3. fejezet - Semmi

Itt az új rész, amit eddig még nem olvashattatok:). Ilyen átvezető fejezet lett. Bocsi, hogy ilyen béna lett :S De remélem, azért mondtok róla véleményt:)
Puszi

MIKOR MEGÉRKEZTEM A SULIBA, egyből kerestem a szürke Volvót, de nem állt a szokásos helyén. Ekkor jutott az eszembe, hogy verőfényes napsütésre keltem, én pedig rájöttem, hogy a mai nap biztos, hogy nem fogom látni, mivel kempingezni ment a családjával. Megint. Pedig eldöntöttem, hogy elé állok, és megkérdezem tőle, honnan tudta, merre lakom, de ez nem jött össze.

Kicsit sajnáltam, hogy nem jött iskolába, de nem szabadott vele foglalkoznom, hisz már foglalt volt.

Lassan haladtam az órámra, mikor egy nem várt személlyel futottam össze, aki nem más volt, mint Tom. Valahogy ezt a fiút mindig is furcsálltam, mert mindig természetellenesen kedves volt velem, és azt sugallta a megérzésem, hogy akar tőlem valamit. Mindig elhessegettem ezt a gondolatot, hisz biztosra vettem, hogy Ashley a kiszemelt áldozat, aki nem is bánta volna, ha Thomas ráveti magát.

- Szia! – köszönt mosolyogva.

- Helló! – erőltettem magamra egy műmosolyt.

- Mi újság? – kérdezte.

- Semmi különös. Veled? – Nem akartam bunkó lenni, így megkérdeztem, de inkább tanulgattam volna még az anyagot, amiből írok, minthogy vele beszéljek.

- Hát… éppenséggel van. – Kicsit, mintha feszült lett volna, bár nem tudtam miért, de az igazat megvallva nem is érdekelt.

- És mi lenne az? – tudakoltam.

- Ha nem árulod el senkinek sem, akkor elmondom.

- Tudok titkot tartani – mondtam, mert láttam, nagyon el akarja mondani.

- Rendben – sóhajtott, majd belekezdett. – Tudod, tetszik egy lány, viszont nem merem elhívni randira, pedig nagyon szeretném elvinni valahová, de… de van egy olyan érzésem, hogy neki már más…

- Tetszik? – fejeztem be a mondatát. Nehezen hittem el, hogy ő nem merne elhívni egy lányt valahová, hisz meg volt róla győződve, hogy ő a legjobb pasi a suliban. Persze Cullenéket mindig lehúzta valamivel, de ez az ö véleménye volt.

- Igen. Te mit tennél az én helyemben?

- Hogy mit tennék? – kérdeztem vissza, Ő pedig bólintott. - Jótól kérdezed – gondoltam, hisz nem nagyon tudtam ebben segíteni. – Nos, én először is megbizonyosodnék róla, hogy tényleg más tetszik-e neki és, ha nem, akkor, mikor egyedül van, odamennék hozzá s elhívnám. Bár, ott van az a tényező is, hogy nem tetszem neki, mégis eljön velem, mert nem akar megbántani. Szóval, ha engem kérdezel, ismerd meg jobban a lányt – mosolyogtam.

- Értem, és köszönöm, hogy segítettél – mosolyodott el Tom.

- Egyébként, ki az a lány, csak nem Ashley? – kérdeztem mosolyogva. Reménykedtem, hogy elmondja, de csalódnom kellett, bár sejthettem volna, hisz valószínű a baráti társaságunkban volt az a bizonyos lány, így nem árulhatta el.

- Talán – nevetett fel, majd elindultunk órára.

Egész nap Cullenéken járt az eszem, de leginkább Edwardon és a furcsa dolgain. Annyi volt a baj, hogy, amint jobban belemerültem gondolatban a témába, mindig megzavart valami vagy valaki; az órákon a csengő, szünetekben pedig a lányok.

A biológia felmérőt nem nagyon tudtam, de igazából nem is érdekelt; csak jó lesz.

