2010. november 12., péntek

13. fejezet - Következmények (II. rész)



Sziasztok! Meghoztam az új részt. A kommentárokat köszönöm Nillának, Névtelennek és Stenczinek. :)
Remélem, ez a rész is elnyeri majd a tetszéseteket. A következő rész, forduló ponthoz ér. Akkor lesz majd benne valami :P
Jó olvasást!
Puszi


MEGILLETŐDVE BÁMULTAM BARÁTNŐMET, aki mintha nem is az iskolában lett volna több száz diákkal a folyosón. Míg Bella kíváncsian nézte Alice-t, addig Edward dühödt tekintettel meredt előre, karjai összekulcsolva voltak a mellkasa előtt. El kellett kapnom a pillantásomat róla, nehogy megint képeket vetítsek le magamban. Alice szépen kihajtogatta a levelet, majd fennhangon olvasni kezdte, én pedig teljesen lefagytam.
- Kedves Jenny! Nagyon sokat gondolkodtam, és egyszerűen nem bírom. Mindenképp szeretnék veled találkozni valahol. Mondjuk Port Angelesben, a mozi előtt, szombaton, nyolc körül, ha neked megfelel. Kérlek, gyere el. Nagyon fontos lenne. A titkos hódolód – fejezte be Alice az olvasást, én pedig beletúrtam a hajamba.
- Ez a srác tényleg komolyan gondolja – szólalt meg Bella, én pedig nagyot sóhajtottam.
- Nem, most nem akarok ezzel a fiúval találkozni – suttogtam magam elé. – Inkább azt áruljátok el, hogy ki ő? – Mivel senki sem szólalt meg, így felpillantottam rájuk. Mindannyian engem néztek, én pedig tudtam, hogy nem fogják elárulni nekem a hódolóm kilétét. – Rendben, akkor nem faggatózom, inkább megyek órára – mondtam, majd kivettem Alice kezéből a levelet, és elindultam a folyosón, miközben összegyűrtem a kezem levő papírt, és az első kukába belehajítottam. Miért nem tudják megmondani, hogy ki az? Le akarom zárni ezt egyszer s mindenkorra - gondoltam. - Mégis, hogy találkozhatnék azzal az idegen sráccal, mikor minden gondolatom egy személy körül forog? Ügyesen kell kijátszanom a lapjaimat, mert ha egyet is felfedek Edward előtt, akkor óriási baj származna belőle.
Nagy léptekkel szeltem át a kijárathoz vezető folyosót. Mindenképp ki kellett tisztítanom a fejemet. Leültem az első padra, ami szabad volt, és hangosan kifújtam a levegőt. Nem tudtam elképzelni, hogy mi ütött belém. Sosem viselkedtem így Alice-szel, de néha… néha annyira fel tud pörögni, és olyan dolgokat tesz, amit nem kellene. Persze tudom, hogy csak segíteni akar, és egy kicsit oldottabbá tenni a hangulatot, de a kíváncsiságával is tisztában vagyok. Mintha nem látná előre a jövőt. Ezzel szemben Edward, bár titkolja, de ugyanúgy tudni akar mindent, a képessége pedig a segítségére van. De akkor, ott a folyosón, olyan furcsán viselkedett. Bizonyára tudja ki a srác, csak nem mondja el nekem. Na, és Bella. Ő csendben figyelte az eseményeket, és próbált valamit megérteni belőle. Vele is nagyon régen beszéltem. Szinte nem is tudom, mi történt az alatt az egy hét alatt, míg Jake-nél volt. Azt tudom, hogy Edward mellettem volt, és ápolt, de ő… Huh, azt hiszem, túl sok mindenen kezdek agyalni – gondoltam, és egy pillanatra behunytam a szemem. Tényleg kicsit sok volt ez nekem, ráadásul ott volt az a „kihallgatás” is. Mégis mit akarhatnak tőlem? Nemcsak én voltam a tanú. Rajtam kívül még Jacob, Bella és persze Alice is. Rendben, én ugrottam közéjük, de akkor is. Kinek hiányzik ez most? – kérdeztem magamtól.
- Senkinek – felelte az angyali hang, ami közvetlenül mellőlem jött. Észre sem vettem, mikor ült mellém, vagy egyáltalán mikor jött ki az épületből. Egészvégig lehajtott fejjel ültem, és gondolkodtam. Persze ő tudta, hogy min jár az eszem. Előtte nincsenek titkaim.
