Sziasztok!
Újévre hozom a dupla részt nektek, amit megígértem. Itt is van az egyik. A másikon még dolgozom, de ha nagyon ügyes vagyok, akkor még a mai napon befejezem, ha nem, akkor holnap.
Most felteszitek a kérdést, hogy fejezet írás helyett miért nem bulizok valahol. Őszinte leszek veletek, nem tudok kivel elmenni, ez van. Mindegy, attól, hogy nem bulizok még átlépünk a következő évbe, nem? :D Amúgy sem vagyok az a bulizós fajta, persze attól még elmegyek, ha úgy van. :)
Na, de jöjjön a rész. BOLDOG ÚJÉVET MINDENKINEK! :)
Az előző rész végéből...
"- Tudom, láttam, hogy tomboltál, és... Hogy micsoda?! Te ott hagytad az erdőben?! Edward, te normális vagy? Ha bármi baja esik a barátnőmnek, én esküszöm, hogy elevenen megnyúzlak! - lépett közelebb hozzám fenyegetően Alice. A veszekedés jelenetei ismét lejátszódtak előttem, és ettől megint mérges lettem. Nem érdekelt semmi, de hamar észhez tértem, mikor húgom már nem tudta tovább titkolni a látomását. A víziójában Jennyt látta, amint dideregve keresi a kiutat. Úgy tűnt, hogy eltévedt. Felismertem a helyet.
- Miért nem mondtad azonnal?! Miért húzod az időt Alice, rögtön utána kell mennünk! - mondtam, majd kirobogtam a szobámból le a földszintre. Hallottam, ahogy Jasper követ, és felel Alice helyett.
- Már jártunk ott, és követtük is az illatát, de eltűnt. Otthon is kerestük, de ott sem találtuk. Nyoma veszett. Mintha valaki szándékosan csalta volna el őt - mondta. Az én hibám volt. A düh eluralkodott rajtam, és emiatt egy ártatlan élet forgott kockán. Tudtam, hogy azért kérdezték tőlem, merre van, mert én láttam őt utoljára. Milyen ostoba voltam. Sose tettem még ilyet. Azonban megtörtént, és ha történik vele valami... azt soha, de soha nem fogom magamnak megbocsátani."
Azonnal a keresésére indultunk. Carlisle előkészítette otthon az orvosi táskáját, és hamarosan csatlakozott hozzánk. Alice felhívta Jenny anyukáját, hogy nálunk alszik a lánya, de mint később kiderült, amúgy is nálunk töltötte volna az estét. Ezek után az erdőben külön váltunk, mert úgy nagyobb volt az esélyünk megtalálni Őt.
Láttam magam előtt a veszekedésüket, és azt, hogyan fordított nekem hátat, hogy maga keresse meg a kivezető utat. Sosem vesztettem el a fejemet, de akkor megtettem, és meg lett a következménye. Tudtam, ha baja esik, egyedül én tehetek majd róla.
Úgy futottam, mint egy őrült. Senki és semmi nem tudott megállítani. Mindenhol kerestem, és minden zeg-zugot átkutattam, de mint a többiek, én is elvesztettem Jenny illatát. Olyan volt, mintha a föld nyelte volna el. Mintha vízbe gázolt volna, hogy elfedje az illatát, vagy elrepült volna, hogy sose akadjunk a nyomára. Úgy éreztem, menten megbolondulok. Ideges voltam és aggódtam. Többször visszatértem arra a helyre, ahol utoljára láttam, s megint követtem az illatát, de újra és újra kudarcot vallottam.
Próbálkoztam még a gondolatai által megtalálni őt, de csak sötétség és síri csönd volt. Néha megfordult a fejemben, hogy valaki talán szórakozik velünk, és direkt tüntette el a nyomait, vagy... vagy talán elrabolták... Egy személyre gondoltam, aki biztos megtehette volna. Victoria. De ki kellett vernem a fejemből, hisz ő Bellára vadászott, viszont tudtam, hogy gyáva megmutatkozni, mivel Alice rögtön látná a döntését.
