15. fejezet - Távolság

Sziasztok! Sajnálom, hogy eddig nem tettem fel a részt, de sajnos még nem jött a javítás. Most se, de most már felteszem, és ha majd megérkezik, akkor majd átírom.:) Nézzétek el nekem a hibákat.:)
Köszönöm az előző részhez a kommentárokat Nillának és Brigicinek, és még annak, aki írt a Chatbe.:)
Remélem, ez a rész is tetszeni fog Nektek, és megírjátok a véleményeteket:) Bár nem épp karácsonyhoz való... :$
Boldog Karácsonyt Mindenkinek, és persze Boldog Új évet, mert lehet, hogy nem lesz már rész ebben az évben, de majd meglátom.:)
Puszi:)

ELKÁBULTAM. NEM TUDTAM BIZTOSRA MONDANI, hogy ez most tényleg megtörtént, vagy csak álmodom. Döbbenten álltam előtte, és hagytam, hogy birtokolja ajkaimat, de én nem viszonoztam édes csókját. Akartam, de még mennyire, hogy akartam, mégse tettem, mert meglepett. Legalábbis ez volt az egyik ok, a másik pedig az, hogy Bellával járt. Nem tehettem meg ezt vele, akármennyire is akartam.

Éreztem, hogy a szívem még gyorsabban ver, és kezdtem nem uralni önmagam. Felemeltem a kezemet, és már majdnem beletúrtam a hajába, de helyette eltoltam magamtól. Akarom mondani, csak próbáltam, mert nem hagyta. Magához vont, szorosan a karjaiba, hogy ne tudjak elhúzódni. A testemet tényleg nem tudtam kontrolálni, lassan kezdett elnyílni a szám, hogy befogadja nyelvét, de én nem adtam fel; egy hirtelen mozdulattal kicsúsztam az öleléséből, és eltoltam magamtól, miközben rászóltam.
- Ne, Edward! – Szaporán vettem a levegőt, és próbáltam felfogni az imént történteket. Ő csak értetlenül meredt rám, és én őrá. – Ezt most miért csináltad? Te teljesen megőrültél? – kérdeztem, majdnem hogy hisztérikus hangon, de nem válaszolt. – Mindegy – mondtam, majd elindultam egyenesen lefelé, az alattunk lévő emeletre.

Össze voltam zavarodva, nem értettem, miért csókolt meg. Nem jött utánam, különben már utolért volna. Az volt a szerencsém, hogy emlékeztem, melyik Alice szobája, így befutottam oda, és bezártam magam mögött az ajtót, majd nekidőltem. Még mindig az előbbi jelenet volt a fejemben, és éreztem a számon Edward hideg ajkainak nyomát. Mintha még mindig csókolt volna. Ha nem járt volna Bellával, biztos nem akadtam volna ki, de ez nem így volt.

Nagyot sóhajtottam, és csak meredtem magam elé. Azt nem tagadhattam, hogy nem esett jól, mert csodálatos volt, viszont nem tudtam, miért csinálta. Talán Bella nem csókolja meg őt elégszer? Nem tudtam. Már semmit sem értettem, viszont nem hagyhattam, hogy megtudja Edward, mit…
- Jenny, nyisd ki, kérlek! – hallottam Edward hangját az ajtó túloldalán.
- Hagyjál békén, Edward! Hagyj gondolkozni, és a legfontosabb, hagyj egyedül a gondolataimmal – szóltam ki neki.

Lecsúsztam az ajtó elé, és térdeimet magam alá húztam. Végig kellett gondolnom ezt a pár másodpercet.
Ez az egész olyan váratlanul ért. El kell mondanom Bellának, hamarabb, mint Edward, mert tudom, annak ellenére, hogy azt mondtam neki, ne olvasson a gondolataimban, hallja, mit gondolok. Ezt meg kell tudnia Bellának, én… én nem tudnék, ezek után a szemébe nézni, főleg Edwardéba nem. Bár nem csókoltam vissza, tudom, hogy hiba volt. Egyáltalán, miért én bánkódok, mikor nem én voltam a hibás? Vagy tartsam titokban ezt az egészet? Alice és Jasper is rájöhet, vagy már barátnőm tudja? Istenem, most mit tegyek? Jobb az igazság.

