5. fejezet - Mi?

ÚJABB HETEK TELT EL, én pedig egyre jobban kezdtem megkedvelni Cullenéket, köztük Alice-t a legjobban. Edwardról nem is akartam tudomást venni, így is mindig rajta járt az eszem.

Tudtam, hogy foglalt, és csak barátok vagyunk, de az álmaimban folyton megjelent, és édes szavakat suttogott a fülembe.

Hiú ábránd csupán.

Többet beszélgettem mindkettejükkel, hisz valamilyen oknál fogva ők is keresték a társaságomat, és úgy éreztem, köze van a testnevelés órán történtekhez. Edward mindig furán viselkedett velem, egyszer mosolygott, máskor úgy bámult, majd’ leestem a székről. Valamelyik nap matematika órán bámult, de folyamatosan, és szúrós tekintettel meredt rám. Nem értettem, mi van vele, de mintha tudta volna, hogy meg akarom kérdezni tőle a miértjét, rögtön mosolygott, és távozott is.

Titokzatos, érdekes – és bevallom, néha kicsit bonyolult – személyiség, de ezért szerettem Vele lenni. Persze csak Bella, vagy a Cullen család valamelyik tagjának jelenlétében.

Néha-néha velük ültem ebédnél, mert Alice megkért rá, de sosem tudtam felszabadultan enni, mert a tekintetem akaratlanul is mindig Belláékra vándorolt.

Örültem, hogy ennyire boldogok, és élvezet volt nézni őket, ahogy egymásra pillantanak, mert látni lehetett a szemükben azt a szerelmet, ami nekem nem adatott meg. Még. Vagy talán sohasem fog.

Mindig megjártam a pasikkal. Miért találnék itt, ebben a kis városkában egy rendeset?

Aztán eszembe jutott, hogy le kéne néznem La Pushra a lányokkal, hisz már nem egyszer hívtak magukkal, de mindig visszautasítottam őket. Erre a gondolatomra Edward rám kapta tekintetét, én pedig meglepetten bámultam az aranybarna szempárt.

Csak azt ne mondja, hogy hallotta, mire gondoltam az előbb – mondtam magamban, de az is megfordult a fejemben, hogy hangosan is kimondtam azt, amin járt az eszem.

- Valami baj van? – kérdezte hirtelen Alice, én pedig ránéztem, majd elmosolyodtam.

- Nem, nincs semmi baj, csak már nem bírok többet enni – hazudtam. Nem akartam hazudni, de az igazat sem szerettem volna elmondani neki. Még a végén hibbantnak nézett volna.

- Akkor jó – mosolyodott el Ő is.

- Mondjuk, nem ettél túl sokat – szólalt meg Emmett.

- Te sem – feleltem mosolyogva. Mondjuk, Emmetten kívül sose evett senki, de nem tettem szóvá, hisz úgy gondoltam, más szünetben majszolnak valamit.

- Oh, dehogynem, egy nagy disznót – mondta, mire elképzeltem őt, ahogy egy egész sült malaccal ül az asztalnál és éhes szemekkel méregeti. Edward kis kuncogást hallatott, de úgy festett, csak ő érti, min is nevet. Nagyon jól nézett ki, de inkább nem mutattam, csak mosolyogtam rajta. Ezen megnyilvánulásait nem tudtam, mire vélni.

Alig vártam, hogy vége legyen az ebédszünetnek, hisz még volt két órám, amit túl kellett éljek. Persze az is közre játszott a dologban, hogy nem akartam egy bizonyos illető közelében lenni, mert folyton engem bámult. Mintha valamire koncentrált volna, és úgy tűnt, hogy tudja, mi jár épp a fejemben. Furcsa volt.

Rendben, új lány vagyok, de ez akkor is idegesítő. Miért nem nézi inkább Bellát, vagy… vagy valaki mást? Annyi lány van az ebédlőben.

A másik meg, hogy Ashleyék is egyfolytában az asztalunkhoz kacsingattak, és néha egymáshoz hajolva sutyorogtak, miközben minket néztek. Tudtam, hogy zavarta őket, hogy Cullenékkel ültem, nem pedig velük.