A többieknek a fejében csak azt hallottam, hogy eltévedt, és nem is csodáltam. Jenny és az erdő. Néha még a házban is eltéved, hát még egy erdőben.
Nem adtam fel. Eldöntöttem, hogy addig nem megyek haza, míg meg nem találom. Ha egyedül kell, akkor egyedül fogom keresni. Egyre csak fohászkodtam az Úrhoz, és kértem, hogy bár a lelkem átkozott, tegyen meg egy szívességet; segítsen megtalálni Őt. Megfogadtam, hogy soha többet nem fogok távol maradni tőle, mindig mellette leszek, és soha nem hagyom el. Nem érdekelt, mit szól majd hozzá. Legbelül éreztem, hogy életben van, és hogy megtalálom őt, de azt kívántam, bár már eljönne az a pillanat, mikor megtalálom őt, s újra a karjaimba zárhatom.
- Nyugodj meg, Edward, meg fogjuk találni – próbált nyugtatni Esme. Habár biztató mosoly volt az arcán, a gondolatai arról árulkodtak, hogy szörnyen aggódik. Bella mellett Jennyt is kezdte lányaként szeretni.
- Az én hibám, nem kellett volna egyedül hagynom, és ami még rosszabb, nem szabadott volna ráhagyni a dolgokat. - Felelőtlennek éreztem magam, és mardosott a bűntudat, hogy ha valami baja esik, arról majd én tehetek.
- Semmi baj, megtaláljuk, hidd el! – simogatta meg a hátam, majd finoman megszorította a vállamat.
- Nem tudom, mit csinálok, ha nem találjuk meg. Én... ha valami történik vele... Nem akarom elveszíteni, mert... – Egyszerűen nem tudtam befejezni a mondatom. Láttam Esme arcán, hogy tudja, mit érzek iránta.
-
Szereted őt, ugye? – kérdezte gondolatban Esme.
- Igen. Szeretem - mondtam ki végül, amit mindenki hallott, aki a közelben volt. Miért is kellett volna tagadnom? Úgy gondoltam, hogy a többiek már hamarabb rájöttek, mit érzek, mint én. Ennyire látszott volna rajtam? És Bella? Vajon ő tud róla, vagy még csak nem is sejti? Ezek a kérdések kavarogtak a fejemben, és hozzájuk kapcsoltam az elmúlt napokat. Néha észre sem vesszük, csak megtörténik. Azt hittem, egyedül csak Bellát tudom így szeretni…
*
Már több órája kerestük, de nem akadtunk a nyomára. Felugrottam egy nagy fa tetejére, és onnan néztem körül, hátha megtalálom, de nem láttam sehol. Egyfolytában a nevén szólítottuk és füleltünk, nem hallunk-e valami halk nyöszörgést vagy suttogást, ami arra utalhatott volna, hogy a közelben van.
Már mindenre gondoltam. Megfordult a fejemben számtalan szörnyűség és reméltem, hogy egyik sem vált valóra.
Folyamatosan a nevét kiabáltuk. Nem jött válasz. Kerestem a gondolatait, de nem hallottam.
- Próbáltad már a gondolatain keresztül keresni? – kérdezte Emmett.
- Azt hiszed, úgy még nem próbáltam?! – förmedtem rá. – Minden egyes pillanatban az ő gondolatait kutatom, de van, hogy időnként nem hallom. Így nehéz. Az is lehet, hogy már… De erre nem akarok gondolni – mondtam, majd elmentem mellette.
Úgy döntöttem, távolabb megyek a többiektől, és másfelé is kutatok utána nemcsak egy szűk területen belül.
Bármit megtettem volna, hogy újra láthassam őt. Nem tudtam elhinni, hogy ennyire felelőtlenül viselkedtem.
