Sziasztok!
Igen, újra itt vagyok, de velem együtt a történet is visszatért. Nem mintha elment volna, vagy ilyesmi, csupán lassan három hónapon át jóformán semmit sem írtam:( Ráadásul úgy eltűntem, hogy senki sem tudott rólam semmit... Nem is jelentkeztem, amit szörnyen röstellek. Meg is értem, ha senki sem olvas már, mert nagyon elhanyagoltam a történeteket...:( Nem mondok kifogásokat, de okom volt rá, higgyétek el. Sőt, egy új történet van születőben... Hirtelen pattant ki a fejemből, és ez az új munkahelyem érdeme.:) Nem ezután lesz, hanem majd később. Akit érdekel, az maradjon majd ezután a történet után a rendszeres olvasóim között, hisz ide is ki fogom írni, amint megírom.:)
Ó, és még egy közlendő hír:) Facebookon megnyílt a történet klubja. Már február elején megnyitottam, de csak akkor szerettem volna itt is közzé tenni, mikor hozom az új részt.:) Ezen a linken eléritek. Nincs nagy nyüzsi, hisz szerintem senki sem tud még róla.
http://www.facebook.com/pages/A-lehetetlen-is-lehets%C3%A9ges-Szerelem-vagy-hal%C3%A1l-Szerelem-az-ellens%C3%A9gb%C5%91l/105322139542257?ref=ts
A másik pedig, hogy köszönöm a kommentárokat az előző fejezethez. Tényleg nagyon köszönöm.:) Őszintén remélem, hogy van még valaki, aki olvas. Mert tudom, hogy milyen vagyok... Más már lassan befejezi a történetét, én pedig sehol sem vagyok. Igyekszem behozni a lemaradásomat.:)
Bocsánatot kérek! Tényleg nagyon sajnálom!:(
Remélem, elnyeri a tetszéseteket a rész.:) Jó Olvasást Kívánok!:)
Beteszem az előző rész végét, mert olyan régen volt rész, hogy szerintem már senki sem emlékszik a végére.:)
- Rendben, egy óra múlva a Pláza előtt. – Azzal letette a telefont, én pedig, mint akit ágyúból lőttek volna ki, úgy rohantam fel az emeletre felöltözni egy rendes ruhába, hisz egy pólóban és mackónadrágban nem mehettem el. Közben hívtam egy taxit, ami tíz perc múlva már a ház előtt volt, majd elindultam a találkozó helyre, miközben azon kattogott az agyam, hogy Alice hogyan fog viszonyulni hozzám, amikor meglát. Vajon tényleg annyira megharagudott rám, hogy ezek után már nem is akar majd a barátnőm lenni? Amennyire elszúrtam a dolgokat, bármi megtörténhet.
ALICE. HA VÉGLEG ELVESZÍTENÉM A BARÁTSÁGÁT, akkor még egy olyan személy lenne az életemben, akit saját magam szakítottam ki a szívemből, és csak azért, mert úgy gondoltam, hogy nekem könnyebb nélküle. Nem Alice-re vonatkozott, hanem másra, és, mert abban a pillanatban nem tudtam gondolkodni. Annyira nem vallott Edwardra, hogy mást küldjön a gondjai elintézésében. Úgy éreztem, hogyha Alice-éket is távol tartom magamtól, akkor még ennyire sem tud a közelembe férkőzni. De beláttam, hogy ez így nem helyes. Attól, hogy el akarom rejteni az érzéseimet, nem kell elüldöznöm magam mellől azokat, akiket szeretek. Edwardnak nem kell megtudnia, hogyan érzek iránta, de nem tudnám leplezni. Nem menne. A távolság az, ami működik, bár fájdalmas, mégis… mégis úgy érzem, hogy így nem gyengülök el.
Kiszálltam a taxiból, és beálltam a Pláza eresze alá, mert eleredt az eső. Bevallom, féltem. Féltem, hogy nem fog megbocsátani, és elveszítem őt is. Őt már sikerült, Alice-t nem akartam. Álltam, és vártam, hogy megérkezzen. Háromnegyedóra alatt értem ide, pedig inkább hamarabb jöttem volna, de nem vámpír vezette a taxit.