Felálltam, és az ablakhoz mentem, majd hallottam, hogy Edward bejön a szobába, s közvetlenül mögöttem állt meg. Nem fordultam felé, mert egyszerűen nem tudtam a szemébe nézni. Lehet, hogy kiolvasná a szememből az érzéseket, amiket iránta táplálok, így inkább csak bámultam ki az ablakon. Sütött a nap, de egy felhő pont eltakarta. Volt egy olyan érzésem, hogy hamarosan esni fog az eső.
- Sajnálom – csak ennyit mondott, de még mindig csak kifele tekintettem az erdőre.
- Tudom, de ez nem magyarázza meg azt, amit tettél. Egyáltalán, miért csináltad? – kérdeztem, és éreztem magamon perzselő tekintetét.
- Nem tudom.
- Remek. Ha ennyire hiányod van csók terén, menj Bella után, és hozd haza. Ne rajtam töltsd ki a vágyaidat! – mondtam, olyan nyugodt hangon, ahogy csak tudtam, de belül mérges voltam. Legszívesebben ráförmedtem volna, hogy elrejtsem az érzéseimet. Nem kellett megtudnia, mit érzek iránta. Igazából, nem rá volt mérges, hanem magamra, hogy majdnem elgyengültem. Ha megadom magamat, akkor vége.
- Én… sajnálom… tényleg… Nem tudom, hogy mi ütött belém, bocsáss meg – kérte én pedig felé fordultam. Lehajtott fejjel állt mögöttem, és arcán ismeretlen érzés suhant át.
- Jobb, ha most hazamegyek – mondtam, mire felkapta a fejét, és szomorúan nézett rám. – De egyedül – tettem hozzá. Valahogy nem tudtam volna vele egy légtérben maradni.
- Egyedül nem mehetsz, nem tudod az utat innen – mondta. Be kellett látnom, hogy igaza volt, mert biztos, hogy eltévedtem volna, de ezzel sem győzött meg arról, hogy jobb vele mennem.
- Akkor, majd megvárom Alice-t, és megkérem, hogy vigyen haza.
- Majd én hazaviszlek – mondta határozottan, és reménykedve nézett rám. Nem hagyhattam magam. Nem engedhettem, hogy elcsábítson aranybarna szemeivel.
- Nem, Edward. Sajnálom, de most nem. Még azt sem tudom, hogy mondjam el Bellának – estem gondolkodóba, és csak később esett le, hogy hangosan is kimondtam a gondolatomat.
Mondjuk felesleges lett volna magamban beszélni, mert úgyis belelát a fejembe.
- Nem kell elmondani neki – mondta, én pedig hitetlenkedve néztem rá. Még hogy ne mondjuk el neki.
- De, el kell! Mi lesz, ha én nem tudom majd olyan tökéletesen álcázni magam, mint Te? Láttam már ilyet filmben, nem jó, és én fogom elmondani, nem fogok neki hazudni. Ha tényleg szeret, meg fogja érteni, és nem fogja érdekelni. Ha nem így lenne, akkor majd ráfogod az éhségedre – adtam egy ötletet. Nem akartam neki rosszat, és az ötletemtől megvilágosodtam. Csak erről lehetett szó, azért csókolt meg, de… de már evett…
- Rendben, ahogy akarod – mondta belegyezően. Túl könnyen beleegyezett, de ezzel most nem törődtem. - Most, gondolom, szeretnél egyedül lenni – mondta, mire csak bólintottam. – Rendben – megfordult, majd kiment a szobából, én pedig magam maradtam a helyiségben.

