17. fejezet -... kivéve neked...

Sziasztok!
Igen, újra itt vagyok, de velem együtt a történet is visszatért. Nem mintha elment volna, vagy ilyesmi, csupán lassan három hónapon át jóformán semmit sem írtam:( Ráadásul úgy eltűntem, hogy senki sem tudott rólam semmit... Nem is jelentkeztem, amit szörnyen röstellek. Meg is értem, ha senki sem olvas már, mert nagyon elhanyagoltam a történeteket...:( Nem mondok kifogásokat, de okom volt rá, higgyétek el. Sőt, egy új történet van születőben... Hirtelen pattant ki a fejemből, és ez az új munkahelyem érdeme.:) Nem ezután lesz, hanem majd később. Akit érdekel, az maradjon majd ezután a történet után a rendszeres olvasóim között, hisz ide is ki fogom írni, amint megírom.:)
Ó, és még egy közlendő hír:) Facebookon megnyílt a történet klubja. Már február elején megnyitottam, de csak akkor szerettem volna itt is közzé tenni, mikor hozom az új részt.:) Ezen a linken eléritek. Nincs nagy nyüzsi, hisz szerintem senki sem tud még róla.
http://www.facebook.com/pages/A-lehetetlen-is-lehets%C3%A9ges-Szerelem-vagy-hal%C3%A1l-Szerelem-az-ellens%C3%A9gb%C5%91l/105322139542257?ref=ts
A másik pedig, hogy köszönöm a kommentárokat az előző fejezethez. Tényleg nagyon köszönöm.:) Őszintén remélem, hogy van még valaki, aki olvas. Mert tudom, hogy milyen vagyok... Más már lassan befejezi a történetét, én pedig sehol sem vagyok. Igyekszem behozni a lemaradásomat.:)
Bocsánatot kérek! Tényleg nagyon sajnálom!:(
Remélem, elnyeri a tetszéseteket a rész.:) Jó Olvasást Kívánok!:)

Beteszem az előző rész végét, mert olyan régen volt rész, hogy szerintem már senki sem emlékszik a végére.:)
- Rendben, egy óra múlva a Pláza előtt. – Azzal letette a telefont, én pedig, mint akit ágyúból lőttek volna ki, úgy rohantam fel az emeletre felöltözni egy rendes ruhába, hisz egy pólóban és mackónadrágban nem mehettem el. Közben hívtam egy taxit, ami tíz perc múlva már a ház előtt volt, majd elindultam a találkozó helyre, miközben azon kattogott az agyam, hogy Alice hogyan fog viszonyulni hozzám, amikor meglát. Vajon tényleg annyira megharagudott rám, hogy ezek után már nem is akar majd a barátnőm lenni? Amennyire elszúrtam a dolgokat, bármi megtörténhet.

ALICE. HA VÉGLEG ELVESZÍTENÉM A BARÁTSÁGÁT, akkor még egy olyan személy lenne az életemben, akit saját magam szakítottam ki a szívemből, és csak azért, mert úgy gondoltam, hogy nekem könnyebb nélküle. Nem Alice-re vonatkozott, hanem másra, és, mert abban a pillanatban nem tudtam gondolkodni. Annyira nem vallott Edwardra, hogy mást küldjön a gondjai elintézésében. Úgy éreztem, hogyha Alice-éket is távol tartom magamtól, akkor még ennyire sem tud a közelembe férkőzni. De beláttam, hogy ez így nem helyes. Attól, hogy el akarom rejteni az érzéseimet, nem kell elüldöznöm magam mellől azokat, akiket szeretek. Edwardnak nem kell megtudnia, hogyan érzek iránta, de nem tudnám leplezni. Nem menne. A távolság az, ami működik, bár fájdalmas, mégis… mégis úgy érzem, hogy így nem gyengülök el.

Kiszálltam a taxiból, és beálltam a Pláza eresze alá, mert eleredt az eső. Bevallom, féltem. Féltem, hogy nem fog megbocsátani, és elveszítem őt is. Őt már sikerült, Alice-t nem akartam. Álltam, és vártam, hogy megérkezzen. Háromnegyedóra alatt értem ide, pedig inkább hamarabb jöttem volna, de nem vámpír vezette a taxit.
Az ujjaimat tördeltem, miközben várakoztam, és mikor megláttam a sárga Porschét, a szívverésem felgyorsult, és a gyomrom összeugrott. Nem tudtam, hogy mire számíthatok, és úgy éreztem, rögtön szívinfarktust kapok.
Alice kiszállt a kocsiból, és elindult felém, én pedig csak néztem kecses lépteit, és ahogy - mint egy balerina - mellém táncolt.
- Szia! – köszönt fagyosan, de nem nézett rám.
- Szia! Alice, én tényleg nagyon sajnálom, hogy ez történt, teljes joggal haragszol rám, és megértelek. Nem tudom, hogy hogyan tudnám ezt jóvátenni. Te vagy a legjobb barátnőm, és tudnod kell, hogy nem miattad történt…
-… hanem Edward miatt – fejezte be a mondatomat, de én nem erre gondoltam.
- Nem, miattam. Félek az iránt érzett érzelmeimtől, és igyekeztem ezt titkolni, nemcsak magam elől, hanem előle is. Hogy ezt megvédjem, távol kell legyek tőle, de nem tőled. Kérlek, ne haragudj rám…
- Shh! – tette mutatóujját a számra. – Már nem haragszom rád – mosolygott, majd megölelt. – Gyere, menjünk vásárolni! – mondta, majd megragadta a kezem, és befele kezdett húzni az épületbe, én pedig engedelmesen követtem, mert bármit megtettem volna azért, hogy lássam, boldog. - Csak ezzel az eggyel tudsz kiengesztelni, na és persze azzal, hogy eljössz a partira, amit szervezek.
- Partira? – kérdeztem meglepetten. Persze, ha nem vagyok velük, én ezekről nem tudok. Izgalommal töltött el, hogy ismét láthatnám Edwardot. Komolyan már magam sem értettem. Egyszer távol akarok tőle maradni, máskor pedig a közelében szeretnék lenni. Tudtam, hogy majd meg akarja beszélni velem a dolgot, de… inkább a távolság. Ha belelát a fejembe, akkor végem van, hisz a közelében nem tudok értelmesen gondolkodni. Igen, azt mondtam neki, hogy egy hétig még tartsuk meg a távolságot, de lehet, hogy elhúzom. Lehet, hogy majd nagyon sok időt töltene velem, nekem pedig nincs póker arcom, mint neki.
- Igen, pár hét múlva lesz, és úgy döntöttem, hogy most vesszük meg neked a ruhát – mosolygott, de a hangjából kihallottam azt, hogy „ha tetszik, ha nem”, én pedig nem ellenkeztem vele. Miért is tettem volna? Annyira bele szokta magát élni a vásárlásba, én pedig nem akartam elrontani a kedvét.
- Egyébként, ez milyen parti lesz?
- Hát… Igazából most lesz ilyen először, de még nem adtam neki nevet, viszont azt már tudom, hogy kékben leszel – szólt mosolyogva.
- Kékben? Miért pont kékben? – Meglepetten néztem rá. Csak azt ne mondja, hogy valami kék buli lesz, bár szeretem ezt a színt, de lehet, hogy egy idő után fájna a fejem a sok egyforma színtől.
- Mert az Edward kedvenc színe – magyarázta, mire minden kép a kék buliról elillant.
- Mi köze ehhez Edwardnak meg a kedvenc színének? – És ekkor leesett a tantusz. – Én nem akarok a bátyádnak tetszeni.
- Nem baj, akkor is abban leszel, láttam, és nem tudsz ellene semmit sem tenni – mondta mosolyogva. Mintha nem is Alice lett volna. Nem értettem őt.
- Azt hittem, örülsz, hogy Bella Edwarddal van, de ez olyan, mintha… mintha…
- Mintha azt akarnám, hogy csavard el a bátyám fejét? – kérdezte, mire csak bólintottam. – Bella is a barátnőm, és persze, hogy örülök a boldogságuknak csak…
- Csak? Ugye nem azt akarod elérni, hogy Bella féltékeny legyen? – Nem felelt. – Miért?
- Mert úgy látom, hogy elhanyagolja őt. Ha látja, hogy Edward flörtöl veled, akkor lép valamit… Érted? – Itt valami sántított, de ismertem már annyira Alice-t, hogy tudjam, nem mondd nekem többet annál, mint amennyit akar. Belementem a dologba, mert ha nem teszem, akkor megtalálja a módját, hogy beleegyezzek.
- És ti miben lesztek? – kérdeztem, mikor már bent voltunk az üzletben. – Úgy, értem, hogy…
- Tudom, hogy érted – mosolygott. - Rosalie feketében, Bella kékben, Esme zöldben, a fiúk öltönyben lesznek, de semmi nyakkendő – sorolta mindenkinek a ruháját.
- És rajtad mi lesz?
- Rajtam ezüstszínű ruha lesz, és egy hozzá illő cipő – mondta mosolyogva, miközben a szeme csillogott, ahogy elképzelte a ruhacsodát. Bizonyára a látomásában látta, vagy az újságban nézegette a különféle koktélruhákat. Alice mindig is kivirult, ha vásárlásról volt szó.

