2010. augusztus 14., szombat

8. fejezet - Paul



Sajnálom, hogy ennyit késett a rész. :S De most itt van, remélem tetszik, és írtok néhány kommentárt:D
A bétázást pedig köszönöm Nillának és Evynek:P Aranyosak vagytok:)
puszi


NEM, FIGYELTEM A TÉVÉRE, INKÁBB GONDOLKODNI KEZDTEM, de eldöntöttem, hogyha Bella nem ér haza öt percen belül, utána megyek, nem érdekel, ha ezzel megszegem a szerződést. Ám, amíg várakoztam, a legjobb barátomon kezdtem elmélkedni.
Kedves lány, és ami azt illeti, megkedveltem. Nagyon jó barátnők lettek Bellával, s úgy tűnik, köztünk is alakulóban van ez a barátság. Ahogy ígérte, meg sem próbál elcsábítani, mert tiszteletben tartja, hogy van valakim, akit szeretek; a lányok a suliban már mások. Mindenképp fel akarják magukra hívni a figyelmem, de engem nem érdekelnek. Szerintem, Jenny egyáltalán nem hasonlít Bellára, talán annyiban, hogy ember és tetszek neki, de másban nem. Nem szoktak foglalkoztatni mások, el vagyok a magam világában, de ők ketten kivételek. Jenny. Hallom a gondolatait, bár néha el tudja rejteni előlem, de nem sokáig. Rosalie is kedveli valamennyire, hisz nem velem van, ráadásul nem akar vámpír lenni, mint Bella.
Igen, Bella.
Évtizedeken át egyedül voltam, aztán jött Ő, és minden megváltozott… Beleszerettem, pedig nem szabadott volna. Majdnem mindketten meghaltunk az én ostobaságom miatt.
De, hol van már Bella? Már rég itthon kellene lennie. Mi van, ha valami baja esett? Ha bántotta Jacob én…

Gondolatmenetemet léptek zaja zavarta meg, amik a szoba felé tartottak, majd belépett a helyiségbe, és felkapcsolta a villanyt. Először megijedt, majd elmosolyodott.
– Szia! – Jött közelebb, majd helyet foglalt az ágyon.
– Már kezdtem aggódni miattad – ültem mellé, és átkaroltam a derekát, majd egy puszit adtam a homlokára, miközben magamhoz öleltem.
– Jake sose bántana – húzódott el. – Kutya szagom van – magyarázta kérdő tekintetemet látva, de engem most nem érdekelt, csak az, hogy újra velem van.
– Megkérdezhetem, hogy hol voltál ennyi ideig? – néztem rá, ő pedig felém fordult, mivel a székre rakta a pulóverét.
– Billyék meghívtak magukhoz vacsorázni. Nem mondhattam nemet, hisz a barátaim.
– Értem – álltam fel az ágyról, majd odasétáltam hozzá, és megcirógattam az arcát.
– És Te? Mit csináltál, míg távol voltam? Csak nem itt feküdtél az ágyamon egész idő alatt? – kérdezte, és megfogta a kezemet, majd leültünk az ágyra.
– Nem, Jennynél voltam.
– Jennyél? Miért? – kérdezte meglepetten.
– Én is vágytam egy barát társaságára; Ő az első számú barátom, és azt hiszem az egyetlen ember is, aki tudja, hogy mi vagyok, s elfogad, mint barát – mosolyogtam. – Tudod, beszélgettünk, és valahogy megemlítettem neki Jacobékat. Nem tudom, hogy hogyan történt.
– Te… el… Mit reagált rá? Már ő is tudja? – kérdezte.
– Nem, nem tudja. Még nem is sejti, hogy Jacob és a többiek mik is valójában.
– Huh… az jó – könnyebbült meg.
– Azt hiszi, hogy az erdőben vannak a farkasok, nem a rezervátumban – mondtam, és ránéztem. – Fél tőlük. Jobban, mint a vámpíroktól - mosolyogtam, erre Bella is elnevette magát, majd felállt mellőlem, s kivette a pizsamáját.
– Mindjárt jövök, csak lezuhanyozok – azzal már ment is.

Félóra múlva visszatért a szobába, én pedig az ágyán feküdtem, majd bemászott mellém, és fejét a mellkasomra hajtotta.
– Jó éjt.
– Neked is – mondtam, majd megpusziltam a homlokát.