Épp angolon voltam és hallgattam a tanárt, aki azt a tananyagot adta le, amit New Yorkban már tanultam, nekem pedig a könyökömön jött már ki.

Alig vártam, hogy kicsengessenek, majd mikor megtörtént, felkeltem a padról - amin eddig feküdtem, mert majd’ elaludtam az órán – és elhagytam a termet. Nem bántam, hogy már csak két óránk van hátra.

A menzára tartottam, mikor összefutottam Bellával és együtt mentünk ebédelni. Közben megtárgyaltuk a biológia dolgozatot, és elkönyveltem magamban, hogy az övé százszor jobban sikerült, mint az enyém.

Most is velünk tartott Bella, ahogy mindig, mikor Edwardék nem voltak itt.

Az asztalok össze voltak tolva és a két baráti társaság együtt volt. Ahogy egyszer végig néztem a többieken láttam, hogy a fiúk hasonlóak viselkedésre. Mindegyikük gyerekes volt, és egyáltalán nem fogott meg se kinézettre se személyiségre. Mike-ot elnéztem egy ideig, nem azért, mert bejött, hanem, mert állandóan Bellát bámulta. Tetszett neki, ez látszott rajta, viszont a lány észre se vette, hisz neki már meg volt a párja, aki százszor jobban nézett ki.

A lányok mind szerettek ruhákról és pasikról beszélgetni, mint minden ilyen korú tini. Persze össze-összefonódtak a témakörök mindkét nemnél, és akkor pillantottam meg azt, amit az előző iskolámban is megtapasztaltam. Eszembe jutottak a barátnőim, és hogy mennyire szerettem velük lenni. Hiányoztak, de mióta elköltöztem nem nagyon beszéltem velük. Jó lett volna velük találkozni, de nem tudtam, mikor. A volt iskolámban ugyanígy voltak klikkesedések, lehettek a diákok az ebédlőben vagy a tanteremben. A menők a menőkkel, az átlagosak az átlagosakkal, könyvmolyok a könyvmolyokkal, a lúzerek pedig a lúzerekkel. Utóbbi csoport számomra nem létezett, mert nekem senki se volt vesztes, mindenki egyedinek számított. Voltak olyan diákok is, akik sehova se tartoztak, mert ők csak odacsapódtak valamelyik klikkhez, mikor hova. Én is ilyen voltam. Szerettem mindenkivel jóba lenni, persze nem érdekből, szimplán azt akartam, hogy az összes ember szeresse a másikat, de nem voltam isten, így nem próbálkoztam. - Természetesen nem mondtam el mindennek a másikat, de nem is hazudtam. Megmondtam a szemébe, ha bajom volt valakivel. - Inkább semleges voltam, és én voltam a tanácsadó, plusz a békítő.

Ahogy teltek a napok kezdtem megkedvelni Bellát és úgy éreztem, hogy egy jó barátság van kialakulóban közöttünk. Tudtunk, miről beszélgetni, és bár nem értettünk mindenben egyet, egyben egyforma volt az ízlésünk, az pedig Edward volt. Persze nem mondtam, mert nem akartam, hogy félreértés legyen belőle, továbbra is titokban akartam tartani. Tudtam, mással kell foglalkoznom, de nem ment, főleg, hogy nem mondta el az igazat.

Amint beléptünk az étkezde ajtaján, rögtön lebuktunk, mert egy tálca repült felénk. Visszacsuktuk az ajtót és benéztünk a kis ablakocskán, ami az ajtón volt, s kis híján leesett az állunk, ugyanis épp kajacsata ment.

Összenéztünk Bellával és úgy döntöttünk, hogy nem megyünk be, inkább megvárjuk, míg lenyugodnak a kedélyek.

Úgy láttam, hogy két fiú közt zajlott ez a harc, a többiek pedig beszálltak.