- Akkor? – kérdeztem, és a hátamat a pad háttámlájának döntöttem.
- Talán azért, hogy elüldözzenek minket. Hogy soha többet ne tudjunk ide visszajönni – felelte. Tekintetemet ráemeltem, és akkor vettem észre, hogy folyamatosan engem bámul. Kicsit zavarba is jöttem tőle.
- Azt úgysem engedem. Ti vagytok a legjobb barátaim, nem engedlek el csakúgy titeket. Bár… Rosalie-t, Emmettet és Jaspert nem nagyon ismerem, de kedvelem őket. – Elmosolyodott, én pedig lesütöttem a szemeim.
- Miért? Engem ismersz? – kérdezte, mire újra ránéztem.
- Ha hagyod, hogy megismerjelek. – Elkomolyodott. - Edward, van egy álarcod, amit mindig magadra öltesz, nehogy megtudja bárki is, mit érzel. – Itt egy kis szünetet tartottam. – Mégis minden lány odáig van érted, és te bármelyiket megszerezhetted volna… – kuncogtam, mire elmosolyodott -… de te mégis mást választottál. Bella mellett minden egyszerűbb számodra, nemde? Nem hallod a gondolatait, így egy kis csöndben van részed. Nem tudom, hogy vagy képes elviselni a sok gondolatot a fejedben a sajátodon kívül – meredtem előre az utolsó mondatomnál.
- Gyakorlat kérdése – felelte. – Igen, valóban néha túl sok belőlük, ilyenkor elmegyek egy kis időre kikapcsolódni. Vadászni, vagy csak sétálni valahova, ahol nincs ezer és ezer gondolat – mondta, miközben ő is hátradőlt.
- Lett volna időd kikapcsolódni, ehelyett velem voltál, akinek folyton hallottad a gondolatait. – Éreztem magamon a tekintetét, de nem fordultam felé, egyenesen bámultam előre.
- Kellett valaki, aki vigyáz rád, és melletted van, míg anyukád dolgozik – mondta, mire ránéztem.
- Este is? – kérdeztem, de erre nem válaszolt. Elfordította a fejét, és most ő bámulta a nagy semmit. – Miért voltál velem, mikor máshol is lehettél volna? – suttogtam. Féltem, hogy újra maga köré építi a falat, amit egy kicsit, egy nagyon kicsit le tudtam romolni. Azt szerettem volna, ha elmondja nekem az érzéseit, hisz a legjobb barátja voltam. A hangom hallatára ismét rám nézett. Bizonyára azt hitte, hogy sírni fogok, de nem. Igazán érdekelt, hogy mégis miért fecsérelte rám az idejét. Miattam a családja és a szerelme háttérbe került. Ennyit tényleg nem értem.
- Mert nem akartam egyedül lenni – felelte végül. – Bella a rezervátumban volt, Alice folyton fecsegett valami ostobaságról, és gyerekdalokat énekelt magában. Nagyon idegesítő, hidd el nekem. Emmett perverz gondolataira nem voltam kíváncsi, ahogy Rosalie bevásárló körútjának tervezésére sem.
- És a szüleid?
- Nem akarok a terhükre lenni. Így is sok bajt okoztam nekik az évtizedek alatt, még többet nem akartam. – Ez úgy hangzott, mintha csak kényszerből lett volna velem, de mielőtt bármire is gondolhattam volna, megelőzött. – Te pedig egyedül voltál, pont úgy, ahogy én, ráadásul a legjobb barátom vagy, akit otthagyott a… barátja. – Az utolsó szót már fogvicsorgatva ejtette ki. Ökölbeszorított kezére tettem az enyémet.
- Nyugodj meg, minden rendben. Már nem érdekel – mosolyodtam el, ő pedig lassan kezdte ellazítani megfeszített izmait. Igen, valóban nem érdekelt már Paul, de a verekedésüknek a következménye annál inkább. – Tudod mit, menjünk be. Kezdek kicsit fázni, és nem tenne jót, ha elkésnénk óráról, nem? – Bólintott, és felállt, majd kezét felém nyújtotta, s felsegített a padról.