(Jenny szemszöge)


Másnap korán keltem, mert nem tudtam aludni a rémálmomtól, amikben farkasok voltak. Kár volt megemlítenie Edwardnak... Még mindig magam előtt láttam a farkast, és úgy tűnt, hogy éhes. Fogvicsorgatva közelített felém, én pedig csak hátráltam és hátráltam. A szívem majd’ kiugrott a helyéről, s éreztem, hogy meg fogok halni. Egész testemben remegtem, a lábaim meg-megrogytak, de egész végig az ellőttem álló állatot bámultam.
Épp rám akart ugrani, mikor felültem az ágyban, és levegő után kapkodva nyugtattam magam, hogy nem tud felmászni egy farkas sem a szobámba.

Lassan lementem a konyhába, és észrevettem, hogy anya még itthon van, aztán eszembe jutott, hogy előző este említette vacsora után, hogy később kell bemennie dolgozni.
– Jó reggelt! – köszöntem kicsit fáradtan.
– Neked is. Jézusom, de nyúzott vagy! – lepődött meg, mikor felém fordult. – Kérsz egy kávét? – kérdezte.
– Igen, az nagyon jólesne, köszönöm. – Ahogy ezt kimondtam, már előttem volt a gőzölgő kávé. Adtam anyának ezért egy nagy puszit, aztán ment is az előszobába felvenni a kabátját.
– Már mész is? – kérdeztem.
– Igen. Idő van, mennem kell, kicsim – jött oda hozzám, és egy puszit nyomott a fejemre. – Aztán el ne késs! Szia! – köszönt.
– Rendben. Szia! – Mikor ezt mondtam, a bejárati ajtó már be is csapódott.

Mikor megittam a kávém, felmentem lezuhanyozni, majd megmostam a fogam. Bementem a szobámba és felvettem az első ruhadarabot, ami a kezembe akadt. Ez esetben egy világos farmert; egy fekete felsőt és rá egy fehér pulcsit. Ezután leszaladtam a földszintre, s felkaptam a kabátom meg a táskám, majd belebújtam a cipőmbe, és kiléptem a házból.

Igyekeznem kellett, mert szerencsésen elhúztam az időt a zuhanyzással és a kávéval, ezért késésben voltam; főleg gyalog, ráadásul fáradt is voltam.
Nagyon fújt a szél, így a kabátot összehúztam magamon, ahogy csak bírtam.
Ekkor egy dudaszót hallottam meg a hátam mögül, s mikor megfordultam, megpillantottam az ezüst Volvót, majd Edward szállt ki belőle.
– Elvihetünk? – kérdezte, én pedig félénken bólintottam; annyira fáztam, hogy beszélni sem volt kedvem. Kinyitotta nekem az ajtót, és segített beszállni. Köszöntünk Bellával, majd Edward gázt adott, és a suli felé vettük az irányt. – Na? Hogy aludtál? – tudakolta.
– Jól – feleltem. – Te miattad rosszat álmodtam, mert megemlítetted a farkasokat. Ez a Te hibád! – gondoltam. Rám nézett a visszapillantó tükörben, és elmosolyodott. – Ez egy cseppet sem vicces. Hallod? – mondtam még mindig gondolatban.
Még láttam azt a kacér mosolyt az arcán, mielőtt befordultunk volna az iskolához vezető útra.
Ahogy megérkeztünk a suliba, elköszöntem tőlük, majd kipattantam a kocsiból, és besiettem az épületbe.