Már több évtizede élek, és sosem követtem még el ilyen hibát – gondoltam, miközben sorra hagytam le a fákat magam mögött. Úgy éreztem, hogy minden fa követ engem, és azon ügyködik, hogy elrejtse előlem Jennyt. Ostobaságokat gondoltam. Olyan voltam, mint egy ember, aki hosszú ideje nem aludt és a fáradtságtól hallucinál.
Hirtelen eszembe jutott még egy dolog, amivel rátalálhatok. Tudtam, hogy minden állat messzire került minket, és valahol elrejtőztek, így ha Jenny az erdőben volt, hallanom kellett őt. A lépteit, a lélegzését…
Becsuktam a szemem, és igyekeztem minden más tényezőt kizárni. A fák leveleinek susogását, a szél hangját és minden mást. Csak rá koncentráltam.
Csend volt. Úgy éreztem, hogy rossz fele jöttem. Ezzel nyugtattam magam, de mindvégig bennem volt az érzés, hogy talán elkéstünk…
Nem hallottam semmit, még egy lélegzetvételt sem. Összerogytam. A kezeimmel támasztottam magam, és éreztem, ahogy a dühöm és a bánatom megkétszereződik. Tombolni akartam, de vissza kellett fognom magam. Nem veszíthettem el a fejem.
Azt kívántam bárcsak megjelenne valaki, mint a filmekben, hogy megmutassa, hol van az a személy, akit a főszereplő keres. De nem jött senki. Felálltam és lassú emberi léptekben indultam meg előre. Tudtam, hogy nem adhatom fel, mégis úgy éreztem, az erőm fogyóban van, pedig mi vámpírok sosem fáradunk el.
Egy idő után megálltam, és becsuktam a szemem. Beszívtam az erdő illatát, és közben törtem a fejem, miképp találhatnék rá, de akkor a nagy csöndben meghallottam… Tudtam, hogy nem állat, mert ahhoz túl halk volt a szívverése. Túl lassú. Nem egyenletes, és nem is olyan, mint mikor egy vad leteríti az áldozatát. Mert az gyors, és szinte azonnal leáll a szíve a prédának. Ez más volt.
Kinyitottam a szemem, és elindultam a hang irányába. A lábam alig érte a talajt, csak rohantam. Ahogy egyre közelebb értem a hanghoz úgy lassítottam le.
Hirtelen megálltam, mert már elég közelről hallottam a hangot. Alaposan körbenéztem, és kerestem a szemmel azt a személyt, akit már órák óta kutatok. Egyszer csak megpillantottam őt egy bokor tövében. Ott feküdt, összegömbölyödve, behunyt szemmel.
Egy szempillantás alatt mellette termettem. Kisöpörtem szeméből a haját, majd megéreztem azt a csodálatosan édes illatot… a vére illatát. Nem értettem. Egyedül Bellának volt ilyen csábító a vére, Jennynél egyszer sem éreztem. A többieknek sem tűnt fel, hisz ugyanolyan illata volt, mint más embereké.
Ez meg, hogy lehet? – kérdeztem magamtól.
Gyorsan összeszedtem magam, hisz ezen nem volt időm rágódni; az fontosabb volt, hogy ő jól van-e.
Ahogy jobban megnéztem az arcát, láttam, hogy ajkai már lilák, és tudtam, teljesen átfagyott, míg kerestük.
- Jenny! – szólítottam meg, miután a karjaimba vettem. Meg kellett bizonyosodnom róla, hogy nem késtem el. – Jenny! – ejtettem ki a nevét ismét a számon, és reméltem, hogy legalább gondolatban szól hozzám.
- Edward – suttogta, majd egy kis időre kinyitotta a szemét. – Sajnálom – mondta, majd elájult. Amilyen gyorsan csak tudtam rohanni kezdtem, és meg sem álltam a házig. Tudtam, hogy nem kell szólnom a többieknek, hisz Alice már tudott mindent.
Lefektettem Jennyt az ágyamra és betakartam. Bekapcsoltam a fűtést, majd elővettem az összes plédet, amit otthon találtam, és bebugyoláltam velük Jennyt. Nem telt bele két perc és már Alice-ék mellettem álltak, kivéve Jaspert. A múltban történtek miatt, és mivel sejtette, hogy lesz Jennyn nem egy sérülés, így távol maradt tőlünk.
