd tárcsáztam Edwardot.
- Jenny, hol vagy? – kérdezte aggódva.
- Még az erdőben, és azt hiszem eltévedtem.
- Máris megyek érted – mondta, de én azonnal megállítottam.
- Ne, Edward! Lehet, hogy még La Push-on vagyok, és nem akarom, hogy megint bajba sodord magad.
- Rendben, de akkor keress valamit, amivel zajt csaphatsz, biztos, hogy nem vagy már messze. – A telefonom fényének köszönhetően, találtam egy vastagabb botot, és erősen ütni kezdtem egy fa törzsét, közben a mobilt a fülemhez tartottam, hogy halljam Edwardot.
- Tudom, hol vagy – szólalt meg kis csend után, majd mondani kezdte az irányokat.

Néha a „szívbajt” hoztam rá, mivel a telefonnal világítottam, hogy lássak valamit, így nem hallottam, mikor mit mond. Úgy tíz perc múlva végre kiértem egy ösvényre, ahol Edward állt. Amint megpillantott, letettük a telefont, ő pedig egy szempillantás alatt termett előttem, és ölelt magához. Koszos voltam, hisz vagy százszor estem el a fák gyökereiben, és akadtam bele kiálló ágakba, de őt egyáltalán nem érdekelte. Kis idő múlva elhúzódott tőlem, majd elmosolyodott, és kivett kósza tincseim közül egy kisebb falevelet, ami belegabalyodhatott a hajamba. Leporoltam a ruhámat, majd mindketten elindultunk ki az erdőből.
- Hogy telt a napod? – kérdezte már a kocsiban ülve, hazafelé tartva.
- Jól. Neked? – néztem rá
- Remekül – felelte mosolyogva. Nem is tudom, szerettem nézni, ahogy mosolyra húzza tökéletes ajkait. Tulajdonképp, ha láttam, felvidította a napomat.
- Mit csináltál? – Félve kérdeztem rá; nem akartam tolakodó lenni.
- Vadászni voltam – válaszolta, és rám nézett.
- Baj, hogy kérdezek? Mert, ha igen, akkor inkább csendben maradok – pirultam el.
- Nyugodtan kérdezz – mondta, és tekintetét ismét az útra szegezte. – Egyébként, egész nap a határnál voltam – mosolygott, de nem nézett rám.
- De hallottam, hogy elhajtottál – mondtam. – Nem unatkoztál egyedül?
- Valóban elmentem, de vadászat után visszajöttem. Zenét hallgattam, és legalább tudtam gondolkodni anélkül, hogy Alice megzavart volna. Nem unatkoztam. – Most már én is mosolyogtam, majd kinéztem az ablakon. Nem akartam megkérdezni, hogy min elmélkedett, hisz nem tartozott rám. Bizonyára rendezte magában a dolgokat.

Az ő vezetési stílusával, tíz perc alatt hazaértünk. Segített kiszállni az autóból, majd elkísért a bejáratig; ott adott két puszit, aztán elköszöntünk egymástól, én pedig bementem a házba. Gyorsan lefürödtem, majd fáradtan dőltem be az ágyba, és két perc sem telt el, már aludtam is.

* * *


Szombat este már menetre kész voltam, és csak Kate-et vártam. Hétig már csak pár perc volt, és barátnőm pontosan érkezett meg a ház elé.
Seattle felé vettük az irányt. Megkérdeztem, hogy mit fogunk megnézni, mire Kate azt mondta: „Majd megnézzük, mit lehet.” Ráhagytam, mert végül is édes mindegy volt nekem. Én úgy gondoltam, hogy ez az este arról szól, hogy megismerjük egymást. Egy kis csajos este.

Az úton azon gondolkoztam, hogy lehet, mégsem volt jó ötlet elmondani Edwardnak ezt a táskás-sztorit. Na, és Bella. Hogy vádolhattam meg Bellát azzal, hogy megcsalja Edwardot? Ostobaság volt, még jó, hogy nem haragudott meg érte, annyira.
Elmélkedésemből Kate ébresztett fel.
- Jenny! Már vagy ötször szóltam neked. Megérkeztünk – mondta, mire oldalra fordítottam a fejem, és kinéztem az ablakon. Valóban odaértünk, és úgy tűnt, hogy nem volt nagy sor a pénztárnál.
Kiszálltam a kocsiból és Kate-tel a bejárat felé vettük az irányt.
- Min gondolkoztál annyira? – kérdezte, miközben befele haladtunk. Kis hezitálás után a Nászajánlat című vígjáték mellett döntöttünk.
- Semmi, nem fontos. Családi ügy – hazudtam. Furcsán nézett rám Kate. – Nyugi, nincs semmi baj otthon – nyugtattam meg. Megvettük a jegyeket, majd elfoglaltuk a helyünket az egyik szobában.