– Szia! – köszönt rám Ashley, mikor beléptem a bejáraton.
– Szia! Mi újság? – kérdeztem egy mosolyt erőltetve az arcomra.
– Semmi különös. Egyébként már Cullenékkel vagy? – kérdezte, és nézte a mellettünk elhaladó Bellát és Edwardot. Nem tudom, mi üthetett belé, mert Ash nem ilyen volt.
– Nem, miért?
– Mert alig vagy velünk, mindig az egyikőjükkel lógsz – mondta, én pedig döbbenten meredtem rá. Ha csak ennyi a baja, akkor én változtatok rajta.
– Én, sajnálom.
– Sajnálhatod is. Tudod, azt hittem, hogy barátnők vagyunk, de úgy látom, Cullenék fontosabbak, mint mi. Mert ugye, ők menők, mi pedig nem. Bocs! – mondta mérgesen, majd sarkon fordult, és otthagyott. Én csak néztem utána.
Igaza volt, több időt töltöttem Alice-ékkel, mint velük; elhanyagoltam őket, pedig nem ezt érdemelték. Az első napomon máris a baráti körükbe fogadtak, és így hálálom meg nekik? Ez nem szép tőlem. A gond csak az, hogy Cullenék és Ashleyék is külön csoport, én pedig mindegyikőjükkel szeretnék lenni, de nem tudok kétfelé szakadni. Nem megy. Válasszak közülük? Azt hiszem, ez nem fog menni.
– Szia, Jenny! – köszönt egy ismerős hang, én pedig megfordultam, hogy lássam ki az.
– Szia, Alice! – mosolyogtam, majd elindultam a terem felé.
– Úgy látom, Ashley nem nagyon kedvel minket – állapította meg, miközben mellettem lépkedett.
– Nem, úgy látszik, tényleg nem – mondtam.
– Tudtam, hogy sosem lesztek barátnők.
– Ezt, hogy érted? – kérdeztem, és ránéztem.
– Edward nem mondta? – kérdezte értetlenkedve.
– Nem. Miről beszélsz? – Erre megragadta a karomat, és behúzott egy üres terembe, majd a fülembe suttogott.
– Én látom a jövőt.
– Úgy érted, hogy meg tudod mondani, mi lesz a jövőben? – kérdeztem suttogva.
– Igen. – Ezt már normális hangon mondta. – Nem igaz, hogy nem mondta el a bátyám – ingatta a fejét. – Bellának is elmondta, bár… neki is csak később, de akkor is. Azért ezt tudnod kell, hogy ne érjen váratlanul.
– Azt mondta, hogy még nem kell mindenről tudnom, majd eljön az ideje – idéztem néhány szót a mondatából.
– Ez butaság, majd én beszélek vele – szólt határozottan, aztán maga után húzott, mert becsengettek.


Kémia volt duplaórában, mert a nyelvtan elmaradt. Nagyon élvezetes volt mondhatom, azt hittem, hogy felrobbantom a kémiatermet, és amikor meghallottam a csengőt, megkönnyebbültem.
Ahogy kiléptem a teremből Alice-be ütköztem. Vele volt a következő órám, így együtt mentünk. Mondjuk minden órára elkísért, hogy ne legyek egyedül. Kedves tőle, hogy elkísér, de már megszoktam, hogy egyedül megyek mindenhová.
Sokat beszélgettünk, és kezdtem még inkább megkedvelni Alice-t, mert egyszerűen egy tündéri csaj volt. Mindig fel tudott hozni újabbnál-újabb témát, és mindegyiket élvezettel beszéltük ki.
Időnként összetalálkoztam Ashleyvel, aki megvetően nézett ránk, én pedig rosszul éreztem magam. Tényleg nem akartam megbántani, és úgy döntöttem, hogy megbeszélem vele ebédnél.

* *


Most kivételesen egyedül voltam, és haladtam az ebédlő felé, miközben azon gondolkodtam, hogy, hogyan fogad majd. Persze megértem, ha ezután nem akar majd beszélni velem, mert csúnyán viselkedtem. De tudom, hogy mindenki hibázik, hisz emberek vagyunk, mégis, én nem ilyen vagyok. Igenis figyelek a barátaimra, ám Edward teljesen lekötötte a gondolataimat, és ez lett a következménye. Olyan jól elvoltunk Ash-sel, erre mindent elrontok. Legszívesebben elsüllyednék, de a föld nem nyílik meg alattam.

Megérkeztem az ebédlő bejáratához, és félve léptem be a helyiségbe, ahol rögtön megpillantottam őket. Nem volt nehéz, hisz szinte középen állt az asztaluk, s barátnőm épp nagyon magyarázott valamit Kate-nek, aki minden egyes szavára koncentrált.
Nagy levegőt vettem, és elindultam feléjük, de előbb elvettem egy ásványvizet; nem tudtam volna most enni. Féltem a reakciójától, mégis meg kellett tennem. Nem bújhattam el egy mosdóban, s nem maradhatott így a kapcsolatunk. Nem szerettem senkivel sem veszekedni, sem haragban lenni.
Össze kellett szednem magam.

Már csak pár lépésnyire voltam az asztaltól, s a torkomban éreztem a szívemet, ami így is majd’ kiugrott a mellkasomból. Bevallom, féltem, hogy elveszítek egy barátot, aki mindvégig kedves volt velem.