Odaengedtem Carlisle-t Jennyhez, és mikor megérezte a vér mámorító illatát, egyből rám nézett. Nem értette, hogy lehet, de tudta, más a fontos.
Mindenkit kiküldött a szobából, egyedül én maradtam bent vele, mert ragaszkodtam hozzá, hogy bent legyek.
Míg Carlisle ellátta Jenny sebeit, addig én fogtam szerelmem kezét, és hallgattam, ahogy a földszinten a többiek gondolatban szidnak a felelőtlenségemért. Teljesen igazuk volt. Jobban kellett volna uralkodnom magamon. Kiderült, hogy a testvéreim már hamarabb tudták, mit érzek Jenny iránt, mint én magam.
- Edward! – Carlisle hangját hallottam magam mellől, én pedig felnéztem rá. – Jól vagy? – kérdezte.
- Igen. – Hazudtam, nemcsak neki, hanem magamnak is. Egyáltalán nem voltam jól, mégis hogy lehettem volna? – Hogy van? – kérdeztem, miközben Jennyre néztem.
- A sérüléseit elláttam, két-három hét alatt rendbe jön. Csak egy kis híja volt, mielőtt…, de épp időben találtál rá.
- Én tehetek róla, Carlisle.
- Itt senki sem hibás, Edward, ne magadat okold azért, ami történt. Inkább arra kell rájönnünk, hogy veszíthettük el egy idő után az illatát – mondta. Igaza volt, de erre nem jutott eszembe semmi magyarázat. – Nyugodtan maradj vele! – Ezután már csak az ajtó csukódását hallottam, én pedig egyedül maradtam Jennyvel és a gondolataimmal.
(Jenny szemszöge)
Több, mint egy órája jártam az erdőt, de nem találtam a kivezető utat. Hittem, hogy egyedül is kijutok a rengetegből, de tévedtem. Makacs voltam, de nem akartam beismerni. Azon gondolkodtam, hogy ha hallgattam volna Edwardra, már biztosan otthon lennék. Persze, késő ezen rágódni, hisz végérvényesen eltévedtem. Azt sem tudtam, hogy az erdő melyik részén vagyok. Vajon átléptem már a határt, ami elválasztja a két örökké harcoló felet, vagy még mindig Cullenék földjén vagyok?
Már azon gondolkodtam, hogy egy hatalmasat ordítok, és magamhoz hívom Edwardot, de az olyan lett volna, mintha beismerném, hogy nem vagyok képes egyedül semmire. Így úgy döntöttem, hogy folytatom az utamat.
Nem tudtam, mennyi idő telhetett el, de láttam, hogy kezd sötétedni. Ez nem tetszett nekem, így mit tehettem volna, elővettem a telefonom, hogy tárcsázzam Edward számát. Muszáj volt megtennem, mert nem akartam, hogy anyu aggódni kezdjen értem.
- Ez nem lehet igaz! – mérgelődtem. – Komolyan, mint a filmekben. A lehető legrosszabbkor merül le a mobilom. Ilyen az én formám – mondtam, majd sóhajtottam egy nagyot, és tovább mentem, de hirtelen valami elsuhant a hátam mögött. Ijedten fordultam hátra, de nem láttam semmit és senkit. Hátrálni kezdtem, viszont ismét éreztem a fuvallatot, ám ezúttal hozzám is ért valami. Mikor hátrafordultam, senki sem volt ott.
- Edward, te vagy az? – kérdeztem, de válasz nem jött. – Ez nem vicces! Ha így akarsz rávenni, hogy menjek veled haza, nincs szükség rá, megengedem. Feladom, oké? Nyertél! – szóltam. Egy morgást kaptam válaszul, ami biztosan nem Edwardé volt. Hátrálni kezdtem, közben pedig lábak dobogását hallottam, ahogy egyre közelebb érnek hozzám. Elkezdtem futni, olyan gyorsan, ahogy csak bírtam, és nem néztem hátra, csak rohantam el arról a helyről. Nem érdekelt merre megyek, egyszerűen el akartam tűnni a közeléből, bármi is volt az.