* * *


Egész nap a Samékkel való találkozáson járt az eszem, és igazán nem tudtam, hogy mit kellene mondanom nekik. Persze az igazat mondom, vagy… Nem. Istenem, nem tudom, hogy mit mondjak nekik. Talán azt, hogy összejöttem az egyik farkassal, akiről ez csak később derült ki, és a szemem láttára változott át. Ja, és mikor még jártunk, bevésődött egy lányba, így szakítottunk, mert nem akartam útban lenni. Mivel aznap esett az eső, így megfáztam, és elég csúnyán megbetegedtem. Kiöntöttem a szívem a legjobb barátomnak, aki pár nappal később meg akarta leckéztetni a volt barátomat, mert úgy gondolta, hogy miatta lett tüdőgyulladásom. Azt hiszem, ennyi lenne. Ez nevetséges, de dióhéjban tényleg ennyi történt. Azt tudom, hogy nem hazudhatok, de mégsem mondhatom, hogy Edward a hibás, mert nem ő az, hanem én. Ha nem mondom el neki, vagy ha hallgatok rá, akkor megelőzhettem volna ezt az egészet, de… - gondolataimból egy hang ébresztett fel, amit közvetlenül magam mellől hallottam.
-… ezen már nem változtathatsz – mondta, én pedig ráemeltem a tekintetemet. Igaza volt, tényleg nem változtathattam, hisz ami megtörtént, megtörtént. A harc meg volt, mert későn avatkoztam közbe. Ha mondjuk, nem alszok el, akkor megállíthattam volna Edwardot. Bár… előbb vagy utóbb bekövetkezett volna… azt hiszem. Mindenképp a barátaim mellé állok. Mivel ellenségek így nehéz, de majdcsak kitalálok valamit. Általában jó vagyok a meggyőzésben, de akadnak kivételek. – Mehetünk? – kérdezte, mire csak bólintottam. Előre féltem a még fel nem tett kérdésektől.

Edward autójával mentünk. Alice a hátsó ülésen ült, én pedig elől, Edward mellett, aki görcsösen szorongatta a kormányt. Ideges volt, és nem is csodálkoztam rajta. Senki sem tudta megmondani, hogy mi lesz a „kihallgatás” eredménye.
- Alice, még most sem látsz semmit? – kérdeztem egy kis idő múlva, miközben az ablakon bámultam kifele.
- Semmit. Próbálkozom, de egyszerűen nem látom a farkasokat. Ez annyira idegesítő – mondta, és tekintetéből félelmet olvastam ki. Féltette a családját, mert nem tudta, hogy mire számíthat. Talán abban maradnak, hogy aki kezdte a verekedést, annak bűnhődnie kell, ők pedig továbbra is itt maradhatnak Forksban. Rossz volt belegondolni. Ez volt a baj velem. Először mindig a dolog rossz oldalát néztem. Erről le kellett szoknom.

