11. fejezet - Kezdődik

Megérkeztem! Új külső, új feji :) Az előző részhez köszönöm a kommentárokat Nillának(és persze a bétázást is), Lillynek, Pussynak, Orsinak és Stenczy-nek.:)
Remélem, ez a rész is elnyeri majd a tetszéseteket, és megosztjátok velem a véleményeteket. :)
A részhez nincs hozzáfűzni valóm.
Jó olvasást!:)
Puszi

LÁTTAM ŐKET. CSÓKOLÓZTAK. FÁJT, DE MIÉRT FÁJT? Nem értettem. Végignéztem a lányon. Hosszú szőkésbarna haja lágyan omlott vállaira, vékony kezeit nyaka köré fonta, és úgy ölelte magához jobban. Túl törékenynek láttam a lányt az erős karokhoz képest. Boldog mosoly futott arcukra, miközben egymás arcát simogatták, mintha nem hinnék el, hogy együtt vannak. Mintha nagy kő esett volna le a vállukról. Hirtelen mindketten felém kapták a fejüket, én pedig még mindig ugyanott álltam, mint eddig. Az éjfekete szemekben szomorúságot, és megbánást véltem felfedezni. Azt kérdezgettem magamtól, hogy most miért állok itt tétlenül, és nézem őket, ahelyett, hogy elmennék? Aztán rájöttem, még ha későn is vettem észre, akkor is ott volt bennem…
Fájt a mellkasom, és olyan volt, mintha egy nagyon kis részem semmivé vált volna.
Lehajtotta a fejét, majd kézen fogta a lányt, és köddé váltak a szemem láttára. Megdöbbenve álltam egyhelyben, és próbáltam felfogni az imént látottakat.
Ekkor nagy fény keletkezett, én pedig összeszorítottam a szemem, és mikor újra kinyitottam, az erdőben voltam. Sötét volt, csak a Hold fénye hatolt át a leveleken, ezzel egy nagyon kis fényt adva. Nem értettem, hogy kerülhettem ide, és azt sem, hogy miért vagyok itt. Hirtelen egy morgást hallottam a hátam mögül, én pedig még lélegezni is elfelejtettem. Lassan hátrafordultam, hogy megnézzem azt a valamit, amitől a hang származott. Tágra nyílt szemekkel bámultam az előttem álló hatalmas állatot, és az ereimben megfagyott a vér. A szívem egy ütemet kihagyott, és csak bámultam az oroszlánt, aki lassú léptekkel közelített felém, én pedig ugyanígy tettem, csak az ellenkező irányba. Aztán hirtelen megváltozott. Nem vicsorgott rám, helyette ártatlan tekintettel bámult, és lefeküdt a földre. A szívem eszeveszett dübörgésbe kezdett, ahogy végig se gondolva, mit teszek, közelebb léptem hozzá. Arany szemei világítottak, mint minden macskának a sötétben, és ahogy letérdeltem elé, bátortalanul beletúrtam a sörényébe. Mint egy aranyos kis cica, dorombolni kezdett, én pedig elmosolyodtam.
Talán, nem is annyira veszélyesek, mint azt képzelik róluk – gondoltam.
Aztán hirtelen talpra állt, és morogni kezdett, én pedig ijedten húzódtam hátra, de ő átugrott felettem, és védelmezően maga mögé bújtatott. Elnéztem a feje felett, és megpillantottam egy hatalmas farkast, épp olyat, mint amilyen Paul. Túl nagynak tűnt a nálánál kisebb oroszlánhoz, de mintha ez egyiküket sem érdekelte volna, úgy ugrottak egymásnak. A verekedésük közben kidöntöttek nem egy fát, és ki-ki volt előnyben. Hirtelen eltűntek a szemem elől, és később csak egy hangos üvöltést hallottam, majd mancsok hangos dobogását. Megmozdult az egyik bokor, én pedig ijedten lépkedtem hátra, mígnem nekihátráltam egy fának. Nem tudtam eldönteni, hogy melyikük jött vissza. Lassan lépett elő a bokor rejtekéből a farkas, én pedig kapkodni kezdtem a levegő után. Féltem, hogy én leszek a következő, és ahogy közelített felém, úgy tört rám a sírás. A szívem majd’ kiszakadt a mellkasomból, miközben belenéztem a farkas szemeibe, amikből semmit sem tudtam kiolvasni. Mintha elmerültem volna az érzelmeim tengerében, fuldoklottam.
A vicsorgást nem hagyta abba, pedig csupán egy-két méterre állt tőlem, aztán elrugaszkodott a földtől, és…
A semmiből ugrott elém az oroszlán, így a támadást kivédte, és ő sérült meg, de mintha meg se érezte volna, úgy küzdött a farkassal tovább, míg végül összes erejét összeszedve át nem harapta az állat torkát. A farkas holtan rogyott össze, és feküdt bele a saját vére által készített ágyba, miközben megdöbbenve álltam, és néztem végig az eseményeket.
Az oroszlán rám emelte gyönyörű szemeit, amik megbánást tükröztek, majd összeesett. Odaszaladtam hozzá, és nagy fejét az ölembe húztam. Hangosan szuszogott, és ahogy végignéztem rajta, észrevettem, hogy az oldalán egy hatalmas harapásnyom van. Könnyek szöktek a szemembe, miközben fejére hajtottam az enyémet.
- Köszönöm – suttogtam a fülébe, majd egy puszit adtam az arcára, ő pedig az utolsó lélegzet vételével lehunyta a szemeit, majd egy hangos fuvallattal örökálomra lelt.