Körülbelül egy órán át ültem Alice szobájában, mikor eldöntöttem, mit akarok. Sokat gondolkoztam a dolgokon, és végül dűlőre jutottam. Csak ez volt az egyetlen megoldás. Sosem kellett volna összebarátkoznunk; egyszerűen csak távolból néztem volna őt, de ez nem így alakult. Barátok lettünk, és mi lett belőle. Lehet, hogy tönkretettem egy kapcsolatot azzal, hogy idejöttem.
Felálltam az ágyról – ahol eddig ültem -, és kimentem a szobából. Lassan lépkedtem a lépcsőn, majd felértem Edward szobájához. Megálltam az ajtó előtt, majd kis hezitálás után bekopogtam.
- Szabad! – hallottam meg Edward hangját. Lenyomtam a kilincset, majd beléptem a helyiségbe. Edward az ablaknál állt, és kifele bámult pont úgy, ahogy én egy órával ezelőtt Alice szobájában. Nem fordult meg, így nekem is könnyebb volt elmondanom azt, amiért feljöttem hozzá.
- Szia! – köszöntem, bár tudtam, hogy tudja, én vagyok az, hisz remek hallása van.
- Szia! – szólt csendesen még mindig a hátát mutatva nekem.
- Edward – kezdtem – én döntöttem. Tudom, hogy tudod, de szeretném kimondani, nem csak gondolatban. – Nem reagált, de folytattam, hisz biztosra vettem, hogy ugyanúgy figyel rám. – Az lesz a legjobb, ha többet nem találkozunk. Úgy értem, hogy nem megyünk egymás közelébe, így semmi sem történne. - Nem tudná meg senki, hogy mi történt.
- Félsz, hogy bántanálak? – kérdezte. Nem értettem, honnan vette ezt, de nem foglalkoztam vele, így is nehéz volt nekem, főleg a csók után…
- Nem félek. De... még mindig nem kaptam választ a kérdésemre. – Hadartam egy szuszra, mert kezdtem zavarba jönni. Úgy éreztem, hogy ostobaságokat beszélek. - Bár lehet, hogy csak puszta véletlen volt. – Bella sok időt töltött mostanság La Push-on, és Jessicáékkal, Edward bizonyára hiányolja, de nem szól róla neki. Sóhajtottam, majd folytattam. - Mint már az előbb említettem, ne menjünk egymás közelébe. Tisztes távolság. Én nem tartok attól, hogy bántanál, mert tudom, hogy nem, de… – nem tudtam befejezni a mondatom, mert közbeszólt.
- De mi? – kérdezte.
- De ez sokkal jobb lenne, nemcsak nekem, hanem neked is – mondtam.
- Ezt meg, hogy érted? – kérdezte, de már felém fordulva, és őszinte meglepettséggel nézett rám.
- Eggyel kevesebb gond, nem kell mással is foglalkoznod. Meg vagyok egyedül is. Lehet, hogy Bella azért van sokszor távol, mert nem vagy vele többet. Tegnap éjjel is velem voltál.
- Mert próbállak megismerni. Hallom a gondolataidat, mégse tudlak kiismerni. – Itt szünetet tartott, és az arcára egy pillanatra kiültek az érzései, de időm se volt megnézni. - Te azt hiszed, hogy gond vagy a számomra? – Bólintottam. – Ez nem igaz, egyáltalán nem vagy az – mondta, majd közelebb lépett. Nem mondhattam meg neki az igazat, hogy azért nem lehetek a közelébe, mert megnehezíti a dolgom. Akkor mindenre rájönne, azt pedig nem akarom, így igyekeztem másra gondolni.
- Ezért nem téged hibáztatlak, mert nem te vagy a hibás, hanem én. – Kérdőn nézett rám. Látszólag nem értette, mire mondom. - Mindegy. A lényeg az, hogy nem akarok veled beszélni, nem akarok találkozni sem, és… – Megint nem hagyta, hogy befejezzem.
- Azt nem tudod elkerülni, hogy ne találkozzunk. Az iskolában úgyis összefutunk, sőt matek órán mellettem ülsz – mondta.
- Bocsáss meg, de akkor nem fogok tudomást venni rólad. Hidd el, hogy ez nekem fáj a legjobban. Az, hogy ezt kell mondanom, és hogy ezt kell tennem. Ez most úgy hangzott, mintha szakítanék veled. Ez kész röhej – nevettem fel keserűen, miközben beletúrtam a hajamba.
- Akkor ne tedd. Erre nincs semmi szükség – mondta, és még egy lépést tett felém, így már előttem állt.
- De van, vagyis lesz, mert Bella rám fog haragudni, nem pedig rád. Mert tudja, hogy ilyet te nem tennél, soha. Azt fogja hinni, hogy elcsábítottalak. Többet szóba se fog állni velem. El tudod te képzelni, hogy fogom érezni magamat? – Néztem rá.
- Akkor majd én beszélek vele – mondta Edward szomorú arccal, miközben megfogta a karomat. – Nagyon megkedveltelek, olyan jó barátok lettünk.
- Igen, valóban, de nem kell beszélni Bellával, majd megteszem én. Tényleg nagyon sajnálom, és megértem, hogy gyűlölni fogsz. Meg fogom érteni, de eldöntöttem, és nem tudsz meggyőzni sehogy sem az ellenkezőjéről. – Csak néztük egymást, én pedig úgy éreztem, menten sírva fakadok.
- Hahó! Van itthon valaki? Edward, Jenny! – hallottam Alice hangját lentről, mire elhúzódtam Edwardtól.
- Sajnálom – mondtam, majd kimentem a szobájából, le a földszintre a barátnőmhöz.