Amikor melléjük értem, köszöntem nekik, s Tom arca rögtön felvidult, majd üdvözölt engem, a többiek pedig követték a példáját, kivéve Ashley-t. Ő gyűlölködve nézett rám, ami eloszlatta azt a kis bátorságomat is, amit az asztal felé jövet gyűjtöttem össze.
– Ashley, én… sajnálom. Ne haragudj rám; igazad volt, elhanyagoltalak titeket, amit szörnyen röstellek. Kérlek, bocsássatok meg nekem. Ígérem, változtatok rajta.
– Fátylat rá, ülj le közénk! – vigyorgott Tom, majd megpaskolta maga mellett a széket.
– Tom, fogd be! Nem fog közénk ülni! – szólt határozottan Ash, majd felém fordult. – Ülj inkább Cullenékhez, ők biztos szívesen fogadnak téged – mondta gúnyosan, majd megvetően végignézett rajtam, s visszafordult az asztal felé.
– Na, de Ash, most miért csinálod ezt? Bocsánatot kért. Gyere, Jenny, ne foglalkozz vele – mosolygott Kate, mire én is megeresztettem egy halvány mosolyt.
– Nem baj! Nem ül ide! – morogta.
– De… – kezdte Kate, de én leintettem.
– Hagyd, igaza van – mondtam, majd elindultam egy üres asztal felé, és leültem oda. Elővettem az ásványvizemet, de nem ittam belőle.

Nem voltam szomjas, mégis miután megbontottam az üveget, ittam egy kortyot, majd játszani kezdtem a kupakjával. Nem szerettem volna Alice-ékhez ülni, inkább egyedül voltam, magam akartam maradni.
Valahogy számítottam erre, mégsem voltam rá felkészülve. Mondjuk, sosem tudtam rendesen bocsánatot kérni, bizonyára azért volt az a válasza, ami. Vagy valami más is van a háttérben? Nem, nem hiszem. Elhanyagoltam őket, és jogosan haragszik rám. Igen, hiba volt ideköltöznöm, inkább maradtam volna New Yorkban apuval. Itt alig ismerek valakit, ráadásul alig pár hét alatt kiderült, hogy ebben a városban nemcsak emberek élnek.
Mi jön még? Kiderül a la push-iakról, hogy varázslók vagy tündérek?
Nem tudom, hogy mi lesz még, de olyan, mintha egyedül lennék. A régi barátnőimet sem kerestem, bár ők sem engem. Talán tényleg arra vagyok kárhoztatva, hogy boldogtalan legyek, vagy ha nem is, akkor valami részeges, drogos pasas mellett fogok megőszülni. Szép. Akkor inkább leszek egyedül.
A nővéreim, megtalálták a párjukat; és vajon én is megtalálom? Itt, ebben a kisvárosban, vagy Európában?
Irigylem Alice-t, neki olyan tökéletes élete van. Van valaki mellette, aki igazán szereti, és meg is tenne érte bármit, és valóban örökre együtt maradnak, hisz sosem öregednek meg és soha nem halnak meg.
Rosalie, ő egy földöntúli szépség és Emmettel tökéletes párt alkotnak, ugyanúgy, mint Bella és Edward. Barátnőm is megtalálta magának az igazit, ebben biztos vagyok, ráadásul nem is akárkit. Egy vámpírt, aki mellesleg a legjobb barátom, Alice- szel és Bellával együtt.
Kate, ő mindig nagyon kedves volt velem, és a barátjává fogadott, ahogy a többiek is.
Két csoport és nem lehetek velük egyszerre, nem tudok ketté szakadni.
Mi lenne, ha a két asztalt összetolnánk? Így nem kellene választanom, de olybá tűnik, hogy Ashley nem kedveli őket, és nem akarom, hogy még jobban megutáljon.

Ekkor megmozdult az előttem levő két szék, én pedig felnéztem az asztalról, mivel eddig az üvegemet bámultam.
Bella és Edward ült le elém, én pedig meglepetten meredtem rájuk. Biztosra vettem, hogy Edward minden egyes gondolatomat hallotta – amit nem szerettem volna –, ahol megemlítettem, szeretnék egyedül maradni. De volt egy olyan érzésem, hogy nem ő akart idejönni hozzám, hanem barátnőm. Nem akartam, hogy sajnáljanak.
– Ne törődj velük – mosolygott kedvesen Edward.
– Könnyű azt mondani, de te is tudod, hogy az első napon milyenek voltak velem.
– Igen, pontosan jól tudom – mondta gúnyosan, de én nem foglalkoztam vele.
– Miért nem ülsz oda hozzánk? – szólt mosolyogva Bella. Az asztaluk felé fordultam, majd csak annyit mondtam, hogy:
– Most inkább nem, de azért köszi – ejtettem meg egy halvány mosolyt.
– Akkor itt maradunk veled, igaz Edward? – kérdezte szerelmét, aki csak helyeselt.