Az ujjaimat tördeltem, miközben várakoztam, és mikor megláttam a sárga Porschét, a szívverésem felgyorsult, és a gyomrom összeugrott. Nem tudtam, hogy mire számíthatok, és úgy éreztem, rögtön szívinfarktust kapok.
Alice kiszállt a kocsiból, és elindult felém, én pedig csak néztem kecses lépteit, és ahogy - mint egy balerina - mellém táncolt.
- Szia! – köszönt fagyosan, de nem nézett rám.
- Szia! Alice, én tényleg nagyon sajnálom, hogy ez történt, teljes joggal haragszol rám, és megértelek. Nem tudom, hogy hogyan tudnám ezt jóvátenni. Te vagy a legjobb barátnőm, és tudnod kell, hogy nem miattad történt…
-… hanem Edward miatt – fejezte be a mondatomat, de én nem erre gondoltam.
- Nem, miattam. Félek az iránt érzett érzelmeimtől, és igyekeztem ezt titkolni, nemcsak magam elől, hanem előle is. Hogy ezt megvédjem, távol kell legyek tőle, de nem tőled. Kérlek, ne haragudj rám…
- Shh! – tette mutatóujját a számra. – Már nem haragszom rád – mosolygott, majd megölelt. – Gyere, menjünk vásárolni! – mondta, majd megragadta a kezem, és befele kezdett húzni az épületbe, én pedig engedelmesen követtem, mert bármit megtettem volna azért, hogy lássam, boldog. - Csak ezzel az eggyel tudsz kiengesztelni, na és persze azzal, hogy eljössz a partira, amit szervezek.
- Partira? – kérdeztem meglepetten. Persze, ha nem vagyok velük, én ezekről nem tudok. Izgalommal töltött el, hogy ismét láthatnám Edwardot. Komolyan már magam sem értettem. Egyszer távol akarok tőle maradni, máskor pedig a közelében szeretnék lenni. Tudtam, hogy majd meg akarja beszélni velem a dolgot, de… inkább a távolság. Ha belelát a fejembe, akkor végem van, hisz a közelében nem tudok értelmesen gondolkodni. Igen, azt mondtam neki, hogy egy hétig még tartsuk meg a távolságot, de lehet, hogy elhúzom. Lehet, hogy majd nagyon sok időt töltene velem, nekem pedig nincs póker arcom, mint neki.
- Igen, pár hét múlva lesz, és úgy döntöttem, hogy most vesszük meg neked a ruhát – mosolygott, de a hangjából kihallottam azt, hogy „ha tetszik, ha nem”, én pedig nem ellenkeztem vele. Miért is tettem volna? Annyira bele szokta magát élni a vásárlásba, én pedig nem akartam elrontani a kedvét.
- Egyébként, ez milyen parti lesz?
- Hát… Igazából most lesz ilyen először, de még nem adtam neki nevet, viszont azt már tudom, hogy kékben leszel – szólt mosolyogva.
- Kékben? Miért pont kékben? – Meglepetten néztem rá. Csak azt ne mondja, hogy valami kék buli lesz, bár szeretem ezt a színt, de lehet, hogy egy idő után fájna a fejem a sok egyforma színtől.
- Mert az Edward kedvenc színe – magyarázta, mire minden kép a kék buliról elillant.
- Mi köze ehhez Edwardnak meg a kedvenc színének? – És ekkor leesett a tantusz. – Én nem akarok a bátyádnak tetszeni.
- Nem baj, akkor is abban leszel, láttam, és nem tudsz ellene semmit sem tenni – mondta mosolyogva. Mintha nem is Alice lett volna. Nem értettem őt.
- Azt hittem, örülsz, hogy Bella Edwarddal van, de ez olyan, mintha… mintha…
- Mintha azt akarnám, hogy csavard el a bátyám fejét? – kérdezte, mire csak bólintottam. – Bella is a barátnőm, és persze, hogy örülök a boldogságuknak csak…
- Csak? Ugye nem azt akarod elérni, hogy Bella féltékeny legyen? – Nem felelt. – Miért?
- Mert úgy látom, hogy elhanyagolja őt. Ha látja, hogy Edward flörtöl veled, akkor lép valamit… Érted? – Itt valami sántított, de ismertem már annyira Alice-t, hogy tudjam, nem mondd nekem többet annál, mint amennyit akar. Belementem a dologba, mert ha nem teszem, akkor megtalálja a módját, hogy beleegyezzek.