Egy boltban akár órákat eltöltöttünk, pedig pontosan tudta, milyen ruha lesz rajtam. Persze csak azért maradtunk olyan sokáig egy üzletben, mert megtetszett neki felső, nadrág, vagy valami más, és felpróbálta, vagy épp engem küldött a próbafülkébe.
Minden ruhát fel kellett próbálnom, amit adott nekem, és amit nem akartam megvenni, azt is rám tuszkolta Alice. Végig jártuk az összes tíz ruha és cipő boltot, és végül az utolsóban megtaláltuk azt a kék ruhát, amiben a látomásában is látott. Megvettük a hozzá illő cipőt, majd kifizettük a ruhát is.
Körülbelül hat óra körül járhatott az idő, mikor kiléptünk a Plázából egy csomó szatyorral a kezünkben. Már épp el akartam tőle köszönni, mikor megelőzött.
- Mégis mit képzelsz?! Azt hiszed, hagyom, hogy egyedül elindulj haza? – kérdezte szigorúan.
- Én… - kezdtem volna, de ismét közbeszólt.
- Ne mondj semmit, hazaviszlek! – szólt határozottan, majd elindultunk a parkolóba. – A barátnőm vagy, Jenny. Tudom, haragudtam rád, de már nem, és nem engedem, hogy egyedül csámborogj az utcán. Edward ki is tekerné a nyakamat. – Meglepett az utolsó mondata, és hirtelen nem is tudtam reagálni. Mi köze ehhez Edwardnak? Nem kell aggódnia értem, inkább Bellára figyeljen, és hagyjon engem békén! Erős szavak voltak tőlem, főleg, hogy tudtam, csak jót akar. Makacsul ragaszkodtam az elhatározásomhoz, és nem szerettem, mikor Edward apáskodott felettem, vagy megszabta, hogy mit csináljak.
- Nem érdemlem meg, hogy ilyen barátnőm legyen, mint Te – mondtam, és úgy tettem, mintha meg sem hallottam volna az utolsó mondatát.
- Megbocsátottam, nem? – kérdezte mosolyogva, mire bólintottam.
- Ti mind annyira kedvesek vagytok hozzám – mondtam bánatosan, és magam elé képzeltem mindegykőjük arcát.
- Ne rágódj ezen, Jenny; majd minden megoldódik magától – mondta, majd leállította a motort. Észre sem vettem, hogy már a ház előtt álltunk. Alice olyan gyorsan vezet, hogy elmehetne taxisofőrnek abba a francia filmben. Helyettesítheti Samy Nacérit. – Holnap találkozunk a suliban, és lehetőleg ne kergess el – mosolygott folyamatosan, nekem pedig követtem a példáját. Annyira boldog voltam, hogy visszakaptam a barátnőmet. Alice sosem tudott sokáig haragudni valakire, és én ezt is szerettem benne.
- Rendben – nevettem -, csak Edward maradjon távol tőlem – mondtam, miközben az ajtó felé vittük a szatyrokat.
- Ezt ne velem beszéld meg, hanem vele. Szia! – ölelt magához, majd gyors léptekkel visszament az autójához, és elhajtott. Igaza volt, ezt Vele kellett megbeszélnem, de azt nem tudtam, hogyan. Talán telefonon, mert akkor távol lennék egymástól, de legalább megbeszélnénk a dolgot.

Amint beléptem az ajtón, anyu egyből rákezdett. Igaza volt abban, hogy nem szóltam neki, miszerint elmegyek vásárolni, és megígértem, hogy ezentúl mindig hagyok üzenetet, bárhova is megyek. Ezután mindketten elindultunk a saját dolgunkra. Felmentem a szobámba a szatyrokkal a kezemben. Nem értettem Alice-t, miért kellett ezeket megvennem, mikor nincs szükségem rá. Azt tudtam, hogy ő minden nap mást vesz fel, és kétszer egy ruhát nem hord, de én tökéletesen elégedett voltam a sajtjaimmal. Voltak kedvenceim, amiket többször is felvettem, persze miután ki lett mosva.
Mikor felértem a szobámba, és átléptem a küszöböt, megcsapott a hideg. Határozottan emlékeztem, hogy becsuktam az ablakom, most pedig nyitva volt. Anya sosem szellőztetett helyettem, és én tudtam, hogy ez mit jelent. Felment bennem a pumpa, és ha elég erős lettem volna hozzá, még kapott is volta tőlem…
- Edward! – szólítottam mérgesen, de halkan, nehogy anya meghallja. Mégis mit hitt volna, ha ránk nyit. Biztos azt hinné, hogy a pasim, vagy valaki, aki épp el akar rabolni.
- Igen? – hallottam a hangját közvetlenül a fülem mellett. Rögtön az ablakhoz ugrottam, és a szívem eszeveszett dübörgésbe kezdett. Edward vigyorogva nézett rám, és biztosra vettem, hogy hallotta a gondolataimat. Imádott bennük kutakodni, pedig azok csakis az enyémek voltak. Végignéztem rajta, és meg kellett állapítanom, hogy még mindig ugyanolyan jóképű, és ellenállhatatlan volt, mint pár héttel ezelőtt. – Csak nem meg ijesztettelek? – kérdezte féloldalas mosolyával, amivel majdnem rávett arra, hogy ne gondoljak a távolságra, és „repüljek” a karjaiba. Hiányzott, és komolyan úgy viselkedtem, mint egy szappanopera főszereplőnője. Mindig azt hajtogatja, hogy szerelmes a férfibe, és hogy nem lehetnek együtt a szerelmével, miközben a férfi is ugyanúgy oda van érte. Ez nálam nem így volt. Egyirányú volt az érzelem, és ahogy a főhősnő, én sem tettem az ellen, hogy ismét a szeretett férfi mellett legyek. Makacs voltam, és továbbra is ragaszkodtam a távolsághoz.
- Nem, csak tartom a távolságot, amit te nem – mondtam az ablakhoz lapulva, miközben görcsösen szorongattam az ablakpárkányt, és kerültem a tekintetét.
- Miért kéne távolságot tartanom? Alice sem tart – érvelt, mire felé fordítottam a fejemet.
- Alice-nek meg van engedve, ahogy a többieknek is, kivéve neked – magyaráztam.
- De… Miért? – kérdezte. – Ez, így nem érvényes – lépett egyet közelebb.
- Sajnálom, Edward. Bírd ki, csak egy hét – mondtam. Nem értettem, miért olyan nehéz neki.
- Egy hét? Szerinted azt, hogy fogom kibírni? – kérdezte értetlenül, és még egy lépést tett előre.
- Edward, én nem a csajod vagyok, hogy ne tudjál nélkülem meglenni, ez Bella reszortja – mondtam, és karba tettem a kezem a mellkasom előtt. Mindig barátnőmet hoztam fel, mert reménykedtem benne, hogy majd vele fog foglalkozni a legtöbbet, nem pedig velem. – Tartsuk meg a távolságot. Ez olyan, mint, ami Jake-ék és köztetek van az a határ. Nálunk is egy ilyen bizonyos határ van, csak ezt egyedül te nem lépheted át, ennyi az egész. – Összevonta a szemöldökét. – Számomra tökéletes ez a távolság; te az ajtónál vagy, én pedig az ablaknál.
- És a matek meg a töri órák? Azt, hogy akarod elkerülni, miután nem tudtak áttenni semelyik idegennyelvórára sem? – kérdezte, majd tett felém még egy lépést, így már három métert tett meg felém, én pedig nem nagyon tudtam hátrább menni.
- Honnan tudod, hogy nem mehetek át máshová? – kérdeztem, mire Ő csak mosolygott ezen. Egyből megértettem mindent, és kezdett összeállni a kép. – Te… Te mondtad a nőnek, hogy mondja azt, nincs több üres hely, ugye? – kérdeztem, és most már vigyorgott. Egyszerű volt neki, hisz tudta, mire készülök, sőt, gyorsabb volt nálam, és a vonzerejével még a recepciós nőt is meggyőzhette. Bedühödtem, odaálltam elé, és lekevertem neki egy pofont, olyan nagyot, amilyet csak tudtam. Neki meg sem kottyant, de nekem megfájdult a kezem, viszont ez engem nem érdekelt. Újra próbálkozni akartam, de elkapta a kezemet, majd leszorította magam mellé, és a szabadon maradt kezem is mellé fogta. Túlságosan közel volt hozzám az arca, éreztem hűs leheletét, és bódító illatát. Ez volt az a helyzet, amit igyekeztem elkerülni. Eddig sikerült is, de most kudarcot vallottam.
- Eressz el! – szólaltam meg elkábulva. Volt egy olyan érzésem, hogy ez is valami vámpír képesség lehetett.
- Nem, mert megint kezet emelsz rám – mondta mosolyogva. Most nem tudtam eldönteni, hogy mulat rajtam, vagy élvezte, ahogy felpofoztam. Sosem értettem, hogy a férfiak miért szeretik az erőszakot abban. Az ilyeneknek ez előjáték, de biztosra vettem, hogy Edward nem ilyen. Nem tűnt olyannak, tehát az első alternatívára tettem le a voksomat.
- Nem foglak megint felpofozni, csak engedj el! – Pont az ellenkezőjét szerettem volna, de próbáltam nem erre gondolni.
- Nekem jó így – mosolygott, és még jobban magához szorított. Amikor mellünk összeért, még a pólóján keresztül is éreztem hideg és kemény testét. Kellemesen megborzongtam a karjai közt, és tekintetem ajkaira vándoroltak.
- Élvezed ugye? – kérdeztem felébresztve magamat. – Engedj el, Edward, a távolság – győzködtem, de úgy tűnt, hogy hasztalan a próbálkozásom.
- Jenny, felejtsd el a távolságot - mondta.
- Nem, Edward! Pont ezért kell... Hát még mindig nem érted, ugye? – kérdeztem. A szívem örült gyorsan vert, miközben beszéltem hozzá, és tisztában voltam vele, hogy hallja mindegy egyes dobbanását.
- Mit kéne értenem?
- Azt, hogy, amit teszel az nem jó. Én próbálom nem félreérteni a szándékaidat, mert tudom, hogy Bellát szereted, és próbálok ezektől az érintésektől megszabadulni – mondtam, és mikor láttam rajta, hogy elkalandozott a figyelme, kibújtam az öleléséből. - Most, menj el, kérlek! – Kapkodva vettem a levegőt, miközben a gyomromban a pillangók össze-vissza repkedtek.
- Holnapra felejtsd el ezt a távolság dolgot – szólalt meg már az ablaknál állva. Gyorsan mozgott, és talán elszoktam tőle, hisz nagyon régen voltunk egyedül úgy, hogy bátran adhatta önmagát.
- Csak szeretnéd – suttogtam. Tudtam, hogy szemétség volt részemről, de csak így védhettem meg a titkomat. El kellett veszítenem a barátságát ahhoz, hogy ne okozzak magamnak még nagyobb fájdalmat. Önző voltam, mert a saját érzéseimet helyeztem előbbre, nem pedig az övét. Edward aranybarna szemeivel az enyémeket fürkészte, én pedig elpirultam, és elfordítottam a tekintetem róla. Pont a szekrényem mellett álltam, ami nyitva volt. Az ajtaján egy tükör lógott, ami az ablakomra nézett, így láttam, hogy elmosolyodott, majd kiugrott az ablakon.
Miután Edward távozott, eldöntöttem, hogy másnap mindenkitől bocsánatot fogok kérni.