Amikor az egyik dobta volna kenyeret, belépett az igazgató és vele együtt még pár tanár, mire mindenki feléjük nézett, kivéve a csatázó srácokat, akik tudomást sem szereztek a körülöttük lévő csendről, folytatták.

Ekkor szaladt hozzánk Kate, aki kirontott az ebédlőből, majdnem fellökve minket, majd megragadta a kezünket és elhúzott minket a helyszínről, azután beráncigált minket az első mosdóba, ami az utunkba esett.

Végig nézett minden fülkét, hogy biztosan egyedül vagyunk e a wcben, majd felénk fordult.

- Szóval, mi történt? – kérdeztem.

- Greg és Alex összekaptak valamin, és véletlenül egyikőjük eltalálta a másikat egy kis főzelékkel, mire egymásnak estek.

- És a többiek? – tudakolta Bella.

- Beszálltak, mert úgy látszott, jó móka lesz, de nekem nem jött be ez a „játék” – rajzolt macskakörmöt az utolsó szó mellé. – Engem is eltaláltak – mutatott a felsőjére, majd leszakított egy kis papírkéztörlőt, majd benedvesítette, és elkezdte letörölni magát.

- Csak ezért? – vontam fel a szemöldököm. – Komolyan mondom, ahogy telnek az évek, ezek a srácok egyre butulnak. Tisztelet a kivételnek – tettem hozzá.

- Igen, ez igaz – helyeselt Bella és Kate is. Szörnyűek, mintha óvodában lettünk volna. Tényleg igaz volt, hogy a fiúk később érnek, mint a lányok.

- Akkor azt hiszem jobb, ha megyünk órára – szólalt meg, körülbelül öt perc múlva Kate, miután sikerült némileg megtisztítania magát, mi pedig bólintottunk, majd a terem felé vettük az irányt.

Kint ültünk az udvaron, és Jessicáék is velünk voltak. A napsütésben áztatták magukat, hisz ritka jelenség volt ebben az esős kisvárosban. Engem valahogy nem tudott foglalkoztatni, mert állandóan egy ember körül keringtek a gondolataim.

Nem figyeltem a többiekre, de mindenről beszélgettek, de ahogy kivettem a szavaikból az egész suli az ebédlőben történtekről beszélt, engem pedig már kezdett idegesíteni, hogy a századik ember is erről beszélt. Bár… kíváncsi voltam, hogy mit kaptak azok a srácok a viselkedésükért, ahogy mindenki más is. De annyira nem, mint mások. Mintha csak egy dzsinn teljesítette volna a kérésüket, úgy kaptál meg rá a választ is.

- Képzeljétek mit tudtam meg! – sietett hozzánk Hannah, majd leült mellénk, mi pedig érdeklődve fordultunk felé.

- Mit? – tudakolta Ashley.

- Gregnek és Alex-nek, egy hónapig, minden egyes nap, fel kell majd mosniuk az egész sulit a takarítókkal, de főleg az ebédlőt, ráadásul még igazgatói intőt is kaptak – mesélte.

- Így jártak – mormogta Tom, miközben a szendvicsét majszolta, pedig már ebédelt.

- Olyan érzéketlen vagy! – lökte meg a vállát Julie. – Te mit szólnál hozzá, ha neked kéne takarítanod mások mocskát?

- Semmit, mivel én ilyet sose csinálnék – mondta, majd egy jó nagyot harapott a sonkás szendvicséből. Nem tudtam elképzelni, hogy tud ennyit enni, mert állandóan rágcsált valamit, és nem hízott el. A többiek folytatták az eszmecserét, nekem pedig úgy lett egyre halkabb minden körülöttem, hisz kizártam minden zavaró tényezőt. Nem sajnáltam a két srácot, hisz maguknak vívták ki az intőt, de nem számított, mert voltak fontosabb dolgok, amiken járt az eszem. Például a balesetem és az, aki megmentett.

- Minden rendben? – kérdezte Hannah, miközben megérintette a vállamat. Összerezzentem az érintésétől, majd ráemeltem tekintetemet.