- És ti miben lesztek? – kérdeztem, mikor már bent voltunk az üzletben. – Úgy, értem, hogy…
- Tudom, hogy érted – mosolygott. - Rosalie feketében, Bella kékben, Esme zöldben, a fiúk öltönyben lesznek, de semmi nyakkendő – sorolta mindenkinek a ruháját.
- És rajtad mi lesz?
- Rajtam ezüstszínű ruha lesz, és egy hozzá illő cipő – mondta mosolyogva, miközben a szeme csillogott, ahogy elképzelte a ruhacsodát. Bizonyára a látomásában látta, vagy az újságban nézegette a különféle koktélruhákat. Alice mindig is kivirult, ha vásárlásról volt szó.
Egy boltban akár órákat eltöltöttünk, pedig pontosan tudta, milyen ruha lesz rajtam. Persze csak azért maradtunk olyan sokáig egy üzletben, mert megtetszett neki felső, nadrág, vagy valami más, és felpróbálta, vagy épp engem küldött a próbafülkébe.
Minden ruhát fel kellett próbálnom, amit adott nekem, és amit nem akartam megvenni, azt is rám tuszkolta Alice. Végig jártuk az összes tíz ruha és cipő boltot, és végül az utolsóban megtaláltuk azt a kék ruhát, amiben a látomásában is látott. Megvettük a hozzá illő cipőt, majd kifizettük a ruhát is.
Körülbelül hat óra körül járhatott az idő, mikor kiléptünk a Plázából egy csomó szatyorral a kezünkben. Már épp el akartam tőle köszönni, mikor megelőzött.
- Mégis mit képzelsz?! Azt hiszed, hagyom, hogy egyedül elindulj haza? – kérdezte szigorúan.
- Én… - kezdtem volna, de ismét közbeszólt.
- Ne mondj semmit, hazaviszlek! – szólt határozottan, majd elindultunk a parkolóba. – A barátnőm vagy, Jenny. Tudom, haragudtam rád, de már nem, és nem engedem, hogy egyedül csámborogj az utcán. Edward ki is tekerné a nyakamat. – Meglepett az utolsó mondata, és hirtelen nem is tudtam reagálni. Mi köze ehhez Edwardnak? Nem kell aggódnia értem, inkább Bellára figyeljen, és hagyjon engem békén! Erős szavak voltak tőlem, főleg, hogy tudtam, csak jót akar. Makacsul ragaszkodtam az elhatározásomhoz, és nem szerettem, mikor Edward apáskodott felettem, vagy megszabta, hogy mit csináljak.
- Nem érdemlem meg, hogy ilyen barátnőm legyen, mint Te – mondtam, és úgy tettem, mintha meg sem hallottam volna az utolsó mondatát.
- Megbocsátottam, nem? – kérdezte mosolyogva, mire bólintottam.
- Ti mind annyira kedvesek vagytok hozzám – mondtam bánatosan, és magam elé képzeltem mindegykőjük arcát.
- Ne rágódj ezen, Jenny; majd minden megoldódik magától – mondta, majd leállította a motort. Észre sem vettem, hogy már a ház előtt álltunk. Alice olyan gyorsan vezet, hogy elmehetne taxisofőrnek abba a francia filmben. Helyettesítheti Samy Nacérit. – Holnap találkozunk a suliban, és lehetőleg ne kergess el – mosolygott folyamatosan, nekem pedig követtem a példáját. Annyira boldog voltam, hogy visszakaptam a barátnőmet. Alice sosem tudott sokáig haragudni valakire, és én ezt is szerettem benne.
- Rendben – nevettem -, csak Edward maradjon távol tőlem – mondtam, miközben az ajtó felé vittük a szatyrokat.
- Ezt ne velem beszéld meg, hanem vele. Szia! – ölelt magához, majd gyors léptekkel visszament az autójához, és elhajtott. Igaza volt, ezt Vele kellett megbeszélnem, de azt nem tudtam, hogyan. Talán telefonon, mert akkor távol lennék egymástól, de legalább megbeszélnénk a dolgot.