A suliba érve Alice rögtön „lecsapott” rám, és el sem mozdult mellőlem. Minden órámra elkísért - de néha csatlakozott hozzánk Jasper is -, és elém is jött az óra végén. Nem értettem, miért csinálta ezt. Persze örültem neki, ez nagyon kedves volt a részéről, de ott voltak a többiek is, nemcsak én.
Egyik szünetben Alice mindegyik testvérét az egyik üres terembe hívta, kivéve Edwardot. Sietnem kellett, hisz aki gondolatolvasó, hamar rájön mindenre. A „kupaktanács” azért gyűlt össze, hogy mindenkitől bocsánatot kérjek. Roselie-t különösképp nem nagyon érdekelte, de a többiek örültek neki. Em a vállamba bokszolt, amitől a karom teljesen elzsibbadt. Jasper megértően mosolygott, majd amikor Alice a többieknek csacsogott valamiről, azt mondta, hogy jól gondoljam meg, mit teszek, mert lehet, hogy a később, már túl késő lesz. Nem értettem, mire akart ezzel célozni, de mindenestre megfogadtam a tanácsát. Persze ezután egyfolytában ezen járt az eszem.

A nap további részében Alice-szel beszélgettem az elmúlt napok eseményeiről, hisz volt mit bepótolnunk. Edwardról csak pár szót ejtettünk, de amint kimondtuk a nevét, ő abban a pillanatban megjelent. Pontosan tudtam, milyen órái voltak, és hogy ő épp az ellenkező irányba tartott, vagyis felénk. Alice azt súgta a fülembe, hogy a távolság felbontásával próbálkozik, de barátnőm gyorsabb volt, így ezt megelőzte. Szerintem még egy nyakast is lekevert volna neki. Ezen a képen elnevettem magam. Alice nem értette, mi ilyen vicces, Edward annál inkább. Minden egyes lépésemet követte. Mikor a szekrényemnél álltunk Alice-szel, ő a folyosó túloldaláról figyelt minket karba font kezekkel. Morcos fejet vágott, ami nagyon aranyos volt. Igazából nem értettem őt. Nem voltam a szereleme, hogy lófráljon körülöttem. De úgy gondoltam, Edward mindig is bonyolult lesz számomra. Mielőtt elment volna órára, motyogott magának valamit, mire kérdőn néztem Alice-re.
- Azt mondta rám, hogy:Áruló” – utánozta Edward hangját, majd elnevette magát, én pedig csak mosolyogtam. Annyira szerettem Alice-szel lenni. Ő mindig felvidított, és mindig volt egy kedves szava hozzám, vagy bárki máshoz.

A menzán külön ültem Tőlük, de sokszor néztünk össze Alice-szel, és néha jelezte a szemeivel, hogy Edward legszívesebben odajönne hozzám megbeszélni a dolgokat, de mutatta, hogy felbérelte Jaspert, hogy majd ő visszafogja az indulatait. Ezen elmosolyogtam magam. Persze Kate-ék nem tudták min nevetek, majd mikor kérdőn néztek rám, én csak a fejemmel intettem, hogy „semmi”.

Nagyon jó volt ez a nap, hisz nem éreztem feszültnek magam, minden rendben volt, amíg…
- Szia! – hallottam meg azt az ismerős hangot, amit már egy ideje próbálok elkerülni, de sehogy sem sikerült.
- Szia! – fordultam Edward felé, de a három lépés távolságot betartottam.
- Hazavihetlek? – kérdezte mosolyogva, és igyekezett a távolság felbontásával, de tudtam, hogy csak azért teszi, hogy idegesítsen.
- Mintha nem tudnád a válaszomat – mondtam, és másfelé néztem, hogy véletlenül se találkozzon a tekintetünk. Aranybarna szemeivel bármire rá tudott venni. Mintha hipnotizált volna. Amikor újra megszólalt, ránéztem.
- Azért reménykedtem benne, hogy megváltozik a döntésed – mondta azzal a csábos féloldalas mosolyával, majd közelebb lépett hozzám, én pedig elfelejtettem levegőt venni. Éreztem, hogy közel járok ahhoz, hogy igent mondjak neki, mert akkor veti be ezt a mosolyát, ha azt akarja, hogy az legyen, amit Ő akar. Nem értettem magam. Miért pont ő? Miért nem más?
- Nos, tévedtél, mert nem – mondtam, majd tettem egy nagy lépést hátra.
- Egyébként, nemcsak téged vinnélek haza, hanem Bellát is – mosolygott. Bizonyára ezzel azt akarta elérni, hogy velük menjek. Egy-két perc gondolkodás után úgy döntöttem, hogy nem lenne különösebb gond, mert úgy sincs a közelemben, annyira. Bár magam is haza tudtam volna menni.
- Rendben – már majdnem szólt volna, mikor folytattam –, de a kocsi ajtójához fogok húzódni.
- A távolság – sóhajtott. - Rendben, ha ragaszkodsz hozzá. – Ő pedig csak nevetett. Tényleg nagyon ostoba voltam. Olyan gyerekesen viselkedtem. Semmi értelme nem volt ennek a dolognak, bár én makacsul ragaszkodtam hozzá, ahogy Edward is mondta.

Barátnőm már a kocsinál várt minket, bár eléggé meglepődött, mikor látta, hogy szerelme és köztem öt méter távolság volt. Olyan hatást kelthettünk, mintha ellenségek lettünk volna, és minél távolabb akartunk volna kerülni egymástól. De Edwardot látszólag nem érdekelte, mit gondoltam a közelségéről, hisz miután villámgyorsan besegítette Bellát az autóba, rögtön mellettem termett, és kinyitotta nekem az ajtót. Pontosabban, akarta, mert inkább magam szálltam be a kocsiba. Tényleg olyan volt, mint ha rosszban lennénk.