* *


Majdnem két órás volt a film, és amikor vége lett, mindketten elmondtuk egymásnak a kedvenc részünket, miközben egy étterem felé sétáltunk.
Igazából nagyon jól elbeszélgettünk mindenfelé csajos dolgokról. Pasikról, ruhákról, zenéről, és egyéb témák is szóba kerültek. Zac-ről nagyon sokat beszélt, és úgy tűnt, hogy teljesen odáig van tőle, meg vissza. Persze megértettem őt, hisz valami hasonlót éreztem én is Edward iránt. Sajnos több mint barátként tekintettem rá, csak titkoltam, és reméltem, hogy ügyesen.

Mindig felvidulok, ha megpillantom őt. A gyomromban furcsát érezek, mikor a közelemben van, és gyönyörű aranybarna szemeit rám emeli. Van valami benne, ami elvarázsolja a lányokat. Én is a csapdájába estem, és csak vergődök benne. Ki akarok szabadulni belőle, de nem megy. Teljesen megváltoztatta az életemet. Milyen jó lett volna, ha egyedül én lettem volna immunis Rá, máskülönben nem lehetne rám ekkora hatással.

Alice-nek igaza volt, tényleg sokat beszélgettünk, és észre sem vettük, hogy elszaladt az idő. Lehetett éjfél is, mikor elindultunk, és – nehezen, de - hazakeveredtem. Elköszöntem Kate-től, majd bementem a házba. Igazán jól éreztem magam. Rossz volt, hogy eddig nem beszéltünk egymással.

Igyekeztem nem nagy zajt csapni, így nagyon halkan lépkedtem. Felmentem a szobába, és bezártam magam mögött az ajtót, majd felkapcsoltam a lámpát.
- Szia – köszönt halkan Edward, mire én majdnem felsikítottam. A teljes csöndben egy váratlan hang…
- Szia, megijesztettél! – mondtam, és elindultam az asztalom felé, majd ledobtam a kabátom a székre, s leültem mellé az ágyra.
- Hol jártál ilyen sokáig? – kérdezte kicsit mérgesen. Nem értettem. Ahelyett, hogy Bellával lett volna, engem ellenőrizgetett. Nem értettem, hogy miért van velem.
- Ki vagy te, az apám, hogy ilyeneket kérdezel? – tettem csípőre a kezemet. Zavaró volt, hogy pont Ő az, aki engem számon kér.
- Nem, de nem válaszoltál a kérdésemre – mondta, majd rám emelte a tekintetét, mert eddig a falat bámulta. Megjegyzem, irtó jól nézett ki.
- Tudod jól, hogy moziban voltam Kate-tel. Utána úgy döntöttünk, hogy elmegyünk egy étterembe harapni valamit, és közben elbeszélgettük az időt, azért voltam olyan sokáig.
- Értem – bólintott, de már nem volt mérges. - Vajon, mi lehet a baja? Miért kérdez tőlem ilyet? – tudakoltam magamtól gondolatban.
- Csak kérdeztem – vont vállat.
- Rendben, akkor fordulj el! Át akarok öltözni, de ha kimész a szobából, nekem úgy is jó – mondtam. Felállt az ágyamról, és odament az ablakhoz, háttal nekem. Gyorsan levettem magamról a ruhát, és átöltöztem pizsamába, majd befeküdtem az ágyamba.
- Mi a baj, Edward? – kérdeztem, ő pedig felém fordult, majd elindult az ágyam felé.
- Csupán aggódtam érted – feküdt be mellém. – Nem szeretném, ha bajod esne.
- Csak Seattle-ben voltam. Egyébként, értem, hogy mit akarsz mondani. – Láttam a Hold fényében, hogy elmosolyodik. Hirtelen nagyon melegem lett. Tudtam, hogy ő váltotta ki belőlem ezt az érzést, de igyekeztem nem rá gondolni.
- Hű, de meleg van! Te nem érzed? – kérdeztem, közben legyeztem magam a kezemmel; mintha hirtelen harminc fok lett volna a szobámban. Úgy éreztem, hogy lassan izzadságcseppek fognak végigfolyni rajtam.
- Nem – mondta még mindig mosolyogva. Bizonyára élvezte, és volt egy olyan érzésem, hogy tudta, miatta van minden.
- Kinyitod az ablakot, ha megkérlek rá? – néztem rá angyalian.
- Igen, de nincs szükség rá, hogy nyitva legyen az ablak. Van jobb ötletem – mondta, és magához húzott, én pedig rátettem a fejem a mellkasára. Zavarba jöttem, hisz még sosem feküdtem rá. Feszült voltam. Ha nem éreztem volna iránta semmit, akkor tök nyugodtan feküdtem volna rajta, de sajnos nem ez volt.