Amint beléptem az ajtón, anyu egyből rákezdett. Igaza volt abban, hogy nem szóltam neki, miszerint elmegyek vásárolni, és megígértem, hogy ezentúl mindig hagyok üzenetet, bárhova is megyek. Ezután mindketten elindultunk a saját dolgunkra. Felmentem a szobámba a szatyrokkal a kezemben. Nem értettem Alice-t, miért kellett ezeket megvennem, mikor nincs szükségem rá. Azt tudtam, hogy ő minden nap mást vesz fel, és kétszer egy ruhát nem hord, de én tökéletesen elégedett voltam a sajtjaimmal. Voltak kedvenceim, amiket többször is felvettem, persze miután ki lett mosva.
Mikor felértem a szobámba, és átléptem a küszöböt, megcsapott a hideg. Határozottan emlékeztem, hogy becsuktam az ablakom, most pedig nyitva volt. Anya sosem szellőztetett helyettem, és én tudtam, hogy ez mit jelent. Felment bennem a pumpa, és ha elég erős lettem volna hozzá, még kapott is volta tőlem…
- Edward! – szólítottam mérgesen, de halkan, nehogy anya meghallja. Mégis mit hitt volna, ha ránk nyit. Biztos azt hinné, hogy a pasim, vagy valaki, aki épp el akar rabolni.
- Igen? – hallottam a hangját közvetlenül a fülem mellett. Rögtön az ablakhoz ugrottam, és a szívem eszeveszett dübörgésbe kezdett. Edward vigyorogva nézett rám, és biztosra vettem, hogy hallotta a gondolataimat. Imádott bennük kutakodni, pedig azok csakis az enyémek voltak. Végignéztem rajta, és meg kellett állapítanom, hogy még mindig ugyanolyan jóképű, és ellenállhatatlan volt, mint pár héttel ezelőtt. – Csak nem meg ijesztettelek? – kérdezte féloldalas mosolyával, amivel majdnem rávett arra, hogy ne gondoljak a távolságra, és „repüljek” a karjaiba. Hiányzott, és komolyan úgy viselkedtem, mint egy szappanopera főszereplőnője. Mindig azt hajtogatja, hogy szerelmes a férfibe, és hogy nem lehetnek együtt a szerelmével, miközben a férfi is ugyanúgy oda van érte. Ez nálam nem így volt. Egyirányú volt az érzelem, és ahogy a főhősnő, én sem tettem az ellen, hogy ismét a szeretett férfi mellett legyek. Makacs voltam, és továbbra is ragaszkodtam a távolsághoz.
- Nem, csak tartom a távolságot, amit te nem – mondtam az ablakhoz lapulva, miközben görcsösen szorongattam az ablakpárkányt, és kerültem a tekintetét.
- Miért kéne távolságot tartanom? Alice sem tart – érvelt, mire felé fordítottam a fejemet.
- Alice-nek meg van engedve, ahogy a többieknek is, kivéve neked – magyaráztam.
- De… Miért? – kérdezte. – Ez, így nem érvényes – lépett egyet közelebb.
- Sajnálom, Edward. Bírd ki, csak egy hét – mondtam. Nem értettem, miért olyan nehéz neki.
- Egy hét? Szerinted azt, hogy fogom kibírni? – kérdezte értetlenül, és még egy lépést tett előre.
- Edward, én nem a csajod vagyok, hogy ne tudjál nélkülem meglenni, ez Bella reszortja – mondtam, és karba tettem a kezem a mellkasom előtt. Mindig barátnőmet hoztam fel, mert reménykedtem benne, hogy majd vele fog foglalkozni a legtöbbet, nem pedig velem. – Tartsuk meg a távolságot. Ez olyan, mint, ami Jake-ék és köztetek van az a határ. Nálunk is egy ilyen bizonyos határ van, csak ezt egyedül te nem lépheted át, ennyi az egész. – Összevonta a szemöldökét. – Számomra tökéletes ez a távolság; te az ajtónál vagy, én pedig az ablaknál.
- És a matek meg a töri órák? Azt, hogy akarod elkerülni, miután nem tudtak áttenni semelyik idegennyelvórára sem? – kérdezte, majd tett felém még egy lépést, így már három métert tett meg felém, én pedig nem nagyon tudtam hátrább menni.