Ijedten ültem fel az ágyban, de abban a pillanatban két hideg kar ölelt át védelmezően. Hirtelen azt sem tudtam, hogy hol vagyok, míg körbe nem néztem a helyiségen. A szobámban voltam, de azt nem tudtam, hogy ki hozott haza. A képek a fejemben újra és újra lejátszódtak, s nem tudtam másra gondolni, csak az álmomra, meg a délutánra.
- Nyugodj meg, csak rosszat álmodtál – hallottam meg az ismerős hangot a fülem mellett, belőlem pedig kitört a sírás, amit eddig mélyen eltemettem magamban. Nem tudtam visszatartani, mint a buszmegállóban. – Nincs semmi baj, itt vagyok – simogatta a hátamat, hogy megnyugtasson, de ez csak rontott a helyzeten, mert még jobban elkezdtem sírni.
- Edward – suttogtam - mert ennél többre nem futotta -, és megmarkoltam oldalról a pólóját. – Bocsáss meg.
- Nincs miért megbocsátanom. – Puszilta meg a fejem, majd eltartott magától, de én nem mertem a szemébe nézni. Szégyelltem magam, és legszívesebben a föld alá süllyedtem volna. Kiabáltam vele, és nem hittem neki, pedig egészvégig engem próbált megóvni… ettől. Ettől a rossz döntéstől és kapcsolattól. Még mindig nem néztem rá, és amikor állam alá tette a kezét, hogy felemelje a fejemet, elhúzódtam tőle, és kirohantam a szobámból, majd a házból is.
Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Új módon tört fel belőlem a sírás, és nem ellenkeztem, hagytam, hogy az eső mellett – ami még mindig esett – a könnyeim is áztassák az arcomat. Talán kicsit mégis szerettem, és fájt, hogy így lett vége. Valójában az fájt a legjobban, hogy minden barátomat megbántottam, és rájöttem, hogy mindvégig igazuk volt. Ez a kapcsolat, amilyen hamar jött, úgy ment is.
Rázni kezdett a hideg, de nem foglalkoztam vele, nem számított, hogy egy szál atlétában, és rövidnadrágban álltam a ház előtt. Nem értettem, hogy kerültek rám ezek a ruhák, de abban a pillanatban semmi sem számított. Egy szerencsétlennek tartottam magam, akinek nem kellett volna megszületnie, bár nem én irányítottam. Megtörtént, és kész, ezen már csak a halál segíthetett, de valahogy nem éreztem azt, hogy meg is tenném… Érte. Érte nem, de másért igen.
Egy puha és meleg valamit éreztem meg a hátamon, majd hirtelen eltűnt alólam a talaj, s Edward aranybarna szemeivel találtam szembe magam. Aggódva nézett rám, nekem pedig még mindig záporoztak a könnyeim. Ő mindig is kedves volt hozzám, én pedig csakúgy leteremtettem, mikor csak segíteni akart.
Az esőtől hamar vizes lett a haja, én pedig megbabonázva néztem a kavargó mézet, ami egy pillanatra, mintha világított volna a sötétben. Csak néztük egymást, majd Edward egy szempillantás alatt a szobámban termett. Mire egyet pislantottam, már két törülköző volt a kezében. Az egyikkel megtörölte a hajamat és az arcomat, míg a másikat rám terítette. Egy halk köszönömöt motyogtam, ő pedig lágyan elmosolyodott.
- Anya? – kérdeztem suttogva.
- Alszik. Írtam neki egy levelet, hogy La Push-on vagy, és majd legkésőbb tízre hazajössz – felelte, én pedig hálásan néztem fel rá. Úgy gondoltam, hogy amilyen szépen ír Edward, nem esett nehezére, hogy utánozza az én ronda kézírásomat, anya pedig semmit sem sejtett. Ráadásul tudtam, hogy ma anyu tovább marad bent a munkahelyen, bár… azt nem mondta, hogy miért.
- Honnan tudtad, hogy…? – tettem volna fel a kérdést, de aztán minden világossá vált. – Alice… - Csak ő tudhatta, hogy hova készültem, így könnyen meg tudta mondani, hol is vagyok. – Sajnálom, hogy nem hittem nektek.
- Szerelmes voltál… vagy, és nem vetted észre a jeleket. De nem hibáztatlak, és nem is teszek neked szemrehányást, erről nem te tehetsz… - Még akart mondani valamit, de nem tette, inkább elharapta a mondata végét.
- Edward, azt hiszem, én… nem szerettem úgy igazán, vagy… nem is tudom, nem tudnám megmondani. Most nem megy. Össze vagyok zavarodva, és hogy elmondta a titkát, amit mellesleg a saját szememmel láttam… Aztán, hogy miért néztétek úgy egymást, ahogy… És a határ… Azt hiszem, ezt át kell gondolnom, és szerintem nem tudnék vele most egy ideig beszélni, talán majd később.
- Nem hagynám, hogy beszélj vele. Nem engedem, hogy még egyszer bántson. – Még senki sem aggódott így értem, mint Edward, és ez melegséggel töltött el. Tényleg a legjobb barátom volt az egész világon. Meg akart védeni engem az újabb fájdalomtól, amit a közelsége elnyomott… eltűntetett. De jól tudta, hogy ezt le kell zárnom véglegesen magamban, és ezt csak úgy érhetem el, ha beszélek Paullal.