Még a pólóján át is éreztem jéghideg testét, ami kezdte lejjebb vinni az én testem hőmérsékletét. Azért jó is van abban, hogy hideg a teste.
Hallottam, hogy dúdol valamit gyönyörű hangján, valami altatófélét, majd lassan elszenderedtem, és egy gyönyörű álomba kerültem.

* *


Másnap reggel Edward mellkasán ébredtem, és egy pillanatig azt sem tudtam, kin fekszek. Kinyújtóztattam az elgémberedett végtagjaimat, majd hátamra fordultam, hogy lássam Edward arcát. Folyamatosan mosolygott rám, és ekkor kaptam észhez. Abban a pillanatban felpattantam az ágyból, majd felé fordultam. Értetlenül nézett rám, majd felült. A jobb kezén támaszkodott, bal lába fel volt húzva, azon a bal kezét lógatta; jobb lába behajlítva volt bal lába alatt. Egy pillanatig arra gondoltam, hogy olyan, mint egy modell, de rögtön visszatértem a jelenbe.
- Istenem, én… én annyira sajnálom… Én nem akartam elaludni rajtad, ez Bella szerepe, én nem akarok ő lenni. Én annyira sajnálom – mondtam zavarba esve, miközben azt sem tudtam, hogy miket beszélek. Mindent mondtam, és éreztem, hogy az arcomba szökik a vér.
- Nyugodj meg, Jenny. Nincs semmi baj – mondta mosolyogva. Bizonyára élvezte a helyzetet. Neki nem volt kellemetlen.
- De én annyira sajnálom, én tényleg nem akartam – mondtam, és ekkor kopogtattak az ajtón.
- Jenny, kivel beszélsz? – hallottam meg anya hangját az ajtó túloldaláról. Mit mondjak neki?
- Öhm, izé, telefonálok – kiabáltam ki.
- Rendben, majd gyere le reggelizni – mondta.
- Oké. – Még hallottam, ahogy lemegy a lépcsőn, én pedig megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt a tüdőmből.
- Jól füllentesz – szólt Edward vigyorogva. Felállt az ágyamról, és közvetlenül elém állt, mire zavaromban egy lépést hátráltam.
- Edward, én tényleg… – Nem hagyta, hogy befejezzem, mert közbeszólt.
- Nincs semmi baj – mosolygott, és aranybarna szemeivel az arcomat fürkészte. Olyan más volt a tekintete. Még magam sem tudtam volna megmondani, hogy miért, csak azt, hogy megváltozott. - Aranyos vagy ilyenkor, mint egy kislány, aki valami rosszat tett, és bocsánatért esedezik – mondta nevetve, és oldalra billentette a fejét. Megint zavarba jöttem, így tereltem a témát.
- Neked menned kéne Bellához, már biztos, hogy vár – szólaltam meg végül, és az ablakhoz toltam. – Ja, és még valami. Megmondanád Alice-nek, hogy szeretnék vele beszélni, és majd hívjon fel? – kérdeztem.
- Igen.
- Köszönöm. Szia! – köszöntem el tőle.
- Szia! – kacagott, majd kiugrott az ablakon, én pedig nagyot sóhajtva ültem le az ágyamra. Komolyan, már a közelében sem tudok önmagam maradni.