- Honnan tudod, hogy nem mehetek át máshová? – kérdeztem, mire Ő csak mosolygott ezen. Egyből megértettem mindent, és kezdett összeállni a kép. – Te… Te mondtad a nőnek, hogy mondja azt, nincs több üres hely, ugye? – kérdeztem, és most már vigyorgott. Egyszerű volt neki, hisz tudta, mire készülök, sőt, gyorsabb volt nálam, és a vonzerejével még a recepciós nőt is meggyőzhette. Bedühödtem, odaálltam elé, és lekevertem neki egy pofont, olyan nagyot, amilyet csak tudtam. Neki meg sem kottyant, de nekem megfájdult a kezem, viszont ez engem nem érdekelt. Újra próbálkozni akartam, de elkapta a kezemet, majd leszorította magam mellé, és a szabadon maradt kezem is mellé fogta. Túlságosan közel volt hozzám az arca, éreztem hűs leheletét, és bódító illatát. Ez volt az a helyzet, amit igyekeztem elkerülni. Eddig sikerült is, de most kudarcot vallottam.
- Eressz el! – szólaltam meg elkábulva. Volt egy olyan érzésem, hogy ez is valami vámpír képesség lehetett.
- Nem, mert megint kezet emelsz rám – mondta mosolyogva. Most nem tudtam eldönteni, hogy mulat rajtam, vagy élvezte, ahogy felpofoztam. Sosem értettem, hogy a férfiak miért szeretik az erőszakot abban. Az ilyeneknek ez előjáték, de biztosra vettem, hogy Edward nem ilyen. Nem tűnt olyannak, tehát az első alternatívára tettem le a voksomat.
- Nem foglak megint felpofozni, csak engedj el! – Pont az ellenkezőjét szerettem volna, de próbáltam nem erre gondolni.
- Nekem jó így – mosolygott, és még jobban magához szorított. Amikor mellünk összeért, még a pólóján keresztül is éreztem hideg és kemény testét. Kellemesen megborzongtam a karjai közt, és tekintetem ajkaira vándoroltak.
- Élvezed ugye? – kérdeztem felébresztve magamat. – Engedj el, Edward, a távolság – győzködtem, de úgy tűnt, hogy hasztalan a próbálkozásom.
- Jenny, felejtsd el a távolságot - mondta.
- Nem, Edward! Pont ezért kell... Hát még mindig nem érted, ugye? – kérdeztem. A szívem örült gyorsan vert, miközben beszéltem hozzá, és tisztában voltam vele, hogy hallja mindegy egyes dobbanását.
- Mit kéne értenem?
- Azt, hogy, amit teszel az nem jó. Én próbálom nem félreérteni a szándékaidat, mert tudom, hogy Bellát szereted, és próbálok ezektől az érintésektől megszabadulni – mondtam, és mikor láttam rajta, hogy elkalandozott a figyelme, kibújtam az öleléséből. - Most, menj el, kérlek! – Kapkodva vettem a levegőt, miközben a gyomromban a pillangók össze-vissza repkedtek.
- Holnapra felejtsd el ezt a távolság dolgot – szólalt meg már az ablaknál állva. Gyorsan mozgott, és talán elszoktam tőle, hisz nagyon régen voltunk egyedül úgy, hogy bátran adhatta önmagát.
- Csak szeretnéd – suttogtam. Tudtam, hogy szemétség volt részemről, de csak így védhettem meg a titkomat. El kellett veszítenem a barátságát ahhoz, hogy ne okozzak magamnak még nagyobb fájdalmat. Önző voltam, mert a saját érzéseimet helyeztem előbbre, nem pedig az övét. Edward aranybarna szemeivel az enyémeket fürkészte, én pedig elpirultam, és elfordítottam a tekintetem róla. Pont a szekrényem mellett álltam, ami nyitva volt. Az ajtaján egy tükör lógott, ami az ablakomra nézett, így láttam, hogy elmosolyodott, majd kiugrott az ablakon.
Miután Edward távozott, eldöntöttem, hogy másnap mindenkitől bocsánatot fogok kérni.
A suliba érve Alice rögtön „lecsapott” rám, és el sem mozdult mellőlem. Minden órámra elkísért - de néha csatlakozott hozzánk Jasper is -, és elém is jött az óra végén. Nem értettem, miért csinálta ezt. Persze örültem neki, ez nagyon kedves volt a részéről, de ott voltak a többiek is, nemcsak én.