Bevallom, kicsit féltem Edwardtól. Úgy tudott rám nézni, hogy azt hittem, menten lefordulok a székről. Mintha a tekintetével próbálta volna tudtomra adni, hogy nem kívánatos személy vagyok az asztaluknál. Mondjuk, megmondhatta volna, ha valami baja volt velem, nem pedig azokat a gyönyörű aranybarna szemeket használni arra, hogy elüldözzön.

- Ez nem így van! – szólalt meg hirtelen, én pedig tekintetemet rákaptam. Kérdőn néztem rá, és megmertem volna esküdni rá, hogy az imént hozzám beszélt, mert engem nézett. Hirtelen Alice-re vándorolt az aranybarna szempár, majd Edward folytatta. – Tudhatnád, hogy Bella nem nagyon szeret vásárolni – mondta. Nem értettem, hogy miről volt szó, hisz nem figyeltem. Bizonyára elkalandozhattam, mert nem hallottam, hogy miről beszélgettek az előbb.

- Persze, tudom, de még megszeretheti – mosolyodott el –, nem igaz? – kérdezte Bellát, aki végigfuttatta szemét az asztalnál ülőkön, majd megszólalt, mintha megvilágosodott volna.

- Ó, persze, egyszer biztos – felelte. Valami nem stimmelt nekem, és látszott Bellán is, hogy még maga se tudta, mire is válaszolt pontosan.

Hirtelen foltokat láttam magam előtt, és semmit sem hallottam a beszélgetésből, ami körülöttem zajlott. Lehet, azért nem értettem őket, mert a szívem a fülemben dobogott, és éreztem, hogy a szívem egyre gyorsabban vert.

Ránéztem a többiekre, akik mind boldog mosollyal az arcukon társalogtak egymással, de én nem így éreztem.

Egyetlen egy hang jutott el a tudatomig, ami aggódva, és közvetlenül mellőlem jött.

Edward.

- Jól vagy? – kérdezte, de nem lehettem benne biztos, hogy valóban ezt a kérdést tette fel nekem. Ekkor már a többieket is kezdtem érteni, de mintha a távolból szóltak volna.

- Mi baja van? – tudakolta Alice, miközben jéghideg kezét a homlokomra tette.

- Nem tudom, de egészen elsápadt – mondta Edward; a hangja távolinak tűnt. Tudtam, hogy valami baj van; a mosdóba akartam menni, de ez nem történt meg. Amint felálltam az asztaltól - miközben próbáltam kivenni az utat a foltoktól -, kicsúszott a lábam alól a talaj, majd hirtelen Edward karjaiban találtam magam, aki szintén nem tudta, mi bajom lehet.

Nem tudtam, hogy merre megyünk, de nem is számított, mert hirtelen a sötétség vett körül, én pedig megállás nélkül zuhantam egyre mélyebbre.

**

Mikor magamhoz tértem, egy szobában voltam, aminek világos falai voltak. Egy orvosi ágyon feküdtem, mellettem pedig egy harmincas éveiben járó nő állt fehér köpenyben és sztetoszkóppal a nyakában; vele szemben Edward volt, és beszélgettek valamiről, de nem hallottam, miről.

Amikor észrevették, hogy fent vagyok, mindketten rám néztek, majd az orvos kérdezett valamit, ám nem értettem, hogy mit, kicsit még kábult voltam.

Megkíséreltem felülni, de a próbálkozás közben megszédültem és a fejemhez kaptam. Nem voltam nyugodt, nem tudtam, mi történt.

- Mi baja van? – tudakolta Edward.

- Rendszertelen táplálkozásra gyanakszom – felelt.

- Rendszertelen táplálkozásra? – kérdeztem a doktort.

- Feküdjön vissza, Miss. Smith! – utasított, majd a vállamnál fogva visszafektetett az ágyra.

- Rendszertelen táplálkozásra? – tettem fel újra a kérdést, mert még mindig nem kaptam rá a választ.

- Igen. Mennyit eszik mostanában? – tudakolta, miközben leült az asztalához, és irkálni kezdett egy lapra.

- Úgy gondolom, hogy eleget. - Azt mégsem mondhattam, hogy napi egyszer, akkor se valami sokat.

- Keveset – felelte Edward, mire szúrós tekintettel meredtem rá. Nem tudtam, hogy ennyire figyeli az étkezési szokásaimat.

- Naponta hányszor étkezik? – jött egy újabb kérdés, én pedig még egy hazugságot mondtam.