Mosolyogva mentem le a többiekhez, mintha misem történt volna. Nem kellett nekik tudniuk arról, mi történt köztünk. Szerencsénk volt azzal, hogy nem abban a pillanatban érkeztek meg, máskülönben magyarázkodhattunk volna.
- Szia, Jenny! – jött oda hozzám Alice, és hosszan átölelt. – Majd én hazaviszlek, és mindent elmondasz, oké? – súgta a fülembe úgy, hogy csak én hallhassam. Bólintottam, és ránéztem. – egyébként, hadd mutassam be Carlisle-t és Esmét, a szüleinket – mutatott két személyre, akik az ajtónál álltak.
- Nagyon örvendek – fogtam kezet a nővel. Hosszú, vállig érő barna haja szépen keretezte szív alakú arcát, és aranybarna szeme tele volt melegséggel.
- Én is örülök, hogy megismerhettelek, Jenny – mosolygott Esme, majd két puszit adott az arcomra. Közvetlen volt, akárcsak Alice. Mintha örökölte volna, pedig csak örökbefogadott gyerek volt.
- Szintúgy – állt elém a férfi mosolyogva. Rövid, szőke haja volt, és ugyanolyan színű szeme, mint Alice-nek vagy a többieknek. Őt már ismertem, hisz az orvosom volt, mikor tüdőgyulladást kaptam. Mintha csak olvasott volna a fejemben. – Igaz, mi már találkoztunk – mosolygott. Nagyon szimpatikus volt számomra.
- Edwardot hol hagytad? – kérdezte Emmett, és előrébb lépett. Hirtelen nem tudtam mit mondani? Mondjam azt neki, hogy összevesztünk, és megkértem, hogy ne jöjjön a közelembe? Nem, ezt nem kellett tudnia.
- Itt vagyok – hallottam meg a hangját a hátam mögül, mire összerezzentem Éreztem a hűs levegőt, ahogy elment mellettem, majd megállt Jasper mellett, és egyenesen a szemembe nézett. Elfordítottam a tekintetemet, mert nem bírtam belenézni a – most már – sötétebb aranybarna szemekbe, amikben ott rejtőzött a szomorúság. Hirtelen olyan csönd lett. Éreztem magunkon a tekinteteket, de nem szóltak semmit.
Betartotta a távolságot, amiről még fent beszéltünk a szobájában, így reméltem, hogy ezek után is így lesz.
- Akkor indulunk? – kérdezte Alice ezzel megtörte a csendet.
- Persze – bólintottam, majd mind a ketten elindultunk az ajtó felé, de még visszafordultam elköszönni, mert illetlenség lett volna, ha nem teszem meg, akárhogy is éreztem az egyik személy iránt. - Sziasztok, és örültem a találkozásnak.