Egészúton a kocsi ajtajának préseltem magam, és Bella háta mögött ültem - nem mintha eddig nem ott ültem volna, de most még inkább. Mint valami tíz éves, úgy viselkedtem.
- Miért vagy olyan közel az ajtóhoz? Mindjárt kiesel – szólalt meg Bella, mire a visszapillantó tükrön keresztül vizsgálta az arcomat Edward. Nem volt nehéz észrevenni, hogy olvasni akart a gondolataim között.
- Bizonyára elmondta neked Alice, vagy Edward – mondtam.
- Igen, el, de szerintem erre semmi szükség.
- Még egy ember, aki mellettem áll – mosolygott Edward. Bizonyára büszke volt magára, bár egyetértettem vele, mégsem mentem bele a dologba. Nem ő tehetett róla. Egyedül én, mert féltem attól, hogy nem tudom kordában tartani mellette a gondolataimat.
- Akkor is fenntartom - feleltem mire arcára fagyott a mosoly.
- Tudom, még egy hétig. Úgy teszel, mintha leprás lennék – szólt.
- Nem teszek úgy, de nem fogok veled veszekedni – mondtam. Az út további része csendben zajlott, nem szólt senki sem egymáshoz, kivéve akkor, mikor Edward azt mondta, húzódjak beljebb, hogy le tudja húzni az ablakot, mert ha nem, akkor ki fogok repülni az ablakon. Ezen csak Bella és Edward nevettek, én pedig csak annyit mondtam „nagyon vicces”.
Amikor hazaérkeztünk, elköszöntem tőlük, és bementem a házba, majd megvártam, amíg
Edward elhajt, s végre megszólalhattam gondolatban is, mert attól tartottam, hogy esetleg megint olvas benne, mint ahogy szokása.
Fúú! Nagyon mérges vagyok rá. Húsz perc gyaloglás a suli innen, oda-vissza, de ha ő vezet, akkor csak öt-nyolc perc, most pedig volt negyed óra, mire ideértünk. Direkt csinálja, hogy engem bosszantson, tudom. Bár… lehet, hogy igaza van, nem kell ez a távolság, de akkor ne érjen úgy hozzám, mintha a barátnője lennék, vagy inkább jobb, ha egyáltalán nem érne hozzám. Persze ezt nem akarom, mert vágyok az érintésére mindennél jobban, de… Meg van! Ezt fogom tenni, és ezt holnap közlöm is vele.
Elmélkedésemből egy kopogtatás ébresztetett fel. Nem tudtam elképzelni, ki lehet az. Megfordultam, és kinyitottam az ajtót, majd Alice rontott be rajta - majdnem fellökve engem – miközben annyit mondott, hogy:
- Beszélnünk kell! – Kétségbeesett volt a hangja, és tudtam, hogy valami nagy baj lehet, mert még sosem láttam még ilyennek.
- Neked is, szia! – mondtam értetlenül.
- Ezt már régóta látom, de nem szóltam róla Edwardnak, nem akarom, hogy valami örültséget csináljon – szólalt meg, és közben fel-alá járkált az előszobában idegesen.
- Alice, miről beszélsz? – kérdeztem.
- Bellával már beszéltem erről, de nem tesz ez ellen semmit, pedig megmondtam neki, hogy ennek nem lesz jó vége, ki fogok készülni. Igyekszem nem a látomásaimra, és a beszélgetéseinkre gondolni. Ha így folytatom, Edward gyanakodni fog. Azt mondta, nem tudja, hogy mondja el neki. – Még mindig fel-alá járkált, engem pedig már kezdett idegesíteni. Nem tudtam, hogy pontosan miről beszélhetett, de igyekeztem kideríteni. Tisztára olyan volt, mint valami szappanoperában. Megállítottam barátnőmet, és bekísértem a nappaliba, majd leültettem a kanapéra, majd én is helyet foglaltam mellette.
- Alice, nyugodj meg, és magyarázd el, hogy miről van szó, mert egy mukkot sem értek belőle – mondtam. Ideges volt, ez látszott rajta, és mikor rám nézett, szomorúságot véltem felfedezni aranybarna szemeiben. Felém fordult az egész testével, és megfogta a kezemet.
- Meg kell ígérned, hogy nem mondod el Edwardnak, rendben? Ígéred? – Bár még pontosan nem tudtam, miről van szó, de rábólintottam a dologra.
- Ígérem. Edward semmit sem fog megtudni – nyugtattam meg. – Most pedig magyarázd el, légy szíves, hogy mi folyik itt. – Elengedte a kezemet, majd nagy levegőt vett, és elkezdte.
- Tudod, hogy látom mindenkinek a jövőjét. – Bólintottam. – Viszont a farkasokét nem. –Tudtam, hogy farkasok szó alatt Jacob-ékra gondolt. Úgy tűnt, tőmondatokban mondja el nekem a bevezetőt, hogy megértsem a mondanivalóját.
- Az meg hogy lehet? – kérdeztem meglepetten, mert eddig mindig azt hittem, hogy Alice mindenki jövőjét látja.
- Azt még én sem tudom, de most nem ez itt a lényeg, hanem az, hogy Bella… - Itt szünetet tartott, majd ismét belekezdett. – Nos, hogy… Bella meg… meg Jacob… szóval, hogy is mondjam – gondolkozott el. - Tudod, hogy… ők… érted nem? – kérdezte, én pedig csak értetlenül meredtem rá.
- Ők barátok, és ezzel nincs is semmi baj.
- Nem, nem érted! – pattant fel az ágyról, majd felém fordult. – Gondolkodj! Bella meg Jake… – nézett rám,– szerinte – sokatmondóan, és ujjait összekulcsolta, de én egyáltalán nem értettem őt. – Istenem, Jenny! Bella lefeküdt Jacobbal! – fakadt ki, és lerogyott a fotelbe. – Ezt nem tudhatja meg Edward, mert akkor abba belepusztul. Sőt, talán háborút is kirobbanthat köztünk.
- Uram isten! – tettem a szám elé a kezem. Azt tudtam, hogy Edward bármire képes lehet, és ezt bizonyította is, mikor majdnem felbontották a szerződést. Aztán eszembe jutott Bella. – És… mikor történt a dolog? – kérdeztem, de egyszerűen nem hittem el, hogy Bella ilyet tett volna. Ő annyira szereti Edwardot, és képtelen lenne ilyenre. – Alice, ezt nem hiszem el, biztos, hogy nem jól láttad – ráztam a fejem.
- Nem, tudom, hogy mit láttam. Jenny, abban az egy hétben történt meg, mikor Bella La Pushban, Edward pedig veled volt – mondta. – És Bella most is le akar menni, mindjárt hazaküldi Edwardot, utána pedig indul. Már tudom, hogy mit tervez – mondta.
- De az, hogy lehet? Nem azt mondtad, hogy nem látod őket? – kérdeztem.
- Igen, nem is látom őket, de Jacobbal tervezi, azt tudom. Bella elmondott nekem mindent, miután legelőször beszéltem neki a látomásomról. Mondom, hogy már minden meg van szervezve! – Meglepetten néztem rá. - Hát nem érted, Jenny? Bella megcsalja Edwardot Jake-kel!

16. fejezet - Megbocsátás

Sziasztok! Sajnálom, hogy ennyit késett a rész. :( Igen, tudom, azt ígértem, hogy tegnap felteszem, de más dolgom volt.:$
Nos, a részhez nincs hozzáfűznivalóm. Remélem, nektek lesz, és írtok nekem pár kommentárt.:) Nagyon jólesne.:) De a ti szívetek joga.:)
A következő rész nem tudom, mikor lesz, de már elkezdtem. :) Igyekszem vele, ígérem.:) Próbálom a határidőt tartani, de sosem jön be. Bezzeg máshol meg mindig pontos vagyok. Ki érti? :)
Na, jó olvasást!

U.I.: Nehogy azt higgyétek, hogy Edwardunk "büntetése" máris vége.;)
Puszi

HAZAFELÉ AZON GONDOLKODTAM, AMIT ALICE-NEK MONDTAM, és azon, hogy mennyire egy szemét vagyok. Hogy tehettem meg ezt velük? Mindig mellettem voltak, erre mit csinálok? Ellököm őket magamtól.
Még mindig sírtam, mikor beléptem a házba, és hálát adtam az égnek, hogy anya nem volt otthon. Nem akartam, hogy megkérdezze, miért sírok. Egyenesen felmentem a szobámba, majd letettem a táskám a székemre, utána levetettem magam az ágyra, és elkezdtem sírni, jobban, mint a suliban a mosdóban.
Mit tettem?! Elüldöztem magam mellől mindenkit. Alice-t, Jaspert, Rosalie-t, Emmettet és Edwardot, akit a legjobban szeretek. De nem lehetek a közelében, mert amiatt a csók miatt már nem tudnék ismét barátként tekinteni rá, bár tudom, hogy ő továbbra is annak tekintene engem. Lehet, hogy hülyeség az egész, amit csinálok, de annyira szeretem, hogy a biztonság kedvéért távol maradok tőle, nehogy megtudja, hogyan is érzek ténylegesen iránta. Nem őt hibáztatom, hanem magamat. Remélhetőleg Bella nem fordul el tőlem, ahogy én tettem Alice-ékkel. De haragudni fog, az biztos. Szeretem őket, hisz olyan, mintha a második családom volnának.