* *


Nem akartam egész nap bánkódni, és ebben Alice is segített; elterelték a figyelmemet.
A szünetekben elkészítettem a házit, a szóbeli nagy részét már órán megjegyeztem, tehát a délutánom szabad volt. Mivel nem tudtam, mivel üthetném el az időt, így úgy döntöttem, hogy lemegyek La Push-ra.

Persze tévét is nézhettem volna, de dél óta, csak egy személyen járt az eszem. Paul.
Ha csak arra a fekete tekintetre gondoltam, amivel engem bámult, míg a rezervátumban voltam, kirázott a hideg. De ez afféle kellemes borzongás volt. A kisugárzása vonzott magához. Erős, magabiztos és határozottnak tűnt előző nap, a szemei mégis gyengédségről árulkodtak. Lehet, hogy csak én láttam így?

Edward másképp vonzott. Azt nem tudtam volna megmondani, hogy pontosan mi, de volt benne valami, ami csalogatott hozzá. A szemei, az az udvariasság – ami nem mindenhol maradt meg –, az a mosoly, amivel levette a lányokat a lábáról. A kisugárzása nem veszélyt, hanem biztonságot árasztott. Bár a vámpíroktól inkább félni kellene, én mégsem féltem. Persze ledöbbentett a tény, de ez még érdekesebbé tette őt számomra. Természetesen foglalt.

Lehet, hogy Paulnak is van már valakije? Meglehet, mert nem hiszem, hogy egy ilyen jó pasinak ne legyen barátnője. Habár, nemcsak Paul miatt szeretnék lemenni a partra, hanem, mert szép hely.
Á, de akkor is! Azok a szemek, azok a jól kidolgozott izmok… Rendben, nem szabad rágondolnom! Nem!

Meg kéne kérdeznem Bellát, hogy elkísér-e, de ha nem ér rá, akkor nem megyek, mert egyedül azon a nagy parton… – gondoltam, miközben befordultam az egyik folyosóra, ám akkor nekimentem a falnak, legalábbis azt hittem, míg fel nem néztem, s meg nem pillantottam Edwardot, aki mosolyogva nézett le rám.
- Bocsánat, nem vettelek észre.
- Nem is vehettél volna, mert csak nem rég jöttem – vigyorgott. Nem értettem néha, hogy mi olyan vicces, de látszólag jól mulatott.
- Ó, értem. Ha már így „összefutottunk” – rajzoltam macskakörmöket az összefutottunk szónál – akkor meg tudnád mondani, hogy hol találom Bellát? – kérdeztem, mire elállt az útból, s megpillantottam mögötte a felénk igyekező barátnőmet. Nagyon figyelt, hogy a nagy sietségben hasra ne essen, mert néha-néha megbotlott a saját lábában, mi Edwarddal pedig aggodalmasan néztük.
- Sziasztok! – mosolygott Bella, mikor mellénk ért.
- Szia! – somolyogtam, Edward pedig egy csókot nyomott szerelme szájára.
- Bella, Jenny szeretne kérdezni valamit tőled – mondta egy kis gúnnyal a hangjában. Nem tudtam, hogy most miért viselkedik így, eddig nem volt ilyen.
- Igen? Mit? – kérdezte mosolyogva. Egy ideig néztem a mellette álldogáló párját, majd barátnőmre emeltem a tekintetem.
- Semmi, nem fontos. Nem akarlak elszakítani Edwardtól; majd később beszélünk. Sziasztok! – köszöntem el, és a suli kijárata felé vettem az irányt…

* *


Nem értettem, hogy mi baja van az állítólagos „legjobb” barátomnak. Ha ennyire nem tetszik neki, hogy le szeretnék menni La Push-ra – és ehhez a barátnője kell, mert egyedül nem találok oda – akkor mondja meg. Attól, hogy vámpír, még nincs több joga kisajátítani Bellát. Egyébként is csak egy kérdés lett volna, amit a segítsége nélkül is feltettem volna, ráadásul Bella szabadon dönthet.

Nem tudom miért, de felidegesített Edward, így mérgemben takarítani kezdtem, s az sem érdekelt, ha azt a helyiséget már másodjára mostam fel.
A házban bömbölt a zene, így nem hallottam a csengőt, csak akkor, amikor véget ért a szám.
Lehalkítottam a rádiót, majd gyors léptekkel haladtam a bejárat felé, és mikor kinyitottam az ajtót, az addigi jókedvem – amit a zenének köszönhettem – tovaszállt.