* * *

Pontosan hat nap telt el, mióta szakítottunk Paullal. Azóta beszéltem vele, és elfogadtam őt olyannak, amilyen, hisz nem bántanak embereket, épp ellenkezőleg, védelmezik őket. Az igaz, hogy nagyok, és félelmetesek, de nem tehetnek róla. Ami azt illeti, átváltozott előttem a kérésemre, hogy megszokjam. Nem minden nap lát ilyet az ember.
Na, igen, Tamara. Ő Paul igazszerelme. Nagyon kedves lány, és meglepődtem, mikor megláttam, hisz ugyanúgy néz ki, mint az álmomban, kivéve, hogy nem szőkésbarna, hanem fekete a haja.

Azt hiszem, ez a pár nap segített, és helyre rakott bennem mindent. Rájöttem, hogy nem szeretem Pault, így minden sokkal könnyebb volt. Nem volt szerelmi bánatom, Edward mégis mindig azt hitte. Nem is értettem, honnan veszi. A lényeg, hogy velem volt, és sokat köszönhettem neki. Egy-két éjjel el is jött hozzám beszélgetni, ami nagyon jólesett. Vele mindent meg tudtam beszélni.
Alice. Tőle is bocsánatot kértem másnap. Természetesen elmentünk vásárolni, és akár akarták Belláék, akár nem, velünk kellett jönniük. Persze Edward mindennel próbálkozott, de Alice-t nem tudta átverni.
Na, igen, Bella. Mikor kettesben voltunk végre beszélhettem vele. Miközben Paulon, La Push-on, és a többi dolgon elmélkedtem, eszembe jutott az az éjszaka, amikor eljött hozzám Edward. Akkor éjjel azt mondta, hogy Bella visszament a táskájáért a partra, holott az egészvégig a kocsijában volt, hisz láttam, ott volt mellettem. Persze erre nem kaptam választ - mert Alice mellettünk termett -, de nekem nem tetszett ez a dolog. Volt valami mögötte, csak nem tudtam, hogy mi.

Reggel nagyon rosszul voltam, így lementem, hogy igyak egy kis vizet. Nehezen vettem a levegőt. Olyan volt, mintha köveket pakoltak volna a tüdőmre. Mikor anya meglátott, majdnem felsikított. Nem lehettem szép látvány. A hajam szanaszét állt, az arcom nyúzott volt, és elaludtam – ezért ilyen kis ráncok voltak rajtam -, ráadásul rázott a hideg.
Anya erre azt mondta, hogy menjek készülődni, megyünk az orvoshoz. Hát… mit ne mondjak, nagyon örültem neki.