Pár órával később felkeltem az ágyamból. Ránéztem az órára, ami este fél kilencet mutatott. Lementem a konyhába, hogy igyak valamit, mert kiszáradt a torkom. Anya a tévét nézte a nappaliban. Mikor töltöttem magamnak egy kis vizet, bementem a szobába, és leültem anyu mellé a kanapéra. A híreket nézte, nem vette észre, hogy ott vagyok.
Láttam rajta, hogy fáradt, és ugyanolyan nyúzott volt, mit én. Nem szóltunk egymáshoz, nem is tudtam volna miről beszélni. Miután meguntam a tévénézést, felmentem a szobámba, majd nekiálltam tanulni. Érdekes módon, vágott az agyam, mint a borotva. Hamar készen lettem vele, mert nem gondoltam a mai nap szörnyű eseményeire. Mikor befejeztem a leckeírást, elmentem lezuhanyozni. Körülbelül félórát állhattam a zuhanyrózsa alatt, és csakúgy záporoztak a könnyeim. Ha anyu bejött volna, nem tudta volna megmondani, hogy sírok, vagy csak a víz folyik le az arcomon. Nagy nehezen kijöttem a zuhany alól, és bementem a szobámba, majd befeküdtem a meleg, puha ágyamba, és elaludtam. Meglepően hamar jött álom a szememre biztosan a sok sírás miatt, és reméltem, hogy nyugodt éjszakám lesz…
Tévedtem.
Álmomban Alice-ékkel voltam az erdőben. Mindenki szomorúan nézett rám, és egyesével fordultak el tőlem, ahogy én tőlük. Először Rosalie és Emmett, majd Jasper, utána Alice, legutoljára pedig Edward. Mindegyiküknek láttam a szemében a csalódottságot, amit én okoztam nekik. Mielőtt Edward elfordult volna, megkérdezte:
- Miért? – De én nem tudtam megszólalni, akármennyire is akartam, nem jött ki hang a torkomon. Aztán mindenki elment, és otthagytak a sötét erdőben. Hallottam valami morgást a hátam mögül, azt hittem, valamelyik Cullen az, de mikor megfordultam, egy hatalmas farkas állt előttem, és egyenesen rám vetette magát.
Éreztem, ahogy belém harap és marcangolja a testem, de nem érdekelt, hagytam, hogy azt tegyen velem, amit akar, mert megérdemeltem. Aztán láttam, hogy Edward visszajött, és észrevettem a fekete szemét, amik a farkast bámulták. Lelökte rólam az állatot, majd bele mélyesztette fogát a bőrömbe, és elkezdte szívni a véremet. Ez sokkal jobban fájt, mint amit a farkas tett velem. Sikítottam, ahogy csak bírtam, de nem hallotta meg senki sem. Iszonyatosan fájt, ám tudtam, hogy ezt érdemlem.

A sikoltozásomra riadtam fel, és arra, hogy zokogok. Anya rémülten lépett be a szobámba, és egyből az ágyamhoz rohant.
- Kicsim, csak rosszat álmodtál – ölelt át. – Nincs semmi baj – nyugtatott meg, miközben a hátamat simogatta. Újra megjelent előttem az álmomban levő Edward, és megint eleredtek a könnyeim.
Mikor már megnyugodtam, anya kiment a szobámból, én pedig visszadőltem az ágyba, és próbáltam elaludni, de órákig nem jött álom a szememre.

Már csak azt vettem észre, hogy világosodik. Kipattantam az ágyamból, és lementem reggelizni. Anya köszöntött, de nem említette meg az éjszaka történteket, ezért hálás voltam neki. Elmentem lezuhanyozni, felöltöztem, majd kis hezitálás után egy fekete felsőt, és egy sötét farmert vettem fel, azután felkaptam a táskámat és elindultam a suliba.
Még mindig lelkiismeret furdalásom volt a csók miatt, és ahogy bántam a barátaimmal. Tudtam, hogy nem lett volna szabad, de váratlanul ért, még sincs mentség arra, amit tettem. Elárultam Bellát.

Az utolsó órámról jöttem ki, és egész délelőtt nem láttam Cullenéket, még Bellát sem, ami kicsit furcsa is volt, tekintve, hogy elég – hogy is mondjam – feltűnőek voltak.
Bementem az ebédlőbe, de ott sem voltak. Miután elfoglaltam a helyem Kate-ék között, elkezdtem kortyolni egy ásványvizet. Pár perc múlva kinyílt az ebédlő ajtaja, és beléptek rajta mind a hatan. Egyikőjük sem nézett rám, kivéve Alice-t, aki már indult volna el felém, de Edward visszafogta, és én is intettem neki, hogy ne jöjjön közelebb.
Később kimentem az ebédlőből, és elindultam biológiára, ami közös volt Edwarddal és Bellával. Már előre féltem az órától.

Mikor kézen fogva bejöttek a terembe, rögtön elfordítottam a tekintetemet. Szégyelltem magamat, és legszívesebben, meghaltam volna. Leültek a helyükre, majd Bella felállt, de Edward vissza akarta fogni. Valamit mondtak egymásnak, de sajnos nem tudtam kivenni, hogy mit mond Edward, mert nagyon gyorsan beszélt, Bella pedig háttal állt nekem. Lenéztem a padra, mikor rám néztek, és csak reméltem, hogy nem vették észre, hogy őket bámultam.
- Szia! – köszönt Bella, én pedig nagy nehezen felnéztem rá.
- Szia! - Tudtam, hogy Edward elmondta a kis egyezségünket neki is, így nem számítottam sokra.
- Jenny – kezdte – kérhetek tőled egy tollat? – kérdezte, mire először meglepett fejet vágtam, majd gyorsan rendeztem az arcvonásaimat. Mire számítottam? Nem hiszem el, hogy csak ezért jött ide, mikor ott van Edward, aki adhatna neki. Mondjuk, örültem neki, hogy egyáltalán hozzám szólt, még ha csak ennyiért is.
- Persze – feleltem, majd előkotortam egyet a tolltartómból. – Tessék – adtam át neki a tollat.
- Köszi! – mondta, és már ment is volna, de én megállítottam.
- Várj, Bella! – Megfordult, és kíváncsi tekintettel meredt rám. – Semmi. – Felvonta a szemöldökét, majd megfordult és visszaült a helyére. Bejött a tanár és elkezdődött az óra, ami borzalmasan hosszúnak tűnt.

Eseménytelenül telt el az a negyvenöt perc, kivéve, mikor Edward rám nézett Bella tudta nélkül. Én gondolatban csak annyit mondtam:
-„Sajnálom” – azután elfordította a fejét a tábla felé. Annyi érzés kavargott bennem, de legjobban a lelkifurdalás volt az, ami lassan az őrültbe kergetett. Nem lehettem vele, és nagyon hiányzott a közelsége. Tudom, hogy az én döntésem volt, de nem tehettem mást.

Mikor végre kicsengettek, amilyen hamar csak tudtam, összeszedtem a cuccomat, és szó szerint kifutottam a teremből. A többiek értetlenül bámultak utánam, hogy mi ütött belém, de nem foglalkoztam velük; amilyen gyorsan csak tudtam kiszaladtam a suliból, és hazafelé vettem az irányt.

Mikor hazaértem, felszaladtam a szobámba, és ismét sírtam. Visszaemlékeztem Edward és Alice arcára, és úgy éreztem, hogy lassan megőrülök. Mellettük minden más volt.
Délelőtt mintha szenvedést láttam volna a szemükben, de nem vagyok olyan jó megfigyelő, úgyhogy nem tudom, mi játszódhatott le bennük. Magamban tudtam, és ezt rajtam kívül még Jasper tudhatta. Alice… Alice mindig segített, ha szükségem volt rá, és most eltaszítottam magamtól pont úgy, ahogy Edwardot. Nem ezt érdemli. De össze kell szednem magam, mintha nem fájna annyira, amit műveltem. Igen, ez lesz a megoldás, ezt kell tennem! Így lesz a legjobb, mert akkor nekik nem fog már fájni, csak nekem…

* *

Egy hét telt el így, folyamatosan. Nem mentünk egymás közelébe, és csak a tekintetünkkel kommunikáltunk. Ez alatt az egy hét alatt Edward nem jött suliba, bár a többiek igen, kivéve, mikor sütött a nap, mert akkor „kempingezni” mentek.
Az igazat megvallva nagyon hiányzott Edward, mert attól függetlenül, hogy nem volt a közelemben, láthattam őt és az nekem felért a mennyországgal.