Úgy éreztem magam, mint valami áldozat egy filmben. Minden egybevágott. A lemerült telefon, egy gyilkos és egy préda, aki menekül a sötét erdőben. Azt hittem, hogy velem nem fordulhatnak elő ilyenek. Nem akartam gonosz lenni, de Bellával szokott megesni minden baleset, nem pedig velem.
Mióta megismertem Cullenéket, egyre nagyobb zűrbe keveredem. Persze, nem azt mondom, hogy mindenért ők a felelősek, mert nem. Itt egyedül én tehetek róla, mert nem figyelek oda semmire. Álmodozom, dacolok Edwarddal, pedig másra is figyelnem kellene.
Ahogy futottam, elestem egy fa gyökerében, de felálltam és tovább rohantam, miközben bele-beleakadtam egy-egy fa ágába. Persze, ha menekül az ember megesik vele ilyen, de szerintem nem is kellene gondolkodnom, mert ha azt teszem, csak jobban megsérülök.
Igyekeztem az útra figyelni, és nem ostobaságokon gondolkodni, és épphogy magamhoz tértem, mert egy szikla szírt végéhez értem. Nem tudtam, hogy kerültem oda, de mással foglalkoztam, minthogy ezen elmélkedjek. Ismét hallottam azt a morgást, én pedig megfordultam és az ellenkező irányba kezdtem el futni, de hirtelen egy lejtőszerűség jelent meg előttem, és mivel túl gyorsan futottam, nem tudtam megállni. Ennek az lett a következménye, hogy megbotlottam és előre estem, majd elkezdtem lefele gurulni a lejtőn.
Sok helyen felhorzsoltam magam, és nem egyszer beütöttem a fejemet, még annak ellenére is, hogy próbáltam tompítani az esést. Mindenem fájt, mire leértem a lejtő legaljára. Nagy nehezen feltápászkodtam, majd bukdácsolva ugyan, de tovább mentem.
Nem tudtam, mi van a nyomomban, de már futni nem volt erőm, így el kellett bújnom. Megpillantottam egy nagyobb bokrot, és amilyen gyorsan sikerült szedni a lábaimat - mert kibicsaklott a bokám -, behúzódtam a bokor belsejére, ahogy csak bírtam.
Nem érdekelt, mi lesz velem. Elfáradtam, mindenem fájt és véreztem is. Minden, amit tettem, csak rontott a helyzeten. Meg akartam halni, már az sem számított, hogy egy vad tép össze, vagy egy autó üt el. Előbbi úgy tűnt, megvalósul. Már bántam, hogy úgy beszéltem Edwarddal, miközben ő csak segíteni szeretett volna.
*
Nem tudom, mióta fekhettem a sötét, nyirkos helyen, de már kezdtem fázni. Próbáltam megmozdulni, de minden mozdulatom fájdalommal járt. Az utolsó, amit megtettem, hogy összegömbölyödtem, habár ez is nehézkesen ment. Megpróbáltam felmelegíteni a testemet. Rázott a hideg és fájt lélegezni is. Arra gondolta, hogy ha rám találna az a valami, ami üldözött, nem menekülnék, hagynám magam.
Lassan kezdtem elveszteni az eszméletem, pedig minden erőmmel harcoltam ellene. Éreztem, hogy egész testemben remegek, de leginkább azt a fájdalmat, ami keresztülment a végtagjaimon. Aztán hirtelen elsötétült minden, én pedig belevesztem a homályba. Lecsukódtak a szemeim, utána pedig nem hallottam és nem éreztem semmit.
Még azt sem érzékeltem volna, ha egy vad a fülembe szuszogott volna, és lassan felfalt volna.
Végérvényesen magamra maradtam.