Edward állt az ajtóban, és komoly arca az enyémet fürkészte. Észrevette, hogy, amint megpillantottam, az arckifejezésem megváltozott. Különösképp nem nagyon érdekelt, hogy mit gondol rólam, s kedvem sem volt beszélni vele. Mivel nem szólalt meg, én pedig nem akartam szóba elegyedni vele, fogtam magam, azzal bezártam az orra előtt az ajtót. Ám, amikor megfordultam, és visszamentem a konyhába, Edward már az egyik széken várt engem.

Nagyot sóhajtottam, majd odamentem a szekrényhez, elővettem egy poharat, majd kivettem a hűtőből egy kis narancslevet és töltöttem magamnak egy kicsit.
Nem foglalkoztam a jelenlétével, s a szemem sarkából láttam, hogy türelmesen vár. Hát várhatott az biztos, mert otthagytam a konyhában, és bementem a nappaliba, majd bekapcsoltam a tévét. Ám hirtelen megjelent előttem, kikapta a kezemből a távirányítót és kikapcsolta a televíziót. Na, ekkor telt be a pohár.
- Mégis mit képzelsz magadról, Edward Cullen? Csakúgy beállítasz ide, beinvitálod magad a házba, majd kikapcsolod a tévém! – mondtam dühösen, miközben felálltam az ágyról.
- Mérges vagy – jelentette ki. Az még enyhe kifejezés.
- Mit akarsz? – kérdeztem karba tett kézzel.
- Bocsánatot kérni – mondta megbánó arccal.
- Bocsánatot? – néztem rá meglepetten, de a szemeim szikrát szórtak. Lehet, hogy nem kellett volna azért a kis incidens miatt felhúznom magam, de nem tehettem róla. – Miért?
- Azért, amit az iskolában műveltem. Talán nem kellett volna mondanom semmit sem… – mondta, miközben aranybarna szemeit az enyémekbe fúrta. A dühöm kezdett elpárologni, mint a víz a nagy melegtől. – De meg kell értened, hogy nem merem őt elengedni La Push-ra. – A haragom visszatért, én pedig próbáltam magam türtőztetni.
- Nehogy már te döntsd el, hogy hova mehet! – És én még meg akartam neki bocsátani – gondoltam.
- Tényleg sajnálom. Majd én leviszlek a partra – ajánlotta fel.
- Egyedül nem megyek le, tehát ott kell maradnod velem – mondtam komolyan, ő pedig összeráncolta a homlokát.
- Ez nem ilyen egyszerű. Én… Én nem maradhatok ott veled; csak elviszlek. – Ekkor megcsörrent a telefonja. – Mondd! – szólt bele. – Tessék?… Miért megy…?… Most Jennynél vagyok.
- „Tudom, hogy nála vagy, hisz látom!” – hallottam meg Alice mérges hangját. Mintha kicsit kiakadt volna valami miatt; talán miattam volt ilyen dühös. Bár, ha a bátyja idegesítette, meg tudtam érteni. – „Jenny, nem te vagy a hibás, amiért ilyen vagyok” – intézte hozzám a szavait, mire csak bólintottam. Még mondott valamit Edwardnak, majd letették a telefont.
- Bella idejön, hogy lemenjen veled a partra – jelentette ki.
- Gondolom, Alice szólt neki, de nem kell, majd ha ő is akar.
- Hidd el, akar, különben nem hívott volna a húgom – túrt a hajába, majd elment mellettem és leült a kanapéra. Nem értettem, hogy miért félti ennyire Bellát… Leültem mellé, majd megfogtam a kezét, mire tekintetét rám emelte, ami tele volt aggodalommal. – Elmondtam neki, hogy miért siettél el. – Ekkor az ablak felé kapta a fejét, majd meghallottam egy kocsi motorját, pár másodperc múlva pedig már az ajtón kopogtattak.