Alice most nem hajtott gyorsan, hogy tudjunk egy kicsit beszélgetni. Normális tempóban haladtunk. Volt egy olyan érzésem, hogy már mindent tud. Először is jól ismeri már a bátyját, a második, érezhető volt a feszültség közöttünk, amikor leért a földszintre, és egymásra néztünk.
- Láttam a csókot – szólalt meg Alice, mire fejemet az ülés háttámlájának döntöttem.
- Szörnyű volt – mondtam.
- Ennyire rosszul csókol Edward? – kérdezte nevetve.
- Nem, nem. Nagyon is jól, sőt – néztem ki az ablakon.
- Akkor mi a baj? Nekem elmondhatod – szólt kedvesen. Igaza volt, ő a barátnőm, bármit elmondhatok neki, csak ott van Edward képessége…
- Gondolom, tudod, hogy döntöttem – feleltem végül.
- Igen, de ez nem megoldás. – Valami hasonlót mondott ő is. - Én nem tudok távol maradni tőled. Kivel fogok ezek után elmenni vásárolni? – kérdezte aggódva.
- Ne aggódj, csak Edwarddal lesz így. Attól függetlenül elmegyek bárhova, ahova te akarod – nyugtattam meg, és ránéztem.
- De pontosan elmagyaráznád, miért? – tudakolta felém fordulva.
- Azért, mert… Szeretem Őt, és megnehezíti a dolgom. Alice, majdnem visszacsókoltam, egy kis híja volt, hogy eláruljam Bellát. Edward közelében nem tudok rendesen, tisztán gondolkodni. Én annyira sajnálom, nem akarok fájdalmat okozni neki, mert láttam a szemében a szomorúságot. Nem akarom, hogy bánkódjon. Azt mondta, hogy megkedvelt – ekkor eleredtek a könnyeim. Alice lehúzódott, és leállította a motort, majd megölelt. Próbált vigasztalni, de nem nagyon ment neki. – Azt mondta, hogy erre nincs szükség, pedig van. Nem… – Már úgy záporoztak a könnyeim, hogy nem tudtam folytatni, de Alice tudta, hogy mire gondolok.
- Jól van, semmi baj. Nyugodj meg! Bella nem fog rád haragudni.
- Nem?
- Nem. Meg fogja érteni. Edward el fogja mondani, és senkit sem fog hibáztatni. Meg fogja érteni Edwardot is, hogy hiányzott neki, és azért tette, amit tett – mondta. Tehát ő fogja elmondani neki; sosem hallgat rám.
- Értem, de azért beszélek vele, bocsánatot kell kérnem tőle. Nem akarom, hogy azt higgye, ilyen gerinctelen vagyok – mondtam, de már nem sírtam.
- Vigyázz, mert mérges lesz. – Hirtelen rá emeltem a tekintetemet. – Nyugi nem rád, hanem Edwardra, de majd minden rendeződik – nyugtatott meg, majd beindította a motort, és tovább mentünk hazafelé.

Este csak forgolódtam az ágyban, mert nagyon féltem a másnaptól.
Vajon mit fog szólni Bella? Hogyan fog reagálni? Mi lesz matek órán? Mit fog hozni a holnap?
Ezernyi kérdés fogalmazódott meg bennem éjjel, és egyikre sem tudtam igazán a választ.

* *

Másnap reggel fáradtan keltem, mert egy szemhunyásnyit sem aludtam az éjjel. Ha aludtam is, akkor is csak egy óra hosszát, vagy kevesebbet. Igazából nem tudtam volna megmondani.
Kikeltem az ágyból, majd lementem reggelizni, utána pedig elvégeztem a szokásos teendőimet. Nagy nehezen, de elindultam az iskolába, és már előre féltem a matek meg a tesi órától, de hála az égnek, csak két óra.
Mikor megérkeztem, rögtön keresni kezdtem Bellát a parkolóban. Nem volt nehéz észrevenni, ugyanis a furgonja mellett állt, és megint tanult. Körbenéztem a parkolóban, és láttam, hogy a Volvo nincs sehol; tehát még nem érkezett meg. Nagy levegőt vettem, és elindultam felé.
- Szia! – köszöntem, mire tekintetét rám emelte.
- Szia, Jenny! – Nem tűnt mérgesnek, de volt egy olyan érzésem, hogy az. Nem tudtam, hogy kezdjek bele, de végül eldöntöttem. Bele a közepébe, nem kell itt kerülgetni a témát.
- Gondolom, már tudod, hogy mi történt – mondtam.
- Igen, Edward elmondta, és azt is, hogy elhúzódtál. Alice pedig szólt, hogy majd bocsánatot akarsz kérni, de erre nincs semmi szükség. Edwardot nehéz elcsábítani a lányoknak; az volt a csoda, hogy engem észrevett, mert én kis szürke egér voltam… vagyok.
- Nem vagy az. Szerintem te más vagy, és a másság teszi különlegessé az embert – mosolyogtam.
- Igen – bólintott. – Szóval, Edward elmondta, hogy éhes volt, bár hozzátette, hogy nagyon hiányoztam neki. Az igaz, hogy sokat voltam manapság Jessicáékkal, de ha zavarta, miért nem mondott semmit? – kérdezte.
- Ő ilyen, azt hiszem – ejtettem meg egy halovány mosolyt, mire bólintott. – Inkább magában tartja. – Ekkor meghallottuk a csengőszót, és befelé vettük az irányt, én pedig előre féltem a matematika órától…