Egyik szünetben Alice mindegyik testvérét az egyik üres terembe hívta, kivéve Edwardot. Sietnem kellett, hisz aki gondolatolvasó, hamar rájön mindenre. A „kupaktanács” azért gyűlt össze, hogy mindenkitől bocsánatot kérjek. Roselie-t különösképp nem nagyon érdekelte, de a többiek örültek neki. Em a vállamba bokszolt, amitől a karom teljesen elzsibbadt. Jasper megértően mosolygott, majd amikor Alice a többieknek csacsogott valamiről, azt mondta, hogy jól gondoljam meg, mit teszek, mert lehet, hogy a később, már túl késő lesz. Nem értettem, mire akart ezzel célozni, de mindenestre megfogadtam a tanácsát. Persze ezután egyfolytában ezen járt az eszem.
A nap további részében Alice-szel beszélgettem az elmúlt napok eseményeiről, hisz volt mit bepótolnunk. Edwardról csak pár szót ejtettünk, de amint kimondtuk a nevét, ő abban a pillanatban megjelent. Pontosan tudtam, milyen órái voltak, és hogy ő épp az ellenkező irányba tartott, vagyis felénk. Alice azt súgta a fülembe, hogy a távolság felbontásával próbálkozik, de barátnőm gyorsabb volt, így ezt megelőzte. Szerintem még egy nyakast is lekevert volna neki. Ezen a képen elnevettem magam. Alice nem értette, mi ilyen vicces, Edward annál inkább. Minden egyes lépésemet követte. Mikor a szekrényemnél álltunk Alice-szel, ő a folyosó túloldaláról figyelt minket karba font kezekkel. Morcos fejet vágott, ami nagyon aranyos volt. Igazából nem értettem őt. Nem voltam a szereleme, hogy lófráljon körülöttem. De úgy gondoltam, Edward mindig is bonyolult lesz számomra. Mielőtt elment volna órára, motyogott magának valamit, mire kérdőn néztem Alice-re.
- Azt mondta rám, hogy:Áruló” – utánozta Edward hangját, majd elnevette magát, én pedig csak mosolyogtam. Annyira szerettem Alice-szel lenni. Ő mindig felvidított, és mindig volt egy kedves szava hozzám, vagy bárki máshoz.
A menzán külön ültem Tőlük, de sokszor néztünk össze Alice-szel, és néha jelezte a szemeivel, hogy Edward legszívesebben odajönne hozzám megbeszélni a dolgokat, de mutatta, hogy felbérelte Jaspert, hogy majd ő visszafogja az indulatait. Ezen elmosolyogtam magam. Persze Kate-ék nem tudták min nevetek, majd mikor kérdőn néztek rám, én csak a fejemmel intettem, hogy „semmi”.
Nagyon jó volt ez a nap, hisz nem éreztem feszültnek magam, minden rendben volt, amíg…
- Szia! – hallottam meg azt az ismerős hangot, amit már egy ideje próbálok elkerülni, de sehogy sem sikerült.
- Szia! – fordultam Edward felé, de a három lépés távolságot betartottam.
- Hazavihetlek? – kérdezte mosolyogva, és igyekezett a távolság felbontásával, de tudtam, hogy csak azért teszi, hogy idegesítsen.
- Mintha nem tudnád a válaszomat – mondtam, és másfelé néztem, hogy véletlenül se találkozzon a tekintetünk. Aranybarna szemeivel bármire rá tudott venni. Mintha hipnotizált volna. Amikor újra megszólalt, ránéztem.
- Azért reménykedtem benne, hogy megváltozik a döntésed – mondta azzal a csábos féloldalas mosolyával, majd közelebb lépett hozzám, én pedig elfelejtettem levegőt venni. Éreztem, hogy közel járok ahhoz, hogy igent mondjak neki, mert akkor veti be ezt a mosolyát, ha azt akarja, hogy az legyen, amit Ő akar. Nem értettem magam. Miért pont ő? Miért nem más?
- Nos, tévedtél, mert nem – mondtam, majd tettem egy nagy lépést hátra.