- Háromszor. – Tudta, hogy nem mondok igazat, hiszen, akkor semmi bajom sem lett volna.

- Akkor egyen kicsivel többet, ha nem akar kórházba kerülni - mondta, majd adott egy „A helyes táplálkozás”-ról szóló prospektust.

- Értem. Köszönöm.

Miután kijöttünk a rendelőből, el akartam köszönni Edwardtól, de Ő nem hagyta. Azt mondta, hogy hazavisz, mert nem szeretné, ha megint rosszul lennék.

Nem vettem eddig észre, hogy ennyire foglalkozik velem, persze együtt lógtunk, de nem tűnt fel. Úgy gondoltam, nem velem kellene törődnie, hanem a párjával. Persze értékeltem a segítségét meg minden csak… Hát nem is tudom. Furcsa. Mármint Edward meg a testvérei.

Már túlságosan is tökéletesek. A bőrük szokatlanul fehér és hideg, ahhoz képest, hogy csak örökbefogadott tesók. Ráadásul a szemük színe is egyforma. E mögött több van, mint ami látszik, csak azt nem tudom, hogy mi. Mikor eldöntöttem, hogy figyelni fogom őket, akkor kezdtek közeledni felém, csak nem értettem, miért. Úgy sejtettem, hogy emiatt foglalkozott velem.

Nagyon sokáig bámulhattam Edwardot, mert hatalmas vigyor terült el az arcán, ahogy arra gondoltam, hogy vajon mindene ennyire tökéletes-e. Nem volt semmilyen erotikus gondolatom sem természetesen.

Kezdtem biztosra venni, hogy olvas a gondolataimban, de ez lehetetlen volt. Mindig furcsán nézett rám, ha rágondoltam, és ez most sem volt másképp.

Lassan haladtunk a parkoló felé, s mikor az autója mellé értünk, Ő kinyitotta az ajtót, és segített beszállni. Nagyon udvarias volt.

Miközben beültem a kocsiba, nagyon közel kerültem Edwardhoz. Isteni illata volt, és teljesen elkábított; még sosem éreztem ilyet. Ez megrémisztett, és egy pillanatra elállt a lélegzetem, de gyorsan emlékeztettem magam eme emberi szükségletre.

Nem szabadott beleszeretnem egy olyan srácba, aki már másé volt, bár… úgy hittem, ezzel rég elkéstem.

Gyorsan beültem az anyósülésre, Ő pedig bezárta az ajtót, majd beszállt mellém, és gázt adott.

Naná, hogy kifogtuk az összes piros lámpát, amit ki lehetett, mintha direkt szórakozott volna velem valaki.

Kicsit unatkoztam, és azon gondolkoztam, hogy megkérem Edwardot, tegyen be egy kis zenét. Felé fordultam, Ő pedig pont ekkor kapcsolta be a rádiót. Vagy tudta, hogy ezt szeretném, vagy őt is zavarta a kocsiban honoló csend, ami már kezdett kínossá válni.

 

Ekkor csendült fel az egyik kedvenc számom. A The Pussycat Dolls – I Hate This Part remixe. Imádtam ezt a számot, és magamban énekelni kezdtem a dalszöveget. Ez a zene mindig new yorkot jutatta az eszembe, és az ottani barátnőimet, meg persze a családomat. Ez a zene ment a tizenhetedik születésnapomon, mikor elmentünk szórakozni a lányokkal.

Edwardra néztem, aki mosolygott. Komolyan nem értettem ezt a srácot. Nem tudtam, min nevet magában, de csak remélni tudtam, hogy nem rajtam.

Mikor megérkeztünk a házhoz, kisegített a kocsiból, majd elkísért az ajtóhoz és szembe fordult velem. Egymásra néztünk, ő pedig egy pillanatra kíváncsian tekintett rám, de aztán, ahogy jött ez a nézés, úgy tűnt el is.

- Jól érzed magad? – kérdezte kedvesen. A gyomromban éreztem azt a valamit, amit nem akartam, de csak megtörtént, én pedig nem tehettem ellene semmit.

- Persze, csak éhes vagyok – mosolyodtam el, miközben előkerestem a kulcscsomómat a táskámból. – Köszönöm, hogy hazahoztál – néztem fel rá.