- Persze, csak elgondolkodtam – mosolyogtam rá biztatóan, majd felálltam az asztaltól és elköszöntem tőlük. Egy kicsit egyedül akartam lenni, nem pedig őket hallgatni, amint az összes diákot kibeszélik a hátuk mögött. Elvonultam, és megint a baleseten elmélkedtem.

**

Másnap reggel borús volt az idő, de az időjárás jelentésben azt mondták, hogy hétágra fog sütni a nap, így nem vittem magammal ernyőt.

Már félúton jártam, mikor eleredt az eső és úgy szakadt, mintha dézsából öntötték volna. Megjegyeztem magamnak, hogy sose higgyem el, amit a meteorológusok mondanak.

Nagyszerű – morogtam magamban, majd futásnak eredtem. Persze az előre jelzés nem vonatkozott Forksra, hisz úgy láttam, hogy előszeretettel teszi az ellenkezőjét az időjárás. A maradék utat futva tettem meg, és alig kivételesen, alig vártam, hogy beérjek az iskolába.

Csuromvizesen értem be a suliba, és talán még meg is bámultak páran, de nem nagyon izgatott, mert nem tudtam, mi olyan érdekes egy elázott emberen, mikor esik az eső. - Mintha még nem láttak volna ilyet – gondoltam, miközben a szekrényem felé vettem az irányt. Azon gondolkodtam, hogy bemegyek a mosdóba és megszárítkozom, mikor valaki megszólított, én pedig ijedten fordultam felé.

- Szia! – köszöntem mosolyogva.

- Mi újság? – vigyorgott Tom.

- Azon kívül, hogy bőrig eláztam, nem sok. Veled? – tudakoltam, miközben oldalra fogtam a hajam, és kicsavartam belőle a vizet egy papír zsebkendőbe.

- Még mindig nem tudom Őt elhívni randira – mondta lehajtott fejjel.

- Miért nem? – kérdeztem döbbenten. Mondjuk nem emlékeztem arra, hogy Ash mesélt volna bármit róla. Mindenről, ami köztük történt, részletesen beszámolt, az utolsó pislogásig.

- Mert… félek a válaszától.

- Félsz? – húztam fel az egyik szemöldökömet, Ő pedig csak bólintott. Ekkor megjelent mellettem Kate.

- Veled meg mi történt? – mutatott végig rajtam.

- Eláztam – húztam a szám. – Azt hiszem, most jobb, ha kezdek valamit a hajammal és a vizes ruhámmal – mondtam, majd bezártam a szekrényem, és elindultam a mosdó felé.

- Kísérjelek el? – kérdezte barátnőm.

- Nem kell, köszönöm – mosolyogtam, majd folytattam utamat, és abban reménykedtem, hogy nem fogok megfázni.

Persze továbbra is megbámultak az elázott ruházatom miatt, így felgyorsítottam a lépteimet, mikor nem várt személybe ütköztem.

- Bocsi.

- Semmi baj, én is ilyen vagyok; mindenkinek neki megyek – mosolygott barátságosan Bella. Legalább neki jól indult a napja, nem úgy, mint nekem.– Látom eláztál – állapította meg.

- Igen, balszerencse – mondtam.

- Valóban – helyeselt. – Gyere velem! – fogta meg a kezem, majd behúzott a lányvécébe - ahol szerencsénkre senki sem tartózkodott -, aztán a táskájába kezdett kotorászni és elővett egy fekete pólót meg egy pulóvert. Úgy láttam, rendesen felkészült, mintha tudta volna, hogy szüksége lehet rá. Felém nyújtotta, miközben kérdő tekintettel néztem rá.

- Vedd fel! – mondta.

- De, hisz ez a tiéd, és amúgy sem egy méretet hordunk – szólaltam meg.

- Hidd el, jó rád. Alice mondta, hogy hozzam magammal, mert lehet, elázom, de neked nagyobb szükséged van rá, mint nekem, ráadásul nagyobb méretet vett. Elnézte – győzködött.