Lementem reggelizni, mert már korgott a gyomrom. Anyu finomat főzött, így elég hamar megettem azt, amit elém tett. Repetáztam, mert még éhes voltam. Erre anya csak elmosolyodott. Szerencsém volt, hogy nem kérdezte meg, kivel beszéltem reggel, mert lehet, hogy nem tudtam volna kit mondani.
Ja, de, mégis, Edwardot, mert végül is vele beszélgettem, csak épp nem mobilon keresztül, hanem személyesen.

Körülbelül tíz perc múlva csöngött a telefon. Alice volt az, akivel megbeszéltem egy találkozót. Anyának el kellett még intéznie egy s mást, így felajánlottam, hogy rendet teszek a konyhában. Gyorsan elmosogattam, majd felmentem, és lezuhanyoztam, majd magamra kaptam egy farmert meg egy mintás pólót. Megfésülködtem, a szememet kihúztam, és a szemhéjamra is tettem egy kis festéket, majd szájfényt kentem a számra. Valahogy kellett kinéznem, ha elmegyek valahova, bár suliba nem sminkeltem ki magamat, annyira.

Alice pontosan érkezett, és mikor úgy láttam, hogy semmit sem hagyok itthon, ami fontos lenne, kiléptem a házból.
- Szia! – köszöntünk szinte kórusba, majd megöleltük és megpusziltuk egymást.
- Nos, mi volt az, ami nem telefontéma? - kérdezte már a kocsiban ülve. Igen, ezt mondtam neki, mert azért mégis csak jobb volt ezt személyesen intézni.
- Tudod, nem hiszem, hogy Edward sokat mondana a ti fajtátokról, és hát szeretnélek meg kérni rá, hogy mesélj egy kicsit magatokról. Cserébe elmegyek vásárolni veled, úgy is kell egy-két cipő – mondtam. Reméltem, hogy mond magukról valamit. Legalább a családjukról.
- Értem. Benne vagyok, nekem is kell pár holmi – mosolygott. - Nos, mit szeretnél tudni pontosan? Azt tudtam, hogy ezt szeretnéd kérdezni, de nem mertem az utcán mondani. Meg amúgy is, még nagyon nem is döntötted el, hogy mit szeretnél tőlem megkérdezni, mikor felhívtalak – mondta.
- Hát mindent. Hogy működik a látomásod? A családotokban vannak olyanok, akiknek különleges képességei vannak, úgy, mint neked meg Edwardnak? Miért változik a szemetek színe? És egyéb dolgok – soroltam a kérdéseimet. Reménykedtem, hogy majd mindegyikre választ kapok tőle, ha már Edward nem mond semmit magukról.
- Rendben, elmondom, de csak azután, miután vásároltunk – vigyorgott.
- Oké – egyeztem bele, mást egyébként sem tehettem volna.

Majdnem az egész délelőttünk ráment a vásárlásra. Alice olyan ruhákat vett nekem, amire nem is volt szükségem, és mikor én akartam kifizetni, azt mondta, majd ő. Próbáltam lebeszélni, de hajthatatlan volt, így inkább hagytam, hadd fizessen.
Azt mondta, hogy fel kell frissíteni a ruhatárát, és hozzátette, idézem: „Nincs egy göncöm se.” Ezt nehezen képzeltem el Alice Cullenről, hisz mindig olyan divatos ruhákban járt, hogy csak lestem utána. Irigyeltem, hisz neki minden jól állt, ahogy Rosalie-nak is. Ő egy földre szállt angyal volt. Nem a modorára értettem, hanem a külsejére. Persze mindegyik Cullen gyönyörű volt, de Rosalie… Igazi szépség.