Amikor megérkeztünk a határhoz, Edward leállította a motort, majd megkerülve az autót, segített kiszállni. A kocsit lezárta, majd a hátára kapott, és berohant velem az erdőbe, Alice-szel az oldalán. Nem akartam semmire sem gondolni, csak arra, hogy elmondom, amit hallani akarnak, aztán elmegyek.
Nem telt bele öt perc, már ott is voltunk a találkozási helynél, ahol Dr. Cullen, Emmett és Jasper állt. Bizonyára azért jöttek csak a férfiak, hogyha harcra kerülne a sor, akkor megvédhessék magukat. Vagy talán tévedek.
- Azért vannak itt, hogy megvédjünk – suttogta Edward, amikor talpra állított. Jobbnak láttam, ha nem szólalok meg, mert megint leszavazna. Tudtam, hogy Paulék sosem bántanának embert, csak vámpírt. Itt őket kellett megvédeni, nem pedig engem. És ki tenné meg, ha nem én? Bella. Ő Emmett háta mögött állt. Emhez képest nagyon kicsi volt, nem is vettem észre. Amikor Edward megpillantotta őt, finoman maga után húzva ment kedveséhez.
- Bella, azt hittem, hogy megbeszéltük – kezdte.
- Azt hiszed, hogy nem leszek itt a barátnőmmel? – kérdezte, miközben Edward aranyszínű szemeibe nézett. – Nem, Edward. Itt fogok maradni! – jelentette ki határozottan, mire Edward felelni akart, de én közbeszóltam.
- Ne most, Edward, kérlek – néztem rá könyörgőn.
- Igaza van, fiam; most más dolgunk van – helyeselt Carlisle. Edward mérgesen nézett a határ túloldalára, én pedig követtem a tekintetét.
- Itt vannak. - A fák közül négy, vagy öt nagy farkas lépett ki, középen a vezetővel, aki bizonyára Sam lehetett. Fekete volt a szőre és a szeme is, s mindenki őt követte. A szívem eszeveszett dörömbölésbe kezdett, mire Sam rám fordította a tekintetét. Cullenékre néztem, akik mind engem figyeltek. Hallották, ahogy egyre gyorsabban ver a szívem a mellkasomban. – Sam azt mondja, hogy ne félj tőlük, nem fognak bántani – tolmácsolt Edward. Tehát az ő gondolataikat is hallja. Egy valamit tudni szerettem volna, így nehezen, de megszólaltam.
- Ne haragudj… – léptem közelebb a farkashoz, mire Edward elkapta a karomat, én pedig sokatmondóan néztem rá, majd tekintetemet ismét az előttem levő… emberre szegeztem. -… de megkérdezhetem, hogy miért jöttetek farkas alakban?
- Azért, mert nem bíznak bennünk – szólalt meg ismét Edward. – Azt akarják, hogy menj velük a faluba, és ott mindent megbeszélhettek.
- Rendben – bólintottam. Edwardra néztem, aki elengedett, én pedig átléptem a határon. A fekete farkas lassan hátrább húzódott, majd eltűnt egy bokor mögött, az megrázkódott, és fél perccel később Sam lépett ki mögüle.
- Mehetünk – mondta, majd elindult, én pedig követtem. Hátranéztem Cullenékre, akik aggódva néztek utánam, főleg Alice és Edward. Tudtam, hogy barátnőm már nem fogja látni a jövőmet, hisz elmondta, hogyha egy farkas közelében vagyok, a jövőm eltűnik. Edward… Ő egyszerűen csak azt akarta, hogy ne essen bajom. Legjobb barátok a világon.
A többi farkas ott maradt Cullenékkel, én pedig Sammel elindultam La Push-ra.

Szerintem teljesen normális, ha azt mondom, hogy féltem. Féltettem a barátaimat, akiket talán örökre elüldöznek Forksból. Nem akartam. Azt szerettem volna, ha itt maradnak, mert Bella biztos, hogy beleőrült volna Edward elvesztésébe. Egész úton szótlanul haladtunk az erdőben. Tudtam, hogy csakis azért megyünk a faluba, hogy Cullenék ne hallják a beszélgetésünket, de ha tényleg olyan jó a hallásuk, ahogy Edward mondja, akkor minden egyes szót hallanak még ilyen távolságból is. De lehet, hogy tévedek.