- Ó, értem.

- Akkor cseréld le a ruháidat – mosolygott, majd a kezembe adta a pólót és a pulóvert is, én pedig bementem egy fülkébe és átöltöztem. Furcsálltam, hogy ilyet mondott neki Alice, hisz mindig autóval jött iskolába Bella, de nem foglalkoztam különösképp vele.

Mikor kiléptem a fülkéből és megnéztem magam a tükörben, még én is elcsodálkoztam, hogy jó a méret. Mintha rám szabták volna. Az is érdekes volt, hogy majdnem combközépig ért a pulóverem, pont addig ameddig eláztam. Furcsa volt, de rátudtam a véletlenre.

- Látod? Mondtam, hogy jó lesz rád – mosolygott.

- Igen, köszönöm – mosolyodtam el én is, majd elpakoltam a vizes ruhámat, aztán mindketten felkaptuk a táskánkat és órára mentünk.

Azon gondolkoztam, hogy megkérdezzem-e Bellát, mégis honnan tudta Edward, hogy hol lakom, de inkább elvetettem az ötletet. Lehet, nem annyira fontos, mivel új vagyok, ki is deríthette, így a továbbiakban nem foglalkoztam vele.

Valaki még mindig a tegnapi balhéról beszélt, de nem érdekelt. Nem értettem, miről tudnak ennyit beszélni. Le is zárult az ügy, miért kell még ezen rágódni?

Nem felejtettem el a balesetet, és persze Edward furcsaságait. Még mindig a fejemben voltak a képek és nem tettem le róla, hogy igenis kiderítsem, mi is történt akkor.

Órák után összefutottam Bellával és beszélgettünk egy kicsit. Még egyszer meg akartam neki köszönni a ruhákat.

- Bella, köszönöm a ruhákat. Még ma kimosom és holnapra visszahozom, hisz mégiscsak a tiéd.

- Nem kell, nyugodtan tartsd csak meg, rám úgyis nagy – mosolygott, majd elköszönt tőlem és beszállt a furgonjába s elhajtott. Biztosan sietett valahova, de nem az én dolgom volt, így én is hazafelé igyekeztem. Bár már elállt az eső, és hétágra sütött a nap, azért szaporábbra vettem a tempót, mert nem akartam ismét elázni.

*

Mivel szép idő volt, így úgy döntöttem, hogy elmegyek egy kicsit sétálni a városba.

Felvettem a kabátom, majd felraktam a napszemüvegemet és útnak indultam. Most vittem magammal esernyőt, mert nem akartam megint pórul járni.

Mióta ideköltöztünk nem nagyon volt időm körülnézni, és most megtehettem, mert jó volt az idő. Szerettem az újdonságokat, bár a költözés nem tartozott közéjük, viszont ellene nem tehettem semmit. Beletörődtem, és inkább néztem ennek a kisvárosnak a jó oldalát. Először furcsa volt, mert hozzá voltam szokva a nyüzsgéshez, de aztán rájöttem, miért döntött úgy anya, hogy idejövünk. Csendesebb volt, sokkal, és bár nem volt verő fényes napsütés minden reggel, viszont nem is sültél meg a nagy forróságban. Pont jónak volt mondható.

Ahogy sétáltam a városban, majdnem minden üzletbe bekukkantottam, csakúgy nézelődni; ismerkedni szerettem volna a várossal.

Sok kedves emberrel találkoztam, és kezdtem úgy érezni, hogy nem is annyira rossz ez a város, sőt. Még egy jó pont volt ez forksnak.

Akaratlanul is Rá gondoltam, a gyönyörű aranybarna szemeire – amilyenekkel eddig még sosem találkoztam -, és a titokzatosságára. Ahogy nézett órán a múltkor, és a mosolya… egyszerűen elbűvölt, mintha valami azt akarta volna, hogy egyfolytában rágondoljak. Nem akartam, de nem tudtam nem rá gondolni. Megfogott benne egy olyan dolog, amit nem értettem meg, még. Mikor beleütköztem, akkor tűnt fel igazán, milyen sápadt a bőre, és emellé párosult az a hideg érintés, amire nem volt magyarázatom.