Beengedtem Bellát, aki csak egy pillanatra nézett Edwardra, majd azt mondta, hogy megvár a kocsiban. Nem értettem, hogy mi üthetett belé, s azt sem bírtam felfogni, hogy Edward miért lett ennyire szomorú. Vagy már ilyen volt, csak nem vettem észre, mert magammal törődtem?
- Megkérdezhetem, hogy mi történt? – Ültem le mellé, amikor Bella kiment a házból.
- Szerintem mérges rám. Amikor elmondtam, hogy mit szerettél volna megkérdezni tőle, kicsit berágott rám… Utánad akart menni, de én nem hagytam, mondván, hogy egyedül akarsz lenni. Hallom a gondolataidat, így meg tudtam győzni. – Nézett rám bűnbánóan, én pedig lehajtottam a fejem. – Ne haragudj rám, kérlek. Mindkettőtöket féltelek.
- Nem kell engem féltened, megleszek – mondtam, miközben felpillantottam rá.
- Rendben, de akkor ígérd meg, hogy óvatos leszel Paullal.
- Honnan…? – tettem volna fel a kérdést, de hirtelen leesett, hogy esetleg hallhatta, mit gondoltam a suliban, és elpirultam. – Mennyit… hallottál? – kérdeztem.
- „Azok a szemek, azok a jól kidolgozott izmok.” – Idézte, én pedig ha lehetett még jobban elvörösödtem, és arcomat a kezeimbe temettem.
- Most legszívesebben elsüllyednék – motyogtam a kezemnek, mire Edward kuncogni kezdett. – Ilyenkor ne olvass a gondolataimban. – Néztem rá, ő pedig bólintott.

* *


Körülbelül tíz perc múlva már La Push felé tartottunk egyetlen szó nélkül. Anyunak hagytam üzenetet, miszerint lementem a partra, és majd jövök.
Nem mertem semmit sem kérdezni Bellától, mert ez az Ő ügyük volt, nekem nem volt beleszólásom. Látszott rajta, hogy ideges, de próbálta nem mutatni. Én már nem voltam mérges Edwardra, mert rá nem tudtam volna sokáig haragudni.
Kedves tőle, hogy ennyire aggódik értünk, de szerintem nincs semmi La Push-on, ami bánthatna minket.
Azt szerettem volna, ha nem veszekednének, hanem megbeszélnék ezt a dolgot, így kénytelen voltam beleavatkozni.
- Lehet, hogy ez nem az én dolgom, de szerintem meg kéne beszélnetek – mondtam, miközben kifele bámultam az ablakon. – Csak aggódik érted.
- Tudod, néha túlzásba viszi az aggódást. Tudom, hogy szeret, és én is őt, de Jake… La Push-on nem bánt senki.
- Szóval, ismeri Jacobot? – néztem rá, mire csak bólintott. – Talán féltékeny?
- Vagy csak félt – mondta, majd kipattant a kocsiból, mert megérkeztünk, én pedig követtem őt.

Ahogy közeledtünk a piros házikó felé, a távolban megpillantottunk négy fiút, nekem mégis csak egy tűnt ki igazán. Paul. Csurom vizesen és mosolyogva lépdelt a többi fiú mellett, akik szintén ázottak voltak. Talán a partról jöhettek, de engem nem az érdekelt, mert a figyelmemet teljesen más kötötte le. A teste. A napfény megvilágította rézszínű bőrét, amin lassan végigfolytak a vízcseppek. Kidolgozott izmai megfeszültek, ahogy játékosan belebokszolt Embry vállába. Már csak néhány méter volt köztünk, és a fiúk közt.
Mikor észrevett, a mosolya szélesebb lett, én pedig akaratlanul is követtem a példáját.
- Hát ti? – kérdezte vigyorogva Paul, mikor mindannyian mellénk értek.
- Gondoltuk lejövünk meglátogatni titeket, de ha zavarunk, akkor… – mondta mosolyogva Bella, miközben Jacobot nézte. Meg is értettem, hogy miért nem veszi le róla a szemeit. Arról az izmos mellkasról én sem szívesen fordítottam volna el a fejemet, de mégis rászántam magam. Amint ezt megtettem, a tekintetem találkozott Paul éjfekete szemeivel, és nem tudtam nem Őt nézni. Fogva tartott, és nem eresztett, akárcsak Edward aranybarna szemei. Észre sem vettük, hogy mindenki minket néz, csak akkor, amikor elindultunk vissza a partra, Bella pedig elmondta, hogy le sem vettük egymásról a szemünket. Persze én fülig pirultam, és csak remélni tudtam, hogy senki sem vette észre.

* *


Nagyon jól éreztük magunkat Bellával, mert a fiúk megállás nélkül szórakoztattak minket, és történeteket meséltek egymásról. De volt, amit nem nagyon értettem, de csak elnevették, és más témát nyitottak. Azt mondták, majd egyszer megértem, én pedig csak mosolyogtam.

Paul szinte mindig engem nézett, én pedig egyre jobban zavarba estem. A tekintete perzselte a bőrömet, és úgy éreztem, mintha lassan elolvadnék. Néha nagyon közel jött hozzám, és éreztem a testéből áradó forróságot. A tábortűz körül ültünk, és beszélgettünk. Mindenki nagyon kedves volt, Emilyvel és Bellával pedig rengeteg ennivalót készítettünk még délután. Persze a fiúk már a háromnegyedét is felfalták. Nem tudtam elképzelni, hogy tudnak ennyit enni.