Amikor megérkeztünk Sam házához, köszöntünk Emilynek, majd bementünk az egyik szobába. A helyiség közepén egy kis asztal állt, ami körül egy barna színű kanapé, és egy fotel helyezkedett el. Mindkettőnek a háttámlájára szürke szőrme volt helyezve, az asztalt pedig vöröses színű terítő borította be, és néhány kis faragott mütyürrel díszítették azt.
Leültem a kanapéra, Sam pedig a fotelben helyezkedett el, aztán vártam, vártam, hogy feltegye nekem az első kérdést. Féltem, igen. Mi van, ha rosszul válaszolok valamire, és elkergetik Cullenéket?
- Nem akartunk megijeszteni – kezdte Sam, és halványan elmosolyodott.
- Nem ijedtem meg csak… csak tudom, hogy miért vagyok itt. – Igen, tudtam, hogy azért jöttem, hogy tanú legyek… hogy tanúskodjak a barátaim ellen.
- Igen? – lepődött meg a válaszomon, mire csak bólintottam. – Jenny, én csak néhány kérdést szeretnék feltenni. - Ismét egy bólintást kapott válaszul, ő pedig elkezdte. – Tudom, hogy ott voltál akkor éjjel, és hogy közéjük ugrottál. Arra lennék kíváncsi, hogy mégis miért tette ezt az egyikük, mikor pontosan tudják, hogy nem léphetik át a határt.
- Ez csupán egy félreértés volt – feleltem. – Igen, tudom, hogy Edward megszegte a szerződést, de szeretnélek megkérni rá, hogy ettől tekintsetek el. Ő csak meg akart védeni, mert azt hitte, hogy Paul miatt vagyok szomorú… hogy bántott, pedig egyáltalán nem erről volt szó. – Csendben hallgatta a monológomat, én pedig igyekeztem meggyőzni mindkét fél ártatlanságáról. – Aki itt a hibás, az én vagyok. Jól tudom, hogy akár meg is halhattam volna, de nem történt. Sem Paul, sem Edward nem tehet erről. Edward… ő általában túlreagálja a dolgokat. Tudod, ő úgy szeret, mintha a kishúga lennék, azért véd ennyire.
- De ez nem mentség. Tisztában volt a következményekkel. – Igaza volt Samnek, ezt be kellett látnom, de nem hagyhattam, hogy elüldözze őket.
- Sam, tudom, hogy megszegte az egyezményt, de kérlek, adj neki még egy esélyt. Én visszafogom, ahogy Bella is. Megbeszéljük vele. Carlisle, ő egy légynek se ártana, és a többiek követik az elveit. Én garantálom, hogy soha többet nem fog előfordulni. Tudom, hogy ilyen okra vártatok már évek óta, de ha hibáztatni akarjátok Őt, akkor nemcsak Edwardot kell elővenni, hanem Pault is. Volt választása, meg tudta volna akadályozni, ehelyett belement. – Csakúgy folyt belőlem a szó, és úgy éreztem, mindent meg kell tennem annak érdekében, hogy Cullenék maradhassanak.
- Igen, Paul is benne volt, ez igaz.
- Én indítottam el ezt a lavinát, szeretném megállítani, és tisztázni a helyzetet. Az emberek hibáznak, de a hibáikból tanulnak.
- Értelek – bólintott. Féltem, mert úgy éreztem, hogy zagyvaságokat beszéltem, és csak rontottam a helyzeten. El akartam mondani, hogy senki sem hibás, csakis én. – Azt szeretnéd, ha Cullenék maradnának, hogy amit Edward tett, annak ne legyenek következményei. Egy vámpírt védesz, aki egy pillanat alatt megölhet. Azt mondod, hogy a te hibád, amiért egymás torkának estek. Jenny, magam is láttam a harcot, hisz mi farkasok, ha átalakulunk, halljuk egymás gondolatait. Edward meg akarta ölni Pault.
- És fordítva is. Ti gyűlölitek egymást, tudom. Mégis egy közös pontotok van. – Kérdőn nézett rám. - Bella. Ő szereti Edwardot, és Jacob a legjobb barátja. Mellette volt, mikor Cullenék elmentek, Bella elmondta nekem. Nem bírná ki, ha megint elveszítené őt, ráadásul az én ostobaságom miatt. Kérlek, Sam, adj még egy esélyt, ígérem, hogy többet nem fordul elő. – Már könyörögtem neki. Nagyon fontosan voltak számomra Cullenék, bár alig ismertem őket, de azt tudtam, hogyha Edward elmegy, nem bírnám elviselni. Be kellett vallanom magamnak, hogy igenis, beleszerettem Edward Cullenbe.

Lassan sétáltunk vissza a határhoz, és én egyre jobban kezdtem fázni, mert útközben feltámadt a szél, rajtam pedig egy vékonyka dzseki volt. Tűrtem a hideget, bár nem hiányzott még egy megfázás.
Aggódtam Sam válasza miatt, hisz egy szó nélkül indultunk vissza a többiekhez, és nem mondta el a döntését. Én úgy gondoltam, hogy még nem mérlegelte a dolgot, és addig gondolkozik a válaszon, míg megérkezünk. Csak remélni tudtam, hogy a távollétünk alatt nem ugrottak egymás torkának, bár a családfő biztosan nem engedte volna, ő sem akart bajt.