A parkban ültem és ilyeneken járt az eszem, közben a szerelmeseket néztem, akik mind a párjukkal ültek egy-egy padon s vagy beszélgettek, vagy csókolóztak. Irigyeltem őket, mert ők nem voltak egyedül, mint én. Persze bizonyos szinten jó volt szinglinek lenni, de én mégis vágytam egy kapcsolatra, ami őszinte, és tiszta szerelemre alapult, viszont éreztem, hogy ez még messze van. Na és ott volt a másik ok, amiért nem volt jó az egyedülállóság, hiszen, mikor nem voltak velem a barátaim, magányosnak éreztem magam, mintha csak egy szellem lettem volna ebben a kisvárosban. Természetesen ez nem azt jelentette, hogy mindegy, kivel, csak legyek valakivel. Sosem akartam boldogtalan lenni, de úgy voltam vele, majd az élet eldönti. Hagytam, hogy sodorjon magával.

Egy ki idő múlva úgy döntöttem, meglátogatom anyut a boltban, s megnézem, hogy milyen a pénztár mögött. Felálltam a padról és elindultam abba a kis élelmiszerboltba, amelyikben anya dolgozott.

Miközben az elázott betonúton haladtam, és nézelődtem, hirtelen egy srác jött nekem a semmiből. Csak egy pillanatra néztem fel rá, de nem láttam, hogy nézett ki, mert egy kék kapucnis pulóvert viselt, ami eltakarta az arcát. Ahogy figyeltem távolodó alakját, úgy mértem végig a szememmel, de ami feltűnt egyből az a járása… az olyan ismerős volt.

Lehet, hogy… Nem, az nem lehet, bár ebben a városban lakik, de nem hinném, hogy Bella nélkül töltené a szabadidejét - gondoltam, miközben a srác távolodott, én pedig mintha gyökeret vert volna a lábam, ott álltam, mint egy idióta és néztem az ismeretlent, ahogy egyre messzebb és messzebb kerül tőlem. Nem egyszer figyeltem Edward mozdulatait, ezért volt kicsit ismerős a mozgása a fiúnak. Ő is ugyanolyan kecsesen járt, mint a testvére, persze a maga férfias módján.

Még bocsánatot sem kért - jutott eszembe, de nem foglalkoztam vele, csak folytattam az utamat a bolt felé.

Mikor megérkeztem anyuhoz, épp egy vásárlót szolgált ki, utána elköszönt tőle. Odamentem hozzá, majd beszélgetésbe elegyedtünk. Nem volt nagy forgalom, de még nem végzett mindenki, így csak később jött a nagy hullám, már, ami lehetett ebben a városban. Igazából sokat nem tudtunk trécselni, mivel jöttek fizetni, én pedig nem akartam feltartani a munkában,

Egy puszit adtam anyunak, és elköszöntünk egymástól, aztán hazafelé vettem az irányt.

**

Éjszaka megint Vele álmodtam. Ismét a fa mellett állt és rám várt, majd elindult felém. Tekintetét nem vette le rólam, és én elvesztem aranybarna szemében, amikből semmit sem tudtam kiolvasni. Mikor odaért hozzám, megsimogatta az arcom és mosolyogva karolta át a derekamat. Hirtelen a földön fekve találtam magam, Edward pedig felém hajolt, majd ajkai közeledni kezdtek az enyémekhez, s már majdnem megcsókolt, mikor… eltűnt, mint a kámfor.

Egyszer csak sötétség vett körül, és úgy éreztem megfulladok. Levegőre volt szükségem, de mintha nem is lett volna a feketeségben… Akár az űr. Szúrt a mellkasom, és tudtam, hogy meghalok… megfúlok. Mintha valami össze akart volna préselni, nyomni, én pedig nem tudtam ellene mit tenni.