- Egyébként, nemcsak téged vinnélek haza, hanem Bellát is – mosolygott. Bizonyára ezzel azt akarta elérni, hogy velük menjek. Egy-két perc gondolkodás után úgy döntöttem, hogy nem lenne különösebb gond, mert úgy sincs a közelemben, annyira. Bár magam is haza tudtam volna menni.
- Rendben – már majdnem szólt volna, mikor folytattam –, de a kocsi ajtójához fogok húzódni.
- A távolság – sóhajtott. - Rendben, ha ragaszkodsz hozzá. – Ő pedig csak nevetett. Tényleg nagyon ostoba voltam. Olyan gyerekesen viselkedtem. Semmi értelme nem volt ennek a dolognak, bár én makacsul ragaszkodtam hozzá, ahogy Edward is mondta.
Barátnőm már a kocsinál várt minket, bár eléggé meglepődött, mikor látta, hogy szerelme és köztem öt méter távolság volt. Olyan hatást kelthettünk, mintha ellenségek lettünk volna, és minél távolabb akartunk volna kerülni egymástól. De Edwardot látszólag nem érdekelte, mit gondoltam a közelségéről, hisz miután villámgyorsan besegítette Bellát az autóba, rögtön mellettem termett, és kinyitotta nekem az ajtót. Pontosabban, akarta, mert inkább magam szálltam be a kocsiba. Tényleg olyan volt, mint ha rosszban lennénk.
Egészúton a kocsi ajtajának préseltem magam, és Bella háta mögött ültem - nem mintha eddig nem ott ültem volna, de most még inkább. Mint valami tíz éves, úgy viselkedtem.
- Miért vagy olyan közel az ajtóhoz? Mindjárt kiesel – szólalt meg Bella, mire a visszapillantó tükrön keresztül vizsgálta az arcomat Edward. Nem volt nehéz észrevenni, hogy olvasni akart a gondolataim között.
- Bizonyára elmondta neked Alice, vagy Edward – mondtam.
- Igen, el, de szerintem erre semmi szükség.
- Még egy ember, aki mellettem áll – mosolygott Edward. Bizonyára büszke volt magára, bár egyetértettem vele, mégsem mentem bele a dologba. Nem ő tehetett róla. Egyedül én, mert féltem attól, hogy nem tudom kordában tartani mellette a gondolataimat.
- Akkor is fenntartom - feleltem mire arcára fagyott a mosoly.
- Tudom, még egy hétig. Úgy teszel, mintha leprás lennék – szólt.
- Nem teszek úgy, de nem fogok veled veszekedni – mondtam. Az út további része csendben zajlott, nem szólt senki sem egymáshoz, kivéve akkor, mikor Edward azt mondta, húzódjak beljebb, hogy le tudja húzni az ablakot, mert ha nem, akkor ki fogok repülni az ablakon. Ezen csak Bella és Edward nevettek, én pedig csak annyit mondtam „nagyon vicces”.
Amikor hazaérkeztünk, elköszöntem tőlük, és bementem a házba, majd megvártam, amíg
Edward elhajt, s végre megszólalhattam gondolatban is, mert attól tartottam, hogy esetleg megint olvas benne, mint ahogy szokása.
Fúú! Nagyon mérges vagyok rá. Húsz perc gyaloglás a suli innen, oda-vissza, de ha ő vezet, akkor csak öt-nyolc perc, most pedig volt negyed óra, mire ideértünk. Direkt csinálja, hogy engem bosszantson, tudom. Bár… lehet, hogy igaza van, nem kell ez a távolság, de akkor ne érjen úgy hozzám, mintha a barátnője lennék, vagy inkább jobb, ha egyáltalán nem érne hozzám. Persze ezt nem akarom, mert vágyok az érintésére mindennél jobban, de… Meg van! Ezt fogom tenni, és ezt holnap közlöm is vele.
Elmélkedésemből egy kopogtatás ébresztetett fel. Nem tudtam elképzelni, ki lehet az. Megfordultam, és kinyitottam az ajtót, majd Alice rontott be rajta - majdnem fellökve engem – miközben annyit mondott, hogy:
- Beszélnünk kell! – Kétségbeesett volt a hangja, és tudtam, hogy valami nagy baj lehet, mert még sosem láttam még ilyennek.
- Neked is, szia! – mondtam értetlenül.
- Ezt már régóta látom, de nem szóltam róla Edwardnak, nem akarom, hogy valami örültséget csináljon – szólalt meg, és közben fel-alá járkált az előszobában idegesen.