Amikor odaértünk a határhoz, a farkasok még mindig ugyanott álltak, amikor elmentünk, és ez alól Cullenék sem voltak kivételek. Bár Bella egy kidőlt fatörzsön ült, de úgy tűnt, hogy körülötte mindenki szoborrá dermedt. Csak akkor tértek magukhoz, mikor Sam és én kiléptünk a fák rejtekéből. Akkor Edward és Alice egyszerre tettek előre egy lépést, mire a farkasok felmordultak. Nem bíztak volna bennük?
Nem mentem át a Cullen földre, hanem Sam mellett maradtam. Láttam barátnőm szemében az aggódást, és arra „kért”, hogy menjek át hozzájuk, de én féltem. Féltem Sam válaszától, és Cullenék haragjától. Mi van, ha úgy dönt, el kell menniük, és akkor Bella, Alice, Edward és mindenki más örökre megharagszik rám. Próbáltam őket védeni, mert tényleg semmiről sem tehettek. Amikor Bella is észrevett minket, felpattant a fatörzsről, és Edward mellé lépett, majd megfogta a kezét. Inkább nem is néztem oda, helyette a farkasokat kezdtem bámulni. Az egyik nagyon is kitűnt a többi közül vörösesbarnás színével. Azt is észrevettem, hogy kicsit előrelépett, de türtőztette magát. Nem tudtam, hogy ki lehet az, mert tudtam, hogy Paul farkas alakban szürke színű, ő pedig közvetlenül mellettem állt. Jóval magasabb volt nálam, és bár félnem kellett volna tőle, nem tudtam. Beletúrtam a bundájába, ő pedig rám emelte a tekintetét.
- Barátok, örökre – suttogtam mosolyogva, ő pedig megnyalta a kezemet. A szemem sarkából láttam, hogy Edward ökölbe szorított kezekkel áll Bella mellett, és úgy tűnt, hogy egy kicsit előre is mozdult, de nem lehettem benne biztos, ahhoz gyors volt. Elengedtem Paul bundáját, és Samre néztem, aki abban a pillanatban lépett előre, én pedig hátra maradtam.
A szívem a torkomban dobogott, és reménykedtem benne, hogy jó döntést hoz majd. Alice sajnos nem tudta megmondani, hogy mi lesz velük, hisz nem látta őket.
- Köszönetet mondhattok a barátotoknak a döntésem végett – csak ennyit mondott, én pedig hirtelen a legrosszabbra gondoltam, hisz két alternatíva fordult meg a fejemben. Első, köszönetet mondhatnak nekem, amiért elmennek, vagy a második, hogy maradhatnak. Utóbbiban reménykedtem. Nem tudtam, hogy Edward mennyit hallott a gondolataiból, de úgy tűnt, hogy kezdett megnyugodni, vagy csak az arcára kiülő érzéseket próbálta leleplezni. – Ha még egyszer előfordul ilyen nincs több engedmény. – Rövid monológja után felém fordult, és biccentett nekem, én pedig lassan elindultam a határ felé, de még megálltam mellette. Hallottam, ahogy néhány farkas felmordul, de nem foglalkoztam velük.
- Köszönöm – suttogtam, mire egy halvány mosolyt eresztett el. Kaptak még egy esélyt, következmények nélkül. Cullenék felé fordultam, majd nagy léptekkel indultam el Alice felé, aki ugyanígy tett, majd megöleltük egymást. Aki abban a pillanatban érkezett volna, biztos azt hinné, hogy fogoly voltam La Push-on, pedig teljesen másról volt szó.
Miután elengedett visszafordultam Samék felé, ahogy az összes Cullen. Carlisle előre lépett, majd megszólalt.
- Köszönjük, Sam – hálálkodott. – Többet nem fog előfordulni – ígérte meg, mire a megszólított csak biccentett. Nyilván nem örült neki, de Bella miatt belement, mert Jacob barátja. Én mindenesetre nagyon hálás voltam neki, mert nem tudom, hogy mihez kezdtem volna Alice nélkül, hisz a legjobb barátnőm lett, mióta megismertem. A többiekkel alig beszéltem, de a nagy mackót is megkedveltem. Szerintem nincs senki rajta kívül, aki még a borús napjaimon is egy mosolyt csalna az arcomra. Rosalie, ő vele nem igazán kommunikáltam, de csak remélni tudtam, hogy egyszer majd jó barátnők leszünk. Jasper, ő szintén zenész. Dr. Cullen; igen ő remek orvos, és nagyon kedves, bár alig beszéltünk egymással, és mivel Alice-ék apja, mindenképp meg szerettem volna ismerni, ahogy a feleségét is, akit még nem láttam. Na, és Edward – ránéztem. – Ő állt hozzám a legközelebb Alice-szel együtt. Pár hét alatt a legjobb barátom lett, és elfogadtam – nemcsak őt, hanem a testvéreit is – úgy, ahogy vannak.
Bellára vándorolt a tekintetem, aki a farkasokat nézte, és egy azok közül őt bámulta. A vörösesbarnás színű. Akkor tudatosult bennem, hogy ő lehet Jake. Bizonyára barátnőm őt nézte, és csak azért, hogy a szemeivel azt üzenje neki, hogy ne csináljon semmi ostobaságot.