- Szívesen. Remélem, most már rendesen fogsz enni. Nem szeretném, ha megint az orvosiban kötnél ki – somolygott, én pedig bólintottam. – Most mennem kell, majd holnap találkozunk – mondta, majd közelebb lépett hozzám és egy puszit adott a homlokomra. Elköszönt, majd visszament a kocsijához, de csak azután ment el, hogy becsuktam magam mögött az ajtót. Úgy éreztem, hogy ez a közeledése már szorosabb baráti köteléket jelezhetett közöttünk, hisz sose csinált még ilyet. Örültem neki, mert még nagyon puszit se kaptam tőle.

Még órák múlva is éreztem hideg ajkai a homlokomon, és egész éjjel csak rá tudtam gondolni. Haragudtam magamra, mert megígértettem a „szerelemért felelős” énemmel, hogy nem nyilvánítok Edward felé semmilyen félreérthető jeleket. Persze a testem nem hallgatott rám, így inkább mindig távolabb álltam meg tőle, és igyekeztem nem a közelében lenni. Ám a mai napra nem számítottam, de mégis kellemes érzéssel töltött el a gondolat, hogy a karjaiban lehettem.

**

Miközben a suli felé tartottam, akaratlanul is eszembe jutott az a testnevelés óra, mikor megmentett.

Akkor olyan furcsa volt.

Ahogy hirtelen mellettem termett… a szemei, amik a szemem láttára változtak aranybarnáról éjfeketévé… a hideg, hófehér bőre… a kemény teste… Bár, utóbbira találtam elfogadható választ: az edzést, ám a többire még tippem sem volt. Nem felejtettem el persze, de meg is kedveltem őket, viszont, amit eldöntöttem, azt véghez is fogom vinni.

Mikor a szekrényemhez értem, megpillantottam egy kiálló fehér lapocskát. Ugyanolyan volt, mint az előző, és sejtettem, hogy ismét a hódolóm járt itt. Kivettem, majd kinyitottam, de ekkor megszólítottak, én pedig a hang irányába fordultam.

- Szia, Jenny! – köszöntött Bella és Edward.

- Sziasztok!

- Mi az a kezedben? – kérdezte Edward, és fejével a kezemben lévő papírra bökött.

- Öhm… azt hiszem egy levél… De nem fontos – mosolyodtam el, majd a táskámba süllyesztettem az említett tárgyat.

- Vajon kitől kaphattál levelet? – hallottam meg a csilingelő hangot a hátam mögül. Tudtam, hogy Alice az, és az azt jelentette, fény derül erre az egészre.

- Nem tudom – néztem rá.

- Talán egy fiútól, akinek nagyon tetszel – vigyorgott. Láttam a szemében az izgatottságot, ami engem nem fogott el, ha erre a levélre gondoltam.

- Ugyan, ez csak egy vicc.

- Igen? – kérdezte meglepetten Bella, mire tekintetemet ráfordítottam, majd bólintottam.

- Kinek tetszenék? Ez nevetséges – hitetlenkedtem. – Ez csak egy tréfa az új lánnyal szemben – gondoltam.

- Miért gondolod így? Nézd, én a mai napig nem értem, hogy mi tetszik bennem Edwardnak – mondta Bella.

- Talán az ügyetlenséged – szólalt meg az említett, és magához ölelte szerelmét, majd megpuszilta a fejét.

- Na, nem olvasod el, hogy mit írt a titkos hódolód? – tudakolta kíváncsi szemekkel Alice. - Vajon honnan tud róla? Mondjuk, nem nehéz kitalálni - elmélkedtem, mire Edward elkezdett kuncogni. Tényleg nem bírtam magamban tartani.

- Mondd Edward, mi olyan nevetséges? Mindig nevetsz valamin, amit úgy hiszem, egyedül én nem értek – dőltem a szekrényemnek mosolyogva. – Talán belelátsz a fejembe? – Erre meglepett arcot vágott, ahogy mindenki körülöttem. Nem értettem őket, hisz csak viccnek szántam, de Edward arca másról árulkodott, és láttam a szemében a kérdéseket, amiket nem tett fel.

- Semmin, csak eszembe jutott egy s más – felelte, majd elköszöntek Bellával, és otthagytak minket. Még egy fura dolgot írhattam a listára.

- Akkor ma is velünk ülsz? – kérdezte Alice elterelve a gondolataimat.