Mikor végeztünk, bepakoltuk a szatyrokat a csomagtartóba, és beszálltunk a kocsiba. Úgy éreztem, hogy a hazafele úton tudna nekem mesélni Alice, így hát rákérdeztem a dologra. Igazán kíváncsi voltam rájuk.
- Mikor fogsz mesélni magatokról? – tudakoltam. Igazából félve tetem fel a kérdést. Reméltem, hogy nem fogja azt mondani, hogy inkább majd később.
- Most. – Bekapcsolta a biztonsági övét, majd elindultunk. – Nos, az első kérdésedre a válasz az, hogy ha valaki eldönt valamit, azt látom, és ha a döntése változik, az én látomásom is. – Bólintottam. Ez nem bonyolult. - A második kérdésre a válasz: Jaspernek van rajtunk kívül még képessége. A hangulatokat tudja irányítani. Például, ha mérges vagy, akkor le tud nyugtatni. – Ismét csak egy bólintást kapott válaszul. Belegondolva, ez a képesség igen hasznos. Ha sírsz, ő megnevetett, és ha mérges vagy, megnyugtat; tudja, hogy mikor mit érzel, és ez végül jó. - A harmadik kérdésedre a válasz: a szemünk színe változik. Nos, attól függ, hogy milyen éhesek vagyunk – mondta. – Ha már nagyon ennünk kéne, akkor fekete lesz, olyankor el kell mennünk, vadászni. Mások vagyunk, mint a többi vámpír. Mi nem ölünk embereket, csak állatokkal táplálkozunk – magyarázta.
- Értem, mindegyik világos számomra. A gyorsaság? Minden vámpír olyan gyors, mint Edward? – kérdeztem.
- Minden vámpír gyors. Edward köztünk a leggyorsabb. Gyorsabb, mint más vámpírok. – Mielőtt feltettem volna a kérdést, Alice már folytatta is. – Minden vámpír erős. Emmett köztünk a legerősebb, mondhatjuk rá, hogy neki az a képessége – mosolygott.
- El lehet a ti fajtátokat pusztítani? Ne érts félre, nem akarlak megölni titeket – tettem hozzá.
- Tudom, hogy nem úgy gondoltad, de a válaszodra a válasz, igen, el lehet a fajtánkat pusztítani. Vagy darabokra tépnek minket, és elégetik a részeinket, vagy hívod Jacobékat – mondta mosolyogva. Kérdő tekintettel néztem rá. – Az olyan farkas falka, mint, amilyen Jacobéké, ellensége a mi fajtánknak – válaszolta.
- Értem. – Így értelmet nyert az a kérdés, hogy miért utálják egymást annyira. Elenségek, nem csoda, hogy Edward annyira védi tőlük Bellát.

Észre sem vettem, hogy megérkeztünk. Rövidnek, mégis hosszúnak tűnt az út. Kiszálltam a kocsiból, és hátramentem a csomagtartóhoz.
- Jól éreztem magam, csúcs volt ez kis vásárlás – mondta Alice mosolyogva. Őt mindig felvidította egy kis vásárlás.
- Igen szerintem is jó volt, én is remekül éreztem magam, és köszönöm, hogy válaszoltál a kérdéseimre.
- Szívesen. Ha bármi van nyugodtan, fordulj hozzám! – mondta, majd megölelt, én pedig viszonoztam.
- Ez természetes. – Már indultam volna, mikor utánam szólt.
- Jenny! – Megfordultam kezemben a szatyrokkal. – Valaki van a szobádban, szeretne veled beszélni – mondta mosolyogva, én pedig meglepődve néztem rá.
- Ki? – kérdeztem. Nem tudtam, hogy ki lehet az, aki csakúgy beugrik hozzám. Hirtelen eszembe jutott az a személy, de Alice megszólalt.
- Majd meglátod. – Azzal beült az autójába, és elment, én pedig egy ideig csak néztem utána.