Észre sem vettem, hogy Samék már elmentek, s egyedül Jacob és Paul maradt ott velünk. Bizonyára arra vártak, hogy útnak induljunk. Nem bíztak Cullenékben. Alice megfogta a karomat és Belláét is, majd még odaszólt Carlisle-nak, hogy hazavisznek minket Edwarddal, és, hogy otthon találkoznak, aztán húzni kezdett kifele bennünket az erdőből. Egyébként is haza szerettem volna menni, mert sokat kellett tanulnom, bár nem volt semmi kedvem hozzá, hogy a könyvek felett görnyedjek, de muszáj elkészíteni a házit, ha nem akarok beírást kapni.
- Ezt vedd fel! – nyújtott felém egy kabátot Alice, amit nem tudom honnan vett. – Hazarohantam, amíg vártunk rátok. Túl ideges voltam, és csak téged láttalak; fáztál. Azt hittem, hogy mire visszaérek, már ti is a határ felé tartotok – felelte kérdő tekintetemet látva.
- Köszönöm – mosolyogtam rá, és belebújtam a meleg kabátba. Mivel gyalog tettük meg a kocsihoz vezető utat, így sokkal tovább tartott az út, ráadásul nagyon fújt a szél.

Örültem, mikor végre a kocsiban ültünk. Bizonyára Alice elkérte a kulcsokat Edwardtól, mielőtt eljöttünk volna. Úgy gondoltam, hogy Carlisle beszélni szeretett volna Edwarddal, ezért csatlakozott később hozzánk. Amikor beültünk a Volvóba, Alice bekapcsolta a fűtést, hogy addig se fázzunk, amíg a bátyjára várunk.
Nem telt bele öt perc, Edward lépett ki a fák közül, majd beszállt a kocsiba, és elindultunk.

Egész úton csendben voltunk, kivéve Alice-t, aki – hogy oldja a feszültséget –, a hétvégéjét kezdte tervezni. Én csak mosolyogtam és bólogattam, de gondolatban teljesen máshol jártam. Néha Edwardra néztem a visszapillantó tükrön keresztül, és észrevettem, hogy alkalmanként ő is rám emeli tekintetét. Talán azért bámult, hogy még inkább belelásson a fejembe - bár nem tudtam pontosan, hogyan is működött a képessége -, vagy tudta, hogy őt nézem.
Ahogy figyeltem aranybarna szemeit, azon elmélkedtem, hogy vajon milyen színű lehetett eredetileg a szeme. Na, és Alice-é meg a többieké?
Újra Edwardra néztem, aki mosolyogva nézte az utat. Ez csak egyet jelentett; megint túl kíváncsi volt.
- Tudod, hogy nem szép dolog beleolvasni mások elmélyült gondolataiba? – kérdeztem gondolatban, mire mosolya vigyorgássá vált. Én csak megcsóváltam a fejemet, és kibámultam az ablakon.