- Alice, miről beszélsz? – kérdeztem.
- Bellával már beszéltem erről, de nem tesz ez ellen semmit, pedig megmondtam neki, hogy ennek nem lesz jó vége, ki fogok készülni. Igyekszem nem a látomásaimra, és a beszélgetéseinkre gondolni. Ha így folytatom, Edward gyanakodni fog. Azt mondta, nem tudja, hogy mondja el neki. – Még mindig fel-alá járkált, engem pedig már kezdett idegesíteni. Nem tudtam, hogy pontosan miről beszélhetett, de igyekeztem kideríteni. Tisztára olyan volt, mint valami szappanoperában. Megállítottam barátnőmet, és bekísértem a nappaliba, majd leültettem a kanapéra, majd én is helyet foglaltam mellette.
- Alice, nyugodj meg, és magyarázd el, hogy miről van szó, mert egy mukkot sem értek belőle – mondtam. Ideges volt, ez látszott rajta, és mikor rám nézett, szomorúságot véltem felfedezni aranybarna szemeiben. Felém fordult az egész testével, és megfogta a kezemet.
- Meg kell ígérned, hogy nem mondod el Edwardnak, rendben? Ígéred? – Bár még pontosan nem tudtam, miről van szó, de rábólintottam a dologra.
- Ígérem. Edward semmit sem fog megtudni – nyugtattam meg. – Most pedig magyarázd el, légy szíves, hogy mi folyik itt. – Elengedte a kezemet, majd nagy levegőt vett, és elkezdte.
- Tudod, hogy látom mindenkinek a jövőjét. – Bólintottam. – Viszont a farkasokét nem. –Tudtam, hogy farkasok szó alatt Jacob-ékra gondolt. Úgy tűnt, tőmondatokban mondja el nekem a bevezetőt, hogy megértsem a mondanivalóját.
- Az meg hogy lehet? – kérdeztem meglepetten, mert eddig mindig azt hittem, hogy Alice mindenki jövőjét látja.
- Azt még én sem tudom, de most nem ez itt a lényeg, hanem az, hogy Bella… - Itt szünetet tartott, majd ismét belekezdett. – Nos, hogy… Bella meg… meg Jacob… szóval, hogy is mondjam – gondolkozott el. - Tudod, hogy… ők… érted nem? – kérdezte, én pedig csak értetlenül meredtem rá.
- Ők barátok, és ezzel nincs is semmi baj.
- Nem, nem érted! – pattant fel az ágyról, majd felém fordult. – Gondolkodj! Bella meg Jake… – nézett rám,– szerinte – sokatmondóan, és ujjait összekulcsolta, de én egyáltalán nem értettem őt. – Istenem, Jenny! Bella lefeküdt Jacobbal! – fakadt ki, és lerogyott a fotelbe. – Ezt nem tudhatja meg Edward, mert akkor abba belepusztul. Sőt, talán háborút is kirobbanthat köztünk.
- Uram isten! – tettem a szám elé a kezem. Azt tudtam, hogy Edward bármire képes lehet, és ezt bizonyította is, mikor majdnem felbontották a szerződést. Aztán eszembe jutott Bella. – És… mikor történt a dolog? – kérdeztem, de egyszerűen nem hittem el, hogy Bella ilyet tett volna. Ő annyira szereti Edwardot, és képtelen lenne ilyenre. – Alice, ezt nem hiszem el, biztos, hogy nem jól láttad – ráztam a fejem.
- Nem, tudom, hogy mit láttam. Jenny, abban az egy hétben történt meg, mikor Bella La Pushban, Edward pedig veled volt – mondta. – És Bella most is le akar menni, mindjárt hazaküldi Edwardot, utána pedig indul. Már tudom, hogy mit tervez – mondta.
- De az, hogy lehet? Nem azt mondtad, hogy nem látod őket? – kérdeztem.
- Igen, nem is látom őket, de Jacobbal tervezi, azt tudom. Bella elmondott nekem mindent, miután legelőször beszéltem neki a látomásomról. Mondom, hogy már minden meg van szervezve! – Meglepetten néztem rá. - Hát nem érted, Jenny? Bella megcsalja Edwardot Jake-kel!