Nagyon fájt.

Ekkor megéreztem a jéghideg karokat a testem körül, és újra kaptam levegőt. Kinyitottam az eddig összeszorított szemeimet, s Edward aranybarna tekintetével találtam szembe magam.

Levegő után kapkodva ültem fel az ágyamban, de Ő nem volt mellettem. - Szinte éreztem Őt - gondoltam. Mikor le akartam szállni az ágyról, akkor vettem észre, hogy egész testemben remegek. Miután kicsit megnyugodtam lementem a földszintre és ittam egy pohár vizet, majd visszamentem a szobámba s lefeküdtem aludni.

*

Másnap a suliba érve megláttam az ezüst Volvót, ami mellett ott állt Bella, Alice, a szöszi testvérük – akinek a nevére nem emlékeztem, pedig mondta Ashley - és Ő. Barátnőimhez csatlakoztam, de ők még nem akartak bemenni, így csak álltam mellettük, mint egy szobor.

Az volt az én nagy bajom, hogy nem tudtam levenni Edwardról a szemem, és ahogy végigmertem a szememmel, ismét eszembe jutott a baleset. Lassan játszódott le előttem mindenegyes mozzanata az eseménynek, én pedig nem tudtam kiverni a fejemből az éjfekete szempárt, amik döbbenten figyeltek akkor engem.

Hirtelen találkozott tekintetünk, én pedig farkas szemet néztem a megmentőmmel. Nem tudom, mennyi ideig bámulhattuk egymást, csak azt éreztem, hogy a lányok oldalba böknek, és mintha azt magyarázták volna, hogy mennünk kell. Megszakítottam Edwarddal a szemkontaktust, majd Kate-tel karöltve léptünk be az iskola bejáratán.

Megint matematika volt az első órám, amire vele járok, és próbáltam nem tudomást venni róla. Reménykedtem, hogy nem fogja megkérdezni, miért is bámultam őt nemrég. Igazából nem is tudtam volna neki mit felelni rá.

Épp a padban ültem, mikor barátnőm vágódott le mellém - képletesen szólva – hatalmas mosollyal az arcán.

- Hallom, tetszik neked Edward – kezdte.

- Kitől hallottad?

- Ashley-től.

- Akkor félre lettél informálva – mondtam Kate-nek, de ő nem tágított.

- Nem hiszem. Na, de mindegy, mert minden lánynak tetszik Edward, viszont most beszélgessünk másról. – Hamar lezárta ezt a beszélgetést, de nem is bántam, bizonyára tudta, hogy úgyis tagadnám a dolgokat. Éreztem, hogy lesz ennek még böjtje.

- Rendben – egyeztem bele. Ezután csak mondta és mondta, bár nem volt olyan idegesítő, mint Ash, de a vége felé már elvesztettem a fonalat. Próbáltam rá figyelni, de nem ment. Mindig Edward járt a fejemben és a baleset, meg persze a megválaszolatlan kérdések.

Ekkor megérkezett a padtársam, én pedig csak néztem őt, mint, aki még nem látott élő embert. Figyeltem kecses lépteit, amint kikerüli a diákokat, majd lassú lépésekkel megközelíti a padunkat. Mintha repült volna, és olyan tökéletesen mozgott, hogy senkihez sem ért hozzá.

- Elnézést kérek! – szólalt meg az angyali hang, mikor mellénk ért.

- Öhm… bocsi – mondta Kate megbabonázva, majd elköszönt és leült a helyére. Barátnőm után néztem, aki csak vigyorgott, és kacsintott, amit nem értettem. Értetlenül meredtem rá, ő pedig továbbra is mosolygott, és tekintetével a mellettem ülő emberre mutogatott.

- Szia! – köszöntött mosolyogva, mire rá kaptam a tekintetem.