Amikor megérkeztünk a házhoz, kiszálltam az autóból, és megköszöntem, hogy hazahoztak, de mielőtt bementem volna a házba, Edwardhoz fordultam.
- Beszélhetnék veled négyszemközt? Nem tart sokáig – intéztem szavaimat Belláéknak.
- Persze – felelte, majd elindultunk a ház felé. Tisztában voltam vele, hogy Alice mindent hallani fog, de ez most nem olyan dolog volt, amit titkolnom kellett volna. Megálltunk az ajtó előtt, majd egymásra néztünk.
- Azt hiszem, tudod, hogy miről szeretnék veled beszélni – mondtam.
- Igen. – Leültem a padra a teraszon, ő pedig követte a példámat.
- Féltem – kezdtem, és éreztem magamon a tekintetét. – Féltem, hogy nem tudom meggyőzni Samet arról, hogy itt maradhassatok. Féltem attól, hogy elveszíthetlek titeket – néztem rá. – Amióta ideköltöztem, és megismertelek benneteket úgy érzem, hogy sosem voltak még ilyen barátaim, mint amilyenek ti vagytok. Nem a vámpírságotokról beszélek, hisz a barátaim közt van Bella is – néztem az autó felé, ahol barátnőim vártak. – Nem is tudtam, hogy mennyire egyedül voltam, amíg nem találkoztam veletek, és ha nem tudtam volna meggyőzni Samet, akkor megint magányos lettem volna. – A szememet szúrták a könnyek, de tartottam magamat. – Edward, kérlek, soha többet ne csinálj ilyet – néztem rá ismét, ő pedig egy szó nélkül hallgatta a mondanivalómat. – Ígérd meg, hogy nem sodrod veszélybe sem magadat, sem pedig a családodat – kértem, és vártam a válaszát. Talán féltem volna Samtől? Már magam sem tudom, de azt igen, hogy még egyszer nem szeretnék tanúskodni a barátaim ellen. Hogy eltiporjak másokat… Nem, köszönöm, nem kérek belőle.
- Megígérem – felelte, miközben a szemembe nézett. Lágyan elmosolyodtam, ő pedig követte a példámat. Felálltam a padról, és Edward is ugyanígy tett.
- Köszönöm, hogy hazahoztatok.
- Szívesen – mosolygott, amitől zavarba hozott, de nem tudtam, hogyan. Ez olyan vámpír képesség volt, tudom – gondoltam, mire még szélesebb lett a mosolya.
- Nos, azt hiszem, téged már várnak – pillantottam az autó felé, amiben még mindig ott ücsörögtek a lányok.
- Igen, igaz – bólintott, majd lehajolt hozzám, és két puszi adott az arcomra. – Szia! – köszönt el.
- Szia! – Néztem, ahogy lelép a lépcsőről, majd a kocsi felé halad. Alice lehúzta az ablakot, és elkiáltott egy sziát, miközben integetett. Ugyanígy tettem, miközben mosolyogtam, és néztem, ahogy a Volvo szép lassan elgurul a ház előtt.

Anyu elég hamar hazaért, így ketten készítettük el a vacsorát. Olyan jó volt vele egy kicsit beszélgetni; rég töltöttünk ennyit időt együtt, hisz mindig nagyon fáradtan ért haza. Mielőtt leültünk volna enni, elmentünk vásárolni, és már tudtam, hogy Alice-szel nagyon ki fognak jönni. Bár anyu nem annyira vásárlásmániás, de szereti a ruhákat. Senki se nézné ki belőle, hogy olyan is tud lenni, mint egy tini. Mindig az aggódó anyát mutatja, pedig ha elengedi magát, olyan, mint bármelyik barátnőm. Nagyon jól tudunk szórakozni.

Nem tudom, hány boltban voltunk, de hogy semmit sem vásároltunk, csak próbálgattunk, az biztos. Minden furcsa ruhát felvettünk, és megmutattuk egymásnak. Szerintem nem néztek minket normálisnak az emberek, de nem foglalkoztunk velük.
Később Alice-szel és Rosalie-val „véletlenül” találkoztunk az egyik boltban, és be is mutattam őket anyunak. Ezután négyen bolondoztunk. Én csak ámultam és bámultam, mikor Alice és Rosalie próbáltak fel egyes ruhákat. Egyszerűen gyönyörűek voltak. Irigyeltem őket.

Nem tudom meddig lehettünk, de Alice-ék hazahoztak minket, mi pedig pár perc múlva beindítottunk egy zenét, és táncolni kezdtünk rá. Nem tudom, hogy mi ütött belénk, de csak nevettünk, és roptuk a zenére.

Mosolyogva gondoltam vissza a délutánomra, amit anyuval töltöttem, miközben mosogattam a tányérokat. Jó volt ez a csajos „nap”. Felmentem a szobámba, majd gyorsan megcsináltam a házimat, majd elmentem fürödni, aztán lementem egy kicsit tévézni.

Úgy féltizenegy körül kerültem ágyba, de nem ment az alvás, mert folyton az erdőben történteken járt az eszem. Végül elővettem az IPodomat, és zenehallgatás közben csapott le rám az álommanó.

2 megjegyzés:

királylány írta...

Szia!
Nagyon tetszett ez a rész:)
Csak így tovább:):)
Puszi

Niky írta...

Szia!
Nagyon tetszett ez a rész főleg amikor elbeszélgetett a mi kis Edy-nk fejével nagyon jó lett várom a kövit.:):)
pusszy

Megjegyzés küldése