A "várva várt" óra.
Amint beléptem a terembe, rögtön megpillantottam Edwardot. Az ablaknál ült, és kifele bámult rezzenéstelen arccal. Tuddta, hogy ott vagyok, de nem figyelt rám. Majdnem elindultam az asztal felé, amikor valaki megszólított.
- Szia! – köszönt vidáman Kate. Legalább ő boldog volt.
- Szia, mi újság? – kérdeztem, bár gondolatban egészen máshol jártam. Kate elkezdett mesélni valamit, de nem nagyon figyeltem rá. Lopva Edwardra néztem; ő engem figyelt, én pedig néztem szomorú szemeit. Majdnem elkapott a sírás, úgyhogy visszakaptam a tekintetemet Kate-re.
- Aha, az jó – mondtam az utolsó mondatára, mintha figyeltem volna, holott Edward is tisztában volt vele, hogy ez nem igaz. Elindultam a pad felé, majd leültem Edward mellé, de nem néztem rá. Bejött a tanár, és elkezdődött az óra, ami nagyon lassan telt számomra.

Ahogy ígértem neki, nem vettem róla tudomást, de éreztem magamon a tekintetét egész idő alatt. Idegesítő volt. Biztos ezzel akarta magára vonni a figyelmem, és bizonyos szinten, sikerült is neki. Nem tudtam, hogy milyen anyagot vettünk. A kezem magától mozgott, és jegyzetelt, de nem értettem meg semmit.

Már csak azt vettem észre, hogy kicsengettek. Edward most nem szedte olyan gyorsan a cuccát, mint szokta, helyette rendes emberi tempóban tette. Már kiértem a teremből, mikor egy fiú hang megszólított. Úgy tűnt, hogy ma mindenki velem akart beszélni, pedig lettem volna inkább egyedül.
- Jenny!
- Szia, Tom! – köszöntem. – Mit szeretnél? – kérdeztem, mert minél messzebb szerettem volna kerülni Edwardtól.
- Hát csak azt szerettem volna kérdezni, hogy nincs-e kedved… hogy lenne- e kedved… hogy… – Egyszerűen nem tudta kinyögni. Csak ismételte magát, én pedig magamban mosolyogtam. Zavarban volt, csupán nem tudtam, miért.
- Mihez lenne kedvem? – kérdeztem mosolyogva. Segítettem neki kicsit.
- Hogy lenne- e kedved velem járni? Tudod, régóta tetszel nekem, és hát… Nos, mit szólsz hozzá? – kérdezte nagy nehezen. Furcsán néztem rá. Elég sajátos módon kérte, hogy legyek a barátnője. – Én küldtem neked a leveleket – ismerte be, én pedig döbbenten néztem rá, mint, akinek Kate nem mondott volna semmit.
- Ó! – Csak ennyit tudtam felelni. – Tom, én… Szerintem kedves fiú vagy meg minden, de nekem már…
- Már más tetszik, ugye? Biztos Cullen – szólt gúnyos hangon.
- Nem, nem ezt mondtam. Csak tudod, nekem már van valakim. – Hirtelen nem jutott semmi más az eszembe.
- Értem, és ki az? Tán Dan? – kérdezte. Azt se tudtam, hogy ki az a Dan.
- Nem. Ő New Yorkban maradt – mondtam.
- Aha, értem. Akkor… – Már ment volna, mikor utána szóltam.
- Tom! – fordult meg. – Én tényleg nagyon sajnálom. – Ő csak bólintott, majd tovább ment. Benéztem a terembe. Edward az ajtóban állt, és engem figyelt, mosolyogva. Nem tudom, miért örült neki ennyire, hogy elküldtem Tomot. Biztos azt hitte, hogy teljesen levett a lábamról. Ez igaz volt, de neki erről nem kellett tudnia. Egy ideig álltam a tekintetét, majd elindultam a következő órámra, ami testnevelés volt.