Történelem órán ültem, és vártam a tanárt, mikor valaki helyet foglalt mellettem. Nem néztem oldalra, nem nagyon érdekelt, hogy ki ült mellettem, csak bámultam ki az ablakon. Úgy gondoltam, hogy csak egy srác, aki a mögöttem ülőkkel fog társalogni. Én nem hallottam semmit, mert teljesen lefoglaltak a viharfelhők, és az esőcseppek folydogálása az ablakon. Igazán érdekes volt.
Mikor belépett a tanár a terembe, mindenki elhallgatott, ezért ránéztem, ahogy a többiek is. Láttam valakit magam mellett, de valahogy nem tudtam megmondani, hogy ki az, tulajdonképp nem is érdekelt, úgy gondoltam, hogy majd szól neki a tanár, hogy üljön vissza a helyére. A tanár csak beszélt és beszélt, majd eljutott addig a részig, amikor úgy éreztem, kiesek a padból.
- Hadd mutassam be nektek Edward Cullent, aki mostantól ide fog történelem órára járni – mutatta be az illetőt, mintha valami új diák lett volna. Mindig is furcsa volt ez a tanár.
Mindenki az én padom felé nézett, még a tanító is, én pedig végre ránéztem a mellettem ülőre.
Tényleg Edward volt, és nem képzelődtem. Teljes életnagyságban és tökéletes frizurával. Vészesen közel ült hozzám, és legszívesebben kirohantam volna a teremből. Elképzeltem magamban az egész jelenetet, mire Edward kuncogni kezdett.
- Mi a frászt keres ez itt? – kérdeztem gondolatban. Hozzám csak akkor ért el ez az információ, mikor már mindenki a tanárra figyelt, kivéve engem. Még mindig Edwardot bámultam, ő pedig valamit elém csúsztatott a padon. Nagy nehezen észhez térítettem magamat, és elvettem a papír fecnit, majd olvasni kezdtem: Tudod, szeretnék művelődni egy kicsit. – Hitetlenkedve néztem rá, majd visszadobtam elé.
– Máshol is lehet művelődni – gondoltam. Ekkor ismét egy cetli került elém. De én történelmet szeretnék tanulni. Többet szeretnék tudni Amerika történetéről – írta. Ez volt az utolsó, amit írt, mert utána már mind a ketten a tanárra figyeltünk. Nem zavart a jelenléte, csak a történelemre koncentráltam, bármilyen más tényezőt kizártam. Úgy véltem, hogy ezt ő is tudomásul vette.

Kicsöngettek, én pedig hamarabb álltam fel, mint Edward, és már majdnem kint voltam a teremből, mikor a tanár utánam szólt.
- Miss. Smith!
- Igen? – fordultam felé.
- Maga mellett ül Mr. Cullen? – kérdezte, mire csak bólintottam, közben éreztem magunkon az említett perzselő tekintetét. - Ezentúl minden egyes órán maga mellett fog ülni, segítsen neki – jelentette ki. Nem feleltem. Hátra néztem Edwardra, aki még mindig a padunk mellett állt. – Megértette? – Tanár hangja hallatán összerezzentem.
- Igen, megértettem.
- Most elmehet – mondta, majd elindultam kifelé. Erre nem tudom, hogy mi szükség volt, mintha nem tudnám, hogy mellettem fog ülni, de hogy segítsek Edwardnak… Szerintem meg van ő a segítségem nélkül is, hisz már annyiszor kijárta a középiskolát. Nem igaz, hogy a sors mennyire kiszúrt velem. Minél távolabb akarok kerülni Edwardtól, annál inkább közelebb sodorja. Inkább leteszem a történelmet, és felveszek egy másik tantárgyat, nem érdekel, hogy milyen nehéz lesz.
- Ezt nem ajánlom – hallottam meg Edward hangját a hátam mögül, mire összerezzentem, és megálltam.
- És miért nem? – kérdeztem, és ránéztem, miközben szikrákat szórt a szemem, képletesen szólva.
- Mert nem – azzal tovább állt. Mikor hátat fordított nekem, megengedtem magamnak egy grimaszt, hisz nem látta. Bementem az irodába, hogy egy másik tantárgyat vegyek fel, a történelem helyett, mert képtelen lettem volna kibírni mellette kétszer negyvenöt percet egy hét alatt. Ráadásul nem egy közös óránk volt.

Tíz percig győzködtem a pultos nőt, amíg végül keresett egy tantárgyat, amibe bekerülhetek, de sajnos az már tele volt. Megköszöntem a segítségét, majd tovább álltam. Az Isten sem akarja, hogy távol legyek tőle… Nem értettem. Nem lehet, hogy nincs egy szabad hely sem, mert annyian azért nem vagyunk a suliban, nem?

Bementem az ebédlőbe, majd helyet foglaltam, ismét Kate-ék asztalánál. Sokat töltöttem velük az időt, főleg, hogy nem is beszéltem Cullenékkel, még nagyon Bellával sem. Eldumáltuk az ebédszünetet, majd elmentem biológiára, bár legszívesebben, inkább késtem volna, vagy be sem mentem volna.
Még csak egy-két ember volt bent a teremben, ezért nyugodtan leültem a leghátsó padba, majd elővettem a felszerelésemet.
Lassan kezdtek beszállingózni a diákok a terembe, később pedig a tanár is. Belláék nem jöttek be, nem tudtam, hogy miért, de nem is nagyon foglalkoztam vele. Az is lehet, hogy már nem kedvelnek, ezért még egy légtérben sem hajlandóak velem tartózkodni. Megértettem őket.
- Ma békát fogunk boncolni – kezdte a tanár, mire mindenki egy hangos Óval fejezte ki a nem tetszését.
- Ne már! – hallottam meg egy srác hangját mellőlem. Bevallom, nem volt kedvem hozzá.
- Nincs semmi óbégatás! – indult el a padok között a tanár, és letett egy-egy békát az asztalra mindenkinek. - Nos, mire vártok? Kezdjétek el boncolni a drágaságokat, ahogy a táblán is látható! – mondta mosolyogva, mire mindenki undorodva nézte az előtte heverő kétéltűt. Hogy lehet ezeket az undorító állatokat drágaságnak hívni? – kérdeztem magamtól. - Rendben, meg tudjuk csinálni!
Kis hezitálás után belevágtam, és felhasítottam a hasánál, ha lehet ilyet mondani. Tehát felnyitottam. Amint megpillantottam a belsejét, el fogott a hányinger, és szédülni kezdtem. Remek, mondhatom. Már egy ilyentől is rosszul vagyok. Talán ennem kellett volna valamit, mert így rossz, bár lehet, hogy akkor minden kijönne belőlem.
- Tanár úr! – jelentkeztem.
- Mondja, Smith! – Utáltam, ha így szólítottak, de bele kellett törődnöm.
- Rosszul érzem magam. Lemehetek a gyengélkedőbe? – kérdeztem.
- Igen. Kísérje le valaki – nézett az osztályra.
- Majd én lekísérem – hallottam meg Tom hangját, aki egész lelkes volt. Átkarolta a derekamat, úgy segített mennem, mert már szédültem, és alig bírtam talpon maradni, ahogy láttam a többiek asztalán a béka belsőségeit. Nagyon rosszul voltam.
- Megy egyedül is – szólaltam meg már kint az épületből, és beszívtam a friss oxigént a tüdőmbe.
- Nem úgy látom – mondta.
- Várj, hagy üljek le egy kicsit – szólaltam meg, és helyet foglaltam az egyik lépcsőfokon.
- Mi történt? – hallottam meg egy ismerős női hangot. Felnéztem, és Bella állt előttem, szemei aggódva figyeltek engem.
- Békát boncoltunk, és rosszul lett – magyarázta Tom, aki még mindig a derekamat fogta.
- Olyan sápadt vagy, mint egy halott – hallottam meg Edward hangját, mire tekintetemet ráemeltem. Most egyáltalán nem voltam vevő a vicceire, és a gúnyolódásaira sem. A fejemet a hideg betonnak nyomtam, mert kezdtem kicsit szédülni, de a hideg csillapította az émelygésemet.
- Gyere, állj fel, így sose fogunk odaérni a gyengélkedőhöz – mondta Tom, és segített felállnom. Igaza volt, és minél előbb el kellett mennem egy bizonyos személy közeléből.
- Te menj vissza az órára, majd én elviszem a gyengélkedőbe – szólt Edward Tomhoz, aki úgy tűnt, hogy nem hallgat rá.
- Menjünk – hátráltam a falhoz, de ekkor Edward az ölébe vett, én pedig megdöbbenve, és mérgesen néztem rá. – Tegyél le, Edward! – szóltam rá, mire rám emelte szigorú tekintetét.
- Nem hallottad? Azt mondta, hogy tedd le! – szólt rá Tom, és egy lépést tett felénk, mire Edward olyan csúnyán nézett rá, hogy egyből „visszarohant” a terembe. Köszönöm szépen, Tom! - kiáltottam gondolatban utána.
- Tegyél le, Edward! Tudok járni – mondtam mérgesen, de ekkor már kezdtem jobban lenni.
- Nem! – Csak ennyit mondott, és én meg nem szólaltam ezek után. Nem azért, mert féltem tőle, hanem nem akartam Bella jelenlétében veszekedést.
Az is csoda volt, hogy szóba állt velem Edward, hogy egyáltalán segített nekem. Meg sem érdemeltem, de talán jobb is volt így. Láttam, hogy Bella mellettünk jön, és valamit mondott, de nem értettem, mert megint rosszul lettem, és semmit sem érzékeltem a külvilágból. Nem kellett volna a boncolt békára gondolnom. Inkább becsuktam a szememet, hátha elmúlik a szédülésem.
Amikor beértünk a gyengélkedőbe - ezt onnan tudtam, hogy meleg volt a helyiségben - éreztem, hogy Edward lefektetett az ágyra, és csak akkor mertem kinyitni a szemem, mikor bejött a védőnő. Hallottam, hogy nyílik az ajtó, majd léptek zaját, amik egyre közelebb érnek hozzám.
- Mi történt? – kérdezte. Bella nem volt bent, biztos kint maradt, nehogy észrevegyék, hogy lógnak az óráról.
- Békát boncoltunk biológia órán, és rosszul lett – mondta Edward a falnak dőlve, megtartva a távolságot köztünk, és úgy tett, mintha tényleg ő kísért volna le a teremből.
- Mindjárt itt lesz a doktornő, kedves – intézte szavait hozzám. - Maga addig nyugodtan visszamehet az osztályba – szólt Edwardnak a védőnő.
- Nekem Jennyvel kell maradnom – mondta határozottan, és rá, majd rám nézett.
- Rendben – felelte, majd kiment a szobából egyedül hagyva Vele. Egy részem azt akarta, hogy maradjon, de a másik azt, hogy menjen el.
- Nem kell velem lenned, menj el – szólaltam meg, de nem néztem rá.
- Maradok. A távolság meg van, és azt nem mondtad, hogy nem lehetek veled egy szobában – mondta komolyan. Ebben igaza volt, ilyet tényleg nem mondtam.
- Mérges vagy rám igaz? – kérdeztem, bár tudtam a választ. Miért ne lenne az? Megbántottam, ahogy a többieket is, és egy számára ostobaság miatt nem lehetünk barátok.
- Miért lennék? – kérdezte. – Ja, tényleg! Azért, mert a legjobb barátom távol akar lenni tőlem, és a barátaitól – mondta komoly hangon. Ezt most megkaptam, és igaza volt, bár nem ilyen volt Edward, én mégis kihoztam belőle. - Alice teljesen kivan – kezdte. - Bár nem mutatja a suliban, de otthon igen. Még vásárolni sincs kedve elmenni, és ez azért van, mert annyira megbántottad, azzal a kijelentéseddel, hogy még Őt sem akarod, hogy a közeledben legyen – mondta. – Annyira jó barátnők lettetek, erre véget vetsz a barátságnak… Miattam. - Felé fordítottam a tekintetem, és láttam, hogy aranybarna szemei engem fürkésznek.
- Sajnálom. Én nem tudtam, hogy… – De nem tudtam folytatni, mert bejött a doktornő, ám nemcsak, azért, hanem mert majdnem elkezdtem sírni. Igyekeztem visszafojtani, nehogy megkérdezze az orvos, miért sírok. Rossz érzés volt, hogy megbántottam azokat, akiket szeretek, de így legalább nem leszek púp a hátukon, és nem forgatom fel az életüket.