A kocsi felé tartottunk Bellával, amikor meghallottam a nevemet a hátam mögül. Mikor hátrafordultam, megpillantottam Pault, aki nagy léptekkel közelített felénk. Barátnőm bement Jacobhoz, de tudtam, hogy ez csak egy egyszerű kifogás. Direkt hagyott minket kettesben.
- Szia! – köszönt, mikor előttem állt.
- Szia! – mosolyogtam, mire az ő arcán is megjelent egy mosoly. Csak néztük egymást, én pedig éreztem, hogy zavarba jövök. Meg szeretem volna kérdezni, hogy mit szeretne kérdezni, vagy mondani, máskülönben nem állított volna meg. Vagy talán csak szeretett volna elköszönni tőlem.
- Öhm… Én csak… – vakarta meg zavartan a tarkóját, majd nagy levegőt vett, és kifújta. – Én csak azt szerettem volna megkérdezni, hogy… Nos… – Nem igazán tudtam, hogy mit akart megkérdezni, de aranyos volt. Mások előtt nem láttam ilyennek. Folyton a magabiztos, poénkodó srácot mutatta, de előttem, mintha zavarban lett volna, pedig semmi oka nem volt rá…
- Igen? – kérdeztem mosolyogva.
- Lenne kedved találkozni velem holnap délután? – tudakolta komoly arccal, miközben fekete szemeit az enyémekbe fúrta. Meglepődtem a kérdésén, majd elmosolyodtam. Most komolyan randira hívott el?
- Igen, szívesen – somolyogtam.
- Ez nagyszerű – mosolyodott el. – Hol és mikor találkozzunk? – kérdezte.
- Hát… suli után, a parkban, háromkor?
- Ott leszek – mondta határozottan, majd egy puszit adott az arcomra, majd elköszöntünk egymástól.

*


Miután mindenkitől elköszöntünk, hazafelé vettük az irányt, és most sem beszélgettünk, de nem is volt hozzá kedvem. Fáradt voltam. Csak haza akartam menni, és bedőlni az ágyamba. Legalábbis ezt terveztem magamnak.
Egész úton mosolyogtam magamban, mert lehet, hogy mégis találtam magamnak valakit ebben a kisvárosban.

4 megjegyzés:

Névtelen írta...

Szijja
Nagy álmosan feljövök blogspot-ra és mit látok????Hogy van fejezet:D:DImádlak!!!!

Azon mindig nevetek,hogy Jenny jobban fél a farkasoktól,mint a vámpíroktól.Kiwi vagyok,hogy mi lesz Paul-lal:D:DMert ő aztán jó nagy farkasx_D
Ash olyan undok:SÚtálom az ilyet.És Tom-ról ne is beszéljünk...Áhh...
Edy pedig már tényleg túlzásba viszi az aggódást.Már totál megszállott.A takarítás tényleg segít...x_D
Randi Paul-lal*.*Csak el kell képzelni egy magas,izmos,sötét hajú,sötét szemű...Kell nála helyesebb??

Kíváncsian várom a folytatást.Remélem hamar hozod*.*

Pussza<3
Orsii.

Névtelen írta...

sziaa.
nekem is nagyon tetszik a fejezet! :) de ugye annyira nagyon nem fog Paul-ba szeretni Jenny?? Edwarddal jobbak :D:D de így is jó (L) Bella és Jacob (L) hehe :D :P
mikor lesz köv. fejezet?? nagyon várom :)

wikii.

Sárközi Erika (Nilla) írta...

Szia, Asszony! :)

Hogy lehet, hogy én ide nem írtam? o_O Pedig már ezer éve elolvastam a fejit! :D
Lényeg a lényeg, hogy én imádom ezt a sztorit, és ezt a fejit is nagyon bírtam! :)
Csupán egy dolog van, amit nem igazán csíptem benne, az pedig Paul volt. xD

Valahogy, nekem... Nem a szívem csücske. Na, de nem baj... Tudom én, hogy jön majd Edi valamikor, és azt nagyon fogom imádni! :)

Ó! És az alkunk! :) Áll hát! Siessé vele, én már készen vagyok! XDD

Puszillak <3

csokiscsiga írta...

szia
Igazából ez a kis fordulet nekem nagyo tetszett azt gondoltaam h majd Edwarddal akarod összefüggésbe hozni de nem így lett és ez tetszik üügyi vagy!

Megjegyzés küldése