Átöltöztem, és vártam a tanárt, közben az a pillanat járt az eszemben, amikor tekintetünk találkozott a terem előtt. Megint úgy nézett rám, mint a házukban, és nem tudtam mire vélni. Tőle nem. Olyan furcsa volt, és most nem arra értem, hogy vámpír, hanem a viselkedése. Megváltozott.
Már mindenki bent volt az öltözőben, kivéve Bellát, de nagy nehezen „befutott” ő is, és az ő gyorsaságával átöltözött. Mikor becsöngettek, bementünk a tornaterembe, és a tanár megmondta, mit csináljunk, amíg távol van.

Megint futással kezdtünk, mint mindig, majd azután bemelegítettünk egy kis gimnasztikával. Pár perccel később bejött a tanár egy másik csoporttal, és azt hittem, menten összeesem.
Edward is közöttük volt a sor végén, Alice-szel, és Jasperrel. Megállt bennem az ütő, szerintem még levegőt is elfelejtettem venni. Nem igaz, hogy én milyen peches vagyok... - gondoltam. - De legalább meg van köztünk a távolság.
Tíz percig élvezhettem a távolságot. A tanár kitalálta, hogy párokat kell alkotni, de nem mi választjuk, hogy kivel legyünk, hanem ő. Remek, mondhatom, mert ugye fiú-lány párosnak kellett lennie. Alice persze Jasperrel volt egy párban, Bella Tomot kapta, Én pedig… Edwardot. Most ez a dolog nagyon nem jött jól, mivel csak kettőnknek nem volt még párja, ezért tett minket össze.
- Nem tudnád mondjuk meggyőzni a tanárt, hogy legyél Bellával? – kérdeztem gondolatban. Úgy gondoltam, hogy majd beveti az Edward-féle nézést, és akkor mindent el tud intézni.
- Ennyire félsz tőlem? – kérdezte suttogva.
- Nem, de a távolság – suttogtam én is. Igyekeztem tőle a legtávolabb állni, de valahogy nem sikerült, mert mintha mágnes lettem volna, ő pedig egy fém darab, amit vonzottam volna.
- Felejts már el ezt a butaságot! – mondta, mire hitetlenkedve néztem fel rá, majd el is fordítottam a tekintetemet.
- Sajnos nem lehet, de ha te nem teszed meg, akkor majd én – mondtam, és elindultam a tanár felé, ám Edward megragadta a karomat, s visszahúzott. A szívem örült kalimpálásba kezdett, amikor megérintett, és láttam a szemében valami huncut csillogást; azonnal elhúzódtam tőle. - Miért nem engeded, hogy…?
- Mert nem és kész! Ezt meg kéne beszélnünk, nem gondolod? – kérdezte, és elengedett, majd gyorsan körbenézett, hogy figyelnek-e minket.
- Nem, nem gondolom, de te nem értheted, hogy miért teszem ezt – suttogtam továbbra is.
- Akkor magyarázd el! – mondta, és tudtam, hogy most megfogott. Nem mondhattam el neki az igazságot, de szerencsémre a tanár kiadta a feladatot, így megúsztam a válaszadást.