Az orvos megmérte a vérnyomásomat és megvizsgált, addig Edward kiment. Miután befejezte a doktornő, adott igazolást, és hazaküldött pihenni, bár már teljesen jól voltam. Reméltem, hogy Edward már rég elment, de nem így történt. Mikor kiértem csak Ő volt ott, Bellát nem láttam sehol. Mentem volna a táskámért, mikor utánam kapott, és maga felé fordított. Az érintése most is jég hideg volt, és arra számítottam, hogy majd mérgesen fog rám nézni, ehelyett szemei tele voltak törődéssel.
- Csak nem ezért mész? – kérdezte, majd előhúzta a táskámat a háta mögül. Mindig előnyben volt velem szemben, mert tudta, hogy mire gondolok.
- De igen. Megkaphatom? – kérdeztem, kinyúltam felé, de ő visszahúzta.
- Igen, egy feltétellel – mondta, mire kíváncsian néztem rá. Nem tudtam, hogy mi lehet az a feltétel. - Ha haza vihetlek – mondta mosolyogva, de tudtam, hogy még mindig dühös rám. Az igaz, hogy régen láttam már mosolyt az arcán. – Rendben – adtam meg magam gondolatban. - Elment a következő órájára – szólalt meg már a parkolóban. Értetlenül néztem rá. – Bella. Tudom, hogy ilyenkor mindig felteszel egy vele kapcsolatos kérdést, így megelőztelek. Mondtam neki, hogy hazaviszlek, így inkább órára ment.
- Értem – bólintottam. Eszemben sem volt kérdezni Belláról, mert annyira lefoglalt a jelenléte, hogy semmire sem tudtam gondolni.

Edward segített beszállni a kocsiba, majd elindultunk haza. Az igazat megvallva, hiányzott már a közelsége, és régen voltam ilyen közel hozzá. Foglalkoztatott a kérdés, hogy miért viselkedik így velem. Talán még mindig a barátjának tart, és ha így van, én meg sem érdemlem. Lehet, hogy mégis egy ostobaság miatt vesztünk össze, de én ezt nem tehetem meg Bellával. Egyszerűen nem, és olyan rosszul érzem magam amiatt a dolog miatt. Elárultam a barátnőmet.
- Miért? – kezdtem. - Miért segítettél? Egyáltalán, miért szólsz hozzám? – kérdeztem. – Nem érdemlem meg – mondtam az ablakon kibámulva, és éreztem magamon a tekintetét. Nem szólalt meg csak később, és akkor sem volt mérges, épp ellenkezőleg.
- Mert én nem utállak, és mert még mindig a barátom vagy, annak ellenére, hogy ezt műveled a többiekkel. – Egy kicsit elhallgatott, majd folytatta. - De nagyon mérges vagyok rád, amiért ezt teszed Alice –szel. Legalább Őt megkímélhetted volna, mert fáj az neki, hogy nem beszélhet a barátnőjével, sőt, még a közelébe sem mehet. Tudom, hogy én voltam a hibás, hogy megcsókoltalak, de ez nem old meg semmit sem – mondta. Előbbiekben igaza volt, de utóbbiban nem. Megoldott egy s mást, például nem jött rá, hogy szeretem, és egyedül csak Jasper tudta, mit érzek a testvére iránt, de reménykedtem, hogy nem szólt róla Neki.
- Bocsáss meg. Sajnálom, hogy ez történt Alice-szel, tőle is bocsánatot kérek… Én… nem tudtam… Én nem érek ennyit. Egy senki vagyok – mondtam, és lehajtottam a fejem. - Lehet, hogy inkább Bellától féltem, hogy mit fog szólni hozzá, és ezzel akartam megakadályozni, hogy elváljatok egymástól. Ha Én nem vagyok ott, akkor ez az egész meg sem történt volna. Bella is a barátnőm volt, és én nem mertem a szemébe nézni azok után. Sajnálom.

Észre sem vettem, hogy eleredtek a könnyeim, amíg Edward le nem törölte őket. Felnéztem rá, és nem azt a dühöt láttam a szemében, amit még a gyengélkedőn, helyette megértést, szeretetet, és megbocsátást láttam, mire még jobban elkezdtek folyni a könnyeim a szememből. Hallottam, hogy leállítja a motort, majd megéreztem magam körül Edward karjait. A hátamat simogatta, hogy nyugodjak meg, de még jobban sírtam, mint eddig. Nem is sírtam inkább bőgtem már. Még jobban a karjaiba bújtam, és ott zokogtam ki magam. Nem tudtam, hogy lehet ilyen hatással, de ez ebben a pillanatban nem is érdekelt. Az illata mindig is meg tudott nyugtatni, és ez most sem volt másképp.