Az orvosom tökéletes volt, akárcsak Alice és a többiek. Ő volt Edwardék apja, Dr. Carlisle Cullen, ráadásul a legjobb doktor a városban. Miután megvizsgált, kijelentette, hogy tüdőgyulladásom van, de a biztonság kedvéért elküldött röntgenre, ami ki is mutatta az állítását. Már sejtettem, hogy, hogy fázhattam meg. Azon az éjjelen, amikor Edward hazahozott a buszmegállóból. Nem volt nehéz rájönnöm. Szakadt az eső, hideg volt, és pluszban még egy atlétában is kint álltam a ház előtt.
Dr. Cullen beadott nekem két injekciót egyszerre, és azt mondta, hogy nyolcat fogok kapni négy nap alatt, de nem kell bemennem, inkább feküdjek, és pihenjek, majd ő eljön hozzánk, és se perc alatt beadja a következő adagot. Kiírt a hétre, ezután távoztunk.
Anyu egész úton azt mondogatta, hogy kivesz szabadságot, hogy tudjon ápolni. Bár én azt mondtam neki, hogy megleszek egyedül is, de ő makacsul ragaszkodott hozzá.

Persze egész nap feküdtem, és meglepődtem, mikor délután Alice, Bella és Edward meglátogattak. Barátnőm azt mondta, az apjuk mesélte, hogy jártunk bent nála, és elmondta nekik, hogy miért nem mentem iskolába, így úgy döntöttek, hogy eljönnek látogatóba. Természetesen örültem, hogy itt voltak velem, sokat jelentett.
Szerintem nem lehettem szép látvány, de ez látszólag egy cseppet sem izgatta őket. Engem folyton rázott a hideg, közben a testem tűzforró volt, így Alice gyakran cserélte rajtam a vizes ruhát. Próbáltak evésre bírni, de egyáltalán nem voltam éhes. Egy falat sem ment le a torkomon.

Két nap múlva eljött hozzám Dr. Cullen, és beadta a következő adag szurimat, csak most a másik oldalamba. Ez még magában nem is volt furcsa, de, hogy Edward is elkísérte az annál inkább. Persze ő elfordult, míg az apja elvégezte a dolgát, majd tekintetét ismét rám fordította. Talán egy kicsit már jobban voltam, de nem eléggé. Egyik pillanatról a másikra változott meg az arckifejezése, majd kiment apja után a szobából. Nem értettem semmit addig, amíg vissza nem tért, hogy újra a társaságom legyen. Leült mellém az ágyra, és szótlanul bámult engem, majd egy számomra megdöbbentő hírt közölt velem, és lehetetlennek tartottam, hogy anya belement…

- Még mindig nem hiszem el, hogy anyu és apukád megengedték neked. Mit fog szólni Bella? – kérdeztem, miközben a bögrémet töltötte fel forró teával. Behozta a szobába a kancsót, mert szemmel akart tartani, mintha meg akarnék szökni. Edward volt az ápolóm, így anya betudott menni dolgozni.
- Semmit, ugyanis tud róla, és örül neki, hogy van melletted valaki – mondta mosolyogva, majd segített feljebb ülnöm az ágyban, a bögrémet pedig a kezembe adta.
- Hogy győzted meg anyut? Neked suliba kéne menned… Na, és apukád? – Kíváncsi voltam, és válaszokat akartam. Nem szerettem, ha a hátam mögött intézkedtek. – Talán… bevetetted magad? – A vámpír szépsége sokakat elcsábít, így könnyen rá tud venni bárkit, bármire. Anyu ráadásul nőből van, így könnyű „préda”.
- Eleinte nem akart belemenni, de aztán sikerült meggyőznöm. – Egy „Mivel?” tekintettel meredtem rá, mire folytatta. – Mivel az iskola miatt nem volt hajlandó tágítani, így azt mondtam, hogy majd a testvéreim segítenek bepótolni, ha hazamentem, apa pedig tud adni igazolást.
- És te azzal a szép szemeddel néztél rá, amitől minden nő elolvad, ugye? – kérdeztem, miközben beleittam a teámba, de amikor lenyeltem az első kortyot, ledermedtem, és Edwardra emeltem a tekintetemet.
- Mi a baj? Nem a jó tea? Megpróbálok jobbat csinálni – mentegetőzött, mire megráztam a fejem. Aranyos volt, de én nem akartam elhinni.
- Nem, nem, nem. Nincs semmi baj a teával, épp ellenkezőleg. Sokszor készítettél már… - De nem hagyta, hogy befejezzem.
- Nem, csak egyszer, vagy kétszer.
- Pedig ez isteni. Köszönöm. Felfogadlak teakészítőnek – mosolyogtam, miközben újra beleittam a teámba. Ő megkönnyebbülten fújta ki a levegőt, majd elmosolyodott. – Visszatérve az eredeti témára. Nem válaszoltál a kérdésemre. Szóval?
- Talán bevetettem, de nem is nagyon kellett.
- Ha két helyes pasi vesz körül, akik ráadásul udvariasak és szörnyen tökéletesek… Azt hiszem, nem kellett sokig gondolkoznia a válaszon. – Nem szólalt meg, én pedig ránéztem. Edward csak vigyorgott, én meg lehajtottam a fejem. – Nem tetszik apukád, nem az esetem – pirultam el, hisz róla viszont semmit sem mondtam. Nem tudom, hogy meddig ültünk így csöndbe burkolózva, de kezdett idegesíteni Edward folytonos vigyorgása. – Khm… Edward, meg is szólalsz, vagy csak ülsz, és nézel?
- Egy valami miatt biztos, hogy anyukád nem ment volna bele, hogy ápoljalak.
- Igen? És mi az? – kérdeztem, félve a válaszától. El sem tudtam képzelni, hogy miről beszél.
- Besegítek apámnak, hisz sok dolga van.
- Miben segítesz neki? - csuklott el a hangom.
- Majd meglátod. Hozok egy kis ennivalót – mondta, majd kiment a szobából. Volt egy olyan érzésem, hogy nem lesz ínyemre a „segítsége”.
Hirtelen tört rám az álmosság, én pedig behunytam a szememet, és lezuhantam a sötétségbe…