Alig vártam, hogy vége legyen az órának, és fellélegeztem, mikor az öltözőben ültem. Eldöntöttem, hogy mindenképp kerülni fogom Edwardot.
Már mentem volna kifele a teremből, mikor megállított Kate azzal, hogy a nevemet kiabálta az öltöző túlsó feléből.
- Jenny, milyen volt Edwarddal lenni párban? – kérdezte. Minden tekintet rám szegeződött, és tudtam, hogy mindenki a válaszomra várt.
- Ugyanolyan, mintha a te pároddal lettem volna – mondtam nevetve, de ez egy ideges nevetés volt. – Semmi különös, nem érdekel Edward – tettem hozzá, azzal fogtam magam, és kimentem az öltözőből. Edward a női öltöző előtt állt, lábát a falnak támasztotta, karba font kézzel, és engem nézett. Tudtam, hogy hallott minden egyes szót, de nem foglalkoztam vele. Tisztában voltam vele, hogy szemétség, amit teszek, de keménynek kellett mutatnom magam. Indultam volna tovább, de meghallottam a szomorú hangját.
- Azt hiszed, hogy meg foglak gyűlölni, azért, ahogy viselkedsz velem? – kérdezte bánatosan. Háttal álltam neki, és nem néztem rá, nem is tudtam volna. – Bármit is teszel ellenem, nem foglak utálni. Ezzel a távolság tartással nem érsz el semmit – tette hozzá. Tudtam, hogy igaza van, de nem értettem, miért akar velem lenni. Igen, a legjobb barátok voltunk, de csak bekavartam. Az a csók… Bár nem viszonoztam, mégis furcsa érzéseket váltott ki belőlem. Úgy éreztem, hogy elárulom a barátnőmet. - Még mindig a csókra gondolsz – suttogta a fülembe már a hátam mögött állva, én pedig összerezzentem. Hideg lehelete csiklandozta a fülemet, és megint hatalmába kerített az az érzés, mint, amikor megcsókolt.
Gyorsan vettem a levegőt, és alig bírtam magamat megnyugtatni. Felé fordultam, és a szemébe néztem, majd mikor összeszedtem magamat, megszólaltam.
- Csak mert nem tudom a választ, azért. De szerintem még te magad sem tudod pontosan, hogy miért tetted, csak azt, hogy megtetted. – Itt szünetet tartottam, majd folytattam. - És ez a távolság tartás jó ötlet, mert nem kell veled lennem. Utállak, fogd fel! Nem a csók miatt, talán az döbbentett rá, hogy távol kell maradjak tőled. – Ezt mind mérgesen mondtam a szemébe, majd tovább álltam. Még láttam az arcán a döbbenetet, mikor elfordultam, de nem törődtem vele, vagyis nem akartam vele foglalkozni. Tudtam, hogy megbántottam, de úgy gondoltam, ez majd távoltarja tőlem, és elfelejthetem… lassan…

Egész nap ilyen voltam vele. Amikor találkoztunk a folyosón semmibe vettem, és mikor odajött hozzám Alice, hogy Edward azt üzeni, álljak le ezzel a távolság izével, megmondtam barátnőmnek, hogy azt üzenem neki, ne üzengessen másokkal. És azt is hozzátettem, hogy nem szeretnék egyiküknek sem a közelében lenni, még Alice közelében sem.
Fájt, hogy ezt kellett neki mondanom. Alice meglepődött azon, amit mondtam, és bocsánatot kértem tőle, de ha Edward ezt nem érti meg, akkor sajnos nemcsak a Cullenéket, de magamat is ezzel kellet sújtanom. Nagyon megkedveltem őket, de bizonyára azt hitte, hogyha a többieknek szabad, akkor neki is. Bevonultam a mosdóba, és elkezdtem sírni. Minden bánatomat kisírtam. Nagyon, de nagyon fájt, hogy ezt mondtam Alice-nek, mert ő volt a legeslegjobb barátnőm az egész világon, és Bella is. Igyekeztem nem pirosra sírni a szememet, de nem nagyon ment. Még nagyon ki sem tudtam adni magamból mindent, hisz bejött pár lány, nekem pedig el kellett onnan mennem. Visszafojtottam a könnyeimet, és próbáltam összeszedni magamat.

Kijöttem a mosdóból, és már nem sírtam, így az ebédlő felé vettem az irányt, és lehajtottam fejemet, nehogy észrevegyék, hogy nemrég bőgtem.
Nem ettem semmit, csak egy ásványvíz volt előttem, és azt kortyolgattam. Nem tudtam volna enni, legszívesebben hánytam volna magamtól. Mindenkit ellöktem magamtól. Mikor bejött az összes Cullen az ebédlőbe, rájuk emeltem a tekintetemet. Láttam Alice arcán a szomorúságot, ahogy Edwardén is, és mindegyik Cullen gyerek engem nézett. Levettem róluk a szemem, majd felálltam, és kimentem, nemcsak az ebédlőből, hanem a suliból is, és hazafelé mentem, sírva.