Nem tudom meddig állhattam ott a járda szélén, de mikor feleszméltem, megráztam a fejem, és befelé vettem az irányt. Anya még nem volt itthon, és furcsálltam is, hisz több órát szöszöltünk egy boltban, mert ruhákat nézegettünk. Bizonyára sok dolga volt.
Nagy nehezen felcipeltem azt a halom cuccot az emeletre, amit vett nekem Alice, és igyekeztem nem hasra esni. Úgy gondoltam, hogy bevásároltunk egy teljes évre, csak éppenséggel kihagytuk a téli szezont. A szobám előtt letettem a szatyrokat, majd lenyomtam a kilincset, és belöktem az ajtót.
- Szia! – köszönt Edward, amint beléptem. – Segítsek? – kérdezte.
- Szia! Igen, ha megkérhetlek rá. – Odajött hozzám, és elvette tőlem az összes szatyrot, majd letette őket az ágyamra, én pedig követtem őt.
- Látom, a húgom sok mindent vett neked – mondta, miközben a szatyrokat nézte.
- Igen, pedig megmondtam neki, hogy nem kell ennyi ruha meg cipő – sóhajtottam.
- Alice nem ismer határokat, ha vásárlásról van szó – nevetett. Imádtam csupán hallgatni őt, a nevetését, a hangját. Egész nap elhallgattam volna, ahogy beszél, az édes mindegy lett volna, miről. – Bellával is ugyanezt csinálta. Mindent megvesz, ha nincs rá szükség, akkor is – mosolygott. Barátnőm neve térített észhez.
- Apropó, Bella. Miért nem nála vagy? – kérdeztem, közben pakoltam kifele a ruhákat a szatyorból, hogy eltereljem a gondolataimat Edwardról.
- La Pushon van – felelte.
- Miért? Azt hittem, hogy a hétvégét együtt szoktátok tölteni – mondtam, miközben újdonsült ruháimat és cipőimet tettem el a helyükre.
- Állítólag Jessicáékkal ment le szörfözni a partra, de Bellát nem úgy ismerem, mint aki feláll egy deszkára, és kiúszik a nyílt tengerre – mondta az ablakon kibámulva. Odaálltam elé, és az arcát magam felé fordítottam.
- Bármi megtörténhet. Lehet, hogy bajnok lesz – mosolyogtam.
- Láttam, mit álmodtál – váltott hirtelen témát, én pedig egyből felfogtam, miért áll úgy a dolgokhoz, ahogy. Hogy miért mondta azt, hogy „Állítólag Jessicáékkal ment le szörfözni a partra”.
- Edward, ez csak egy álom, és nem jelent semmit. Ha mondjuk, azt álmodnám, hogy lelőnek téged, az se lenne igaz, mivel nem lehet megölni egy golyóval egy vámpírt, érted? – kérdeztem, mire bólintott, én pedig magam mellé ejtettem a kezemet. Kis csend után megszólalt.
- Igazad lehet – mondta, majd rám emelte a tekintetét.
- Még szép, hogy igazam van – mosolyogtam, erre pedig elnevette magát.
- Van kedved eljönni hozzánk? – kérdezte hirtelen.
- Persze, szívesen – bólintottam, és már indultam volna kifele a szobából, mikor a karomnál fogva visszahúzott. - Azt hittem, megyünk – mondtam.
- Igen, de nem kocsival jöttem – húzta féloldalas mosolyra tökéletes ajkait, majd a hátára kapott, és kiugrottunk az ablakon.
Egyszer utaztam már Edwardon, de ez váratlanul ért. Először azt hittem, hogy le fogom fejelni az ablakot, de Edward még erre is ügyelt. Erősen fogott, nehogy leesek, én pedig igyekeztem a hátán maradni. Behunytam a szememet, így csak a szél susogását, és a falevelek zörgését hallottam, amikor hozzáértünk. Tetszett ez a sebesség, de azért kicsit ijesztő is volt. Persze tudtam, hogy nem eshet bajom, de akkor is. Úgy éreztem, hogy bármelyik pillanatban nekimehetünk egy fának, vagy egy faágnak.

Pár perc múlva megérkeztünk egy nagy, és gyönyörű ház elé. Lemásztam a hátáról, és igyekeztem nem elesni. Edward felé fordultam, és csípőre tettem a kezemet.
- Ezt soha többet ne tedd! – szidtam le, mire csak elnevette magát. – Ne nevess ki, ez nem vicces! – mondtam, majd megcsóválta a fejét, a kezemet megfogva húzott a bejárat felé.

Amint beléptünk a házba, majdnem leesett az állam. Körbe kellett néznem, mert egy ilyen szép belsejű ház fölött nem lehetett csakúgy elsuhanni.
A bejárati ajtó egy hatalmas térre nyílt, amely valaha több szobából állhatott. A válaszfalakat eltávolították, így alakítva ki a hatalmas szobát. A déli homlokzatot teljesen üveg borította, ahonnan a folyóra is rá lehetett látni. Ennek köszönhetően a ház világos volt, amit kiemelt továbbá a falak színe is. A belmagasság igen nagy volt, a padlót fehér hajópadlóval burkolták, a falak is ugyanebben a színben pompáztak.