- Bocsáss meg, de ma nem. Most inkább Kate-ékkel ebédelnék, úgy érzem, mostanában elhanyagoltam őket. Sajnálom, Alice.

- Semmi baj – mosolygott –, majd legközelebb – mondta, majd megpuszilt, és órára ment. -Nagyon kedveltem őt, és úgy éreztem, egy nap a legjobb barátnők is lehetünk.

**

Az ebédlőbe voltunk Ashleyékkel, és mindenféléről beszélgettünk… bár barátnőm leginkább Tomról áradozott, aki csak később csatlakozott hozzánk. Látszott rajta, hogy teljesen belehabarodott ebbe a srácba, és a fellegekbe járhatott, akárhányszor a szemébe nézett, vagy a közelében volt. Tudtam, mit érzett, mert én is ezt éreztem csak más iránt, azzal a kivétellel, hogy neki elérhető volt.

Persze, mikor Tom mellénk ért már a ruhákról dumáltunk, hisz nem akarta Ash, hogy megtudja, mennyire oda van érte.

Úgy tettem, mint aki figyel, de képzeletben teljesen máshol jártam.

Nem tudtam kiverni az álmomat a fejemből, de nem azért, mert Edward volt benne, hanem valami más miatt.

Mindig eltűnt, mikor meg akart csókolni, ám azt nem értettem, hogy miért. Talán azért történt, mert foglalt, és akárhogy is szeretném, nem tudnék összejönni vele.

Rendben, ki ne akarna járni Edward Cullennel?

De még mindig nem értem, hogy lehet Cullenék bőre ennyire… sápadt és hideg. Ráadásul Edward szeme változik. Mondjuk a többi embernek is változik, de nem ilyen sok árnyalatot. Aranybarnából fekete lett, nem pedig világosabb arany; s mindez a szemem láttára.

A gyorsaságáról már ne is beszéljünk. Eldöntöttem, nem számít, mibe kerül, de megtudom az igazságot róla. Cullenék felé fordultam; a gyönyörű szemek, megint engem néztek, és ismét a lelkemig hatolóan, de láttam rajta, hogy valami bántotta, mert ideges volt. Az asztalnál ülők közül csak Emmett és Bella beszélgettek, a többiek csendben voltak. Ekkor Alice a bátyához fordult, akinek mélyen a szemébe nézett, és mintha beszélgettek volna; csak szavak nélkül. Edward ugyanúgy nézett húga szemébe, ahogy az enyémbe szokott, majd bólintott, aztán egy szót formált tökéletes ajkaival: „Tudom.”

Alice újra bátya szemeit bámulta, mire Edward válaszolt valamit, de gyorsan beszélt, így nem láttam, mit mondhatott.

Nem tudtam, mégis, hogy kellene ezt értenem, de úgy tettem, mint aki semmit sem látott.

- Lányok – szólítottam meg barátnőimet – lenne kedvetek eljönni velem vásárolni? De csak akkor, ha ráértek – mosolyogtam, és próbáltam elterelni a gondolataimat az előbb látottakról.

- Persze, miért is ne? Már úgyis meg kell újítanom a ruhatáramat – mondta Kate, a többiek pedig bólintottak, majd tovább ettek, én pedig újra Alice-ékre fordítottam a tekintetem. Edward engem nézett, és megint azzal a koncentrálós arccal bámult, mint mindig, mióta az iskolába jöttem. Felálltam az asztaltól, felkaptam a földről a táskám és már mentem volna el, mikor Julie hangja megállított.

- Jenny, hova mész? – kérdezte.

- Órára – feleltem.

- Várj, én is megyek! – mondta, majd a vállára vette a hátizsákját, kivittük a tálcánkat, aztán elindultunk a közös óránkra.

Most először beszéltem ennyit Julie-val, és örültem neki, hogy mindig felhozott valami témát, mert szünetben többet futottam össze Edwarddal, mint összesen egy hét alatt.

Mindenhol ott volt, kivéve a lány mosdót; egyedül abban a helyiségben nem láttam Őt.

Tényleg kezdtem megunni ezt a helyzetet, de megpróbáltam magam türtőztetni, és nem odamenni hozzá, hogy kérdőre vonjam.

Persze még volt egy órám, és szünetben ismét találkoztam vele. Egyszerűen zavart, hisz próbáltam elkerülni bizonyos szinten.