- Szia! – mosolyogtam én is, majd elővettem a tankönyvemet és füzetemet. Valamit muszáj volt csinálnom, mert zavarban voltam, és még véletlenül se akartam ránézni.

- Úgy hallottam, hogy tegnap eláztál egy kicsit – kezdeményezte a beszélgetést. Meglepődtem ezen egy kicsit, de úgy tettem, mintha csak egy sima osztálytárs lenne. Persze az volt, de mégsem. Nem gondoltam, hogy Bella megemlíti neki, ahogy azt sem, hogy egyáltalán beszélnek rólam, még ha az csak egy egyszerű elázás is volt.

- Igen. – Ekkor eszembe jutott, hogy még nem mostam ki Bella ruháját, és persze elfelejtettem, hova is tettem le a szobámban.

- Mi a baj? – kérdezte.

- Semmi. Honnan veszed, hogy baj van? – tudakoltam, miközben igyekeztem nem a szemébe nézni, mert tudtam, akkor megint úgy járok, mint óra előtt.

- Összeráncoltad a homlokod – mosolygott, amitől teljesen zavarba jöttem, és a tollammal kezdtem játszani, ami a füzetemben volt.

- Csak… elfelejtettem visszahozni Bella ruháját, pedig megígértem neki.

- Szerintem nem fog érte megharagudni – mondta, én pedig bólintottam. Eszembe volt, hogy megkérdem, honnan tudta, merre lakom, de ismét ott kötöttem ki, hogy teljesen felesleges, és lényegtelen dolog, így csak csöndben ültem mellette, miközben a mellettünk levő padsorban Kate nézett minket vigyorogva. Nem értettem még mindig, mi volt abban olyan nagy szám, hogy Edward mellett ültem, hisz bárki más is lehetett volna. Időnként olyan volt, mintha kicsit ki közösítették volna, mert más – vagy, ahogy ők mondták, fura – volt. Megint a klikkesedés jutott az eszembe, és rájöttem, hogy valakiket kihagytam. Azokat, akik ki voltak közösítve. Elvétve ültek az ebédlőben, udvaron, vagy épp hol voltak, és szinte mindig egyedül. Valahogy átéreztem a helyzetüket. Volt, hogy meginvitáltam őket, mikor kit, de nem mertek odajönni hozzánk. Tiszteletben kellett tartanom, hisz nem erőltethettem rájuk azt, amit nem akartak.

Az ablakon bámultam kifele eközben, majd elhallgatott az osztály, amiből tudtam, hogy elkezdődött az óra.

Semmit sem értettem a matekból, de annyit sikerült megjegyeznem, hogy egy háromszögről volt szó, a többi kiesett. Fél szememmel, persze észrevétlenül őt néztem, és nem fért a fejembe, hogy nézhet ki valaki ilyen tökéletesen. Persze, nem jöttem rá.

Mikor kicsengettek, minden holmimat bedobtam a táskámba és kisiettem a teremből, majd mentem a következő órámra. Úgy éreztem, ha tovább vagyok mellette, akkor valami hülye ürüggyel tartanám fel, csakhogy beszélgessek vele.

*

Ebédnél csak ültem a lányok mellett és egy pontot néztem az asztalon, nem figyeltem a többiekre, sem semmi másra. Számomra megszűnt a külvilág.

Most kivételesen nem Edwardra gondoltam. Az igazat megvallva, az elmém teljesen üres volt, akár a tévé kikapcsolt állapotban. A szó szoros értelmében, csak bambultam kifele a fejemből.

Már befejeztem az evést, a többiek pedig még az ebédjük háromnegyede körül járhattak, így se szó, se beszéd, felálltam az asztaltól és biológiára mentem.

Senki sem volt a teremben, így leültem a leghátsó padba és tanulni kezdtem, mert, ha ki hív a tanár legalább tudjam egy kettesre vagy hármasra.

Nem tudom, hogy mennyi idő telhetett el, mikor valaki rázogatni kezdett…