Amikor felkeltem már este volt, és Edward az ágyam mellett állt kabátban. Azt mondta, hogy most megy, de majd még visszanéz, azzal egy puszit adott a homlokomra, és távozott. A kijelentését nem bírtam felfogni, bizonyára azért, mert kicsit kómás voltam.
Később anyu feljött, és hozott egy kis ennivalót, azt mondta, hogy Edward készítette, csak mire elkészült vele, én már réges-rég az igazak álmát aludtam. Anyu csinált levest is, megkért, szóljak Edwardnak, hogy majd melegítse meg, és azt hozza fel nekem. Én csak bólintottam, majd ittam a teámból egy kortyot.
- Hogy érzed magad, kicsim? – kérdezte anyu, miközben a homlokomra tette a kezét, hogy megnézze, van-e lázam.
- Jól, köszi.
- Úgy aggódom érted, de tudom, hogy Edward vigyáz rád.
- Nem félsz, hogy csinál velem valamit? – tudakoltam, mire felhúzta a szemöldökét.
- Nem, hisz tudom, hogy van barátnője – mosolygott. Ez nem jött össze - gondoltam. – Most megyek, majd még benézek – mosolygott, majd egy puszit adott, és elment.
Sajnos, nem jött össze a kis tervem. Ha anya azt hitte volna, hogy Edward akar tőlem valamit, akkor nem engedi, hogy ápoljon, és akkor megúsznám a terveit, aminek a középpontja én vagyok. Azt hiszem, semmi gond nem lett volna, ha ő van mellettem, de amikor megemlítette, hogy besegít az apjának… Rossz érzésem támadt.
Még gondolkodni sem volt időm, mert egy gyors nyitás-zárással ugrott be az ablakon Edward. Majdnem szívinfarktust kaptam tőle, majd amikor megnyugodtam, megkértem, hogy legközelebb ne ijesszen meg. Kopogjon előtte, vagy valami. Ő csak mosolygott, majd leült mellém az ágyra.
Tényleg nehezen vallottam be magamnak, de szerettem a közelében lenni, vágytam a társaságára. Előtte sosem gondoltam rá, mert féltem, hogy meghallja, de mintha a kívánságomat váltotta volna valóra. Mellettem volt, és ezért hálás voltam neki. Nem tudom, néha olyan érzésem volt, mintha egyedül lennék…
Kezét a homlokomra tette, ami kellemes hideg volt. Valószínűleg lázam lehetett, de valahogy most nem érdekelt. A hideg egy kicsit lejjebb vihette a lázamat, de Edward még rakott rám vizes ruhát, majd betakart. Lehunytam a szemem, mert újra rám tört a fáradtság, majd csak egy édes hangot hallottam meg a távolból.
- Jó éjszakát!