Mikor befejeztem az egerek itatását, elhúzódtam tőle, és teljesen az ablakhoz préseltem magam. Ez neki is feltűnt, és szóvá is tette.
- Még mindig fent akarod tartani a távolságot? – kérdezte szomorú tekintettel.
- Még egy hétig, amíg mindenki megnyugszik – mondtam, és visszaültem a helyemre.
- Hát arra várhatsz, mert Alice addig lesz ilyen állapotban, amíg hozzá nem szólsz – mondta, majd beindította a motort. Úgy tűnt, hogy megbántódott, és legszívesebben magamhoz öleltem volna megint, mégse tettem. – Vagy Bellától tartasz? – kérdezte.
- Igen. Nem tudom, hogy fog hozzám viszonyulni. Gyűlölni fog, vagy megbocsát?
- Nem rád mérges, hanem rám. Nem gyűlöl Téged.
- Nem jön oda hozzám és…
- Mert meg lett tiltva, hogy odamenjen – szólt közbe Edward, mire ráemeltem a tekintetemet.
- De rá ez nem vonatkozik, csak rátok – mondtam, és elfordítottam a fejem az ablak irányába, és néztem a mellettünk elsuhanó fákat, házakat.
- Vagy inkább csak rám vonatkozik – szólalt meg alig hallhatóan. - Amikor nem voltam egy hétig suliban, akkor is tudtam, hogy mi történt – nézte mereven az utat, és hirtelen nem tudtam, mire gondol, de aztán megértettem.
- Igazán? – néztem rá.
- Igen. Mikor hazajöttek a többiek, akkor hallottam Emmett gondolatait, hogy beszélt veled, de te nem akartad, hogy tudjak róla.
- Ő jött oda hozzám Rosalie-val, később pedig Jasper.
- Jasper, azért hágta át a „szabályt”, mert zavarta, az az érzés, amit te kiváltasz belőle – mondta. – Nem értem – gondoltam. - Jazz is érzi, amit te. Ez nyomasztó számára, és próbál ellene tenni valamit. Érzi a fájdalmat, és hogy magadat emészted. Lépjél túl ezen. Én megbocsátok, de nem neked kell bocsánatot kérned tőlem, hanem nekem. Én követtem el hibát, nem pedig te. Bocsáss meg – kérte. Láttam az arcán, hogy nagyon megbánta a dolgot.
- A testvéreidtől is bocsánatot kell kérnem – mondtam lehajtott fejjel.
- Én mindent elmondtam nekik, amiért ilyen vagy velük. Ők nem haragszanak rád, inkább rám mérgesek. Tudod még Rosalie is megkedvelt egy kicsit, ami nagy szó nála. Tudod mit? Mi lenne, ha most kérnél tőlük bocsánatot. Elmegyünk hozzánk, és ott mindenkitől bocsánatot kérhetnél, amiért ezt tetted Alice-szel.
- Hogy mi? Nem Edward! Nekem kell egy hét még ezt teljesen, átgondolom, de mondd meg Alice-nek, hogy ma felhívom. Beszélni szeretnék vele – csak bólintott majd leparkolt a ház előtt. – Köszönöm, hogy haza hoztál, és tényleg…
- Ha megint bocsánatot kérsz, tényleg megharagszom – mosolygott. Bólintottam, majd kiszálltam a kocsiból.
Néztem az ajtóból, ahogy elhajt, és egy kis mosoly költözött az arcomra annak gondolatára, hogy Edward közelében lehettem egy kicsit.

Igen, a kérdés a következő. Akkor miért nem hagyok fel ezzel a távolság dologgal? Mert talán addigra kifejlesztek valami Edward-vonzerejének-visszaverése képességet, vagy álarcot. Komolyan, ilyet nem szabadna éreznem Edward iránt, mert ő… ő a legjobb barátom, és az egyik barátnőm pasija. Jézusom! Oké, csak nyugodjunk meg! Mély levegő, majd kifúj! Azt tudja, hogy tetszik nekem, hisz közöltem is vele a barátságunk legelején, de arról nem tud, hogy szerelmes lettem belé. Igen, bevallom magamnak, de nem merem neki elmondani, és az a rossz az egészben, hogy még csak most jöttem rá, hogy már a legelső találkozásunk óta szeretem.

Áh! Miért csinálják ezt velem? Odafent valaki nagyon pikkel rám, érzem. Rendben, beismerem, hogy nem vagyok egy szent, de akkor is… Azt mondják a szerelem egy csodálatos érzés. Igen, az, ha viszonozzák, de az esetemben nem így volt. Ő csak ki akart velem békülni, mert nem szerette volna elveszíteni a legjobb barátját. Rendben, elismerem, igaza van, de a közelében nem tudok meglenni. Nem megy. Félek, hogy elkalandoznak a gondolataim, amikből egyből rájön az érzéseimre, ezt pedig nem hagyhattam.

A szobámban voltam ekkor, és épp elővettem a tankönyveimet, mikor eszembe jutott, hogy még talán nem késő. De az is felmerült bennem, hogy most nem is akar velem beszélni, ezért inkább nekiláttam a házi feladat elkészítéséhez, ami nem is vett kevés időt igénybe. Annyi minden volt a fejemben, hogy azt a pár feladatot is hosszú percekbe telt, amíg elvégeztem.
Amikor nagy nehezen befejeztem a leckét, lementem a földszintre, hogy igyak valamit, és miközben visszafele tartottam, megálltam a telefon mellett. Nem menekülhettem, nem bujkálhattam a dolgok elől. Szembe kellett néznem velük, ahogy Alice haragjával is, mert biztosra vettem, hogy mérges rám.

Ha azt mondom, hogy féltem, szerintem mindenki megértette volna. Elveszíteni a legjobb barátnődet, nagyon rossz érzés. Én most belekóstoltam, és nem akartam ezt, ezért a telefonért nyúltam. Néztem a gombokat, és tudtam Cullenék számát, hisz ezt is Alice adta meg, és megjegyeztem. Azt mondta: „Bármikor, bármilyen időpontban hívhatsz minket. Látom, szóval úgyis én veszem fel, ha otthon vagyok.” Egy kérdés megint felötlött bennem. Vajon felveszi? Hisz tudja, hogy én akarom hívni… Meg kellett tennem, és ezért nem fogja leharapni a fejem. Legalábbis szó szerint nem. Beütöttem a telefonszámot, és vártam, hogy kicsöngjön… egyszer… kétszer… háromszor, majd felvették, és egy ismerős, dallamos hang szólt bele.
- Szia, Jenny! – Alice hangja szomorú, de egyben mérges is volt.
- Szia! – köszöntem neki. Féltem, pedig nem is kellett, hisz tudtam, hogy sosem bántana senkit. Ő nem olyan.
- Mit akarsz? – kérdezte még mindig ugyanolyan hangon, és tudtam, hogy nehezére esett így beszélni. Ő mindenkivel kedves volt, de most én bántottam meg őt, és a harag, ami benne volt – mert volt, még ha egy kicsi is – felém irányult.
- Alice, én… bocsánatot szeretnék kérni Tőled. – Behunytam a szemem, és magam elé képzeltem őt, mintha velem szemben állna. - Annyira sajnálom, hogy megbántottalak; nem akartam, és nem feléd irányult... – Itt szünetet tartottam. – Én nem haragszom rátok, egyikőtökre sem, csakis magamra. Kérlek, bocsáss meg nekem, ne haragudj rám! – Már majdnem sírtam, de visszatartottam. – Szeretnék veled találkozni, hogy ezt személyesen is megbeszéljük – kértem meg, és teljesen megértettem volna, ha nemet mond. A telefon túlsó felén csönd volt egy darabig, nyilván elgondolkozott ezen a találkozón, majd Alice ismét megszólalt.
- Azt hittem, nem akarod, hogy a közeledben legyen bármelyikünk is – mondta gúnyos hangon, ami szerintem megint nagy erőfeszítésébe került.
- Igen, tudom, de tévedtem. Rájöttem, hogy ostobaság, amit teszek, mikor csak Edwardtól, akarok távol lenni, és nem tőletek; ti, akik fontosak vagytok nekem. Annyira sajnálom, Alice, bocsáss meg nekem. – Ismét néma csend volt a túloldalon, én pedig nem tehettem mást, vártam. Vártam, hogy a barátnőm – ha még egyáltalán annak mondhatom – szeretne-e találkozni velem. Bár megértettem volna, ha nem mond semmit, csak lecsapja a telefonkagylót.
- Rendben, egy óra múlva a Pláza előtt. – Azzal letette a telefont, én pedig, mint akit ágyúból lőttek volna ki, úgy rohantam fel az emeletre felöltözni egy rendes ruhába, hisz egy pólóban és mackónadrágban nem mehettem el. Közben hívtam egy taxit, ami tíz perc múlva már a ház előtt volt, majd elindultam a találkozó helyre, miközben azon kattogott az agyam, hogy Alice hogyan fog viszonyulni hozzám, amikor meglát. Vajon tényleg annyira megharagudott rám, hogy ezek után már nem is akar majd a barátnőm lenni? Amennyire elszúrtam a dolgokat, bármi megtörténhet.