Kész, nálam ez volt az utolsó csepp. Jó, talán nem kellett volna ennyire kiakadnom, de ez azért már tényleg furcsa volt. Mintha rájöttem volna valamire, amiről még én magam sem tudtam, mi is az.

Eljött a pillanat, mert ismét felbukkant, és, mikor mellém ért, megfogtam a karját, magam felé fordítottam, majd aranybarna szemeibe néztem. Meglepetten meredt rám, de nem érdekelt. Ki akartam deríteni, hogy miért csinálja ezt az egészet, mert mindig egyedül jött, pedig állandóan Bellával volt.

- Beszélhetnék veled? – kérdeztem, Ő pedig bólintott, majd elindultunk az udvarra.

Leültünk az egyik padra, de egyikünk sem szólalt meg, csak csendben vártunk. Nem tudtam, hogy mire, de nem is érdekelt. Mindenképp ki akartam szedni belőle, bár lehet, hogy mások lököttnek néztek volna, hisz bármely más lány elájulna, csakhogy felhívja magára Edward figyelmét. De én nem más lány voltam; én, én voltam.

- Miről szerettél volna beszélni velem? – törte meg a csendet.

- Arról, hogy… hogy… - Most vagy soha! -… Miért érzem úgy, hogy követsz? – kérdeztem végül, Ő pedig elmosolyodott.

- Nem követlek – mondta, és látszott rajta, hogy élvezi, ha zavarba hozhat másokat. - Nem, rajtam nem fog ki, és nem érdekel, hogy minden lány oda van érte - gondoltam, mire mosolya szélesebb lett.

- De igen. Minden egyes szünetben láttalak…

- Hisz ebbe a suliba járok – vágott közbe.

- Igen, de… olyan furcsán nézel rám. Ha nem kedvelsz, akkor mondd meg, és hagyjunk egymásnak békén. – Döbbenten meredt rám, és úgy tűnt, hogy a kijelentésem meglepte.

- Miért hiszed, hogy nem kedvellek? – kérdezte bársonyos hangon, és aranybarna szemeivel az enyémeket fürkészte.

- Nem tudom – hajtottam le a fejem és elnéztem az épület felé. Nem akartam a szemébe nézni, mert egyszeriben ostobának éreztem magam. Próbál megismerni, én pedig eltaszítom magamtól. Nem vagyok normális. – Bocsáss meg, de nekem most mennem kell - mondtam, majd felálltam a padról, és az épület felé vettem az irányt – minél hamarabb el akartam tűnni -, ám Ő elkapta a karomat, s megállított.

- Várj! Talán beszélgethetnénk, hogy jobban megismerjük egymást – ajánlotta fel, én pedig csak néztem őt. – A tanár már biztos, hogy beírt minket hiányzónak, én pedig szerezhetek neked igazolást – győzködött.

- Le akarsz „fizetni”? – kérdeztem mosolyogva.

- Meg lehet – mosolyodott el ő is, majd a pad felé mutatott. – Csak Ön után.

**

Még ennyit nem beszéltem Edwarddal, mint akkor, és úgy tűnt, hogy tényleg érdekli az életem. Pont úgy, ahogy engem az övé, mert olyan sok furcsaság volt körülötte, hogy még inkább érdeklődni kezdtem iránta. Mármint a személyisége iránt. Éreztem, hogy valamit nem mondd el, de lehet, még nem volt itt az ideje.

Egyszer csak felhorzsolta a bőrömet a padból kiálló szeg, aminek következtében a sebből szivárogni kezdett a vérem, én pedig hitetlenkedtem, hogy nem tudnak beleverni egy egyszerű fába, egy egyszerű szeget normálisan. Edward engem nézett, majd megfeszült a teste, a szeme lassan feketévé vált, én pedig érdeklődve figyeltem a változást. Nem értettem, miért. Talán a sebem…

Az arca meglepettséget tükrözött, majd, mint akit kupán vágtak volna, felpattant, és azt mondta, hogy mennie kell, mert mindjárt kicsengetnek. Persze az órából még volt tizenöt perc, de ezt ő is nagyon jól tudta, hisz évek óta ebbe a suliba járt. Bocsánatot kért, majd felkapta a táskáját, és elment.

Én még mindig őt néztem, és nem értettem, hogy került egy másodperc alatt tíz méterre tőlem. A vállamra vettem a hátizsákom, majd hazafelé vettem az irányt.