Az egyik falon alig észrevehető biztonsági tábla volt, amelyet beüzemelve áthatolhatatlanná tehették az üvegfalakat. A bejárati ajtótól balra emelt padlószinten egy hatalmas zongora állt. Az emelvény mögötti ajtó a konyhába vezetett, amelyből az étkező nyílt. Az étkező maga nem volt elzárva a ház többi részétől, csupán egy szépen ívelő válaszfal szeparálta el a nappalitól. Ezen a falon egy hatalmas plazmatévé volt, amely mellett több számítógépet is találhattunk. A tévé előtt sok elemből álló ülőgarnitúra volt. A földszinten, a lépcső alatt találhattunk még egy dolgozót és egy fürdőszobát is. A szoba nyugati részében egy széles, masszív lépcsőkar állt, melynek korlátja finom fogású lehetett, ez látszott rajta. Volt már ilyenhez szerencsém, de ezt nem részletezném.
- Tetszik? – kérdezte Edward, mire csak nehezen tudtam válaszolni.
- Igen. Ez gyönyörű – mondtam teljesen elámulva.
- Gyere, körbevezetlek. – Elindultunk a lépcső felé, majd felmentünk az emeletre. Az emeleten, a lépcső tetejétől kiindulva egy hosszú folyosó helyezkedett el. Mézszínű fával burkolták mind a padlót, mind a falakat. Ezen a szinten volt Rosalie, Emmett és Alice szobája valamint Carlisle dolgozószobája egy kisebb könyvtárszobával, amelyek egyébként az étkező felett voltak, a ház nyugati oldalán.

A dolgozószobából nyílt Esme kisebb munkaszobája. Carlisle dolgozójában egy mahagóni íróasztal és egy bőrszék volt. A falakat festmények borították, közülük több Carlisle életének néhány momentumát mutatta be – legalábbis ezt mondta Edward.
Rosalie és Emmett szobája - a nappali felett - egy hatalmas, L alakú helység volt, melynek egyik végében fürdőszoba állt, a másikban pedig egy hasonlóan nagy gardrób. Ők is részesültek az üvegfalból, ami jellemezte a házat.
- Alice szobája közös Jasperrel, de mióta a húgom teljesen kisajátította azt a maga számára, Jasper pedig sok időt tölt a saját dolgozószobájában, ami egyébként egybenyílik sajátjukkal, mindenki úgy tekint erre a helyiségre, mint Alice szobája - mesélte Edward nevetve, mire nekem is mosolyra húzódtak ajkaim.

Jasper dolgozója szomszédos volt Rosalie és Emmett gardróbjával. Az ő szobájuk a bejárati ajtó és a zongora felett volt. A fürdőszobájuk és a gardróbjuk a konyha feletti részre esett. A fürdőszoba egyébként akkora, mint másnál a hálószoba.
Továbbmentünk a következő emeletre, ami egyben a legutolsó is volt, mint kiderült.

A legfelső emeleten szintén egy faborítású folyosó futott végig, a tér nagy részét azonban egy könyvtárféleség foglalta el. Itt űzik azokat a dolgokat, amelyek gyakorlatilag illegálisak: okirat hamisítás, számítógép hekkelés, és más kétes dolgok. Azt mondta, hogy ezek azért kellenek, hogyha költözniük kell, eltüntessék maguk után a nyomokat. Mintha soha nem is léteztek volna. Megkérdeztem Edwardot, hogy buktak-e le már valaha is. Erre azt mondta:
– Ügyesek vagyunk. – Ezután továbbmentünk.

Edward szobája leghátul volt, az utolsó ajtó nyílt oda. Délre nézett, közvetlenül Rosalie és Emmett szobája fölött helyezkedett el, de az ő szobája négyszögletű volt. Neki is faltól-falig ablaka volt, amelyen keresztül gyönyörű volt a kilátás. Az ő gardróbja és fürdője a szoba távolabbi felében helyezkedett el, közel az ajtóhoz. A szoba nyugati falát teljesen beborították a CD-k százait tartó polcok, és ott a sarokban lehetett találni még egy igen komolynak tűnő zenei stúdió berendezést.
A ház többi részével ellentétben Edward szobájában nem a fehér szín uralkodott. Ágya nem volt, csak egy hatalmas, fekete bőrkanapé, egy vastag aranyszínű szőnyeg, a falak pedig csupán egy árnyalattal voltak sötétebb színűek; nehéz anyagok borították.
- Gyönyörű szobád van! – léptem beljebb, és csodálkozva néztem körbe. Edward csak állt az ajtóban, és onnan nézte, ahogy feltérképeztem a szobáját – legalábbis ezt tettem volna, ha hagyja.
- Gyere, még nem mutattam meg mindent, még lesz időd megnézni minden egyes részletét a szobámnak – mondta, én pedig követtem. – Ez Esme és Carlisle hálószobája. Alattuk van Rosalie és Emmett gardróbja, meg Jasper dolgozója – mondta Edward. Nekik is saját gardróbjuk és fürdőszobájuk volt, amelyek az ajtónál távolabbi oldalon helyezkedtek el. - Van pincénk is, ahol tiltott dolgokat raktározunk – mondta Edward.
- Miket? – kérdeztem.
- Csupa olyan dolgot, amelyekhez szinte lehetetlen hozzájutni, hacsak nem vagy vámpír – mondta mosolyogva, mire én is elmosolyodtam.
- Hol vannak a többiek? – néztem rá.
- Vadászni mentek – felelte. – Mielőtt megkérdeznéd, én már voltam, míg odavoltatok vásárolni.
- Aha, értem. Alice nem is mondta, hogy elmennek. Mikor jönnek vissza? – kérdeztem.
- Nem tudom, de most már megnézheted a szobámat – húzta féloldalas mosolyra ajkait.
- Ó, köszönöm, uram – hajoltam meg előtte, mint régen a királyok előtt. Ezen csak nevetett, majd elindultunk vissza a szobájába.

- Szereted a zenét, ugye? – kérdeztem már a szobában a kanapén ülve, és néztem a CD-éket, amik a falon sorakoztak.
- Igen. Te? – kérdezte, és éreztem magamon a tekintetét.
- Imádom – mosolyogtam rá. - Ezeket mindegyiket hallottad már? – tudakoltam, majd felálltam, és odamentem a CD-ket tartó polcokhoz.
- Igen, a legtöbbet – mondta, és Ő is feltápászkodott, majd mellém állt.
- Milyen zenéket kedvelsz? – kérdeztem, miközben az a CD-k címét nézegettem.
- Leginkább a klasszikusokat, és te?
- Sok fajtát meghallgatok. Egyszóval, mindenfélét. – Még mindig a lemezeit néztem. – Nagyon szép házatok van – mondtam, majd felé fordultam, Ő pedig folyamatosan engem nézett. Nem értettem, mi üthetett belé. A tekintete megint furcsa volt, de tudtam, hogy nem lehet éhes, hisz nem rég evett. – Mi az? – kérdeztem, de nem válaszolt, csak engem nézett továbbra is.

Sosem láttam még ilyennek. Aranybarna szemei csillogtak, és úgy tűnt, hogy nem is pislog. Kinyújtotta felém a kezét, és a fülem mögé tűrt egy tincset. Az érintésébe beleremegtem, és a szívverésem hirtelen a kétszeresére nőtt. Tudtam, hogy hallja, hogy emelkedett meg a pulzusom. Tennem kellett valamit, ha azt akartam, hogy ne tudja meg, mit érzek iránta; hogy ne jöjjön rá, mit vált ki belőlem csupán egy érintése.

Már azt terveztem, hogy megszólalok, de Ő mutatóujját az ajkaimra tette, ezzel jelezve, hogy ne szólaljak meg. Szabad kezével végigsimított az arcomon, én pedig értetlenül néztem rá. Úgy viselkedett velem, mintha a barátnője lettem volna, pedig csak barátok voltunk. Az igazat megvallva jólesett az érintése, és szabályosan elfelejtettem levegőt venni, de emlékeztettem magamat eme emberi szükségletre.
Elvesztem aranybarna szemeiben, és mintha megszűnt volna körülöttünk a világ. Közelebb lépett hozzám, levette számról az ujját, majd lehajolt, és ajkát az enyémekre nyomta…