**

Ez tényleg furcsa volt, és mindenképp ki akartam deríteni az igazságot, mert nem hittem el, hogy valami betegség lenne. Bár Edward nem mondta, hogy betegek lennének… mondjuk semmit sem mondott magukról. Csak annyit osztott meg velem, hogy több mint három éve költöztek Forksba, az apja, Carlisle, a kórházban dolgozik, mint orvos. Még az anyukájáról beszélt, aki régiségekkel foglalkozik, de a testvéreiről és magáról alig, s úgy éreztem, hogy bezárkózott előttem, talán örökre.

Eszembe jutott a testnevelés óra, és az ott történtek. Szinte minden nap elgondolkodtam, hogy miként ért oda hozzám olyan gyorsan, s persze a szem színének változása, ami a mai nap is aranybarnából hirtelen feketévé vált. Aztán az a fagyos érintés… Nem bírtam felfogni, hogy hogyan lehet ennyire hideg a teste… Ilyen nincs…

Leültem a gép elé és bekapcsoltam, majd vártam, hogy bejelentkezzen, de hirtelenjében minden olyan lassú lett. Az idő lassan vánszorgott, az eszem pedig egy személy körül forgott, akinek a titkát akartam megfejteni.

Mikor megláttam a háttérképemet, feleszméltem, majd rögtön az egér után nyúltam és megnyitottam a böngészőt.

Rákerestem minden betegségre, de nem találtam semmit. A találatok csak félre értelmezett zagyvaságok voltak. Nem tudom, mióta keresgélhettem, de azt igen, hogy már kezdtem volna feladni. Kicsit pihenni akartam, így bekapcsoltam a tévét, és váltogatni kezdtem a csatornák között. Megállítottam az egyiknél, amin épp egy sorozat ment, amiben valakit meggyilkoltak. A helyszínelők kimentek a tetthelyre, és összeszedték a nyomokat, amiből kiderülhet, ki lehetett a gyilkos. Ahogy haladt előre a történet, úgy jutottunk el a boncolásig. Egy élmény volt, ahogy felvágták a halottat… akinek… sápadt bőre, a szemei alatt pedig lila karikák húzódtak. Ekkor jutott eszembe, hogy máshogy kell rákeresnem a dolgokra. Ismerősek voltak ezek a tulajdonságok.

A hideg bőr, gyorsaság, sápadtság…

Sok linket kidobott, de csak egyen akadt meg a szemem, és az alatt ezt olvastam: démoni tekintet; gyönyörű hófehér bőr; hideg bőr; irreális gyorsaság; halhatatlanság; hatalmas erő; vérszomj; ellenállhatatlan sárm…

Ez kellett nekem, így rákattintottam, majd olvasni kezdtem…

Ahogy egyre jobban belemerültem az oldal olvasásába, úgy jött a felismerés, és kezdett minden a helyére kerülni, mint, mikor egy kirakós utolsó darabjait illeszted be a képbe.

Hirtelen képek kezdtek bevillanni.

A hideg érintése az osztályteremben; amikor megmentett, az a gyorsaság, ahogy mellém ért; a szemszínének a változása… Különleges képességek - olvastam szinte a legalján, s erre akaratlanul is a fejembe kúszott egy szituáció. Mikor az ebédlőben azt mondta Edward, hogy: „Ez nem igaz!” Lehet, hogy neki is különleges képessége van? Tudta, hogy mi jár az eszemben, és arra válaszolt ösztönösen. A másik, amikor róla gondoltam valamit, és hirtelen rám kapta a tekintetét. Vagy, mikor Alice a szemébe nézett, s Edward bólintott, közben semmit sem mondott neki a húga.

Lehet, hogy ez a képesség a… gondolatolvasás? Ekkor nyert értelmet az a tekintet, mikor viccelődtem vele… Azt hitte, rájöttem a titkára, azért kezdett követni engem a szünetekben…

Erre mind meg volt a magyarázat. Valószínű, hogy Carlisle ilyen beteg gyerekeket fogadott örökbe. De, ha nem betegek, akkor… Vámpírok…

Bocsi, hogy csak most hoztam a részt, de nem volt ihletem. Remélem, tetszett a rész, és kapok kommentárt ;)
Köszönöm az előző részhez a véleményeket. :)

Puszi

Gicus